“Ha nem halok meg fiatalon, nagy művész leszek;

ha fiatalon kell meghalnom, kiadatom a naplómat.”

Marie Bashkirtseff: Napló

Ha egy réges-régi női naplót olvasok, képtelen vagyok legyűrni zavarodottságomat. Megnyugvást lelhetnék abban, hogy minden gondolatom elé odatűzöm: történelmi távlatból így és így, de továbbra is zavarni fog a történelem fogalma, valahogy úgy leszek vele, mint íróként a trágársággal. Látom ugyan a jelet, és meghatározom a jel tárgyi vonatkozását, de nem bírok eléggé közel kerülni a jelentéséhez, hogy leírjam.

Önmagában egy százhúsz éves női napló elolvasásának teljesítménye nem segít hozzá, hogy eljussak bizonyos alapelvekhez. Az akarat diadalával szembesülve nem a nehézségek száma és minősége, hanem a küzdő fél ereje, ami lenyűgöz. Az erő pedig nem feltétlenül a cselekményben mutatkozik meg, hanem hátrébb, vagyis valahol beljebb érezzük. Valami mögött. Mindenképpen a mondatok mögött. Hát persze, hogy egy életről beszélek, a százhúsz éve élt nőéről. A napló elolvasása után tehát egy ideig együtt kell élni ezzel a nővel. Elég a megfigyelői elfogultságból, határoztam el, az elfogultság ezentúl legyen egzisztenciális…

Első lépésként rögtön előrébb is helyeztem az egzisztenciális típusú női naplót, mint az irodalmi szöveggé, mondjuk, épp kulcsregénnyé formált önéletrajzot. Ahol a terméketlennek érzett belső őrlődések kikapcsolásával egy író teret enged a fikciónak, ahonnan kezdve regényt akar játszani – én máris a végeérhetetlen sodródás kockázatát vélem felfedezni, s ebben a bajomban az sem kimondott segítség, hogy spekulatívan misztikusnak kezdem látni azt, ami nincs bedátumozva, s az elveszettség metaforáját sejtem abban, ha nincs szakaszhatár a szövegben, amikor alszik a főhős.

Valahogy így tekintettem vissza Marie Bashkirtseff Naplójára. Ha egy világot megfertőzött, gondoltam, biztosan sok ponton kikezdhető, s ha összességében példaszerű és még torokszorító is akar lenni, kizárt, hogy sikerüljön neki. Hát megkaptam: sikerült neki.

Marie elsőrendű gyakorlat azoknak, akik imádják az olyan kifejezéseket, mint női zsenialitás, meg az Én történelmi magányossága (Ortega), nem beszélve arról, hogy: elfojtott szubjektív agresszió. Első közelítésben egy halálos betegségével és művészi tehetségével hősiesen küzdő fiatal lányt látunk, aki megélte szabálytalanságát (nagymértékben és kinőhetetlenül szabálysértő volt), sok szempontból érezhette, hogy ő kivételes, sőt, ha nagyon ambicionálta volna, még azt is, hogy általa egy új morál kopogtat ott, ahol az ilyet csinálni kell. Roppant erőfeszítések kellenek a művészethez, s talán még több, ha a betegségünket el akarjuk titkolni. Állandó eksztázisban, a tehetség gerjesztette magasfeszültségben kell élni, s elfelejteni, hogy a halálhoz mérve mindez csak a felszín, látszat, és nem sokkal több köze van a valósághoz, mint ha azt írta volna: egészséges vagyok és tehetségtelen.

Olyan az önarcképein, mintha egy démont bezárnának egy tündér ruhájába – állította Marie-ról nagyon találóan egy pszichológus barátnőm. Megkérdeztem tőle, tudta-e, hogy a tündér eredetileg ember alakú démon volt. Magamban pedig elkönyveltem, hogy szót kell fogadni a szerzői utasításnak, és eleve külön-külön kell vizsgálat alá vonni ezt a kettéhasított női testet és lelket. Mindig nagyobbat lépett előre, mint hátra, ráadásul szerinte hátrafelé nem ő, hanem a másik lépett. És ezzel a neurotikus iránytartás-sal messzire is jutott.

Marie nem volt értékes nő. Ám csak a saját mércéje szerint. Igazán értékes nő nem követhet el olyasmit, amit utólag megbánjon és visszavonjon, írja 1878. december 27-én.

De már milyen régen történt… gondolnánk. Látszatra állóvíz.

Aztán egy Colette Cosnier nevű francia hölgy 1985-ben írt egy könyvet Marie Bashkirtseff. Un portrait sans retouches címen. Ebben nem kevesebbet állít, mint hogy a nevezetes napló, Marie Bashkirtseff Naplója erősen hiányosan és eltorzított formában került napvilágra. Ez elég idegesítő bejelentés, például, hogy itt csak egyetlen áldozatot említsek: akkor Katherine Mansfieldet is félrevezették, aki fiatalon, leszboszi barátnőjével, a maori Maata Mahupukuval közös élményben fogadta be a felszabadító hatású, viktoriánus fülnek renegát szöveget? Akinek ez a könyv ezek szerint még így, az akadémikushoz művileg közelített formájában is meghatározó olvasmány volt?

Cosnier arról ír az Előszóban, hogy őt a párizsi Nemzeti Könyvtárba egy 1884-től, Marie halálától elhallgatásra ítélt női hang hívta. És ott megtalálta az összes naplót, szám szerint 84 füzetet, végig az ő kézírásával, s aztán olvasás közben az izgalma előbb csodálkozásra váltott, majd a megrázkódtatás utáni nagy felháborodás lett úrrá rajta. Még a születési dátum is más, a naplóban 1860, holott igazából 1858-ról kellene szó legyen. És mi van akkor az egésszel? Az én olvasatommal, amiért annyit, de annyit szenvedtem, s a végén mégis azt mondhattam: megérte. Az enyémmel? Mit érezne most a becsapott Katherine Mansfield, s a Marie által mélyen inspirált, a lány szívósságán megütköző Anaïs Nin (1903–1977), aki szerint példaképe ugyan sokat sír és szerfelett szereti a tükröt kutatgatni, de mintha vasból volna, olyan agilis. És hogy másokat is említsek, az elfeledettek közül: mit érezne a vállaltan Bashkirtseff hatása alatt író, botrányos Mary MacLane (1881–1929), vagy a botrányosan fiatalon meghalt új Bashkirtseff, Nelly Ptaschkina (1903–1920).

Persze valamit már lehetett sejteni. A publikált szövegek tekintetében azelőtt is teljes volt a káosz. Állítólag nem tudtak mit kezdeni a vulgáris szubjektummal, szembekerültek azzal, ahogy Baskircsev a nőiségét reprezentálta. Hová törekszik egy nő ilyen eltökélten, kérdezhették. Mert Muszja már kislány korában királynő akart lenni. Marie pedig, ha Istenre gondolt, bement IX. Piushoz, ha fenségesre gondolt, leszólította (!) az olasz királyt. Ha pedig a szeretett férfi fölényét kívánta megtapasztalni, hát írt Maupassant-nak.

