Azt írod, Ricoeur Freudhoz kapcsolódó gondolatmenetére utalva (mely az Idő és elbeszélés összegzésében található), hogy „amíg az élettörténet esetében az állandó helyreigazítás […] életszükséglet, addig ugyanezt elvárni az irodalmi műalkotás esetében teljességgel értelmetlen”. Sőt úgy fogalmazol, hogy „az irodalmi műalkotás egy igen lényeges eleme, hogy effajta helyrehozatal csak mint művön kívüli szempont érvényesülhet benne […] Az irodalmi mű nem ismeri a történet belső helyreigazítását – sőt éppen a helyreigazíthatatlan élteti –, ám ugyanakkor folyamatosan az élettörténetek rektifikáció-jának lehetőségterébe vet minket. A lezárult élettörténet korrigálhatatlan, míg a műalkotás történetmondása a lehetséges rektifikációk alteráló, olykor egymást kizáró vonalán fut.”

Hogy mennyire nem ismeri az irodalmi mű az élettörténet helyreigazíthatóságát, arról éppen a narratív szerkezetek sokféleségének megírhatatlan „világtörténete”, az elbeszélői, nézőpontbeli stb. korrektívumok sokfélesége, fogásai, eminens kortárs példaként pedig éppen a HC (Harmonia caelestis) belső, textuálisan jelzett, láthatóvá tett önkorrekciói tanúskodnak. Az élettörténet helyrehozatala a fikcióban mint poétikai fogás (átfogóbban pedig ama „lehetőségtér”, pontosabban az esztétikainak ilyen értelemben leküzdhetetlen, ám nem megvalósít/andó/ható utópikus jellege) a helyrehozhatatlan „élet” viszonylagos kívülrekesztésével érhető el. A JK-ban (Javított kiadás) ez a kívülrekesztés persze a mindent átszakító élettörténet felől válik lehetetlenné. Azzal azonban, hogy a mű megíratik, sőt kiadatik, az irodalmi művel kapcsolatos szerzői és olvasói várakozások mégis érvényben maradnak. Az emlegetett szigorú elkülönítés kényszerű és morális alapú feladása az Esterházy művészetét ismerők (s elsősorban vélhetően önmaga) számára megoldhatatlanná tesz egy feladványt, ám korántsem biztos, hogy egyáltalában törekedni/vállalkozni kellett volna e feladvány megoldására. Válhat-e kívánalommá, hogy a mű mint mű mintegy megbirkózzon az „élettel”? Márpedig a feladvány talán ezúttal kevésbé termékeny, inkább meddőnek tűnő, aporetikus megoldhatatlansága abból is adódik, hogy egy mű mint mű létrehozásának akarásáról nem képes teljesen lemondani az, aki egyben jogos rémülettel konstatálja az élet feltartóztathatatlan kívülrekeszthetetlenségét, ezen belül apa és fiú mélységes alkati, olykor még a szövegkezelésben is tetten érhető hasonlóságát.

