Ez itt állt? Biztos, hogy itt, a kapu mögött? Ő nem emlékezett bódéra, s főképp nem ezen a részen. A kopár, az erős májusi naptól máris porzó, szikkadt udvarhoz sehogy sem passzolt a bódé a maga hívogató felirataival: hamburger, hot-dog, pizza. Mintha szemétlerakó mellé építenének szállodát. Persze, lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de mit tegyen, ha szeret ellentétekben gondolkodni. Régen rájött, hogy a harmónia csitriknek való hülyeség, a világ az úton-útfélen megtapasztalható ellentétek mentén szakad ketté.

Mindkét bejáratnál csinos lányok álltak. Ők fogadták és igazították útba a vendégeket. Önkénteseknek tűnnek. Azt viszont a vak is láthatta, hogy külső szigor parancsolta rájuk a fekete szoknyát a fekete harisnyával, és hogy a fehér ing fölé felvett sötétkék mellény sem a divat parancsa. Ebben a dögmelegben. Amikor az ember a bőrét is kilyuggatná, hogy jobban szellőzzön. Ugyanaz a szigor tehetett arról is, hogy a bejáratok fölé fonnyadó páfránykoszorút aggattak, margarétákkal és tenyérnyi széles szalaggal, amelyen minden ügyeskedésük ellenére sem volt kivehető a felirat: I TEN H O T MIN N V DIÁ T. Jött valaki. A lányok arcán egyenmosoly villant. A légikísérők vigyora a katasztrófa előtt. Ma már ez is tanulható. Aztán heves mutogatás az épület belseje felé, de a trottyos így sem boldogul. Az egyik lány, a vörös hajú végül elindul vele a hűvös folyosón. Aha, szóval ezért vannak párban. Amíg az egyik elkíséri az értetlenkedőt, addig a másik továbbtereli a forgalmat. Azokat, akik már annyira szenilisek, hogy nem is tudják, hol volt a termük. Ráadásul a szenilitás méreggel is jár, az elveszett biztonságot reklamáló düh pedig mindenre képes. Nem csodálkozna, ha a lányok válla és karja már tele lenne zúzódásokkal, öklömnyi kék foltokkal.

Biztos, hogy nem volt itt bódé. Emlékezne a csattanásokra vagy a cirkuszra, hogy menjenek arrébb focizni. Persze ők sosem mentek volna arrébb. Nem mintha ő döntött volna ebben, de sem Hangárt, sem Pintér Sanyit nem lehetett volna holmi rikácsolással elüldözni. Ha ő lecövekelt az ember előtt, arasznyira a habzó szájtól, mintha bármelyik pillanatban, akár egy életlen baltát, belevághatná a fejét a másik arcába, de minimum megvárná kicsöngetés után a sarkon, akkor a reklamáló már régen azon gondolkodott, hogy miként somfordálhatna ki a helyzetből. Lehetőleg sértetlenül. Pintér Sanyi ebből élt. Az ő mokány arcával, hidegzöld szemével, amelyben az undor hosszú és álmatag hínárjai úsztak, készen arra, hogy a másikra fonódjanak, és leszívják az életkedvét, a nyugalmat felborító dühét, mindent el lehetett érni. Hiszen látszott, ez a gyerek nem tréfál. Ha tovább feszítik a húrt, ugyanolyan kimértséggel, már-már higgadtan fog ütni, mint ahogy valaki a cipzárját húzza le pisilés előtt. Megteszi, mert így logikus. Persze ők nem látták, nem is láthatták Pintér Sanyi vigyorgó, győztes arcát, ahogy az ügy rendezése után felénk fordul és jelzi, hogy minden rendben, elintézte a dolgot, mehet tovább a zsuka.

Mindezek ellenére semmi sem jelezte előre, hogy ő lesz a csapatkapitány. Bartha Feri apja a pártnál volt valami fejes, Tollner Gézának pedig Németországban voltak rokonai. Amíg az előbbi mindig megúszta a nyári szünetet kettévágó augusztusi felvonulást, utóbbi két bélyegsorozatot is kapott a Rumenigge-poszteréért. És ha látnátok, hogy még mi van otthon, mondta, amikor akkurátusan, a sarkaikat nem megsértve bepakolta a bélyegeket a sportsorozatok közé. Arról nem beszélve, hogy mindig Hangár hozta a labdát.