Ő nem tehet semmiről. A quoi bon mentir et poser? Miért hazudjam vagy tettessem magam? – tette fel az Előszóban az oly sokat idézett kérdést.

Ha viszont egy napló évszázadnyi idő alatt, a maga nagyjából összerázott, apró eltéréseket mutató formájában, hozzávetőlegesen egyező tartalmával ilyen hatást gyakorolt, a saját viselkedés értelmezésében a személyes befolyásolás paradigmája lett, akkor nekem nem is muszáj kétségbeesnem. Hisz ugyanazt vettem magamhoz és népszerűsítettem, amit ezek a fent említett emberek is jóhiszeműen kánonként fogadtak el. Ha létezik hatástörténeti paradoxon, akkor ez az. Mindenesetre tény, hogy egy mansfieldi olvasatot nem szabad új nézőpontunkból dekonstruálni. Hogy megértsük a huszadik század eleji lányszoba izgalmát, azt kell jelentse számunkra Marie naplója, amit abban a formájában jelenthetett. Hogy mit kezdünk a majdan megjelenésre kerülő teljes naplóval? Csupán az erkölcsi fensőbbség vakságáról szóló tudásunkat mélyíti el, vagy esetleg igenis lesz ko-molyabb hozadéka? Erre próbálok választ adni.

Mint említettem, nálunk nagyon mostohán bántak Marie-val, szinte nincs irodalma, s tudtommal, az évszám nélkül megjelent Dante- és Genius kiadásokat időben hátrébb sorolva, ’43 után ki sem adták, levelezése pedig egyáltalán nem jelent meg magyarul. Közülünk talán sokan azt sem tudják, kiről beszélek. Hadd említsek hát néhány, új ismereteink fényében is tényként kezelhető adatot.

Maria Konstantinovna Bashkirtseva (Muszja) 1858-ban az Ukrajna Poltava járásában lévő Gavronciban született, gazdag nemesi famíliában, s 1884-ben Párizsban halt meg (egy teljes életnagyságú, műtermet formázó, hatalmas és gyönyörű mauzóleumot építtetett neki a francia kormány Párizs Passy temetőjében). Szülei hamar, már 1861-ben elváltak, ő az anyjával élt a családi birtokon. Tizenkét éves korában hagyják el Ukrajnát: előbb Bécsben, Badenben és Genfben laknak, majd letelepednek Nizzában. Idejük jelentős részét mégis Párizsban töltik, ahol is folyton költöznek, többnyire a Champs-Elysées egyik villájából a másikba. Olykor nekiindulnak, Rómában, Madridban kötnek ki, vagy éppen hazamennek Poltavába egy-két hónapra, esetleg újabb hónapokon át különféle üdülőtelepeken pihennek-gyógyulnak. Legalább annyit panaszkodott erre a gyermekfejjel s fiatal lányként elviselt nomád életre, mint betegségének a tüneteire. Igaz ugyan, hogy amikor már majdnem úgy nézett ki, helyben maradnak, naplójában azonnal sorjázni kezdtek a sorok, szövődtek a tervek, hová s mikor lehetne-kellene indulni. Csak egyetlen, fentebb már jelzett, jellemző direkciót említek: a pápától a Poltava melletti kis orosz faluba, onnan Versailles-ba, a Bonaparte-párt karzatára, majd Nápolyba Viktor Emánuel mellé.

Mindent magának köszönhet, írja, hisz nevelésével cseppet sem törődtek. Maga szervezi meg a tanmenetet, nevezi meg leckéi tárgyát, tanárait. Már egészen fiatalon büszke erre az önállóságra. Anyanyelvén kívül négy (olasz, francia, német, angol) nyelven beszélt, no meg latinul és görögül valamelyest. Viszont azt írja: egy nyelven sem beszélek tökéletesen. A hazám nyelvét csak a cselédséggel való érintkezésben ismerem. Olaszul és angolul azonban jól beszélek. Írni és gondolkodni viszont franciául szoktam. Játszott hárfán, zongorán, mandolinon, és neves tanárok által csodált mezzoszoprán hangja volt – amit aztán elvitt a krónikus gégehurut. Kiemelkedően tehetségesen rajzolt, ezt a képességét később az éneklés helyére léptetve, elszántan menedzselni kezdte. 1877-ben lépett be a híres párizsi Julian-festőakadémiára (Rodolphe Julian), ahol Tony Robert-Fleury és Jules Bastien-Lepage tanítványa volt. A Szalonban 1880–84 között minden évben kiállított, jellemző módon Marie Constantin Russ és Andrei álnevek alatt. Életének ez a periódusa erről szólt: napról napra hideg fejjel vette számba, miben reménykedhet még a tudatosított tragikus zárlatig. Egyetlen percre sem hagyta nyugodni a minőségi művészi teljesítmény önpusztító vágya. Miközben naplójában rögzítette, mi zajlik a tüdeje jobb és bal oldalán, csak az adta számára az erőt, hogy fölébe kerekedjen egykori akadémiai tanulótársának, Louise Breslaunak.

Korábban is írt naplót, de csak az 1873-tól datált részeket publikálták halála után. Bízott abban, hogy szívesen olvassák majd, mert hiszen a női lélek mindig nagyon érdekes. És tényleg érdekes, amit végzett. Megrázó nyíltsággal szólt mindenről, árnyalások nélkül, az érzelmi túlzásoktól sem visszariadva.

Halála előtt pár hónappal Előszót írt a tervezett kötethez, s az anyag egy részét átküldte Edmond Goncourt-nak, ajánlott belőle részletet Maupassant-nak és a fiatalabb Dumas-nak (José H. Mito összesen százhat jegyzetfüzetről tud, húszezer oldallal, szemben Cosnier nyolcvannégy füzetével – a köd még nem szállt fel). Marie azonban nem érhette meg az igazi irodalmi sikert sem, könyvét csak 1887-ben adják ki André Theuriet szerkesztésében, Journal de Marie Bashkirtseff, avec un portrait címmel. Bár az 1920-as években is röppennek fel hírek (például a Timesban), hogy az anyja halála után a nizzai házból újabb naplótöredékek s egyéb munkái kerültek elő, csak 1964-ben találták meg a teljes kéziratot a Francia Nemzeti Könyvtárban, ahol a mama nyolcvan évvel azelőtt leadta. 1985-ben pedig Colette Cosnier publikálta a már említett könyvét. Tudjuk, mit fedeztek fel. Egy eredeti, 1876. február 2-i bejegyzésből például azt is kihúzták a lebukástól tartó cenzorok, amikor Marie kijelenti: nincs semmi csúfabb, mint a kijavított, vadonatúj napló, különösen, ha a szerzője – nem nagy író.

A teljes kiadást a franciaországi Montessonban székelő Marie Bashkirtseff Baráti Kör végzi Ginette Apostolescu irányításával, 1995-től 2003-ig tizenegy kötet jött ki, és a záró bejegyzés dátuma még csak 1878. június 22. Párhuzamosan kritikai kiadást is jelentetnek meg Lucile Le Roy irányításával, szövegmagyarázatokkal látják el az eredeti kéziratot. Ők is csak 1878-ig jutottak. Angolul pedig ennek a munkának is csak a legeleje jelent meg, I Am the Most Interesting Book of All címmel. Egyelőre tehát várnunk kell.

