Az olvasó: Az életért az embernek meg kell lakolnia?

A szerző: Mert az élet bűn, az életet az Ótestamentum Örökkévalója teremtette.

Az olvasó: Ez több, mint a Prédikátor hiábavalósága.

A szerző: Több. Beckett a teremtés fájdalmasan sziporkázó kritikusa, leleményesen ássa alá mindazt, ami az embert vigasztalhatja. Szívesen pécéztem ki én is az élet tökéletlenségeit, elég hamar felismertem benne a rokonlelket.

Az olvasó: Elég hamar?

A szerző: Mikor 1957-ben először olvastam, a Godot-ra várva az élet jól felvágott nyelvű, mulatságosan rosszakaratú tagadásának rémlett. Egyoldalúnak, leegyszerűsítőnek, kézből kontrázhatónak. Huszonhárom éves voltam. Az ősz és a tél mellett szót követelt az öklelődző tavasz meg a pompázatos nyár. Azt hiszem, az emberi tehetetlenség következetes hangsúlyozása is zavart. Jogtalanul általánosított. Csak a történelem viszonylagosságaira, megfordíthatóságára kellett gondolni. Ha minden metafizika, akkor csakugyan felköthetjük magunkat, a történelmet viszont erős és erőszakos emberek csinálják. Aki belenyugszik Vladimir és Estragon szemléletébe, magának ás vermet.

Az olvasó: Nyugat-Európára gondoltál?

A szerző: Elsősorban magamra gondoltam. Akkor a lábamat akartam ott megvetni, nem pálcát törni a Nyugat felett. És hiába voltam lektor Magyarországon, 1956 elevenen élt bennem, nem tudtam távolságtartó irodalmárként olvasni. Olyan szövegekre visszhangoztam, amilyent Camus mondott március 18-án a Salle Wagramban a magyar írók szabadságharcáról.¹ Szóval a Godot-ra várva kasztrált bohóckodásától idegenkedtem.

Az olvasó: Még csak nem is szórakoztatott?

A szerző: Alig. Lekötött a lehangoló szerencsétlenkedés. Mentségemre szolgáljon, hogy Beckett első francia rendezője, Roger Blin gyászosan, mondhatnám, egyöntetűen tragikus színezetben játszatta a sirályfejű szerző darabjait. A Fin de partie-t (A játszma vége) láttam először 1957-ben, a Studio des Champs-Elysées-ben. A színpadon s a teremben világvége-hangulat uralkodott. Ugyanezt tapasztaltam 1961-ben az Odéon Godot-előadásán. Az első groteszk alakításhoz a hatvanas évek közepén, a boulevard Raspail amerikai Kamaraszínházában jutottam. Egy rezes arcú ír színész mondott fel honfitársától monológokat, amelyeket a javarészt angol nyelvű nézők végigvihogtak. Nyilvánosan itt derült ki, hogy Beckett kezdeti francia fogadtatása félreértésen alapult.

Az olvasó: Ilyen sokáig esett le nálad a tantusz?

A szerző: Szerencsére Beckett prózájával hamarabb ismerkedtem meg. Még most is látom, illetve hallom magamat, ahogy ráébredek a számomra ellenállhatatlan íróra. A Wattot olvastam 1960 tavaszán, egy hatszemélyes vasúti fülkében. Útitársaim szokványos vonat-tevékenységére (alvás, fecsegés, keresztrejvény-fejtés) nem figyeltem, ők sem hederítettek rám, a csendes olvasóra. Amíg csak azokhoz a sorokhoz nem érkeztem, melyekben egy bizonyos Knott úr, aki ragaszkodik ahhoz, hogy mindennap megetessen valamilyen éhes kutyát, azt veszi észre, a kutya nyomában egy környékbeli éhenkórász család is tolakodik. E családot Lynchnek hívták, és a következőkre bomlott fel:²