Mert a korrektívumokra építő történetmondás fogásai éppen azért formálják sajátos módon helyreigazíthatatlanná a történetet, hogy egy élettörténet külső megítélhetőségét – vagyis az esztétikai felől a societas ítéletes kötelmeit és nyilvános szokásait – nagy mértékben vitathatóvá, sőt tagadhatóvá tegyék. A lehetőségtér kifejezés tehát, amit használsz, éppen az irodalmi művek morális ítélkezéssel szembeni ellenállásaként értendő, ami persze nem más, mint az „erkölcsileg közömbös” aiszthészisz nyelvileg sajátosan egzisztáló: kimondhatatlan, (hiszen az implicit/explicit tartalom dualizmusával sem megközelíthető) etikája. Az írásodban értelmezett s joggal problematikusnak tartott JK, mint kritikai feladvány, számomra az idő múlásával s a meg-megszakadó, folytatódó, abbahagyó stb. olvasgatás által csak dagad-dagad, és ezt a bírálatot már-már megírhatatlanná, mégis leküzdhetetlenül megírandóvá teszi. A könyv különleges értelmezési nehézsége számomra úgy foglalható össze, hogy mindaz, ami benne szükségképpen (az esztétikairól való, ezúttal szinte aszketikus erőt igénylő lemondás hiányában) esztétikailag megoldhatatlan, egyben morális gesztusként nagy értékű és méltányolandó, mégis, a morális példaadás és -alkotás menekülő és menekítő igényének nagyszabású és jogos volta sem képes legyűrni (bennem) az egész vállalkozás vitatandó voltát. A megoldhatatlanság veleje tehát, hogy a jelölő sajátos győzni akarásából és visszájára forduló „művészetakarásából” egy olyan feladvány jön létre, ami kezelhetetlen apóriaként viselkedik. Ennek leglényegesebb eleme talán az, hogy Esterházy Péter az utolsó mondatig sem képes kizárni az esztétikai megmunkálás igényét, ám az esztétikai menekülés a közreadás puszta aktusában csapdának bizonyul, hiszen az editio nem pusztán talált, kapott szövegek közreadása, hanem kommentárok által történő emendatiója, feljavítása lesz. Miközben EP eljátszik a filológiai–textológiai–jogi szempontból legitim eljárással, s ezáltal esztétikai teret létesít, figyelmen kívül marad az az evidencia, hogy maguk a besúgó-jelentések semmilyen módon nem javíthatók, mert léteznek, s így legfeljebb a klasszikus kanti kérdés tehető fel velük szemben: „hogyan lehetségesek?” Ezt viszont – mint más kritikusok is szóvá tették – EP nem találja ki, nem képzeli el, nem tudunk meg róla semmit, pontosabban töredékes hipotéziseiben rejlik valami meghatározhatatlan menekülés a szituációba való képzeleti belehelyezkedéstől. A kommentár tehát tényleg csak marginália, nem önállósodó, párhuzamos szöveg. Így viszont a filológiai játékkal létrehozott esztétikai tér valójában ornamentális körbeírás, melléírás marad, vagy legjobb esetben is az intertextualitásnak egy újabb, EP-féle változata. A vendégszöveg, illetve a variált (javított) átmásolás, amire az elbeszélő-másoló többször is reflektál, jogos rémületet vált ki belőle: az egykor „lektorijelentésíró”-nak nevezett intertextológus a hasonlóságot, a szakmai közelséget, a Hasonmást ismeri fel a jelentésíróban, a maszkosságra, álarcjátékokra, retorikai rejtőzködésre, eltolásra, helyettesítésre való hajlamot, vagyis a nyelv Nietzsche által exponált „természeti”, eredendő mást-mondását, hamiskártyázását, azt, hogy nem vagyunk képesek arra, hogy aszketikusan csak neveket, tulajdonneveket mondjunk. A spiclijelentés mint az irodalom koholmányszerű természetéhez rémítően közel álló szöveg, talán ez volt az a kísértés, amelynek nem lehetett ellenállni, különösen a megélt lelki és morális szenvedés súlya alatt. A hitelesség/konfabulálás, ami EM jelentéseit illetően joggal merül fel, különösen a 70-es évekbeli mélyrepülés, az egyre érthetetlenebb és képtelen „külső elhárítás” idején, a „játszó” személyek, szövegíró író és szövegíró ügynök paralelizmusát veti fel, amit a közvetlen leszármazási összefüggés egyenesen elviselhetetlenné tesz. EM jelentéseiben egy túlzó, nihilisztikus, bomlott (önnön bomlását, kiürülését, az arc/a név deszemantizálódását élvező és siettető), életveszélyes EP-karikatúrára