Hanck Alpárt hívták Hangárnak. Eredeti bőrlabdája volt, nagy, kék FIFA felirattal. Öröm volt belerúgni. Órán a pad alatt tartotta, már az is nagy dolognak számított, ha valaki őrzésre magához vehette. Két levezetés között lopva nézegethette, mert minden sérülésnek, karcolásnak saját története volt. Ahogy kicsengettek, ajánlatos volt futásnak eredni, mert mindig az állt kapuba, aki utolsónak érintette meg a kapufát. Ezt a szabályt már a tanárok is tudták, csak a matekos Trenyákné tartotta bent őket csengetés után is, elnyújtott hangon diktálva a házit, hogy senki ne rohangáljon eszeveszetten a folyosón, mert egyszer feldöntik a gutaütésre hajlamos dirit. Naná, hogy így is rohantak, sőt még inkább, mert be kellett hozni a lemaradást. Kapást játszottak. Úgy kellett gólt rúgni, hogy a labda előtte nem érinthette a földet. Ha valaki elügyetlenkedte, helyet cserélt a kapussal, s három kapott gól után megnyúlt arccal mehetett a lányokhoz udvarolni.

Jó nagy kapu volt, majdnem akkora, mint az igaziak. Ha a kapus nem követte a labdát, nem lépett ki egy-egy veszélyes emelésre, hogy kézzel belekotorjon, mert így a lövők mindig hátrébb húzódtak, el a kapu torkából, és messzebbről már könnyebb volt elhibázni, szóval, ha nem volt résen, hamar kiejtették. Csak Hangárnak nem számolta senki a gólokat. Jó előre megmondta: ha kiesek, kiesik a labda is. Így aztán, ha ő lőtte mellé a lasztit, s be kellett állnia a kapuba, csakhamar unalomba fulladt a játék. Ilyenkor aztán a beívelők a maflábbaknak tették fel a labdát, hogy azok teljes erőből belebikázzanak – mindenki látványos gólt akart rúgni – , persze, méterekkel elhibázva a kaput, s akkor folytatódhatott a játék. Hangár után rendszerint ő maga, Dumka Albert állt kapuba. Egyszer történt meg csupán, hogy háromszor is betalált. A harmadik egyenesen a felső lécről csapódott a hálóba. Mindenki felszisszent. Őrült nagy gól volt. Az ilyesmit le sem lehet tagadni. Nem visz rá a lélek. Hangár mégis unott arccal dobta ki a labdát. Parányi jelét sem mutatta, hogy levonulna a pályáról. Miért is mutatta volna? Ez volt a szabály. Előre megmondta. Pintér Sanyi aznap mégis megfogta a labdát. Maga elé meredve várt egy kicsit. Dekázott, ide-oda pöckölte a bőrt. Húzta az időt, hogy a másiknak legyen ideje gondolkodni. Aztán odacövekelt Hangár elé. Ahogy szokott. Az ő arcával. Emlékszik, ahogy végigbizsergett rajta az izgalom. Nyelni sem tudott, annyira várta, kívánta, hogy mi lesz. A tésztaképű Hanck Alpár egészen elfehéredett. Kicsúszott belőle a csont: egy érintés, és omló masszaként terülne el a földön. Mindenki kedve szerint megdögönyözhetné. Most először nyílt erre esély. Ezt ő is tudta. Úgy pislogott ki Pintér Sanyi háta mögül, mintha egy fal választaná el őt a régi világától. Talán abban reménykedett, hogy valaki majd csak segíteni fog. Odaveti Pintér Sanyinak: hagyd csak, nem látod, hogy nem az anyja szülte, s akkor el lehet intézni egy röhögéssel. Ez volt ugyanis az ő felmentő ítéletük. A nagyvonalú megbocsátás. De senki sem akart megszólalni. Tollner Géza komótosan leült, hogy jobban lásson. Bartha Feri a fogát piszkálta egy faággal. A csengetés talán megmentette volna Hanck Alpárt, de hol volt az még akkor. A nagyszünet tudnivalóan a balhék ideje. Végül Hanck nem bírta tovább: felszegett fejjel kitért Pintér elől, felvette a koszos labdáját, és duzzogást mímelve, izzadtan, csatakosan a kapu mögé vonult, az udvar eldugott sarkába. Pintér Sanyi pár másodperc múlva utánament. Tudták, hogy ott fogja megütni. Hanck Alpár véresen ül be a következő órára. Talán össze is kell majd varrni. Hacsak nem temetik el egyből. De legalább tudni fogja, hogy a gól az gól, nincs pardon és nincs úristen. Együtt jöttek vissza. A labda megint Pintérnél volt. Ide-oda dobálta, játszott vele. Amikor ideértek, csak a fejével intett, hogy ő, Dumka Albert áll be a kapuba. Hamar kapott három gólt. Ebből kettőt Hangár szerzett: egyet fejjel, egyet pedig félfordulatból, szinte háttal a kapunak. Megtapsolták. Ő is. Mindenki tudta, hogy nincs más választása.