“A nyolcvanöt éves Tom Lynch, özvegyember, akit folytonos és diagnosztizálatlan vakbéltáji fájdalmak kötöttek ágyhoz, és három még életben levő fia, a hatvanöt éves Joe, akit megnyomorított a reuma, a hatvannégy éves Jim, aki púpos volt és alkoholista, valamint a hatvanhárom éves Bill, özvegyember, akit nagyban gátolt a mozgásban két lábának hiánya, melyeket egy csúszás (ballépés), illetve az azt követő esés (bukás) eredményeképpen veszített el, és egyetlen még életben levő lánya, a hatvankét éves May Sharpe, özvegyasszony, a látástól eltekintve valamennyi képességének tökéletes birtokában. Aztán ott volt még Joe hatvanöt éves felesége, született Doyly-Byrne, aki Parkinson-kórban szenvedett, ám egyébként pompásan érezte magát, és Jim hatvannégy éves felesége, akinek egész testét megállapíthatatlan eredetű gennyedző kelések borították, ám egyébként ép volt és egészséges.”³

Hű, mondtam magamban, kicsi a rakás. Swiftet és Voltaire-t túllicitálja ez az agresszíven csökkenő haladvány. Minden rendben is lett volna, ha csak irodalomtörténetileg reagálok, ez utóbbit azonban semlegesítette bizonyos hasfali mozdulás, mely rángás felé fejlődött visszatarthatatlanul. Emlékszem például, amikor a felsorolás a következő nemzedékhez érkezett. Annhez,

“akinek szépségét sajnálatos módon nagyban visszavetette két elszáradt karja és egy nem is sejtett tüdőbaj okozta lábbénulása”,

valamint a tizenkilenc gyermeket nemzett Sam még életben lévő, tizenhét, illetve tizennyolc éves fiához, Billhez és Willhez,

“akik vakon, illetve bénán születtek erre a világra, úgyhogy Béna Billként, illetve Vak Willként váltak ismertté”,

majd Frank tizenöt éves lányához, a család oszlopához és támaszához,

“aki nappal aludt, és éjjelente, hogy a családot ne zavarja, a fészerben fogadta a kuncsaftokat, két pennyért, vagy három pennyért, vagy négy pennyért, vagy néha akár öt pennyért is, attól függ, vagy egy üveg sörért”,

és Jack másik, tizennégy éves fiához, Tomhoz,

“aki egyesek szerint apjára ütött az agybajával, mások szerint anyjára ütött a mellbajával, egyesek szerint apai nagyapjára, Jimre ütött az égetett szesz iránt táplált vonzalmával, mások szerint apai nagyanyjára, Kate-re ütött keresztcsontján található, levesestányér nagyságú, nedvedző ekcémájával, megint mások szerint apai dédnagyapjára, Tomra ütött gyomorgörcseivel.”

Hiába próbáltam erőltetni a néma olvasást, vagy valami szörnyűre gondolni, ezeknél szörnyűbb nem jutott eszembe, s ennek ellenére vagy éppen ezért felnyikkantam, amit lehetett fájdalmasnak is tekinteni, s emlékszem, a fülkében elhallgatott a fecsegés, a velem szemben ülő, pápaszemes alak aggódva kiemelkedett keresztrejtvényéből, én pedig csak azért is visszatértem a család legifjabb sarjaihoz, a négy-, illetve hároméves Pathez és Larryhez:

“kicsi Pat angolkóros volt, két kicsiny karocskája és két lábacskája mint a pálcikák, nagy fejecskéje mint egy léggömb, nagy hasikája meg mint egy másik léggömb, és kicsi Larry is ilyen volt, és az egyetlen különbség a kicsi Larry és a kicsi Pat között a névbeli és életkorbeli különbségtől eltekintve az volt, hogy a kicsi Larry két lábacskája még pálcikaszerűbb volt, mint a kicsi Paté, miközben kicsi Pat két karocskája még pálcikaszerűbb volt, mint kicsi Larryé, és kicsi Larry hasikája kicsit kevésbé volt léggömbszerű, mint kicsi Paté, miközben kicsi Pat fejecskéje kicsit kevésbé volt léggömbszerű, mint kicsi Larryé.”

