I.

Sara alacsony ágyán feküdt.

Amikor már biztos volt, hogy a lány valóban alszik, óvatosan kihúzta kezét Sara feje alól. Ujjhegyével megdörzsölte teljesen elzsibbadt felkarját. A huszonhét év, most már egészen jól látható, a lánynak szinte az egész arcát felfalta, érintetlenül hagyta viszont a testét. Még három év, és Sara egyre inkább saját halálára fog hasonlítani, gondolta, mert harminc fölött mindenki egyre inkább a saját halálára hasonlít.

A férfi szeme már egészen jól kiismerte magát a mind lágyabb homályban. Régebben nem hitte, hogy az emberek képesek ilyen helyen élni.

Ma már nagyon jól tudta, hogy mit jelent néha a négy fal, és a tető az ember feje fölött.

 

II.

Sara alkalmi utcalány.

Tizenhárom évvel ezelőtt kezdett el mindent beleadva lemezeket hallgatni, szakadt rongyokba öltözni, arra gondolt, hogy az olyan zenét, amilyet most ő hallgat, először mégiscsak meg kell élni, s csak azután hallgatni. Az év nagy részét mint igazi “groupie”, helyi bandákkal csavarogta át. Egy éve érettségizett, kettő – hogy mikor is, számára semmi jelentősége nem volt –, dacból egy teljes évtizeddel saját generációja után, amelyhez Sven is tartozott, aki mostanában alkalmazottként dolgozik, s aki egy rövid, mintaszerű, de végül nagyon kompromittáló házasságot hagyott maga mögött.

Valahol a közelben megállt egy autó.

Két ajtócsapódás hallatszott, összemosódó férfi és női hang magyarázott valamit egymásnak a kocsiban.

Sven figyelmesen hallgatta a jeges hóval borított úton elhaló motor hangját.

Amikor az autó végül eltűnt, ki tudja, miért, eszébe jutott az egyenruha. Néhány éve megkapta a behívóját. Mindaddig még csak észre sem vette a katonákat – pedig kellett volna, már csak azért is, mert akkoriban egy olyan kaszárnya közelében lakott, ahol a növendékek határőrkutyákat képeztek ki.

Emlékezett, hogy tulajdonképpen már kora reggel gyakran hallotta a növendékekre vártó kutyák csaholását, amelyeket rövid, lábukra erősített pórázon valami gyakorlótérre vezettek.

A gyomra ettől kezdve összehúzódott.

Utca, mozi, autóbusz, italmérések, pályaudvar: az egyenruhás gyerek a kezében fehér, gyűrt műanyagszatyrot tartó apjától búcsúzik. Kutyaszemekkel nézi, egy olyan kutya szemével, mint amelyiket a gazdája, letéve a duplacsövű vadászpuskát, egy magányos fához köt. Ez az arc, ez az, ami most valahogy egészen közel van, közvetlen Sara bőre alatt. S ami most a lányban megmozdul: a döbbent tekintetű, halott kutyák.

Behunyta a szemét.

Semmilyen emlékképet nem tudott felidézni.

Megismételte.

Gyerekkorában gyakran nézett a napba, és utána rögtön becsukta a szemét. Lehunyt szemhéja mögött akkor mindig látott valamit, ami egy nyitott kutyatorokra emlékeztette. Nyelvével kétszer körbejárta enyhén duzzadt ajkát. Érezte, hogy milyen a nyelv alatti fájdalom, a szomjúság. Az asztalon, két lépésre az ágytól, egy hamutartó volt, amelyen, ha felkapcsolná a villanyt, a déli napsütésben csillogó Eiffel-torony lenne látható. Mellette egy pletykalap hevert, és egy megkezdett üveg vörösbor állt, amelyre fény esett az ablakból – ennek eredetét Sven sehogyan sem tudta meghatározni. A szobában, érdekes módon, meleg volt. Hosszan nézte a palackot, szomjúsága ellenére sem tudta rászánni magát, hogy felkeljen és az üvegért menjen.

Sara álmában a másik oldalára fordult, s most testük egyetlen ponton sem érintkezett.

