Nyolckor a kikötőben

 

Reggel nyolc órakor a kikötőben

felhúzzák a zászlót. A tengerrel

szemben ki-ki lemérheti saját

ürességét. Hány kilót nyom egy

üresség? Ha a fej üres, van mit

tanulni. Ha a szív… A buta ember

 

az okos? A közömbös az érző?

A súlytalan üresség végtelen,

a százkilós már elmeszesedett, zsír

rakódik az érfalára, étel a gyomrába,

lexikon a fejébe. A tenger felől

fújó szélben csattog a zászló.

 

 

 Hirtelen a tenger fölött

 

Mint amikor hirtelen beborul

a tenger fölött, és az úszó

körül meghidegszik a víz, a sötét

mélység egész a hasáig nyomul,

a térdét finoman meg is harapja –

olyan lesz majd haldokolva a nemlét

felé evickélni. Az emberek helyett

gyanús vízimadarak és kíváncsi polipok

vesznek körül. A víz forrni kezd,

átfagy, nemcsak a tested veszíted

el, mint túlfőzött levesben

combcsont a húst, de a test

emlékét is, önmagad emlékét,

marad a félelem a cápatámadástól,

a rohanó óriáshullámtól.

 

Mint amikor az úszót partra dobja

egy hullám, és nyekkenve

megérzi a biztonságot; testsúlyát

alig bírva kitántorog a vízből –

úgy találjuk meg önmagunk emlékét

a túlsó parton, hullám koptatta

tégladarabokat veszünk

kézbe, és megállapítjuk,

hogy milyen keskeny a tenger.

Egy sirály a fejünk fölött

tolvajt kiált.

 

 

 Miramare-i elégia

 

Más, ha a keveset énekeled.

És jaj, mennyire más, ha mondod.

A kevés kiénekelve patak-istent

rajzolja a vízre, mint hullámcsíkokat

egy tócsára a szél. Fecsketorok,

cérnaszál, törött gomb.

Ha mondod a keveset,

akkor kavics-istent dobod

egy hídról az autópályára.

A kicsi istenek is sokat

akarnak, mert bennük már

senki sem hisz. Csak abban

az egyben. Ó, mennyit vitáztak,

hogy ki legyen közülük az

az egy. És hogy

hullottak az istenek, amikor

az emberek már nem akartak

pletykálkodni róluk.

 

Ó, túlvilág fái, mikor ért el

a tél? Hogy szökött be

a víz a lefolyókon a Szent

Márk térre! Mintha gyorsított

üvegfák nőttek és hervadtak

volna el. Van-e még jó

hír? És számít-e, aki hozza?

Más, ha a keveset eldobolod.

Nem illik a sósvizes szökő-

kúthoz a dobszó, a tél a nemlét

évszaka, nem az álomé

vagy az elmúlásé. Minden

tél örök, és csak véletlenül

múlik el, de mi van, ha egyszer

nem jön el az a Véletlen?

 

A Véletlenek úgy bolyonganak

az emberek közt, mint barlangban

a bezuhant kecske. A lába

törött, fél a sötétben, éhes,

de még az éhenhalás is

túl messze van.

 

Túl messze van, ami kicsi.

A kicsi-isten véletlen

akár nagy is lehet,

azon múlik, mit gondolunk

mi saját magunkról. Jézust siratta

a keresztfában rejlő föld-isten,

a percegő szú-isten, vérét

megízlelte szög-isten, és

bort ivott rá – de apja árulók

kezére adta, a túl nagy

szeretet a láthatáron

föltornyosulva gyűlöletnek

tűnhet – ám ha alá érünk

a kocsinkkal, meleg eső esik,

üres a tengerpart, lehet

egyedül járkálni

a vízparti fövenyen.

 

 

Októberi elégia

 

Az októberi hajnal akkor

jön, amikor akarom. Egy

elhagyott kertben döglött

macska játszik, még alig mutatja,

hogy nem él, csak a testtartása

macskaszerűtlen. Nem macska

többé, a bunda alatt bomlásra

ítélt izmok. Éjjel fogyhatott

el a 9. élete, akinek kilenc van,

kevésbé kíméli, mint akinek egy.

A veszélyek egere után szalad,

és megtermett harcipatkánnyal

találja szemközt magát.

A nemlét nyúzókése kifordítja

a bőréből, kinyílik, mint egy toboz,

nemlét-magok hullnak a szemébe,

az agyában kíváncsi nemlét-gyökér

tapogat, fölszökken az élet felé

egy gyönyörű nemlét-szár, és levelét

a zöldülő test fölé úgy borítja,

mint napernyőt egy csecsemő fölé

az aggódó barát.

 

Amikor nagymama koporsóját

utoljára felnyitották, saját halálomat

láttam, a nyitott száj hozzám beszélt,

beteg fülembe szinte belehasított a kiáltás,

mint mikor a csecsemő felsír

az újrakezdés örömével,

de a lélek már messze járt,

bizonyosság volt ez valami bizony-

talanról, a halálgyümölcs vékony

száron ring, a köpenyét ki lehet

gombolni, mint egy fekete

zakót, alatta a nyakkendő

csomója lejjebb csúszott,

a legfelső inggomb kinyitva.

A koporsójában mindenki költő.

 

És minden gyászoló érti a verset,

amit szaval, a halálgyümölcs

csonthéja fehér, ha feltöröd,

belül nincs semmi; ha lehajolsz

érte, kívül nincs semmi,

ha felegyenesedsz, középen nincs

semmi.

 

A szél egy őszi napon lepkét sodor

egy városi udvarba. Az ablakrácson

megpihen, élvezi a napsütést,

a léptek kopogását a lépcső-

fordulóban. Aki a halálakor

magányos, mindvégig az marad.