Még legalább egy óra, amíg elkezdődik az osztályfőnöki. Túl korán jött. Talán addig ehetne valamit, bár ahogy elnézi, ez a bódé ma már nem nyit ki. De hát minek is nyitna? Szombaton nincs tanítás. A szombat a múlt felböfögésének ideje, virággal és páfránykoszorúval. Csinos csajokkal a bejáratnál. A vörös hajú különben már visszaért, gesztikulálva magyaráz a társának. Ujját többször a halántékához érinti. Értik mind a ketten. Aztán tovább strázsálnak. Mozdulatlanul a hőségben. Azokat várják, akiket már csak ez tart életben, ez csepeg beléjük az áttetsző infúziótasakból. A nap egyre lejjebb ereszkedett. Már a háztetőket mardosta. Délre átlátszóvá hevült minden, akár az üveg. Át lehetett látni a lányokon, a szöveteken, a húson át egészen a falakig. Még szerencse, hogy rövidnadrágban jött. Nem túl elegáns, de neki megbocsátják. Tapasztalatból tudja. Sőt el is várják, hogy egy kicsit mindig kilógjon a sorból. Megint jött valaki. A hátsó kapu felől érkezett, ahol a Domb utcai cukrászda kínálta savanykás, hamar olvadó gyümölcsfagylaltjait. Egy kölyök is volt vele. Mind a ketten öltönyben, nyakkendővel. Nem is gyerek volt az, hanem a férfi kicsinyített mása, egy gnóm, egy bonszáj. A lábát is úgy tette, úgy kacsázott, ahogy az apja. Fagylaltot evett. A tésztafejű férfi persze marha büszke rá, de nem mutatja, úgy kezeli, mintha véletlenül csapódott volna hozzá, ha viszont megdicsérik, elégedetten tolja előre. Most is bosszúsan köti be a fia cipőjét. Le kell térdelni hozzá. Mit nem adna, ha a bejáratnál álló lányok nem látnák őt ilyen helyzetben. De látják. És kuncognak is. Aztán meglátja őt, ahogy a kapufát támasztja. Kész mosolygás az egész ember. Az eszét sem tudja, mikor látta Hanck Alpárt így vigyorogni.

Egy ideig nem is került be a csapatba. Addig sem volt biztos helye, de amint Pintér Sanyi Hangárra bízta a csapatösszeállítást, szemernyi esélye sem maradt. Bizonyos szempontból meg lehetett érteni a döntést: vézna, fehér bőrű, csupaláb, csupakar gyerek volt. Védőnek kész röhej az ilyen. Csatárnak is luxus. Cselezni nem nagyon tud, passzolni még sose látták, de ha előre küldték, valahogy mindig bepattant róla a labda. Kész Lineker. A pályán semmit sem mutat, de ha elékeveredik a labda, akkor rendszerint berúgja. Van ez így. Csak neki soha nem passzoltak. Minek? Úgyis elveszti. Olyan, mintha egyből az ellenfélnek adnák. A csatársor különben is foglalt: Tollner Géza, Pintér, Schiffer Pityu. Már a válogatottba is hívták őket. Ha nagyon vezetnek vagy ha valamelyik elfáradt, akkor beállhat. De azok nem fáradnak, nem engedi a presztízs.

A bajnokságban a céseket mindig megverték, és a bésekkel játszottak ki-ki alapon a továbbjutásért. A bések gyengébbek, de fegyelmezettebbek. És valahogy sosem adják föl. De akkor, abban az évben nekik állt a zászló. A huszadik percben, nulla-nullánál Schiffer megsérül, vérzik a sarka, le kell jönnie. Hangár int, hogy beállhat. Tíz percig a labdával sem találkozik, pedig lelkesen fut ide-oda, miközben az az érzése, hogy voltaképpen egyik csapattal sem tart. Ha feketében lenne, síppal a nyakában, még megértené, de így? A pálya izgalma azért kárpótolja. Mégiscsak más fönt, mint a kint a lócán, ahová egyetlen drukker sem néz soha. Az az univerzum legszéle. Aztán az első félidő végén Pintér elfut a jobbszélen, majd beíveli Hangárnak, aki hamar lerázza a védőjét, és kapura fordul. A drukkerek már ordítanak. De Hangár nem lövi rá, hanem legurítja neki. Ezt senki nem érti. Hangár a legjobb lövő, most mégis önzetlen? Te Jóisten, mi lesz ebből? Ő pedig tudja, hogy rá kéne rúgnia, mert ziccerben van, tizenöt méterre a kaputól, de annyira furcsa a helyzet, annyira szokatlan. Ő így még az életben nem ért el gólt, talán el sem tudja rúgni odáig. Látja a tehetetlenül hadonászó kapust, meglegyinti a pálya széléről hullámokban érkező moraj, és már tényleg lendítené a lábát, már látja a hálót kidagasztó labdát, de az valahogy lecsorog a cipőjéről. Nincs ereje utánamenni. A Hangárról lepattant védő addigra beéri, és máris indítja Stoicát. Hajszál híján ők kapnak gólt. Pintér ordítva küldi le a pályáról. Még számolunk, Tejföl, mondja. Először nem érti, de aztán minden világos lesz. Ezentúl ez az ő neve. Tejföl. A béna.