Marie nagyon fiatalon megérezte, hogy komoly betegség fejlődik ki benne, mely aztán, sok szenvedés után, amikor már majdnem mindent elvett tőle, a hangját, a hallását, a munkakedvét – végleg legyűrte. Betegségével nem törődve, a párizsi utcákat járva realista kisportrék százait hagyja hátra, s meglátja a munkásosztályt is, mintázni való fejekért megfordul árvaházban, elmegyógyintézetben, börtönben is.

Csak akkor feküdt ágyba, ha már nagyon lázas volt. Senki nem tudhatott betegsége igazi jellegéről. Álnéven ment szakemberhez, s egyedül a szolgálóját, Rosalie-t avatta be. Éveken keresztül némán viselte a szenvedéseket, csak a naplójában panaszkodott, de ott is hogyan? Többször leírja, hogy hamarosan meg fog halni, s hol nevet rajta, hol bosszankodik, kétségbeesik, szoktatja magát ehhez a halálraítélt állapothoz. Ilyen alkat volt, nem tűrhette a gondoskodást. Érdekes, mikor az ember teljes joggal beszélhet a halálról, írja, majd hozzáteszi: mulatságos. Érzi, hogy egy nagy mysterium részese, s ez még inspirálja is, miközben állandóan kísérti, hogy meg kéne alázkodni a betegség előtt, jöjjön a kinin, az égetés, a mustártapasz, a Délre vonulás. A munka végül mindig Párizsban tartja. Már 1874-ben ezt írja a naplóba: magam is félek, hogy mohó életvágyam korai halált jelent. Jóslatát a halála előtt pár hónappal így igazolja vissza: Előre megmondtam, hogy meg kell halnom, mert így nem mehet tovább; ilyen élet- és tudásszomjúsággal, ilyen égretörő vágyakozással nem lehet élni tovább.

Marie mindenekelőtt hírnévre vágyott. Ez egyáltalán nem naiv alapállás. Hogy miként érhető el a hírnév, nos, erről gondolkozott a legtöbbet. Eleinte még hercegnő akar lenni, de miután az első eléje kerülő herceg elkelt, úgy tűnik, megsértődött. Elég sokat kellette magát, finnyáskodott, narcisztikus személyisége, de kiváló esze, neméhez, életkorához mérten kimagasló olvasottsága, általános műveltsége is elriasztotta a férfiakat. Poltavában szólni sem mernek hozzá, istennőként kezelik a kislányt. Lassan azonban az istennők is unatkozni kezdenek. Rám pirít a tizenhét (és persze mi már tudjuk, hogy valójában: tizenkilenc) évem; tizenhét éves vagyok, s mit tettem idáig, kérdezi, és akkor már muszáj kétségbe esnie, mert a nő tizenhét éve annyi, mint férfinak a huszonhárom. 1877. május 29-én jegyzi le, hogy immár első fiatalsága vége felé jár.

Alig-alig érdekli valami. Közönyössé vált a lelke. Még mindig arisztokrata, még mindig érzi a race-beli különbségeket, de unatkozik. Túl korán érték csalódások. És akkor, a következő napi bejegyzésben rájön, mi lesz a megoldás, rájön, még ha nem is látja át egyből, hogy mi felé tereli a döntése. Bennem két nő lakik, írja, egyik, aki ír, másik, akit leírok. Ebben a leírt nőben formálódik a jövőbeni énje. A napló lapjain bontakoznak ki azok a gondolatok, amelyek már túllépnek a gyermekkor spontaneitásán, s amelyek bevezetik a női lét tervgazdálkodásába. Egy elemzésében Maurice Barres is megjegyzi, hogy mintha Marie gyenge testében öt-hat kivételes lélek is egyesítve lett volna.

Legelőbb volt az éneklés, de jött a betegség, a hangja elment. Azután jött a festés, és sajnos a közelről szemlélt vetélytárs, Breslau, akit nem igazán sikerült felülmúlnia, akinek képei mindig jobb helyet kaptak a Szalonban. Fokoznia kellett hát a teljesítményét, bármi áron.

Közben ugyanígy küzd az írással is, a fogalmazás, a helyes értés, a szűkebb technika vonatkozásában. Nála a nyelvi megfogalmazás azonban tovább bonyolódik, hiszen nem anyanyelvén, oroszul (pláne nem ukránul), hanem franciául ír, amiből az következik, hogy a megfelelő szavak keresésének kalandja is rárakódik az eredeti, rögzíteni kívánt élményre. Egyelőre azonban mintegy talonban tartja a naplóírást, végzi szakadatlanul, szükségből, mint ahogy lélegzik az ember, de háttérbe vonja, hátha sikerül céljait a festészettel elérni. Elérni a lelke legmélyén szunnyadó ideált, a léha arisztokrata és a nyárspolgári világtól elemelő dicsőséget, a minden addigi szenvedését végre visszaigazoló hírességet, a világot rengető művészi sikert. Ha nem megy, hát sír egy ideig, ha kell, fél napot is, hisz ráfér. Ha órákon át sír, ami önmagában is feszültségcsökkentő hatású, azután még le is írja, hogy tovább könnyítsen magán. Mennyire meg tudja nyugtatni az írás az embert, ismeri fel egy egzaltált áprilisi napon. Bezárkózik a naplóba, néha már azt hiszem, hogy a valóságban nem is, talán napok óta nem, de a naplóban még akkor is sír és sír. Félreértés ne essék: van miért sírnia. És más szempontból sem baj, ha ragaszkodik elhatározásához. A szöveg folytonosságát ugyanis éppen az ismétlődő érzelmi állapotok ritmusa és a tartalmi szempontból lényeges akarat egyirányúsága biztosítja.

Végtelenül bonyolult helyzetet teremt magának, amikor a lányból nővé érés pszichológiai folyamatának leírásába beengedi a művésszé érés másfelé mutató tanulságait. Hadd idézzek hosszabban egy remek részletet: Ma reggel Robert-Fleury (festő, a tanára az akadémián) félrehívott, s amint egy ablakmélyedésben szobrászati tanulmányaimról beszélgettünk, egyszerre azon vettem észre magam, hogy éppen olyan piruló arccal, tágra nyitott, ártatlan gyermekszemmel s izgatottan babráló kézzel állok a mester előtt, mintha kisleány volnék. Mindketten elmosolyodtunk, hanem azért folytattuk a beszélgetést, melyben kellemesen ugyan, de kissé mégis megzavart az a felfedezés, hogy ruhámból ibolya friss illata árad, hullámos, puha hajamon fénysugár játszik, s kezem nagyon kecses mozdulattal forgatja azt a ceruzát vagy miegyebet, melyet az előbb öntudatlanul fölragadott. A férfi vagy művészet dilemmája minduntalan mozdulatai-gondolatai hátterében vibrál. Hogyisne, az lenne a valódi élet, a férfihoz kötött, ez az, amit a környezete elvárna tőle, és ő ezt pontosan tudja. Csakhogy közte és a világ közt már van valami, ami elválasztja őt, és magányba taszítja, egyúttal azonban védi is. Hisz ott a művészet, de ott a betegség is. Romló hallására utalva fogalmaz így: nem lesz elviselhetetlen, de fátyol lesz köztem és a világ között. Ilyen neurotikus sablonra épül fel Muszja alapanyagából Marie.