Ez előtt az este előtt Svent soha nem foglalkoztatta a bor. Egymást követő gondolatai, amelyek négykézláb másztak körbe az agyában, szinte megdöbbentették.

Ha a bor, s ezt nemrég olvasta, a szüret után évekig állva egyfajta palástot, különös, alkoholos zseléhártyát von maga köré, akkor valóban él, akkor éjjel-nappal valamilyen titkos, megfoghatatlan élet munkálkodik benne.

A molekulák mozgása, transz; az amőbák szerelmesen a klónozott ovumok két rétegére esnek szét, az éppen csak létrejött elegyek teljes testfelületükkel csókban olvadnak össze; a borban tömjénfüst száll a már kiásott sírok fölé; szemek néznek vágyakozva a csendes estébe, míg a gesztenyefa nagy levelei a megperzselt földre hullanak; ősi, antik istenek részegednek le és hánynak a porba, azokat az imádságokat mormolva, amelyeket naponta intéznek hozzájuk a piszkos párnákba suttogva.

Egy nő, nagyon más, mint Sara, fut a kihalt, nyári országúton.

Hogy ebben a szobában még valaki lenne rajta és Sarán kívül, akit már csak az alatt a pár óra alatt is, amióta itt volt, alig tudott elviselni, ahogy egyébként sem tudta soha elviselni az irracionális világát, ahogy él, ahogy kis, boros szájával belélegzi a fertőzött levegőt, akár a hal, amely majd az ünnepi asztalon végzi – már a gondolattól is összerándult a gyomra.

És ebben a pillanatban tényleg úgy érezte magát, mint egy hal, amelyiknek, mielőtt a belső szerveit konyhakéssel kimetszenék, lekaparják a pikkelyét. Hisz ezt éppen fordítva kellene – próbálták meg minden alkalommal szinte emberi hangon elmondani neki a nyitott halszájak a halál-pantomimban, közvetlenül a vég előtt.

Szomjúsága ebben a pillanatban elmúlt.

Lassan felkelt, odament az asztalhoz, fogta a palackot, egy pillanatra felnézett, kitekintett a keskeny ablakon, amelynek lágy kékje a közeli téli hajnalt jelezte, majd óvatosan, nehogy Sarát felébressze, visszament az ágyhoz.

Figyelmesen beosztva, vékony, hűvös, hidegen csillogó és fanyar borsugarat öntött a saját hajára, arcára, szemhéjára, orrára, összezárt ajkára, állára, nyakára, mellére, hasára, nemi szervére, combjára, térdére, lábfejére.

Amikor végzett, kitakarta Sarát.

Kezét a lány szájára tette, és ugyanezt a rituálét kezdte a borral és Sara bőrével, amely a sötétben úgy fehérlett, mint a sűrű őszi köd, amelyben kutyák sírnak.

Sara szemhéja önkéntelenül felnyílt, de szeme olyan fáradt volt, hogy szinte semmit sem lehetett kiolvasni belőle. Abban a pillanatban, amikor az üveg nyaka a szeméremtemtest fölött megállt, Sven a szájára szorított keze alatt érezte, hogy a lány ajka gyenge, önkéntelen mosolyra húzódik.

Végül elért a lábfejéig.

A palackban már semmi sem volt.

Elvette kezét Sara ajkáról, és megszólalt:

– Isten most újra élettel ajándékozott meg bennünket.

Sara ismét lágyan elmosolyodott, felkelt az ágyból, valahonnan kerített egy törülközőt, amely átvette a vakolat szagát, és először Svent, majd magát törölte le.

Újra az ágyon feküdt, a saját felén, az oldalára fordult, a teljesen kitakart Sven felé:

– A múlt télen gyakran elmentem egy hotelbe. Lent, a recepció melletti étteremben kora délutántól egészen éjfélig egy harminc-harmincöt év körüli alak üldögélt. Állandóan vele volt az utazótáskája, egy kis bőrönd, vagy valami ilyesmi. Tudtam, hogy valahová a környékre való, korábban gyakran láttam a városban.