Húsz évre rá a felesége szájában kel új életre a neve. Akkor dugd vissza te, Tejföl! És akkor már tudja, hiába tömködte el oly gondosan a réseket, hiába szellőztetett tucatszor, a múlt párája ismét ott gomolygott körülötte, makacs szájszagként, az odvas fogak erjedt bűzeként. Rátapadt szinte észrevétlenül, ahogy a kullancs bújik el a hajlatokban, s áramoltatja át magán a gazda meleg vérét, hogy aztán belemossa a maga kis mikrobáit, hogy fertőzzön kedve szerint. Akit még nem betegített meg, talán nem is értheti ezt az embertelen óvatosságot. Azoknak valahogy minden egy és oszthatatlan. Egyszerre vannak ott és itt, távol és közel, úgy olvasztják össze tegnapjaikat a jelen színtelen perceivel, hogy az ötvözet már ártalmatlannak tűnik. Emészthetőnek. Dicsekvésre méltónak. Úgy nevelik, dédelgetik a múltat, akár a kutyájukat: csonttal édesgetik magukhoz, hogy aztán csaholva védje őket a betolakodóktól. Ostobák. Szerencsések.

És akkor már így kellett volna szeretni ezt az asszonyt. Ahogy egy kitüntetett festményt. Csodálni a benne rejtőző időt, és nem tudni a szemlélődő önfeledt jelenéről. Hirtelen őt is oda kellett számolnia, azok közé ott, a pályán. Lehet, hogy kérdezősködnie kellett volna. Nyomozó módjára felfejteni a szálakat: honnan bukkant elő a név?, mit tud róla?, tudja, hogy mit jelent, vagy csak használja, akár a keze ügyébe eső követ? De nem kérdezősködött. Rebeka dühösen, elaludt hajjal állt az előszobában. Miért basztatják folyton, hogy nem dugja vissza a modemet? Ott szokott vasalni a gép mellett. Kell a konnektor. Aztán meg elfelejti visszadugni, na és? És azon a ponton, a veszekedésnek azon a nehezen betájolható pontján, amikor már ütni kell, mindegy, hogy mivel és hogy mekkorát, akkor az ő boldog asszonya ütött, a fellobbanó méreg szanaszét spriccelő erejével, amiben azért ott permetez a remény is, hogy a seb azért gyógyítható lesz, hiszen a felnőttség voltaképpen ezt jelenti: nem kaparjuk el a nehezen beforradt hegeket. Akkor dugd vissza te, Tejföl Valahogy megszépült, átforrósodott ettől a mondattól. Az ütes képzelt erejétől. Sápadt arcát elöntötte a vér, égszínkék szeme koromfeketére tágult. Egy udvar, melynek mélyén nem világít a lámpa. Egy feneketlen szoba a maga rosszkedvű bútoraival. Szép volt és árva. Talán ha nem ezt mondja, meg is öleli. Elűzi az árvaságát, és elégtételt vesz a sezlonon. De nem tehette. Visszamosolygott rá, ahogy a legyőzöttek tisztelegnek. Könnyedén, némi eleganciával. Mert igaz, hogy az évek során valahogy hozzászoktatta bőrét a napfényhez, szoláriumozik, minden franccal kenegeti, és ha nem is kreolbarna, de már legalább nem virít, nem foszforeszkál a sötétben azzal a túlvilági fénnyel, mint a szentjánosbogarak, viszont még mindig fehér, kétségtelen, akár a kissé odakozmált tejföl, ha ez egyáltalán lehetséges. Illik rá a név, le se tagadhatja. Behúzta maga mögött az ajtót. Sietett, már vártak rá a tévében.