Szóval kitört belőlem a röhögés, a visszafojtás miatt még vadabbul: kürtöltem, könnyeztem, fuldokoltam. Akkor már mindenki engem nézett, úgyhogy kimenekültem a folyosóra, oda meg utánam jött a keresztrejtvényfejtő, hogy nem kellene-e szólni a kalauznak, mert látja, nem jól érzem magam. Érdekes, hogy a nevetés, amit a szöveg kiváltott belőlem, nem nevetésnek hatott a fülkében, és senki sem kérdezte meg, mi az a szórakoztató.

Az olvasó: Tiszta akasztófahumor.

A szerző: Hát igen, a nyomorékokon, a gyógyíthatatlan betegeken szánakozni illik. Az emberi jóérzés kötelez rá. Ilyen rakás szerencsétlenségen viszont, mint a Lynch család, nem lehet nem derülni. A túlzás miatt, ami a részletező halmozás eredménye, s amit a kórok és nyavalyák ötletes cifrázása ment meg az egyhangúságtól. Felismerhetjük a kartéziánus elemzőmódszer paródiáját, de felismerhetjük az eposzi vagy az ótestamentumi családfák torzképét, mely a hősi és dicsőítő hangvétel helyébe a pléhpofa személytelenségét csempészi. A “sokasodjatok” büszkesége kórtünetek jegyzékévé satnyul. Az emberiség szegénységi bizonyítványát kapjuk, vigasz helyett pedig a tiszteletlen röhögést, amit az elfuserált teremtés igazából érdemel. Mindazonáltal, ha csak magát a személytelen leírást kapnánk, nem érezhetnénk a humor teljes értékű színrelépését. Oda kell figyelni a stílusfogásra is, amit első olvasásra a nyomorúság torlódása háttérbe szorít. Tom Lynchet “diagnosztizálatlan vakbéltáji fájdalmak” kötik ágyhoz. Az elbeszélő írhatta volna, hogy vakbélgyulladásról vagy vakbéldaganatról van szó, de ő olyan fordulatot épített a betegség felidézésébe, amelyet a rokonság használ, vagy két ismerős, akik sokatmondóan pusmognak szegény Tom bajáról, tisztázatlan tényt emlegetnek valami súlyosnak a sejtetésére, egyúttal pedig önnön fontosságuk növelésére. Vagy amikor a torzóvá operált Billről azt mondja, “nagyban gátolta a mozgásban két lábának hiánya”. Egy egész élet testi-lelki nyomorát egyetlen tényezőre szűkíti le, s az egyébként magától értetődő következményt fontoskodva hangsúlyozza. Következik a Parkinson-kórban szenvedő nő, aki “egyébként pompásan érezte magát”. Nem csupán ostoba locsogásról van szó, hanem arról az általános emberi igyekezetről, hogy ne fessünk teljesen sötét képet embertársunk állapotáról, próbáljuk egy kis élethazugsággal sminkelni a valóságot. Valami mindig akadályozza a szóban forgó jelenség pontos leírását, meghatározását. Ám az sem mellékes, hogy a sorra ismétlődő enyhítések voltaképpen arra utalnak, hogy a család elesettségét, nyomorúságát csak lapos szólamok minősítik, és ha a családban netalán az emberiség valamilyen képére ismerünk, akkor arra is ráébredünk, hogy az emberiség a maga balsorsáról ennél többet nemigen mond, mert nemigen tud mondani.

Az olvasó: Szerinted Beckett inkább az emberi nyelvet, mint magát az emberiséget csúfolja?

A szerző: Igen. Gondolj Lucky bölcseleti gágogására a Godot-ban. De gondolj arra is, hogy az ember az emberiségről úgy gondolkodik, ahogyan beszél róla. Szóval, ha beszédünk tökéletlen, emberképünk sem lehet tökéletes.