Amikor pedig beigazolódnak sejtései, valóra válnak jóslatai, s hallja az orvost, amint kimondja: ön tüdőbajos, hirtelen megnyugszik.

A halálhoz közeledve egyetlen motivációja van, festeni, amíg lehet, bármi áron. Nagyjából negyven évvel később Katherine Mansfield is ilyen munkalázzal harcol az idővel, ő is ugyanígy méricskéli, mennyi kellene még az életből, hogy művészi tervei valóra váljanak. Dolgozni, dolgozni, nappallá tenni az éjet, dolgozni szüntelenül, míg olyasmit festek, ami értékes lesz, írja Marie, s a napló a helyére kerül, rájön, hogy ameddig ír, addig sem fest. És úgy érzi, megy is neki, sikerülnek a dolgai, életének megint új korszakában érzi magát – az utolsóban, amikor már teljes joggal beszélhet a halálról. A naplóra majd legvégül gondol ismét, amikor nincs még meg a nagy mű, de be kell valamit fejezni. Utószót ír hozzá, s házal vele.

Marie Bashkirtseff tizenegy éven át franciául írta naplóját, és – legalábbis madridi utazásáig, ahol Velazquez művészete ejtette ámulatba – kizárólag francia festők hatása alatt festett.

Nincs konkrét nyoma, hogy olvasta volna a francia naplóírónőket. Például a negyvenhat évesen tuberkolózisban meghalt Eugenie de Guérint, vagy a Foucault által is vizsgált Herculine Barbint (1838–1868), a nőként született férfit, akinek naplóját öngyilkossága után az ágya mellett találták meg. Hogy a férfihoz viszonyítva mi emeli fel a nőket, és hogy a többi nőhöz viszonyítva mi teszi valami mássá – oly sok variáció elképzelhető. A kiválás, átalakulás szereplehetőségei.

Annál jobban ismerte viszont a francia festőnőket. A 18–19. század leghíresebb művésznője Élisabeth-Louise Vigée Le Brun (1755–1842), akinek életében sok párhuzamot fedezhetünk fel a Marie-éval. Le Brun is magánakadémián tanult, nagyon korán kiállított a Szalonban, és tizenkilenc évesen díjat is kapott. És ő is festett magáról egy palettás önarcképet. Viszont ő huszonegy évesen férjhez ment egy festő-műkereskedőhöz. 1876-ban festette meg híres, nagy közönségsikert aratott Sarah Bernhardt-portréját a nagyon fiatal, mindössze tizenhét éves Louise Abbema. Marie nagyon jól ismerte ezt a közeget. Mennyivel nagyobb a mozgás ezen a területen, miközben a nők számára egészen 1897-ig tiltott volt az Ecole des Beaux-Arts, a karrier előszobája. Ez is befolyásolhatta Marie-t, hogy nem az irodalmi naplót helyezte előtérbe, amikor művészi sikerről álmodozott, természetes módon a nehezebb utat választotta.

A Julian-akadémia ráadásul társaságot is jelentett számára, igaz, később, már a halála után kiderült, milyet. A Cosmopolitanben, még abban, amit az 1800-as évek végén E. D. és J. B. Walker megnyitott az irodalom előtt is, közöltek egy visszaemlékezést. Mme Casimir Dzykonzka kivonatosan a következőket nyilatkozza: (Marie) luxust, finomságot és harmóniát igényelt. Rekedt volt a hangja, arcán lenézés és harag ült. Minden dolognak a rossz oldalát látta. A képekben is a hibákat látta meg előbb, csak aztán a szépségeit. Nem szerették őt a lányok. Alacsony és testes lány volt, kiálló pofacsontjai egy tatárra emlékeztettek, durva mozdulatai pedig egy orosz zsandárra (ne feledjük, hogy ezt egy lengyel származású nő meséli!).

Felidéz egy esetet is: Marie elterjesztette, hogy meghalt, s amikor az egyik lány a házukhoz ment érdeklődni, hirtelen előbukkant, s kikérdezte, boldogok voltak-e a lányok, mikor a hírt hallották.

Hát ennyi. Volt valami brutális realizmus a művészetében és az irodalmában, mondja még Mme Casimir Dzykonzka, s hozzáteszi: egyöntetű volt az állásfoglalás, hogy a naplójával saját magát feketítette be.

Egy nagyra törő lány, aki előbb a szerelemben, majd a művészetben véli megtalálni az önkifejezés lehetőségét. A nő mint művész a 19. századi Franciaországban. S ne feledjük: egy kétségbeesett, bizonytalan, labilis idegzetű lány, akit különváltan élő szülei is használni akarnak.

Nagyon magányos volt. Ennyit írni, csapja össze mindenki a kezét, amikor hallja, hogy az összkiadás első tizenegy kötete máris háromezer oldal, s még a java hátravan. Ennyire eltökélt rejtőzködés, mondják esetleg mások.

Már említettem, hogy festményei javát is álnéven szignálta, s hogy az orvoshoz is álnéven jelentkezett be. A női eszmélés egyik előharcosa volt Hubertine Auclere, aki a Jogot A Nőknek Társaságot vezette. A Társaság rendes heti ülésein Marie Bashkirtseff is részt vett – fekete parókában, feketére festett szemöldökkel, Pauline Orelle álnéven. Végletesen kettészakadt személyiség, gyakran említi, hogy ő voltaképpen két ember. S hogy ő csak félig él, élete másik fele a napló. Orosz volt, majd francia lett. Hívő volt és arisztokrata, majd republikánus, antiklerikális s feminista lett. Hol író szeretett volna lenni, hol csakis festő. Egészségesen a figyelmet ráirányító betegségre vágyott, betegen az egészségért imádkozott. Hol tehetségesnek érezte magát, hol tehetségtelennek. Egyszer Marie-val értett egyet, azaz magával, egyszer Breslauval, aki nem sír, csak dolgozik. Marie mindig több ember volt egyszerre, egy napon a hangulatok teljes skáláját végigjátssza, mellbevágó erőszakossággal.