Azt a kis vöröst elvinné egy körre. Semmit se mondhatnának, két hónapja már, hogy elvált. Nincs, aki ne tudna róla. Emlékszik, volt egy pillanat, amikor Rebeka meg akarta fogni a kezét, nem is tudja, talán a tárgyalás után, vagy még előtte, a békítő szertartások valamelyikén, és ő nagylelkűen oda is adta, tessék, fogja csak meg, az úgysem az ő keze már. Ehhez nagyon értett. Hogy ő ne legyen ő. Hogy kivonja magát az egyenletből, elrejtőzzön a probléma mögé, paravánként használva az élet apró-cseprő bajait. Ahhoz sem kellett sok idő, hogy elhitesse magával, voltaképpen nem is akarta berúgni azt a helyzetet. Nem lett volna fair a bésekkel szemben. Pintér Sanyi sem várhatta el tőle, hogy ő, pont ő döntse el a meccset. Nem ő a kiválasztott. S ha ezért áldozni kellett, hát áldozott érte. Ahogy a tankönyveiben a rómaiak, ő is mindennap felajánlott valamit, valóságának parányi, még nem feltűnő részletét, s ha az istenek elfogadták az ajándékát, akkor a valóság helyét a képzeletével tölthette ki. De csodákat azért itt sem tehetett. Bizonyos szempontból az istenek keze is meg van kötve. Nem lehetett hős, királyok ivadéka, barna bőrű titán, hiszen a lányok még mindig elhúzódtak tőle, szokásnak számított fellökni őt a folyosón futás közben, hogy utolsónak érjen a kapufához, majd gyorsan kiejteni, tojást ütni a cipőjébe tornaóra alatt, mert a béna isteni segédlettel is béna marad, beleszőtték a húsába. De ez még csak bemelegítésnek számított. Pintér Sanyi megígérte, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és ő nem szokott felejteni. Csak ki kellett várni a napot, a megfelelő órát. Aztán amikor a kihalt tornateremben körülvették, szinte természetesnek tűnt, hogy eljött az ideje, hogy tovább már nem lehet húzni. Hatan voltak még Pintér Sanyi körül. Hangár és Tollner Géza kezén kesztyű. Nem is Pintér Sanyi volt félelmetes, mert azt idővel megszokja az ember, eldugdossa magában, de mire kell a kesztyű? Mitől undorodnak? Mit nem akarnak megérinteni? Vért, szart, taknyot? Az elevent? Mi lesz belőle? Valami új érzés csúszott fel a bokáján, hideg volt, és nyomában elzsibbadt minden. Mintha egy eddig még senkin sem próbált oltást fecskendeztek volna belé, és a szérum most akadálytalanul venné birtokba a testét. Már a tüdejét szúrta, a vállát bénította le. Azok meg néztek egymásra, hogy akkor melyik kezdi. Bár ez nem igazán lehetett kérdés. Pintér Sanyi már ott is állt előtte. Most már ő is közelről láthatta azokat a hírhedt hínárokat. Unottan tekeregtek a pupilla körül. Mint akiknek nem sürgős semmi, hiszen a másik félelmével táplálkoznak, az adja nekik az erőt. Pintér Sanyi várt, így aztán mindenki várt. A hínárok nem mozdultak, Pintér Sanyi sem mozdult. Szép fiú volt Pintér: sima, vékony bőr, sehol egy pattanás. Kék erek sűrű hálózata a halántékán, aranyszőke pihék az álla alatt. Ha nem is egy szobor, de jó nyersanyag. Mégsem tesz semmit. Pedig már megadta magát, lélekben már felkészült az ütésekre, hogy fájni fog, hasadni a bőr, és hallani fogja saját ordítását, mintha egy idegen üvöltene ki belőle. De nem történt semmi. Nem ez volt a forgatókönyv? S akkor hirtelen megértette: Pintér nem fog ütni. Ő csak a fenyegetéshez ért, ez az ő igazi ajándéka. Ez az ő szerencsétlensége. Az ütéshez nem elég szívós, nem elég bátor. Itt fogy el a matéria. Kevés kellett hozzá, hogy fel ne nevessen. Eddig azon gondolkodott, hogy mivel úszhatná meg. Ha könyörögni kezd, csak felbátorítja őket, ha előadja az elméletét, hogy nem akarta berúgni a helyzetet, egy életre elásta magát. Most meg az ölébe hull minden. Pintér Sanyi nem fog ütni. Túl kicsi ő ahhoz, hogy elviselje a vért. A tompa reccsenést, ami az ököl, az igazán nagyok luxusa. Úgy tett, mintha egyre jobban hatalmába kerítené a félelem. Színlelt, hogy a másik is színlelhessen. Nem akarta, de mégis keserűséget érzett: a vezér hiányát. Hogy ezentúl nem lesz kihez igazodni, nem lesz, aki megvédje őket a ragyás portással szemben, aki mindig haza akarta zavarni őket órák után, amikor a kispályán passzolgattak még. Nem kell sok, s egyszer a felnőttek is kiszagolják a trükköt. S akkor vége, kussolhatnak behúzott farokkal. Ez az ára? Ez lenne az ára? És vele most mi lesz? Mit kezdjen a titokkal, amely szemlátomást egyre nagyobbra növeszti? Abból lenne csak igazán nagy balhé, ha felhasználná a másiktól csórt hatalmát. Hagyjuk, ezt se az anyja szülte, mondta végül Pintér, és megvetően elfordult tőle. Megdöbbent moraj. Csalódás. Akkor miért kellett a kesztyű, nézett rá Tollner Géza ártatlan kék szemével, ami a csajokat is mindig elvarázsolta. Senki sem értette. Schiffer Pityu azért kicsit még meglökdöste, és Tollner is végigköszörülte a bokáját a bakancsával, amit direkt erre az alkalomra húzott fel. De ez már nem számított. A dolog eldőlt: béna marad, de nem verik meg. Az istenek fogadják az áldozatot.