lelünk. Lehet, hogy EP EM helyett vált íróvá, a jelölés hatalmának és elsőbbségének visszaállítójává, vélt helyreállítójává? Lehet, hogy a szerepek helyettesíthetők egymással? Lehet tehát az is, hogy EM-nek viszont úgy „kellett” megmentenie a (család)nevet, ahogy 1957-től tette? Lehetséges-e bármiféle ítélkezés az egyik fél részéről, ha annak a szabadság- és döntésfoka összehasonlíthatatlanul nagyobb és garantáltabb, mint a másik félé? Nem ezekben a különbségekben zajlik-e a történelem kaotikus és céltalan játszmája, anélkül, hogy ezzel az erkölcsi törvények teljes relativizálását igenelnénk, megengednénk? Számomra e könyv kudarca, hogy nem radikalizálja tovább ezeket az általa megnyitott lehetőségeket, s így a kommentár mint fikciós szál nem hoz létre ellenjátékot a besúgójelentések egyre képtelenebb, egyre harsányabban fiktív szövegvilágával szemben, holott esztétikailag nagyon is közbeszól (interpretál). Megint mintha a történetképzés, a Történelem és a személyes történet közötti kapcsolat vagy kapcsolatnélküliség problematikája, EP számára talán a legnagyobb esztétikai, szakmai és szellemi kihívás elterelésével találkoznánk. Erről a kihívásról a szerző egyébként szinte mindent tud. A könyv elején (35–36.) talán a legigazabb önreflexiót találjuk ez ügyben, a HC-re vonatkoztatva: „…Annak következményeit, hogy a könyvben megjelenik a történelem, nem láttam át, azt, hogy a könyv nem csak családtörténet, de országtörténet is. És ez esetben a fenti bárhogy történt is élesebben vetendő fel, szóval hogy hogyan is történt […] A könyv elmulasztotta ezt a szigorúbb szembenézést. Hiba. De ezt meg kéne írnom még pontosabban is.” – A még pontosabb változat, a JK, amely a „hogyan is történt, bárhogy történt is” még szigorúbb szembenézésének tudatában és igényével akar emendálni egy a HC-ből eredő, de az oeuvre-re is kiterjeszthető hibát, éppen ebben a tekintetben (a történelem megjelenésének következményeiben) inkább újabb s drámai példája marad a halasztódásnak.

Véleményem szerint e problémahalmaz javát EP egyik HC-beli, nagyon is pontos kijelentése, erős állítássá fokozott „kinyilatkoztatása” egyszer már megvilágította, a Névről, mely szerint: „Esterházynak lenni esztétikai dolog.” Kissé túlfogalmazva azt mondanám, hogy ezúttal minden jónak és rossznak ez a gyökere, az aporetikus feladvány kezelhetetlenségének forrása. Illetve egy másik, onnan vett (szükségképpen kiragadott), fontos mondat kezd a JK-ban mintegy groteszk bumerángként működni: „Édesapám mutatkozni fog újra, újra.” Holott a furmányosság e csapdája talán elkerülhető lenne az „életre-halálra mindenáron kockajáték” apaközeli, árnyékban hagyott vagy alig látható, depresszívebb oldalának fölerősítése által (HC: 331.): „Édesapám fia nem akar írni édesapámról. Nem kíván.” Az újramutatkozás, az „esztétikai dolog” fátumszerűsége, sokféle okra visszavezethető igénye referenciális bosszút áll, amit az editio puszta művelete talán még ellensúlyozna, ezt azonban a szerző már a könyv címében – komoly következményeket támasztva – minőségjelzővel látja el: emendatio (javítás, hibaigazítás, kifogástalanná alakítás). Egy élettörténet eddig titkos szegmentuma a filológia és szövegkiadás drámai játszmájává stilizáltatik: Esterházy Mátyás fennmaradt jelentései ugyanis – az ismert feltételek, személyes döntések s körülmények között – kiadhatók, de nem javíthatók. Az „esztétikai dologhoz” való ragaszkodást jelző javítások, a kiadó kommentárjai stilizációvá (s persze nem elégséges, de szükségtelen stilizációvá) maszkosodnak. A maradék (lelki-) erővel még megkísérelt EP-féle (máskor, másutt remek) maszkabál ezúttal nem működik tovább. Hiszen éppenséggel annak az említett, ősi esztétikai tapasztalatnak feszül ellene, amely az ítélkezéssel szembeni tartózkodásra, a róla való lemondás művészi aszkézisére, erre a sajátos önmegtagadásra „tanít”. Mert ha bármilyen hozzáadott kommentár van, akkor legalábbis ebben az esetben, ítélet is van. Ez a megírt és megíratlan szövegkritika volna az emendatio?

