Ősz volt a városban, amely fölé hatalmas gomolyfelhők magasodtak, olyan volt az egész, mint Turner tájképein, ráadásul este volt, amikor megérkezett a városba a hír, amely egyetlen napig tartott. Egy öregembertől indult útjára, aki rózsákat árult az éttermekben. Ezen az estén, a rózsákat árulva, megjegyezte: minden ember meghal. Százötvenszer ismételte el a mondatot, mivel ennyi rózsát adott el aznap este. Az emberek az éttermekben hangosabbak lettek, és ingerültebbek, mint máskor.

Reggel a hír újra útjára indult, most már egyre többen terjesztették, hogy minden ember meghal. A munkahelyeken csak erről beszéltek, ahogy korábban egy-egy sorsdöntő futballmeccsről. A polgárok azt kérdezték, hogy honnan származik a hír, hol hallotta az öreg. Kérdésükre azt válaszolta, hogy egy másik városból érkezett embertől hallotta, aki vendégként jött ide. Megpróbálták felkutatni ezt az embert, az összes szállodában és a környéken lévő motelekben keresték, de sehol sem találták. Egy süketnéma fiatalember, érzékelve, hogy a polgárok másképp szaporázzák a lépteiket az utcán, nagyobb a tolongás a buszmegállókban, több autó ütközik egymásnak, a némák beszédével megkérdezte a szomszédjában lakó aranyművestől, hogy mi történik, és ez felírta neki egy cédulára, hogy az arany ára drasztikusan zuhan. Ettől a fiatalember nem lett sokkal okosabb, otthagyta hát a kétségbeesett aranyművest, és tovább járta az utcákat, csodálkozva a sietős és ideges embereken.

A fiatalember új öltönyt vett magára, megborotválkozott, hajzselével beállította a frizuráját, mindezt azért, mert aznapra vizsgára jelentkezett az egyik tanárnőjéhez, a jogtudományok doktorához, az örökösödési jog szakértőjéhez. Gyalog indult az egyetemre, elég ideje volt, és aznap ráadásul a közlekedés is megbízhatatlan volt.

A stadion előtt a süketnéma fiú ismerős arcot fedezett föl egy padon, és mindaddig kitartóan nézte, amíg rá nem jött, hogy kicsoda. Amikor aztán eszébe jutott, hogy a televízióban szokta látni, és hogy a város egyik ismert futballistája, odament hozzá, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú és kedvetlen. Holnap mérkőzés lesz, írta fel egy újság szélére, és még egyetlen jegyet sem adtunk el, és senki sem beszél rólunk egy szót sem. Vége a pályafutásomnak, és alákanyarította közismert vezetéknevét.

A süketnémát meglepte a hír, és elment, hogy jegyet váltson a mérkőzésre, majd visszafelé megmutatta a jegyét a híres labdarúgónak, s a kezével hadonászva megértette vele, hogy másnap egészen biztosan ott lesz az összecsapáson. A focista nem volt túlságosan oda a hírtől, továbbra is szomorúan ült a padon, a vállán átvetett futballcipőkkel. Gyerekek futottak oda hozzájuk, örvendezve, hogy találkozhatnak kedvencükkel. A süketnéma is örült, abban bízva, hogy ők majd felvidítják a futballistát, de csalódott. Először ugyan örömmel fogadta a gyerekeket, sorban leültette őket a padra, és néhány cselt mutatott be nekik a gyereklabdával, a süketnémát is megkerülte vele, teljesen belepirult, és újra érezte, hogy fényleni kezd a csillaga, már hallani vélte a hűséges közönség tapsát is a lelátókról. De akkor odament hozzá egy ember, és azt mondta, hogy elhalasztják a meccset, mert csupán egyetlenegy belépő kelt el. Senkit sem érdekel már a foci. A gyerekek elszaladtak. A futballista végigmérte a süketnémát, rándított egyet a vállán, a futballcipői lecsúsztak a földre, de rá sem hederített, sarkon fordult és elment. Már tizenegy óra volt, a süketnéma továbbment, nehogy elkéssen. A vizsgáztató ajtaja előtt nem volt senki, a fiatalember elolvasta az ajtón álló feliratot, meggyőződött róla, hogy nem tévesztette el az időpontot. De valószínűleg csak ő jelentkezett be aznapra, így hát megnyugodott. Kopogni akart az ajtón, jelezni a professzorasszonynak, hogy megjött, de abban a pillanatban nyílt az ajtó, és egy postás lépett ki rajta. A fiatalember kopogott, és belépett a nyitva hagyott ajtón. A professzorasszony rá se pillantott, az asztalán álló sürgönyöket lapozta. A fiatalember, tanácstalanul, hogy mitévő legyen, kinézett az első emeleti ablakon, és meg-állapította, hogy kint továbbra is a számára érthetetlen nyüzsgés uralkodik. A professzorasszony, az örökösödési jog szakértője végre észrevette, és megkérdezte tőle, hogy mit akar. Ő a kezével mutogatva elmagyarázta. A tanárnőnek ekkor eszébe jutott a megbeszélt időpont, és mivel a fiatalember mentoraként ismerte a süketnémák kézjeleit, elmutogatta, hogy ma nem vizsgáztat, mert sürgős örökösödési ügyeket kapott, amelyeket most azonnal meg kell oldania.