Tollner Géza is megérkezett. Messziről látszott, hogy mennyire elhízott. Már nem is tudja begombolni a zakóját, csak lógatja, mint két duzzadt karját. Aztán Schiffer is érkezik félrecsúszott, sebtében megkötött nyakkendővel. Mosolyognak, kezet nyújtanak. Neki is. Óvatosan, nehogy megsértődjön a tolakodás miatt. Zavart röhicskélés. Hogy legyen végre valami téma, az egyik zsíros hangon dicsérni kezdi a lányokat. Csak a meleg nem enged. Egyre jobban ráfeszül a mellére. Ez tréfálta meg Meursault-ot is. Ez a láthatatlan parancs, amely akaratlanul is az életre tör. Természetéből adódóan tagadja az életet. A bíróság mégsem értett belőle semmit. Nekik bűnbak kellett, nem bűnös. Valahonnan bodzaillat érkezik. Erjedt bodza, megcukrosodott illat. Hány háztetőn és utcán vergődött át, amíg ideért? És mégsem a győzelem hírét hozza, hanem a bomlás vigasztalanságát. Hogy ebben a melegben semmi sem lehetséges. Fölnéz. Az ég tompa, kifejezéstelen. Annyira ragyog. Egy túlplasztikázott arc, amely az időtlenség csábítására faképnél hagyta a vonásait. A felismerhetőség még emberi követelményeit. Mindegy. Csak lélegezzen. Lélegezzen. A kis vöröst megint nem látja, talán a mosdóba ment, hogy felfrissítse magát. A bőrre permetező víz, ahogy lecsurog a melle közé, és megkeményíti a bimbókat. Ezt kell elképzelni. Ez enyhülést hoz. Rebekára gondol, hogy szinte nem is volt melle. Még pár perc és bemennek, kezdődik az osztályfőnöki. Hangár fia már megette a fagylaltját, a keze tiszta ragacs. Hiába néz az apjára, az Schiffer Pityuval röhög. Rázkódik a válluk. Végül az arcán némi undorral beleköp a tenyerébe. Jól eldörzsöli, majd megszagolja az eredményt. Förtelmes lehet.

Honnan jön ez a szag?, állt fel az inspektor. Még tíz perc maradt kicsöngetésig, mehetnének végre haza, de a szag ekkor már tényleg elviselhetetlen. Az ablakokat persze nem lehet kinyitni, földszinten van a terem, az utcáról dőlne be a zaj, a nyári forgalom minden bűze, ráadásul a szomszéd utcában az aszfaltot is bontják. Paparappapa. Reped ketté az ember feje. Pedig nagy nap ez a mai. Születésnap. A párt születésnapja. Nagy dolog lehet ez a párt, mert úgy ünneplik, akár egy embert. Beszélnek róla, dicsérik, már csak a torta hiányzik. De a párt szegény, így ők a torta, a gyertyák, a cukormáz. Oszióra van. Szabadfoglalkozás. Inspektorok is jönnek. Úgy volt, hogy a bésekhez mennek, de végül itt kötöttek ki. Sose bízz meg egy inspektorban. Az oszi piros füllel ülteti le a szürke zakós férfit és a nőt a katedra mellé, hogy látszólag ne legyenek útban. Persze, így is útban vannak, de ez így van kitalálva, ez a pláne az egészben. Elnéző mosollyal nézik az őket kerülgető oszit, akinek még mindig ég az arca, mintha sáros lenne, mintha ő tehetne mindenről: a pártról, a kedvetlen szülinapról, hogy csak úgy elnyekeregték a himnuszt. Mindenki várja, hogy milyen disznóság derül ki az osziról. Még a stréber Pál Kati is várja, pedig ő most csengő hangon ecseteli a párt gyermekeinek kitüntetett helyzetét. Olyan szavakat használ, amiket ő sem ért, hiába tanít egyetemen az apja. A gyávaság ragad, mint a rágógumi. A történelmet már felvázoltuk, idéztük a vezetőelvtársat kivágott újságpapírból. Most mégis bűz van. Az utolsó padból jön, ahol Dumka ül. Harminc perc kell, amíg a katedráig is elér, amíg megvastagszik. Senki sem szól. Most őt kell védeni. Leírhatatlan dolog pont inspekció alatt lebukni. Mindenkire szégyen. Az inspektor állva szimatol. Nincs mit tenni, az oszinak is meg kell kérdeznie.