Az olvasó: Oda lyukadsz ki, ahová Kafkával.

Az olvasó: Messzebb. Kafka központi szereplőit a világ (a külsőnek tetsző belső) nem hagyja élni. Beckettéit képtelen jelentéskényszerük nem hagyja meghalni. Ez a büntetésük, amiért megszülettek. Különösen a Trilógiában.⁴ Az elbeszélők nem harmadik személyben szólnak, hanem monologizálnak, és ha netalán azt gondolnánk, hogy elmondanak valamit, nyomban figyelmeztetnek, hogy csak kitalálják, amiről beszélnek. Egyes szám első személyben vergődő írófélék, a nevetségességig idétlenek, belebotlanak eszközeikbe, a szavakba, a mondatokba, hatalmas műveltség romjaiból guberálnak ki értelmetlenné sorvasztott utalásokat, ők maguk is csetlenek-botlanak, rogyadoznak, szemünk láttára, bocsánat, fülünk hallatára oszladoznak a szó szoros értelmében, s ez az áldatlan állapotuk folyamatosan a nyelvi meghatározottságukra vezethető vissza, amely nyelvre korlátozott élet természetesen és rossz lelkiismeret nélkül váltja ki Az olvasó fel-felröhhenését.

Az olvasó: Szóval az a félig hörgő, félig nyüszítő hang, amelyet a Lynch család leírása kiváltott belőled, az fogadtatta el veled Beckettet.

A szerző: Mondjuk úgy, hogy Beckett prózájában ébredtem rá színházának irodalmi hitelére.

Az olvasó: Nem hangzik ez valami bensőségesen. “Lelkizni” tudtál-e vele? Merthogy igazából a lelkizéseidről csevegünk.

A szerző: Igazi élményt Molloy és Moran története hozott. A franciául írott trilógia első kötete, mely a Molloy címet kapta. Rögtön meglátod, mi fogott meg benne. Két részből áll. Az elsőben az elbeszélő az anyjánál lakik, de nem emlékszik, hogyan került a helyébe, szeretne meghalni, közben ír, írja útját anyjához. Történetében bénult lábú, mankóval bicikliző hajléktalan alakjában szerencsétlenkedik, aszociális külseje miatt beviszik a rendőrségre, ott jut eszébe, hogy Molloynak hívják, mikor a felügyelő az azonosságát firtatja. Semmiben sem biztos, amit mond, egyetlen állításáért sem vállalja a felelősséget. Ez a szereplő beszédzavara, egyúttal azonban az íróé is, aki a jelenben találja ki múltbeli személyének kusza gondolatait, és vázolja homályosan gyakorlatilag érdektelen, gyakorta azonban nagyon is jelképes élményeit. Olyasmiket, mint amikor például egy csatornaparti árokban töltötte az éjszakát, s ébredésekor egy pásztor hajol fölébe:

“Mellette kutya lihegett, az is engem nézett, de nem olyan merő tekintettel, mint a gazdája, mert időnként levette a szemét rólam, és dühösen harapdálta magát, valószínűleg ott, ahol kullancsok marták a bőrét. Tévelygő fekete báránynak nézett talán, s a gazdája parancsát várta, hogy kiszabadítson? Nem hiszem. Nincs birkaszagom, pedig milyen jó lenne, ha birkaszagú lennék, vagy bakkecskeszagú. Ébredéskor elég tisztán látom az első dolgokat, s mindjárt fel is fogom őket, ha nem túl bonyolultak. Majd a szememben és a fejemben finoman szitálni kezd az eső, mintha kannarózsából öntenék. Ez ám a fontos. Szóval tudtam én azonnal, hogy egy pásztor meg a kutyája áll előttem, inkább fölöttem, mert nem tértek le az útról. A nyáj bégetését is könnyen felismertem, a nyugtalan bégetést, merthogy nem érezték sarkukban a kutyát. Ez az a pillanat, amikor a legkevésbé homályos számomra a szavak értelme, ezért meg is kérdeztem magabiztos nyugalommal: Hová terelgeti őket? A mezőre vagy a vágóhídra?”⁵

Az olvasó: Csak nem a Jó Pásztorról van itt szó?