– De hát mára beszéltük meg – mutogatta a fiú.

– Tudom – mutogatta a tanárnő, és elismételte, hogy a vizsgát elhalasztja.

Ekkor megcsörrent a telefon, a fiatalember megvárta, hogy a tanárnő befejezze a beszélgetést. A professzorasszony dühösen beszélt a telefonba, de ennek okát a fiú nem tudta leolvasni a szájáról, mert előtte tartotta a kagylót. Amikor letette a telefont, elmutogatta a fiúnak, hogy ma mindenki őt keresi, és arra kérik, hogy szakértőként örökösödési szerződéseket és végrendeleteket állítson össze. “Mintha mindenki megbolondult volna!”, mondta hangosan. A fiú pedig “elmagyarázta” neki, hogy a szomszédja reggel arról számolt be neki, hogy zuhan az arany ára, és aprópénzért tudja csak eladni. A professzorasszony csodálkozva hallgatta, és a fiatalember “elmesélte” neki a másik furcsa esetet is a futballistáról és az elhalasztott mérkőzésről.

Egész éjszaka itt dolgoztam a szobámban, magyarázta a tanárnő a kezével, és a fejére mutatott, hogy sehogyan sem fér bele mindaz, ami történik.

Valaki kopogott, és már bent is termett a szobában. A polgármester volt az, de szemmel láthatólag a professzorasszony férje vagy szeretője is egyúttal, állapította meg a fiatalember. Megcsókolták és szenvedélyesen megölelték egymást. A szájukról pedig a következőket olvasta le.

Férfi: A város tiszta bolondokháza, hallottad?

Nő: Nem, ki sem mozdultam innen. Mi történik?

Férfi: Egy hír érkezett a városba, az öreg rózsaárus hordta szét, ő pedig egy utazótól hallotta.

Nő: És mi ez a hír?

Férfi: …

(A fiatalember nem tudta leolvasni a választ, mert a polgármester közben elfordult. Csak a tanárnő elképedt arcát látta, és aztán a választ):

Nő: Most már értem.

Férfi: …

Nő: Nézd meg ezeket a sürgönyöket és telefonhívásokat, amelyeket kaptam, mindenki végrendelkezni szeretne. Bezárul a kör, mert ha mindenki valakire akarja hagyni a vagyonát, akkor végtére is minden mindenkié, vagyis senkié sem lesz.

Férfi: (mivel most látta a száját) És én, velem most mi lesz? Nemsokára lejár a mandátumom, előléptettek volna, már mindent elrendeztem. Most már elmondhatom, hogy a Külügyminisztériumban kaptam volna állást. Ne aggódj, rád is gondoltam. Neked is elintéztem egy külföldi szakmai továbbképzést. De itt van ez az átkozott hír.

Nő: Szörnyű. Nem fogom tudni befejezni a tudományos munkámat… Meg kell, hogy mondjak valamit. Nem mennék veled külföldre.

Férfi: Miért?

Nő: Szeretőm van… Egy fiatalember a harmadévről.

Férfi: Ostoba liba. És ez itt?

Nő: Ne aggódj, ő süketnéma, és…

A fiatalember kinézett az ablakon. Amikor újra rájuk pillantott, ezt olvasta a tanárnő szájáról:

Nő: Miért nem keresitek meg ezt a jövevényt?

Férfi: Mindenütt kerestük, de nem találjuk. Tehát beleestél egy ifjoncba.

Nő: Hagyjuk most ezt. Lehet, hogy nem is igaz a hír, csak kacsa.

Férfi: Nem tudom, mindenesetre jól összebonyolította a dolgokat. Most kérdezik ki az öreget, pontos személyleírást próbálnak kiszedni belőle az idegenről, hogy könnyebben megtaláljuk. Gyere, ebédeljünk együtt.

Nő: Azt mondtad, hogy bolondokháza a város, és semmi sem működik.

Férfi: És ha otthon találkoznánk délután?

Nő: Úgyis haza kell mennem, hogy átöltözzem.

Férfi: Te szemét.