Semmi sincs, ami visszatartaná.

Én vagyok büdös, áll fel végül. Minden szem rajta. Sokfejű sárkány, akinek csak szólni kell, és dől belőle a tűz. A kénköves menykő.

De miért? Hogyan?, bámul rá zavartan az oszi. Legszívesebben azonnal leültetné. Sohasem volt vele baj, néz az inspektorokra, akiket már fűt az izgalom. Valami történni fog. Ami a pártnál is fontosabb. Pintér Sanyi arcán a félelem, Schiffer Pityu arcán a félelem. Megőrült ez a gyerek. Nem tudott várni még tíz percet?

Lehugyoztam, mutat az egyenkabátjára.

Ez nem igaz, mégis jólesik mondani. Tornaóra után találta így: nedvesen, büdösen. Lehet, hogy szart is kentek rá. Nem ellenőrizte. Más talán kiviszi a csaphoz, és ott bő sugárral, ahogy lehet, kiöblíti. De minek? Ha ezt várják tőle? Valahogy csak értésére kell adni, hogy nem tagja a csapatnak. Hogy keressen más helyet. Ha szemtől szemben nem megy. Akkor így. Ezzel. Azóta ül benne. A sötétkék kabát nélkül, karszám nélkül nem lehet beülni az osztályba. A ragyás portás azonnal visszafordít a kapuból, vagy ha tud, hátulról belemarkol a hajadba. Ez a mérce, a ragyás portás munkától kérges marka. Ami azon túl van, nem szabályos. Nem célszerű. Akkor hát beül. A cinkosaival, akik már az óra elejétől fintorognak, kínai radírjukat szagolgatják, mert az legalább illatos. De a szag, mint az ölelés, egyre szorosabb, szorosabb.

Oltári nagy balhé. A szülőket is behívják. Mindenki ideges, de magyarázatot nem találnak. Pedig ott van az orruk előtt. De papíron valahogy a legegyszerűbb válasz is túl bonyolultnak, túl mesterkéltnek tűnik. Pedig az őszinteség most aranyat ér. De ki ismeri ki magát a szavak között? Ezek már nem is azok a szavak. Pedig nagy a nyomás az oszin, nagy a nyomás az igazgatón. Precedens kell, mondja valaki. Súlyos kifejezés, vág, mint a penge. De ez a későbbiekben is visszatart. Képzeljék el, ha más is lehugyozná! A Felszabadulás ünnepén, mondjuk. Amikor a tévé is kint van. Még jó, hogy a szagok nem látszanak, de ahogy fejlődik a technika… A vívmányok. Csapják ki? Nem jó, az egész iskolát lejáratná. Vonják le a magaviseletét? Még kimondani is nevetséges. Miért nincs erre szabály, csap az asztalra az igazgató. És igaza van. Neki is. Hát mit csináljanak vele? A kis neveletlen. Szabotőr. Hős, akár az apja. Mindig tudja, hogy melyik oldalra kell állni, súgja az anyjának a folyosón, amikor azt hiszi, senki sem hallja. Bent, a tanáriban már sápadtan, megadóan ingatja a fejét, az anyja sír, s csak azért törli le a könnyeit, hogy újra sírva fakadjon. Bartha Feri apjának kell közbenjárnia, hogy ne kerüljön folt a nyilvántartási lapjára. Meggondolatlan csínynek, ártatlan túlkapásnak tekintsék az esetet. Hogy mindenki hazudjon egy kicsit. Mert akkor senki sem hazudik igazán. Adunk neki egy esélyt, de az érettségire vigyék máshová, mondja izzadtan Bartha Feri, és mindenki hálás neki. Az apja külföldi konyakot visz és cigarettát. Kent. Szép, hosszú filterrel. A valutánál is értékesebb. El sem lehet szívni. Ki füstölné el a pénzt? Így aztán nyolcadik után az ipariba jár. Elvergődik valahogy az érettségiig. Utálja a világot, mintha ott se lenne. És tényleg nincs ott. Még egy jó ideig.