A szerző: Nincs kimondva, de lehet-e nem felismerni? És lehet-e nem eltöprengeni azon, hogy a Jó Pásztor hova is terelgeti nyáját. A regény három évvel a második világháború vége és a haláltáborok feltárása után íródott, 1947–48 táján. 1951-ben jelent meg. Nem egy vallásos gondolkodó hasonlott meg akkoriban. Beckett akasztófahumora amúgy is sokszor kezdi ki az evangéliumok történeteit. Olyan ember érzékenységével, akinek fáj, hogy az Új Testamentum értelmezésében, vagy akár magában az Új Testamentumban nem mindig jelenik meg a teljes igazság. A helyzet nem különbözik az emberi nyelvétől.

Az olvasó: A Jó Pásztorral mi a baj?

A szerző: Csak annyi, amennyi János evangyéliomában (9, 11) olvasható: “Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.” Ez egy megnyugtató szókép. Hiányzik belőle, hogy pontosan mi is történik a juhokkal. Hiányzik az a valóság, amire Molloy kérdése utal. Ahová a pásztor terelgeti őket. Mert az irányt ő szabja meg, az ő kutyája gondoskodik róla, hogy a juhok betartsák. Ugyanis ahogy minden valamirevaló pásztor, úgy a Jó is feltehetően egy erőszakos, szolgalelkű állat segítségével teszi a dolgát, ez a hajcsár pedig dühödten csahol, vicsorog, bele-belekap az engedetlen jószágok oldalába. Miközben a többiek azért nyugtalankodnak, hogy nem hajcsárolják őket elég folyamatosan. Beckett ezekkel a rettenetes részletekkel gunyorosan, mulatságosan kiegészítve a metaforát, suttyomban kritikai megvilágításba helyezte a Jó Pásztor különben inkább jól hangzó megfogalmazását.

Az olvasó: De mi a szerepe ennek a jelenetnek a regényben? Miért egy rokkant csavargó helyezi jelképes megvilágításba a mezőgazdasági jelenetet, illetve miért ennek a toprongyos semmittevőnek jelenik meg a legelés és a pusztulás alternatívájában bégető emberiség a Jó Pásztor kegyére bízva?

A szerző: Bizonyos értelemben Molloy is jelképes alak. Megtestesíti a minden földi hiúságról lemondó, ókori gondolkodókat.⁶ Annyira kívül áll társadalmon, törvényen, hogy puszta létével kérdésessé tesz minden társadalmi hiedelmet, megrendíti minden törvény alapját. Kifigurázza persze az íróval kapcsolatban táplált hagyományos képzeteket is. Molloy első személyben mondja történetét, melynek egyszerre szereplője és elbeszélője: “Hisz megalkotni egy lényt, kitalálni egy helyet vagy, majdnem azt mondtam, egy időpontot, csak nem akarok senkit megsérteni, és aztán semmire sem használni őket, hát igen, ez, hogy is mondjam csak, nem tudom. Ne akarjunk mondani semmit, ne tudjuk, mit akarunk mondani, s ne is tudjuk elmondani, amit el akarnánk mondani, de azért mindig beszéljünk, vagy majdnem mindig, na ez az, erre kell nagyon figyelnünk az írás hevében.” Molloy olyan gondolkodó, aki tönkreteszi a gondolkodást, olyan író, aki lehetetlenné teszi az irodalmat, azáltal éppen, hogy a lényegre figyel, s emlékeztet arra, hogy amit a lényegről gondolunk, mondunk, az híjával van a teljességnek.