Néhány nap múlva üdvözlésképpen biccentett a fejével, és mivel senki nem volt még lent, odamentem hozzá és leültem az asztalához. Egyáltalán nem tűnt bolondnak, és egy-két nap múlva, amikorra már majdnem barátok lettünk, azt mondta:

– Tudom, hogy miért jöttél ide hozzám. Fogalmad sincs, miért ülök itt minden áldott nap ezzel az utazótáskával.

Nézd, egyszerűen szenvedek a városunktól. Egész életemben arra vágytam, hogy elutazzam innen. De az igazi gondok akkor kezdődtek, amikor ezt meg is tettem. Mert akárhová mentem, és bárhol, ahol megálltam, az első pillanattól kezdve minden csak még rosszabb volt. Sehol sem tudtam megmaradni fél évnél tovább. Vagy hússzor próbáltam, de egyetlenegyszer sem sikerült megoldanom az utazás kérdését.

Elutazni, ez az, amit minden idegszálammal kívántam, s ami ugyanakkora, ha nem nagyobb kínokkal járt, mint itt maradni. Mindaddig, mígnem egy délután, harmincöt év hiábavaló utazgatás után, teljesen véletlenül, bejöttem ide cigarettáért, és megtaláltam a megoldást.

Azóta mindennap egész délelőtt az útra készülök. Gondosan összecsomagolok két inget, egy nadrágot, pizsamát, néhány fehérneműt, borotvát, fogkefét, meg minden ilyesmit.

Délután kettő körül bejövök, leülök a bőrfotelbe, a táskát magam mellé teszem, és nézem a valódi utasokat, hogyan veszik át kulcsaikat a recepciónál, hogyan mennek fel szobáikba, és kitűnően érzem magam.

Mintha magam is részese volnék ennek az egésznek.

Mintha magam is utazó lennék, aki, mihelyt megérkezik egy ismeretlen helyre, lent, a recepció melletti étteremben, miután hosszan, jó hosszan tusolt a fürdőszobájában, találkára várva valakit, élvezettel elkortyolgat egy csésze teát vagy egy pohár bort, s közben ezt a hatalmas üvegfalat nézegeti, amely mögött a város éli az életét.

Tehát folyton egy helyben utazom. Elindulok, senkitől és semmitől sem félek. A pincérek és a recepciósok bizonyára azt gondolják, hogy bolond vagyok, de mivel pénzt hagyok itt, nem molesztálnak.

Amúgy pedig egész idő alatt a lenti utcát nézem.

 

III.

Sven hallgatta a lányt.

Amikor Sara befejezte, a Sven mellett álló éjjeliszekrény fölé hajolt, és vett egy cigarettát. A fiú most érezte meg először, hogy milyen hideg is a lány bőre.

Az ember harminc után egyre jobban hasonlít a saját halálára.

Egészen lent, vagy fent – attól függ, mivel Sara szobája egy átrendezett pincehelyiség volt – az utca első reggeli meséjébe kezdett bele. Valaki odalépett valakihez. Valaki havat takarított.

Amikor a kis, égő dohánygyűrű majdnem Sara hosszú ujjáig ért, Svennek lassan, de határozottan lecsukódott a szeme. A bor halott volt, beitta az ágy, a mai nap fehér halotti szemfedője.

Az ablakon keresztül, mintha moha kúszna üvegajkára, egyre kékebb fény esett a szobába.

Sara nem hallhatta ugyan, de egész testével érezte, hogy kint ismét sűrű, áthatolhatatlan pelyhekben hull a hó. Sven ekkor már álmodott, olyan álmot látott, amire soha nem fog emlékezni, amit soha többé nem tud felidézni.

Azt álmodta, hogy kisfiú, s néhány vele egykorú pajtásával, éjjel, amikor az ég mint olvadt, kék korall fénylik, a sűrű ködben, titokban és egy szó nélkül, de mégis mindent összehangolva, teljes egyetértésben a többiekkel, a jeges hóból csupasz kézzel egy nagy hókutyát épít.

MEDVE A. ZOLTÁN fordítása