Amikor már nincs miről beszélniük, ahogy a nyulat a cilinderből, úgy varázsolja elő Hangár a labdát. Nem a régi bőrlaszti, szabadkozik, de a célnak tökéletesen megfelel. Mindenki nevetve dobja le a zakóját. Pintér Sanyi is közelebb jön. Pár perce érkezett egy vastagbokájú, bálnahasú nővel, aki, mint önnön zsírpárnáit, szorítja magához a gyerekeit. Pintér kopaszodik, fejbőre celofánként csillog a napfényben, de még mindig úgy teszi maga elé a labdát, hogy tanítani kéne. Adogatnak, melegítik a petyhüdt izmokat. Lopva bámulják őt a bódé mellett. Mit nem adnának, ha beállna közéjük. Nagy dolog lenne, le is fényképeznék rögtön. Emlékbe, egy jó kis meleg fotóalbumba. Nem kínozza őket tovább, beáll középre. A rövidnadrágban messze ő mozog a legjobban. Aki csak teheti, neki emeli fel a labdát. Udvariaskodnak. Biztatják. Húzd rá, Tejföl, ordítaná Tollner Géza, de idejében lepisszegik. Ha nagyon elrúgják, Hangár fia szalad érte. Az apja majd szétreped a büszkeségtől. A levegő már nyúlós a melegtől. Kicsordul a száján, akár a nyál. Beívelik, egyenesen a lábára. Jó messzire rúgja, át a kerítésen. Mindenki vidám. A vállát paskolják, mintha legalábbis gólt rúgott volna. Ki volt?, kérdezi végül. Mosolyog, de nyoma sincs benne az engedékenységnek. Ki hugyozta le a kabátomat? Egymáshoz koccanó, tétova nevetések. A nosztalgia finom porként szitál rájuk. Megpróbálnak elrejtőzni benne. Bólogatnak, de már senkinek nincs kedve játszani. Elfáradtak, s a meleg is egyre valószerűtlenebb. Nem is lenne szabad ilyen meleggel froclizni a világot. De Isten sosem tudja, hogy mit csinálnak a háta mögött. Már nem mosolyog. Nem látják, hogy nem mosolyog?! Ki volt?, néz egyenként az arcukba. Valamit most már mondani kell. Már csak Pintér Sanyi és a bálnahasú nő nevetgél, de hamar elolvad az is. Végigcsurog rajtuk, akár a kátrány. Hangár fia már visszaért a labdával, magasra tartja, s közben a szemével keresi, hogy kinek dobhatja be. De senki sem mozdul. Már alig bírja tartani. Remeg a karja, pedig csak pár deka lehet az a bőr. A kis pöcs, mit vacakol azzal a labdával? Szét kéne rúgni. Nem mindegy, fordul végre hozzá Hangár, senki sem emlékszik.

Már nem is tudni, hogy belül éget, vagy a kövekről verődik vissza.

Először úgy tűnt, hogy az ütést elnyeli az arca. Magába szippantja, ahogy a szivacs. Nem lesz semmi baj, legfeljebb a mozdulat marad lógva a levegőben. De aztán reccsen, hallhatóan enged a fog és az íny, alóla pedig virgoncan tör elő a vér. Hangár nem is annyira az ütéstől, mint inkább a meglepetéstől terül el a földön. Nincs is arca, csak valami duzzadt, elnyílt virág az orra helyén. Aztán, hogy biztos legyen, még bele is rúg egyet. Az ágyékába. Spiccel. Hangár felsikolt. Nem is hinné az ember, hogy milyen hangok rejtőznek egy büszke férfiban. Mindenki őt nézi. Hangár fia ijedten, a síráshoz közel. Egy széttaposott bonszáj. Pintér Sanyi megpróbálja eltakarni a feleségét és a két halszínű gyerekét. Schiffer Pityu elfehéredett ujjakkal szorítja a mobilját. Talán mégiscsak ki kéne hívni valakit.

Ideje bemenni. El is indul a bejárat felé. Az ég színtelen kupolája alatt lépked. Utoljára az esküvőjén érezte így magát, az oltár előtt. Megigazítja az ingét. Mindjárt tanúságot kell tennie. Esküdni fog mindenre, ami szent. A vörös hajú szeme csupa félelemmel kevert izgalom. A melle majd átszúrja az ingét. Bögyös kis kurva. És ahogy néz. Szinte letapogatja a szemével. Látszik, nem tudja elhinni, hogy itt van, pár méterre tőle. Akár meg is érinthetné. Majd kiszáradt, reszkető torokkal szólal meg: Kaphatnék egy autogramot?

Megcsapja a folyosó hűvöse. Most már érti az egészet. Nincs miért tiltakozni. Ez már egészen ő.

Hálásan firkantja a nevét az elé tolt papírra.