Az olvasó: Ezek általánosságok. Itt viszont egy konkrét jelenetről van szó, melyben az anyjához tévelyegve igyekvő és gátlástalanul gondolkodó csavargó feltesz a pásztornak egy többé-kevésbé metafizikai kérdést, választ azonban nem kap rá: a nyáj pásztorostól, kutyástól tovahalad, másfele, mint Molloy. Milyen szerepet játszik ez a találkozás az ő történetében?

A szerző: Magyarázatot erre nem kapunk. Azt hiszem, a válasz attól függ, miképpen azonosítjuk Molloyt, aki az anyjánál írja odavezető útját, de megérkezésére nem emlékszik. Találkozik néhány emberrel: a hatósággal, egy nővel, akinek elgázolja a kutyáját biciklijével, s aki azt várja tőle, hogy legyen ezentúl ő a kutyája, szóval olyanokkal, akik döntenek helyette, ahogy a pásztor is rendelkezik a juhokkal. Csak éppen neki nincsen pásztora. Ami különbség. Molloyt nem is erőszakos halál fenyegeti: csupán megbénul mindkét lábára, s elbeszélése végén magatehetetlenül hever egy erdő szélén, ahonnan egy távoli városra nyílik kilátása. Szóval ő nem a vágóhídon végzi, ő csak tanúja a többiek balsorsának, ami nem zárja ki a lehetőségét annak a feltételezésnek, hogy teste azért indul valósággal oszlásnak, mert átéli az áldozatok kiszolgáltatottságát.

Az olvasó: Erre volna kihegyezve a cselekmény?

A szerző: Nem igazán azért. Abból is ki lehet indulni, hogy Molloy másmilyen, mint a többi halandó, hogy a kívülállása érdekes. No meg az, hogy amikor az ő története végződik, elkezdődik Morané, aki nyomozó, és főnökétől, Youditól egy Gaber nevű kafkai ellenőr közvetítésével azt a megbízást kapja, találja meg Molloyt. Már ekkor megkísérti Morant a gondolat, hogy Molloy az ő “alvilágából” (bas fonds) érkezik majd. “Talán én találtam ki – írja –, egyszer csak rábukkantam az agytekervényeim közt.”

Az olvasó: Lassan megértem, milyen alapon lelkiztél Beckett regényével.

A szerző: Hát igen, minél tovább jutottam a Moran című második rész olvasásában, annál inkább körvonalazódott előttem, hogy az első részben szereplő szutykos, mosdatlan szájú, anyjához vándorló, szeretetlen alak az apa szerepében lehetetlenkedő Moranban lakozik. Ő Moran tudatalattija, az ő felkeresése a vég nélküli végcél kergetése, ami gyakorlatilag nem más, mint a lélekelemzés. Moran nem csak név, hanem szójáték is, a Roman, vagyis a regény visszájára fordítása, olyan regényé, mely rákszerűen hátrafelé halad, az eredethez, ez pedig ebben a nyomozásban Molloy képzelt képét ölti magára. Bizonyos szempontból Moran ugyanis sosem éri utol Molloyt. Ami azonban nem jelenti küldetése eredménytelenségét.

Az olvasó: Valóságosan pszichoanalízisről van szó?

A szerző: Kimondottan sosem, csupán utalásosan.⁷ Annál is inkább, mert Beckett a nyelvvel szembeni fenntartásai miatt sem egy az egyben tárja fel a folyamatot, hanem regényes képbeszédben mondja el.

Az olvasó: Te viszont értelmezheted egy az egyben, és lehetőleg minél egyszerűbben.

A szerző: Éppen az egyszerűsítéssel félreértelmezhetem, de azért megpróbálom. Moran maga bátorít fel: “ha ebből a vizsgálódásból a megbízó szerint nem sül ki semmi jó vagy hasznos, mégiscsak viszonyt létesítek, mégpedig nem okvetlenül hamis viszonyt. Mert a kifejezések hamisságából nem szükségképpen következik a viszony hamissága.”⁸

Az olvasó: Kezdd már el, jó?