A filológia szakszavainak erkölcsi és erőteljesen jogi, a (szövegkritikai) napvilágra hozatalra átvitt mellékjelentései, valamely más szerző, kiadó, író helyett elvégzett ítéletszerű kiigazítás értelmében, máig megtalálhatók a latin szótárakban. Néhány példa:

(Latin–magyar szótár, Györkösy Alajos [főszerk.], hatodik kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.)

A nyelv fölénye a Név viselőjével szemben csakugyan visszaüt. Mert mondható-e például a fentiek fényében az a mondat, amely számomra e szívszorítóan kudarcos könyv nagyon nem-szeretem mondata: „Pedig ezt tenném a legszívesebben, mindenkitől, akit apám tollára vett, bocsánatot kérni”? Példásan ízléstelen. Bocsánatkérés, kinek is a nevében: az apa helyett és nevében vagy a Név nevében? Milyen felhatalmazás alapján? Sokat mondhat a szöveg szerzői pathosáról (a szó eredeti értelmére gondolok), hogy Esterházy életművében eddig alig találtam annyi stilisztikai és ízlésbeli tévedést, kihagyást, mértékvesztést, mint itt. Az az eljárás, hogy a jelentések kommentár nélküli, pőre és válogatatlan közlése helyett az esztétikainak a megjavító, kiigazító erejébe vetett – a jelölés superbiáját nem nélkülöző – hit kerekedik felül, paradox módon az ítéletesség és a „név nevében” ejtett ízléshibák nem éppen gyógyító forrása. Az emendatio mint helyettesítő kiváltás, a családi böcsület mégis-visszaszerzése, a Név reconquistája, ez a különös győzni akarás ugyanis a történelem és a Név közötti szakadék helyrehozhatatlanságát, nihilum-élményét igyekszik önkéntelenül is tompítani, valamely nem létező és jelentéssel aligha újratölthető folytatólagosság reményében. Továbbá azt sugallja, hogy EM nem végezte el a számadás és az ítélet munkáját önmaga felett (mindegy, milyen formában). Hogy elvégezte, s hogy súlyos árat fizetvén ez a végzés maga volt az ítélet, arról nem más, mint Esterházy Péter szolgáltat tragikus és szívszorító adatokat ugyanebben a könyvben. Másfelől ez a helyettesítő vallomás a közzététel puszta tényében éppen hogy a Név visszaszerezhetetlenségét és a vallomástétel mint rituális–kulturális–jogi–irodalmi (filológiai) aktus felbomlását demonstrálja.

A megoldhatatlanság alighanem annak a hárításából (egy felismeréstől való ódzkodásból) is fakadhat, hogy Esterházynál szóba sem jöhet a munka, a tehetség vagy a tisztesség fogyatéka, hanem egyszerűen a Névről mint sorscsapásról van szó. Ebben áll a felhatalmazottság sajátos visszatérése. A Név ez esetben nem alkati, individuállélektani tikk és tünet, nem az „EP-jelenség” része, hanem leküzdhetetlen, de talán végre belátható-belátandó transzgenerációs árnyék, amely véleményem szerint ebben a könyvben – ellentétben a HC remeklésével – megdöbbentő, premodern zárványként, mint felhatalmazottság az ítélkezésre, mint átlátható, de át nem világított omnipotencia-maradvány jelenik meg. A Név archaikus, mágikus erejébe vetett ősi, tudattalan közmegegyezés tör fel egyszemélyes formában, mintegy az idő mélyéről. Hozzáteszem: ez az archaikus felfogás a magyar történelemben és kultúrában nem is oly régen szívódott fel a nehézkes, errefelé mindig kétséges modernitás által, és maradéktalanul felszívódni valószínűleg semmilyen időben, semmilyen kultúrában nem lesz képes. Inkább a feltörés, a manifesztáció eseménye és mikéntje tűnik meghökkentőnek és komolyan veendőnek. A „mutatvány” teljesen modern, egyszemélyes volta ugyanis ezúttal megtévesztő, hiszen a mélyében transzgenerációsan hagyományozódó, ormótlan, premodern omnipotens, globális felelősség (a hatalom mint súly) tanyáz, ami ezúttal, a modernitás utáni kontextusban tragikus elkerülhetetlenséggel vadidegenként, sőt nem mindig rokonszenves superbiaként jelentkezik (a jelölő fölénye mint „jelenség”). A történetszerűségnek radikálisan a ma is használatos Névre vonatkoztatása mint mindent mozgásba hozó különbség poétikai érvényesítése az örökös esztétikai menekülés és halasztó hatályú elterelés terápiája is lehetne akár. A „nem értem, többé nem értem” káosz közeli radikalitása volna a „felvilágosodás” a Név sötétjéből? Nem tudom.