Neurózisát sokan elemzik. Érdekesség, hogy köztük feltűnik egy magyar is, Hermann-Cziner Alice, aki Freud Imagójában 1924-ben jelentet meg róla egy tanulmányt (Die Grundlagen der zeichnerischen Begabung bei Marie Bashkirtseff). Egyik megfigyelése szerint problematikus, hogy Marie a Naplójában a kézügyesség fontosságát elsősorban kamaszkorában hangoztatja, nem a kora gyermekkori emlékek közt említi. A kéz libidója tehát, szerinte, nincs reprezentálva a Naplóban. Én viszont határozottan emlékszem azokra a részletekre, amikor Marie csak üldögélt egyedül, csendben a tükör előtt, s hosszan, akár órákig is nézegette magát, elsősorban a gyönyörű kezét, milyen finom és fehér, és kényesen rózsaszínű, néhol kipirosodó. Azzal írt, festett, rajzolt – elhiszem, hogy tetszett neki, s hogy előfordulhatott, amikor többet jelentett számára az élmény megszerzésének eseti sikereinél az élményfeldolgozás eszköze. Lehet ez fetisizálás, lehet a kéz libidója, vagy egyszerűen elcsodálkozó büszkeség. A Marie-t neurotikusnak tartókkal muszáj egyetérteni, de feltétlenül hozzá kell tenni, hogy majd’ minden depressziós hangulatában képes volt valami csillapító részletet meglátni, elégedettséget érezni, ha ez csak a dosztojevszkiji kétségbeesés gyönyöre volt is. Persze más helyzet állt elő azután, hogy bizonysággá vált betegségének diagnózisa – attól kezdve gyakran lesz úrrá rajta a pánik, ami kirántja az alkotás folyamatából, kis híján visszaviszi Istenhez, és olyan bekezdéseket írat vele a Naplóba, ami egy segítségért esedező artikulálatlan üvöltéshez hasonlatos. Lesz még egy rövidke feltámadása, a spanyolországi útja, mikor azonban hazajön, leírja: Mindennek vége!

A művészi érdeklődés infantilis forrásait kutatja Marie neurózisában Erwin O. Christensen is (The Psychoanalytic Quarterly, 1943), szerinte Marie festményei (érdekes módon nem a Naplója) sok mindenre utalnak: szadista és mazochista hajlamokra, erős narcizmusra, péniszirigységre, és hogy túlságosan ragaszkodott az anyjához, több értelemben is függésben volt tőle. Néhol még helytállónak is érezzük a mind mélyebbre hatoló megállapításokat, ha el tudunk tekinteni az egymást kioltó szakmai álláspontok okozta zavartól. Most nem is térnék ki Vallery-Radot vagy Sylvia Molloy írásaira, mert hát persze, hogy beszélhetünk Marie-val kapcsolatban hisztériáról, s még sok egyébről, engem azonban a fenti szövegek olvasása közben az a meggyőződés kezdett irányítani, hogy egyetlen személyre kell koncentrálnunk: mégpedig arra, aki akaratlanul is a legtöbbet tette azért, hogy Marie ne találhasson kiutat, önkifejezési-önbeteljesítési lehetőséget a festészetben. Ez pedig nem más, mint Breslau kisasszony, akivel ő állandó harcban-versenyben állt, díjakért, a kiállítóterem falának jobb helyeiért, művészi elismerésért. A dicsőségért s a halhatatlanságért.

Nem találtam mást, ami beszédesebb lehetett volna Marie neurózisának természetével kapcsolatban, mint Louise Breslaunak a visszaemlékezése, melyet Madeleine Zillhardt róla szóló könyvéből emelhetünk ki. Marie és Breslau, ők ketten voltak azok, akik igazán egymáson tartották a szemüket. Riválisok a legfontosabb területen. Nem különösebben kedvelték egymást. És Breslau elmondja nekünk, milyennek látta Marie-t. Elmondja, hogy mindenki lelkesedett érte, rokonai bálványozták, igazgatói, professzorai kényeztették (Marie kétszer említi a Naplóban, hogy az a pletyka járja, nem ő készíti a festményeit, legalábbis nem egyedül – ezt később Cosnier is cáfolja a könyvében). Az aranyos kicsi lábai, írja Breslau, láttam, ahogy az anyja csókolja, és nem átvitt értelemben. Saját érdekében mindenkit és mindent ki tudott használni, nagy akarata tekintet nélküli egoizmusban fejeződött ki. A legváltozatosabb adottságokkal rendelkezett, biztos sikere előre elrendelt volt, ehhez minden ütőkártya, adu a kezében volt. Egy becsvágyó, nagyratörő lány – de talán épp ezért tűnt a kortársai szemében hősiesnek és bátornak. Az volt az alapelve, folytatja Breslau, hogy nem kell nyugtalankodni a többiekért, de saját magából remekművet kell faragnia, olyan tökéleteset, ami mások elbűvölésére szolgál.

Felidézi, mit írt az egész Párizst megmozgató ünnepélyes búcsúztatásáról a Figaro: temetése igazi dicsőség, igazi apoteózis volt. Íme a bizonyság, gondolhatjuk mi, hogy a halál megsegít, bearanyozza azt, ami olyan egyhangúan szürkének és kilátástalannak tűnt, míg bíbelődni kellett vele.

És akkor, hirtelen fordulattal a következőket olvashatjuk Breslau visszaemlékezésében: menjünk be a Palais de l’Industrie-be, a festőnők és szobrásznők kiállítására, s ott látjuk az ördög másik arcát, és biztosíthatom önöket, hogy nem a legvonzóbb.

Bashkirtseff művészete. A második énje, aki mindig pártatlan és tétlen nézője az elsőnek (Napló, 1882. szeptember 18.).

Két terem, tele festményekkel, ragyogó pasztellekkel, rajzokkal, gipsz és terrakotta figurákkal, vad és bátor vázlatokkal, dühödt tanulmányokkal – sok mezítelen testtel, mind realista attitűddel. S ezek az élő és brutális, barbár meztelen alakok, melyek a merész naturalizmus jegyeit viselték, a legkisebb finomítás nélkül – mindez annál inkább élő. Szemtelen élet lakozik benne. Igazi bolond élni akarást, féktelen életerőt tükröz. Barbár, de személyes, fogalmazza meg a lényeget Breslau. Barbár, mindezek ellenére a párizsi legjobb társaság itt adott találkozót, az emberek könyökkel lökdösik egymást, és meghatottan és ünnepélyesen mondják: “Ezek Marie Bashkirtseff művei.”

És milyen fontos, amit egy női szemtanú meglát! Marie excentrikus módon öltözködött, mégis jó ízléssel, vagy fehérben, vagy feketében. 17 évesen lépett Julian műtermébe, és nagy benyomást tett mindenkire a megjelenése. Fehér vászonruhát viselt, egy kis fehér, nagyon intelligens kutya követte, és a néger szolgája. A festészet után az öltözet, öltözködés foglalta el az első helyet elfoglaltságai közül. Műtermében könnyű anyagokban szeretett mozogni. Ha a hőmérséklet és a szomszédság biztonsággal megengedte, megszabadult az összes lepeltől, fátyoltól. Választékos tisztaságú volt, és szerette magát tetőtől talpig ibolyavirág-kivonattal bepermetezni.

A visszaemlékezésnek csak a legjellemzőbb részleteit idéztem – így látta a sokat dolgozó, beteg és kevésbé jómódú vetélytárs a tündért és a démont.