A szerző: Olyasmit követelsz tőlem, amit megbánhatok. Közben legalább azt tartsd szemed előtt, hogy egy zseniális könyvet torzítok töpörtyűvé.

Az olvasó: Vigasztalódj, szeretem a töpörtyűt.

A szerző: Moran történetének jó része azt részletezi, hogy az elbeszélő milyen cinikusan él vissza azzal, hogy kiskorú fia, Jacques, akit magával visz nyomozóútjára, kénytelen neki engedelmeskedni. Id. Jacques Moran, mert neki is ez a keresztneve, egyfajta dickensi mostohaapát testesít meg. Ótestamentumi Istenséget is, aki az emberrel olyan szadistán bánik, mint ő a fiával. Egyúttal ez az apa–fiú kapcsolat éppen az ellenkezője Molloy anya–fiú kapcsolatának, ha a nemek szerinti osztályozást választjuk.⁹ Ifj. Jacques ráun a szüntelen piszkatúrára, és meglép egyre bajosabban bicegő apja pénzével, biciklijével. Moran térde ugyanis megbénul, hasonlatosan Molloyéhoz. Közben találkozik egy ősz hajú, piszkos, roppant fustéllyal járó emberrel, aki kenyeret kér tőle; olyan ember kiejtésével beszél, aki elszokott a beszédtől. Két nappal később egy visszataszítóan öltözött férfi ki akarja szedni belőle, hogy látott-e egy ősz hajú fustélyost. Moran megöli ezt a rá hasonlító alakot. Egészsége egyre romlik. Gaber azt az üzenetet hozza Youditól, azonnal menjen haza. Egész télen vonszolja magát, teljesen felismerhetetlenné válik. Egy földművessel azt hiteti el, hogy zarándokol a Shit^{10 madonnájához. Háza elhagyatott, kertje elvadult. Youdi jelentést kér. Moran a madarak beszédét figyeli, nem akar többé az emberek nyelvén szólni. Egy belső hangra hallgatva leírja: “Éjfél. Az eső veri az ablakot: Nem volt éjfél. Nem esett.”}

Az olvasó: Ennek se füle, se farka.

A szerző: Mert azt akartad, foglaljam össze. Mondatról mondatra másként hat.

Az olvasó: Attól még ugyanolyan hiányérzetet keltene a vége.

A szerző: Igen, de a magyarázattal el nem látott, álomszerű találkozások, a sohasem meghatározott és mégis határozottan valami felé tartó történetmondás a tétova haladás közepette egy lélekelemzési folyamat élményét nyújtja anélkül, hogy erről nyíltan egyetlen szót is ejtene.

Az olvasó: Szerinted mi ennek a folyamatnak az eredménye? Moran nem talál rá Molloyra.

A szerző: Viszont hasonlatossá válik Molloyhoz. Ez Beckett leleménye. Illetve Schopenhauer nagy üzenetének irodalomba való átültetése. A világ mint akarat és képzet végén az áll ugyanis, hogy ahhoz, hogy a világ lényegét képező akaratot megismerjük, teljesen meg kell szabadulnunk a mi egyéni életakaratunktól. Ezt az azonosulást a személytelen lényeggel az író lélekelemzési távlatban játszatja. Története valamennyi kisebb-nagyobb fordulata során Moran veszít személyiségéből, és idomul a keresett Molloyhoz. Az öntudatlan titkosított logikájába a páciens is akkor tekinthet bele, ha a tudat cenzúráját, elfojtásait elhallgattatja.

Az olvasó: Hát a te Moranod jól elhallgattatja. Úgy rémlik, hogy belehibban. Erre jó a pszichoanalízis?

A szerző: Elvben a pszichoanalízis lehetővé teszi egy valamennyire megbékélt tudat visszatérését. S a páciens, az alany megőrzi identitását. Beckett viszont ezt a történetet Schopenhauer megsemmisítő logikájával gördíti.