Ha szigorú, archaikus értelmében vesszük ugyanis, neve csak egy teljes népet vagy közösséget összefogó főnek, fejedelemnek stb. van. Róla van elnevezve a nép (a számunkra legrégebbi példát idézve: az Izrael nevet személyesen és kizárólag Jákob kapja az angyallal folytatott emlékezetes, eldöntetlen küzdelem hajnalán, ő tehát mint egy nép „kezdete”, azaz feje, a Név hordozója). A Név azonban súlyos kötelességet ró viselőjére és utódaira: neki és egyedül neki kell népe (és Istene) előtt felelnie. Egyedül neki mint a Név viselőjének kell adott esetben – népe helyett, népéért és népe nevében – vallomást tennie, töredelmeset és elhihetőt méghozzá, és így a bűnből vagy a rosszból kiváltania a közösséget. Egyedül ő tartozik „mindennel, mindenével”, mivel reá méretett a név…

Esterházy könyve éppen az átvállaló bevallás szándékával tárja fel e szándék képtelenségét és önmaga előtt talán kevésbé feltárt maszkosságát, vagyis azt, hogy az átvállaló bevallás a szerző megigazulástörténetévé emeli át az egészet. A JK-ban, úgy tűnik, az életmű és az „élet” sokféle túlnyomása révén ez az archaikus vakfolt válik láthatóvá: a vallomás, a bevallás mint valaminek/valakinek a nevében működő, helyettesítő, a Név terhét átvállaló beszédmódnak az archaikuma ez, amely e hagyomány késő modern ellehetetlenülésével, a mindig is kérdéses, sőt fenyegetett művészi őszinteségnek az élet és történelem felől bekövetkezett modern politikai és emberi katasztrófáival bonyolódik tovább. Valóban egy óriás-paradigma vége ez, ha nem is úgynevezett világvége. Név és vallomástétel összeér. Miközben ugyanis a Név archaikus-kollektív értelme szívósan ellenálló zárványként igen sokáig fennmarad, a vallomástétel mint irodalmi szöveg és magatartás Augustinus óta legalábbis confessióvá, par excellence keresztény diszkurzussá, modern, egyszemélyes s így elkerülhetetlenül szekularizációnak kitett beszédmóddá változik, amelynek szerves része az individualizálódó bűnvallomás és teljes töredelem (contritio), méghozzá a sötétből, a rejtettből, az elhallgatottból, a titkosan elkövetettből történő napvilágra hozatal, a tisztázás és a világosság, a fény és az üdv lezáró, bevégző kifejletének hosszú-hosszú ideig nem indokolatlan bizodalmával megemelve. A keresztény konfesszionalizmus egyszemélyes jellege az idő haladtával egyre inkább morális-szekuláris cselekedetté változik, varázstalanodik ugyan, de akár írásban, akár szóban megy végbe, rituális eredetét nem tüntetheti el teljesen, és azt sem, hogy aki hiteles vallomást tesz, az autentikussá, tanúvá válik, tehát ezáltal lesz (újra) neve. Létrehoz egy szóbeli vagy írásbeli szöveget, amelynek elfogadottsága által