A fiatalember megint kinézett az ablakon. Amikor a polgármester elment, és a fiatalember is indulni készült, még megkérdezte a tanárnőt, hogy tényleg úgy van-e minden az arannyal és az elhalasztott futballmérkőzéssel. A tanárnő idegesen bólintott. Még megkérdezte, hogy tényleg elhalasztják-e a vizsgát, mire a tanárnő intett a kezével, mintha kizavarná, és rá se nézett többé. A fiatalember köszöntésre lendítette a kezét, és kiment. Gyalog indult haza, és azon tűnődött, mi lehet az a hír, amit az idegen hozott a városba. A parkon áthaladva egy szenvedélyesen csókolózó fiatal párt látott. A fiú a lány száját csókolta, és közben egyre jobban szorította a nyakát. Amikor megfojtotta, odatérdelt mellé, és szájba lőtte magát. Rómeó és Júlia voltak, akik erre a végzetes tettre szánták magukat, amikor meghallották a hírt, ami a városba érkezett. A városban továbbra is tartott a pánik, és mindenki a jövevényt kereste. A falakra plakátokat ragasztottak, egy férfit ábrázoló rajzot, amelyet a rózsákat árusító öreg leírása alapján készítettek. Első látásra teljesen közönséges arc volt, néhány ismertetőjeggyel: bajuszos volt, szemüveges és kopaszodott. Este, vagyis éppen huszonnégy órával azt követően, hogy a hír megérkezett a városba, megtalálták az idegent. Két nyomozó titokban a polgármesterhez kísérte, hogy kifaggassák. A polgármester már bent volt az irodájában, és a nyitott ablakon keresztül hallgatta a város költőjének a verseit, aki a tér közepén állt, és a költeményeit szavalta, mivel attól félt, hogy a szörnyű hír hallatára már soha nem fogják kiadni a verseit. Vidám versek voltak, de most tűnődő, szomorú hangon adta elő őket.

Ahogy a jövevény a polgármester elé lépett, az rögtön ráismert az öreg leírása nyomán készített rajzról.

– Kicsoda maga? – tért rögtön a tárgyra a polgármester.

– A meccsre jöttem, amit a csapatunknak az önök klubjával kellene lejátszania – felelte az idegen.

– És miért kezdte el híresztelni azt a szörnyűséget, hogy “minden ember meghal”.

– Miféle hírt? Ez csak egy idézet egy könyvből – mondta az idegen.

– Miféle idézet? Magyarázatot kérek!

– Amikor tegnap este bejött az étterembe az öreg a sárga rózsákkal, vettem tőle egy szálat, mert eszembe jutott egy könyv, amit még gyerekkoromban olvastam. Egy kisfiúról szól, aki sárga rózsát hord az anyja sírjára, és rájön, hogy minden ember meghal. Amíg kifizettem a rózsát az öregnek, elmeséltem neki ezt a történetet, és hozzátettem: “Minden ember meghal.”

– Tehát ez csak egy idézet – mondta a polgármester.

– Így van – felelte az idegen.

A polgármester elnevette magát, és megkönnyebbült. A nyomozók is felszabadultan nevettek, nagy hangon ismételgetve: “De hát ez csak egy idézet egy könyvből.” A polgármester megkönnyebbülve intett, hogy engedjék szabadon az idegent, és azonnal hívják az újságírókat. Reggel a városi hírlap címoldalán nagy betűkkel ez állt: A HÍR, HOGY MINDEN EMBER MEGHAL, KÖZÖNSÉGES MENDEMONDA. Az alcímben pedig a következők: “Az idegent elfogták – A hír csak idézet egy könyvből, márpedig jól tudjuk, micsoda dolgokat írnak a könyvekben”. És egy hosszú cikkben elmagyarázták az egész esetet. A lap sportoldalán ott volt a mérkőzés időpontja, és hogy ezen a “legfontosabb mellékes eseményen” a díszpáholyban díszvendégként ott lesz az idegen is, aki miatt, ha akaratán kívül is, de elhalasztották a mérkőzést. Az egész újság azt sugallta, hogy az élet visszazökkent a régi kerékvágásba.

A következő napon a süketnéma fiatalember három levelet kapott.

Az egyikben az új vizsgaidőpontja állt, a másikban az egyik nagybátyja értesítette a rá hagyott kombájnról és három hektár szántóról, a harmadikban pedig egy meghívó volt a mérkőzésre, mivel ő volt az egyetlen, aki jegyet váltott a korábbi időpontra, ezért abban a megtiszteltetésben részesítik, hogy együtt ülhet a díszpáholyban az idegennel, aki az egész hírt útjára indította.

Már csak a rózsákat árusító öreg ismételgette, hogy minden ember meghal, de a hírre, amely csupán egyetlen napig tartott, többé már senki sem figyelt.

 

(Az elbeszélést H. G. Wells Világok háborúja című könyve emlékének ajánlom.)

LADÁNYI ISTVÁN fordítása