Ez a modern bolondság kezdete volt, írja a kísérletről, hogy a nők megpróbálták magukat a művészetükből fenntartani. És Marie alkalmazkodott ehhez a kísérlethez, bár semmi szüksége nem volt az igazodásra, számára teljesen más volt a tét: egyrészt valószínűleg kevésbé nyomasztó, mert a szegénységet nem ismerte, másrészt viszont minden heroikus női erőfeszítésnek legalább a dupláját kívánta teljesíteni, hogy az őt hátráltató arisztokratikus környezetet is semlegesítse, ne csupán tehetsége határait.

Nagyon sokat dolgozott, említi Breslau is, mindig ő volt az első a műteremben. Reggel nyolc órakor egyszerű bérelt kocsival érkezett, este színházba ment, hivatalos estélyeken vett részt, és sosem feküdt le éjjel egy óra előtt. Ezek a szórakozások ugyanúgy szükségesek voltak számára, mint művészete. Naplójában, még a cenzúrázott változatban is, Marie folyamatos időzavarról ír, egyfolytában azon kesereg, mennyire hiábavalónak tartja a társasági élet elvárásait, s inkább visszamenne dolgozni a műtermébe. Lenézően nyilatkozott a léha, üresfejű dámákról és urakról, akik pedig ott nyüzsögtek körötte, akikről illett tudnia, melyikük mikor fogad, akiknek rangja előtt neki is illett fejet hajtani. Nagyon sok időt eltékozoltatnak velem; este például, mialatt Breslau nyugodtan rajzol és dolgozgat, engem a társasélet untat és tart fogva. A környezet a művészi képességnek fele, kesereg Marie (1882. november 27.). Breslau nem láthatott a fejébe, de legalábbis érdekes, hogy Marie Naplójának elolvasása után is fenntartja ezt a véleményét: Marie ebben a tekintetben is két nőt játszott. Fanyalogva ült a szalonokban, s otthon kidühöngte magát a Naplójában. Ahhoz viszont már nem volt ereje, hogy a modern bolondság kezdeténél mellette dolgozó lányokat-nőket is meggyőzze igazi érzéseiről.

Külön szeretném kiemelni Breslau egy mellékesnek látszó félmondatát. Marie Napló-járól szólva írja: gyakran beszélt róla. Az egész szövegben talán ez döbbentett meg a leginkább, valahogy nem fért bele abba a képbe, ami kialakult bennem. Olyan zsarolás-íze van, mint amikor a gyerekek azt mondják, egyik a másiknak, rendben, a te képed szebb, de nekem van otthon egy varázspálcám, aminek segítségével bármikor messzebb jutok, mint te. Saját személyének misztifikálásáról lehet szó, de ha idáig eljutott, miért ne lenne lehetséges, hogy meg is mutatta valakinek? Biztosan bosszanthatta, amikor szembesítették kettősségével: Claire azt mondja, hogy fiatal leánnyal nem köthetnék barátságot, mert nincsenek apró titkaim és fiatal leányos történetkéim (Napló, 1883. szeptember 18.). Nincsenek is. Kivétel nélkül nagy titkai vannak, és súlyos vallomásai, melyeket művében közvetít, festményeiben és a naplójában. Az inkognitóban töltött élet velejárója. Marie a megosztott fájdalmat kegyetlen megalázásnak érzi.

Rajta marad-e az álarc, amikor naplót ír? Ő maga belát-e az álarc mögé? Énképe erre a szituációs játékra épült, melynek persze voltak ördögi vonásai is, szenvedéssel, önváddal, sőt halálvággyal terhelt fordulópontjai, mégis ennyiben maradt élete végéig. Legfeljebb órákra oldódik a tanácstalansága, minden pillanatban lehetőségek tucatjait vonultatja fel, hogy nyomásuk alatt aztán csendes sírásba hajló egykedvűséggel összeomoljon. Majd feltámad: ilyenkor förtelmesen hisztérikus, betegesen önző, irigy és számító, s bár értelmes lány ő, az álarcosdi játékszabályai ellenében mindent rögzít a naplójában. Vagy ez is a játék része? Amikor álarccal nézünk a tükörbe, ahogy azt Louly Peacock Konz a könyvében megkísérelte kifejteni? Ezért olyan sokszínű egyéniség ő, mert sok-sok álarca volt, mint ahogy, tudjuk, oly különböző karakterű önarcképeket festett magáról. Konz is ír erről a kreációs eljárásról (disguise-disclosure), és szerinte nem történik más, mint hogy Marie ilyenkor is alkot – a művész egész élete a műalkotás.

És mennyire fegyelmezett! 1883. május 18-án a Mester barátságáról elmélkedik, majd a fogadótermének érdekes emberekkel való benépesítéséről, amit mindig megakaszt valami, írja: most például apám haldoklik. Ennyi. Rögtön utána a heti ebédmeghívások listáján töpreng. Két nap múlva ugyan álmot lát: azt álmodtam, hogy koporsó volt az ágyamon, s úgy mondták, fiatal leány nyugszik benne. Az apja Oroszországban készül a halálra, Marie Párizsban várja a hírhozót, nagy szenvedések közepette, azonban nem Poltavából kívánja a levelet, hanem a Szalonból, hogy megkapta-e a díjat a festményéért. Annyira izgatottan várja a hírt, hogy kénytelen kevés ópiumot magához venni. Nem, nem részvétlen, csak éppen ott és akkor nem tehet többet, se mást.

Említettem, hogy az élete állandó időzavarban telik, amit egyfelől igazolhatnának a zárlat drasztikus közeledésének tünetei, de hát mit kezdjen az olvasó azzal, hogy épp ezen tünetek ellen nem lép fel, halasztgatja a kezelést, nagy kegyként, jócskán megkésve teszi fel az első gyógytapaszt. Az időzavar alapvetően a betegségére lenne visszavezethető, de nála mindez súlyosbodik a Breslauval folytatott művészi versenyfutás mindenkori állásával is. Az érzése, hogy a külvilág ellenséges, még maga az a művészvilág is, ami felé igyekszik, kiterebélyesedik, egész lényét belakja. Üldözési mániája ugyanabban a ritmusban enyhül és tör fel újra, ahogyan enerváltságának és aktivitásának időszakai következnek egymásra. Így aztán összességében olyannak láthatjuk ezt az életet, mint egy pergő reneszánsz tragikomédiát, melynek lélegzetvételnyi szüneteiben a színész a díszlet mögött rohanva cseréli jelmezét-álarcát a következő jelenethez, néha nem is tudva, hogy a megfelelőt ragadta-e fel.

Ebben a kapkodásban Marie egyedül csak bennünk bízhat, Naplójának majdani olvasóiban. Szerencsém, írja, hogy önök, a választottak, a felsőbbrendűek, önök, szeretett bizalmas barátaim, akik naplómat elolvassák, önök tudják, hogy mit kell e tárgyról gondolniuk. Hisz csak mi látjuk egészben az életét, csak mibennünk áll össze ennek a forgatagnak a végső értelme. Még ő sem tudja, mire jöhetünk rá mi, írja a naplót, s bízik, hogy pusztán az írással is kiválik a többiek közül, s ha máshogyan nem, így alkotott maradandót. Nekünk ezt tudnunk kell, mert mi vagyunk, akik őt s a művét hitelesítik, s ő, Marie, ezért előre is nagyon hálás. Néha olyan érzésem volt, hogy a következő lapok között lesz valami lepréselt ajándék, nekünk, bizalmas barátainak. Ez az áthárítás nem is olyan bántó, mint elsőre tűnik, hisz kölcsönös. Az önmagukra veszélyes emberekkel szemben tanúsítanak az épek ilyen irigységgel és bűntudattal árnyalt empátiát.