megfelel valaminek, ahogyan őse, a Név viselője is meg kellett, hogy feleljen (például test test ellen egy angyalnak…). Valaki attól marad „név”, hogy egy mintaképnek (a régi, gadameri példát idézve: a róla alkotott portrénak, festménynek) megfelelt és méltó maradt a megörökítésre. A confessio virtuálisan persze mindig is megmarad egy közösség: a hívők univerzitása előtt történő ön-kiadásnak (editio), méghozzá a ki-javítás (emendatio), a jóváírás és jóvátétel, a helyrehozatal, sőt a helyreállítás (apokatasztászisz) üdvhozó reményében. Vagyis a vallomás mint az őszinteség és a ruhátlanítás, lemeztelenítés műfaja ellenkező irányban is mozog: egyenesen a fikció világának a szívébe visz, hiszen ezek a szövegek, aktusok egyben a vallomástevők önmagukról ki- és megmunkált konstruktumai, építményei és képei. A Név egyszerre adatik és viselője képezi ki (a Bildung eredetvidékét is bevilágítva). Senki és semmi nem adott hozzá az őszinte vallomás e sajátos megkonstruáltságának, védekező, elfojtó és menekülő, kóros és öngyógyító mechanizmusainak leleplezéséhez olyan megvilágító értelmezést, mint Freud és a pszichoanalízis. Éppen arra mutatva rá, hogy az európai, vallomásos kultúrában (az Én-ben, azaz „a saját házunkban”, ahogyan Freud fogalmaz) sem vagyunk többé a vallomástétel birtokosai, urai. A vallomás (és ennek modern szekuláris változata: maga az analitikus beszélgetés) valójában a mindenkori szöveg Fehlleistung-jaiban: elvétéseiben, elszólásaiban, hibáiban, inkonzisztenciáiban stb. mutatkozik meg. A részben a konfesszionalitás antropológiájára és az archaikus Név – illetve mintakép – normájára épülő európai gondolkodásnak mint önmagát leleplező konstruktumnak ez a figyelmeztető bemutatása (és nem egyszerűen lerombolása, értelemkioltó eliminálása vagy leépítése) egyben a freudi felismerés Sitz im Lebenjére is rámutat, hiszen arról ad hírt, hogy maga a konfesszionalitás, a szubjektum közölhetőségének autenticitása vált a 19–20. század folyamán kétségessé, tarthatatlanná és hihetetlenné, függetlenül a szaporodó és olykor nagy értékű (hiteles) modern vallomásirodalom tényétől. A gyanú hermeneutikáját nem annyira a 19. század nagy gyanakvói találták fel, inkább csak pontosan olvastak koruk társadalmában és önmagukban, továbbá rátaláltak bizonyos irodalmi szövegekre, olyan archetipikus alakokra, mint például Hamlet, akinek első (és soha többé el nem tűnő) reakciója az apának nevezett Szellem megjelenésére éppen ezt, az autenticitást aláásó gyanú-hermeneutikát mutatja be: „rút cselt gyanítok”, mondja társainak, illetve előszörre keresetlenül „kárhozott manó”-nak nevezi apja megjelenő árnyékát (I. felvonás, 4.–5. szín).