Az olvasó: Vajon miért?

A szerző: Hallottál te már paródiáról? Beckett ugyanis meg is ír egy pszichoanalitikai vállalkozást, meg ki is gúnyolja.

Az olvasó: Mi a baja a pszichoanalízissel, ha annyira foglalkoztatja? Zsákutcába viszi az egészet.

A szerző: Zsákutcába, mert író. Olyan író, aki a századforduló osztrák nyelvi pesszimizmusának többé-kevésbé örököse.¹¹ Az emberi nyelv nem tudja megragadni a valóságot, az ember a saját valóságáról sem tud beszélni, az önismeretnek nincsen orgánuma. A Molloy ennek a képtelenségnek lenyűgöző tehetséggel megírt regénye, amely lényeglátó képességét az írás önironikus kezelése mellett kiváltképpen a kompozícióból meríti. Először Molloy leírását kapjuk, egy lehetetlen, torzonborz különcét, akit azonban valóságosnak kell elfogadnunk, annál is inkább, mert első személyben beszél önmagáról. A második részben Moran mondja el, hogyan képzelte el Molloyt, akinek a keresésére küldték, s akivel a valóságban nem sikerült találkoznia. A képzeletbeli alig hasonlít a valóságoshoz, akihez viszont története végén Moran válik hasonlatossá.

Az olvasó: Ha már ilyen csavarosan illeszkedik a két rész egymáshoz, biztos lehetsz-e abban, hogy sorrendben Molloy az első?

A szerző: Kezdesz te is beszállni a játékba. Egyáltalán nem lehetünk biztosak Molloy elsőbbségében. Ha már a Regény visszafelé mozog, elképzelhető, hogy Moran nem Molloy nyomában jár, hanem ellenkezőleg, ő Molloy előképe. Az sem kizárt persze, hogy a két cselekvés egy időben zajlik. Meghatározható fogalom-e itt még a tér s az idő? Legfeljebb annyi valószínű, hogy amikor Moran emlékeztetni kezd Molloyra, akkor nem az ellentétek egységéről van szó, hanem két hasonló lény közötti hézagról, eltolódásról. Amiképpen a nyelvben a jelentett és a jelentő között. Ugyanez vonatkozik a tudatra és a tudatalattira, ha a nyelvi tehetetlenség, pontatlanság felől közelítjük meg. Önmagában sem Molloy, sem Moran nem titokzatos, a kompozícióban testet öltő kapcsolatuk a rejtélyes. “Aki beszél, mellébeszél”,¹² mormogja Moran, Molloy pedig az Egész hiánya miatt elégedetlenkedik: “A részletek miatt ne essünk kétségbe, végül mindig a megfelelő ajtón kopogtatunk, jó hangosan. Csak a teljesség, csak arra nincs varázsszer. Talán nincs is teljesség, csak a halálban.”

Az olvasó: Lehet, hogy Beckett az igazságot mondja, de közben azt is mondja, hogy az igazságot nem lehet mondani. Jó szöveg, de unalmas a végletekig nyálazni.

A szerző: Nem is érdemes. Olvasni nagyszerű. Negyvenegynéhány esztendő után ugyanolyan szívderítően illúzióromboló. Kettősségem kezdetein pedig a megsemmisített egység írója a leglényegesebb kérdéseket szögezte nekem. Él-e bennem egy Molloy? Léphetek-e kapcsolatra vele? Ha nem, és ő bennem él, hogyan beszélhetek magamról? Élőszóban emberekkel? Írásban olvasókkal? S egyáltalán, milyen nyelven?

Jegyzetek

Részlet a szerző Gyerekkorunk otthona című önéletírásának “Jó lakásom az irodalomban” című harmadik részéből. (Az előzményt lásd a Jelenkor 2006. októberi számában – a szerk.)