Érdekes kérdést tesz fel Marie 1883. szeptember 26-án: Vajon felelősek vagyunk-e legbensőbb érzéseinkért? Apja halálával kapcsolatban gondolkodik el, tehet-e ő arról, hogy nem érezte, amit pedig kellett volna. Szíve annyira tele van a feladatával, a mélyen szenzitív művész minden megnyilvánulása ugyanarra a kérdésre rezonál: hogyan tudja egy nő elérni a hírnevet. Vétlennek érzi magát, hogy mindebből kimaradt az apja, bár azt elismeri, hogy kötelességei lettek volna. Csakhogy Marie áthárító technikája azonnal működésbe lép, s máris megtalálja a megoldást: de nem gondolják, hogy anyám figyelmeztethetett volna rá? – kérdi ismét tőlünk, szeretett bizalmas barátaitól, az olvasóktól. Az anyját egyébként megsiratná, ellentétben az apával, de nem azért, mert jobban szereti, hanem mert őellene többet vétkezett szóban. Felületesen nézve ez igen keresztényi gondolat. Pedig csupán azt jelzi, hogy mit sorol az akaratán kívül eső tartományba: mindent, ami visszafordíthatatlan. A halált. Az anyja ellen vétő szavak visszavonását megakadályozó halállal nincs mit kezdeni.

Isten nem segít neki, ezzel nehezen ugyan, de megbékül. Mindig zavarja viszont, hogy keresztényi-e, amit tesz, ahogyan él. Hisz végső soron a dicsőségvágy (gloriae cupiditas) is csak egy erény. Ám Marie vitatta, hogy ez is Istentől származna, hanem, hite szerint, csakis önmagából, saját énjéből ered, onnan táplálkozik, s annak körén belül teljesedhet be. Azt azonban képtelen volt eldönteni, illik-e ez a kisajátítás a keresztény értékrendbe. A Scribner’s Magazine 1889. évi VI. számában Josephine Lazarus ír róla. Szerinte az egész könyv egy emlékmű. Minden női olvasó meg fogja találni a Naplóban azt a titkot, amelyet ő is rejteget. Nincs benne semmi, ami egy kereszténynek morálisan kifogásolható. A kislány, ahogy írta, tükröt tartott önmaga és mindenki más elé is. Már Lazarus is megjósolta, hogy túlzott jelentőséget fognak tulajdonítani a szerző személyiségének – hiányosságai, tékozlása, pózai, hiúsága, szeszélyei, tűzvészhez hasonló temperamentuma, önimádata, szerénytelensége – pedig az erejét kell figyelni. Amin a korszellem is átsütött.

Egy évvel ezután, 1890-ben a The Century című magazinban egy bizonyos D. egészen másként vélekedik erről. A jó lányok, jó feleségek és jó édesanyák szemében Marie pusztán rendellenesség, lusus naturae. Mégis feltételezi, hogy a jelleme miatt épp a saját neme lesz a legelnézőbb iránta, mert a férfiak nem fogják megbocsátani ezt az önimádatot és ezt az ambíciót, hisz csorbítja a jogaikat. Sokan tartják úgy, írja, hogy elég rápillantani, egy abnormális szörnyeteg volt Marie, méltatlan a figyelmünkre, rokonszenvünkre, tiszteletünkre. Hiányzott belőle a mértéktartás és a természetes gyengédség.

Akárhogy is van, keresztényi-e Marie élete vagy sem, Naplója hatalmas energiákat szabadított fel, láthatóan saját magában, de azóta olvasóinak generációiban is. Ez a jellemzően neurotikus munkamód, ahogyan írt, a mérhetetlenül sok és szövevényes, áradásszerű szöveg, a sok vissza-visszatérő magyarázat szinte szuggerálta az őt olvasó nőkbe, hogy igazából milyen konfliktusok azok, melyekben nem elegendő a társadalom állásfoglalását megismerniük.

Ki tudja azonban, hogy milyen érzelmeket és indulatokat szabadított volna fel az eredeti és teljes szöveg közlése? Minősíthetünk-e bármi olyan beavatkozást velejéig gonosznak, melynek eredményét oly sokáig istenítettük? Lehetetlen még csak elképzelni is száz év másik, fiktív irodalomtörténetét, amelyre a valóság: a teljes napló hatott volna.

Marie-n a szerelem sem segíthetett, elhihetjük neki, csak az oly drága idejét vesztegette volna. Amikor kiderült, hogy a naplói manipuláltak, a sajtóban beindult a találgatás, mi az igazság. Elképzelték Marie-t kokottnak, leszbikusnak, s nagy vehemenciával támadták azt az állítást, hogy szűzen halt volna meg. Colette Cosnier könyvéből mégis az derül ki, hogy ez az állítás igaz. Voltak ugyan szerelmi kalandjai, csak a cenzorok ábrándozásokba merült, egyetlen szerelemről álmodozó, romantikus lányalakról alkotott képébe, no meg a család mezaliansztól való félelmeihez ezek nem illettek (egyik cél a morganatikus házasság volt). Ám az újonnan felfedezett naplórészletekben sincs utalás arra, hogy tovább ment volna annál az érzésnél, amit ő így írt le: Több, mint testvér, kevesebb, mint szerető (1878. január 28.). Néhányan azt vetették fel, hogy a pazarul berendezett műtermében Marie meztelen női modellek sokaságával volt együtt napokon-heteken át, s hogy mennyire tudott áradozni a női szépségről, s a vége felé már csak azt látta meg, a nők arcának finomságát, testüknek lágy részleteit, legyen éppen Granadában vagy egy párizsi külvárosi piacon. Megvallom, én is gyanakodtam egy ideig, de annyi minden van a másik serpenyőben, hiszen egy mindenhol témát vizslató festőművészről beszélünk, olyanról, aki a halálnál is komolyabban vette a hivatását.

És mi az igazság Maupassant-nal kapcsolatban? Az anonimitásban maradó (Marie iskolamesterként ír neki), poste restante-levelek? Hat levélről tudtunk, melyeket Maupassant Marie-nak írt, valójában nyolc volt, kettő a cenzúra áldozatává vált, mint ahogy Marie utolsó levele is (valamint a korábbiak néhány passzusa).