A vallomásos beszéd kezdettől az apokaliptikus beszéd individualizálódásának, morális és világias hangsúlyok fölerősödésének mutatkozott, amely azonban hajlamos maradt az apodiktikus véglegesítésre, akkor is, ha a nem-tudás vagy az elbizonytalanodó tudás, esetleg a tudhatóságról való lemondás formulái árnyalták. Az önkonstrukciót övező, fokozódó (szerzői) sejtelmek, gyanakvások enyhíthetik a lezáró jellegét e beszédmódnak, de meg nem szüntethetik. A Névbe vetett bizalom magának a viselőnek a szövegalkotásában rendül meg egyre erősödő mértékben az európai vallomástörténet során. Az igazságbirtoklás omnipotens és voltaképpen blaszfémikus igénye azonban sokáig fennmarad, mintegy a valódi elmondhatatlanságtól való örökös menekülésben. Hiszen a vallomástevő személyének – a szövegben legalábbis – „itt a vége”, a „nincs továbbja”, a bevallás ugyanis eredendően és eltörölhetetlenül egy isten mint az Isten színe előtti sajátos – önismereti – szabadulás, földi színről színre látás és „végső” igazság, végső szó, amely így természetesen elvileg zárná ki a hazugság, a kitalálás, a hamistanúzás, az irathamisítás, tehát a fikcionálás lehetőségét (lásd: irodalom és jog, teológia és történeti forráskritika, filológia és etika stb.). E véglegesség mint hitel, a közös, a közösségszerű világ-otthon, vagyis a „Név nevében” szólás és cselekvés hitelének társadalmi, lelki stb. felszámolódásával, eltűnésével, a kereszténységbe kezdettől belekódolt modernitással válik tarthatatlanná. Vajon nem merülhet-e fel ezúttal is tehát Nietzsche elképesztő éleslátásának az a kellemetlen hangsúlya, mellyel az európai nihilizmus-kultúra kezdeteit és sajátos halál-kódját részben a platonizáló kereszténység önkonstrukcióinak, a túlságosan is „morálisan felfogott igazság”, vagyis a valaminek a „nevében” túltelített számlájára írja? Hiszen a vallomás véglegesítő beszéde valamiképpen (ön)megsemmisítő, ítéletvégrehajtó (pontosabban az ítéletet a vallomástevő számára kisajátító, azaz szekularizáló) megigazulás-történet. A megigazulás „végpontját” ítélet előzi meg, lezáró, véglegesítő határ (halálkód). Az ettől a kódtól mint végleges igazságtól való szabadulás volna nagyrészt a modernitás és a „valamennyi fény” története… Különösen beszél erről a nyelv, amennyiben a lutheri értelemben vett iustificatio, megigazulás, melyre a német a Rechtvertigung szót használja, eredeti és Luther idején, a 16. században használatos jelentésében: kivégzés, ítéletvégrehajtás. Tehát kényszerítőleg elválaszthatatlanok egymástól a vallomás tényei, tárgyai, témái, cselekedetei a fölöttük való, rajtuk elvégzendő visszamenőleges „vég”-ítélettől. A vallomás ebben a pillanatban viszont az ellenkezőjébe fordul, mint ahonnan története kiindult: önmagunk feletti, mások által elvégezhetetlen, helyettesíthetetlen, elcserélhetetlen vég-zés, az ítélet, az igazság egyfajta uralása, akár még a szabadon feltételezhető isteni jóindulattal vagy nagyvonalúsággal is szembeszegülve. Tisztító (katartikus) szabadulástörténet, amit azonban az „ÉN” mint Név végez el, zár le, akár halálra szántan is, önmagán, önmagával szemben. Ám éppen ez az, ami kisajátító: konstrukció. A menekülés az őszinteség konstruált voltának és az igazság birtokolhatatlanságának felismerésétől, rosszul elfojtott tartalomnak, immár nem működő mechanizmusnak bizonyul a késő 19. század freudi, nietzschei és nem utolsó sorban marxi felismerései nyomán. A nem véletlenül egyre ingerültebb és idegesítőbb, ám éleslátó értelmezés fényében csupán egy olvasható, megírható konstruktummá válik az a bizonyos „belső hang”, ami a Nevet eredendően létrehozta és adományozta, amely azonban immár egyre inkább olvashatatlan-nak, értelmezhetetlennek és elmondhatatlannak bizonyul. A JK valóban „Mátyás könyve”, ahogyan Heller Ágnes nevezte egy cikkében (Kritika, 2002. szeptember), és nem másé. Az én értelmezésemben azért, mert láthatóvá válhatott volna egy kaotikus, semmilyenné ki- és elszenvedett, olvashatatlan arc, amelynek már nincs neve. Ez pedig inkább az ember nem-szabad – de világosságot kereső – voltának (közvetlen) bizonyítéka lehetne. Az ítélet többé nem végrehajtható.