Pierre Borel ír ugyan egy találkozásukról, mely szerinte Nizzában történt 1884-ben, de tény, hogy Marie 1882-ben járt utoljára ott. Személyes kontaktus nem volt köztük, bár Maupassant többször is kérte. Nem, én nem akarom önt látni, írja Marie, nem akar barátságot testi kontaktus nélkül? 1884. júliusában egy Maupassant-könyv borítóján meglátja a szerző fényképét, s úgy tartja, hogy egy bikára hasonlít. Egy mindeddig kiadatlan, 1884. május 14-i naplóbejegyzésében pedig így mérgelődik: és ez az idióta Maupassant nem is sejti, hogy én is tartok valamit magamról! Minek találkozzon vele, fejtegeti, mit mondok neki? Ha Zola lenne, én kitalálnám, de nem vagyok eléggé elragadtatva tőle, tehetséges, de nem olyan mértékben, hogy isteníteni tudjam.

Cosnier is arra enged következtetni, hogy Marie olvashatta Balzac Modeste Mignon című művét, s mint egy gyermek, elkívánta a játékot, O. d’Este M. néven írni Modeste helyett.

Szintén sokan elemezték a halál közelében felmerült lehetőséget, hogy ő meg Jules Bastien-Lepage… Nos, az a többször felelevenített jelenet, amikor ketten egymás mellé tolva, halálos betegen (gyomorrák és tuberkulózis) hat órán át majdnem teljes némaságban ülnek egymás mellett – ez inkább emlékeztet engem a betegségben és a festészetben sorstársak racionális belátásának, a halál előtti tériszony élményének megosztására, mintsem szerelemre. Nem érzelem ez, hanem tartós irányultság, értéktartás.

Esetleg a házasság-anyaság lehetett-e volna számára menedék, ki tudja? Kislányként erről álmodott, de hát hercegnének, pápa menyének lenni nem olyan egyszerű. Más meg nemigen kellett neki. Azt írja: A bennem lakozó két én közül az egyik rendesen így biztatja a másikat: Próbálj már egyszer érezni te is. Mi lesz már?! A másik megpróbálja, ellágyul, de az első, a néző, a kritikus én, aki folytonosan lesben áll, azonnal rajtaüt és letorkollja.

Időben nem sokkal később egy másik szláv nő is ír efféle kettősségről, Lou Andreas-Salomé a Fenyicska című kisregényében (1898), melyben a gyökerek sajátosságai szintén a párizsi életforma normáival egybevetve válnak különössé, s eredményezik ugyanazt, amit Marie-nál – a kettős személyiség tudatát, azt az érzést, hogy az ember két lényből van összerakva.

Muszja és Marie folytonos harcban állt ugyan, mindketten a világban való létezés különös formáinak tekintették egymást, de kettejük között kommunikáció sohasem folyt. Váltakozó sikerrel lerohanta egyik a másikat – Marie Bashkirtseff üldözte saját magát. A személyiség harmonikus egysége helyett a mazochista tendenciák nyertek teret.

Következtetéseiben Cosnier könyve sem megy tovább annál, mint ami sejthető volt. Meglátásom szerint nagyobb adag szenzációt kaptunk, és sokkal kevesebb szenzációsan újat hozó tartalmat. Persze a kiegészített Napló nagyobb része még nincs előttünk, s talán még éveket kell várni rá. De mit kezdjünk azzal, hogy Marie kissé intrikusabb hajlamú nő volt, mint gondoltuk. Több mint száz éve ismeretesek a visszaemlékezések, amelyekből ez már kiderült. Nevek kerülnek elő, akikbe Marie szerelmes volt, de egyiknek sem lett szeretője. Tények, de tény az is, hogy ezeket a sorokat ő írta: Akarnak hallani egy őszinte szót? Sem festő, sem szobrász, sem zenész, sem asszony, sem fiatal leány, sem barát nem vagyok. Énbennem mindig minden indulat megfigyeléssé, okoskodássá és boncolgatássá változik. Két hónappal a halála előtt jegyezte be ezt. Összegzésként.

1932-ben Szentpétervárról és Moszkvából sok festményét és rajzát, tulajdonképpen majdnem a teljes kollekciót (127 tétel!) átadták Ukrajnának – ott aztán azokat a világháborúban előrenyomuló nácik elpusztították. Ahol Marie kisgyermek volt, Gyikanykában (Dikan’ka) a francia Baráti Kör emlékházat készül avatni. Most már végre nem csak Gogol miatt lesznek híresek a gyikanykai esték. A nizzai Szépművészeti Múzeum első emeletén pedig egy légtérben, az egykori szorongások nyomasztó emlékét feledtetve, békésen megférnek egymással Marie Bashkirtseff és Louise Breslau önarcképei. És ugyan ki az, aki befért még egy képével ebbe a terembe? Jules Bastien-Lepage. Mert mindig kísért a kielégületlenség, a mítoszokat szolgálni kell. A nőét, akinek kiváltságosan önálló helyzete volt.

Ő volt a szláv szűz, az orosz Ophélia. Naplója: kultikus lektűr bohémeknek és lányoknak. Az 1880-as évektől szerte a világon mohón, lázasan olvassák. Henry Koster osztrák filmet csinál róla 1935-ben, a romantikus dráma 1938-tól Amerikában Affairs of Maupassant címen futott. Baskircsevet Darvas Lili alakította (a sztori szerint Bashkirtseff Párizs külvárosaiban modelleket keresve bajba kerül, s Maupassant siet a segítségére). Bálint Lajos drámát ír Baskircsev Mária címmel, a Nemzeti Színházban 1935. január 18-án elő is adták – Bajor Gizi címszereplésével. Marie magyarországi története sajnos csupán eddig tartott.

Nem úgy a nagyvilágban. Az 1990-es években Carlo Ardito Brief Candle címmel színdarabot írt róla, melyben Marie-t úgy ábrázolja, mint egy felfújt egót, rokonok által körüludvarolt, kibírhatatlan gyereket, egy rettentően önelégült kis madámot. Gyorsan hozzáteszem, hogy több lap, például a Financial Times is úgy elemzi a darabot, mint Marie Naplójának kicsúfolását. Szlavospicski regényt ír róla Ukrajnában 1999-ben, Raoul Mille Franciaországban 2004-ben. 2001-ben beválogatták a The Assassin’s Cloak: An Anthology of the World’s Greatest Diarists című gyűjteménybe, igazi hatalmasságok társaságában. A személyiségét behatárolni kívánó egyetemi kurzusokon James Daisy Millerére és Maupassant Jeanne-jára (Egy asszony élete) utalnak – ki tudja, milyen megfontolásból, hiszen szerintem legfeljebb azt tudják ezekkel a regényszereplőkkel érzékeltetni, miből maradt ki Marie Bashkirtseff.

Az internet hemzseg a vele kapcsolatos, más-más fajsúlyú honlapoktól. Japánban díszes kivitelű blog indult róla. Nemrég kaptam a hírt krími barátnőmtől, hogy Marie szülőhelyén Mária-völgy elnevezéssel minden június utolsó vasárnapján ünnepet ülnek a fiatalok. Ahogy a német mondja, ő egy Missverstandenes Jugendidol. Még A. C. Danto is – bár tévesen a francia misztikusnak nevezi – emlékszik az utolsó szavaira: Maman, Maman, c’etait pourtant si beau la vie.