Jánost közvetlenül a sok gyerek sodorta bajba. Ám még rosszabbul jár, ha a gyerekek csak szaporodnak. Magának se merte bevallani, de néha megnyugtatta, hogy fogynak is. Nagy gondján, hogy a sok örökös szétörökli majd a vagyont, a Nagy Kaszás enyhített valamelyest azzal, hogy időnként megsuhintott a családjában egy-egy fiatal életet. És nemcsak világra jövetele előtt vagy újszülött-, csecsemőkorában, hanem máskor, a gyermekkor későbbi szakaszaiban is. Nemcsak a méhen belüli nyavalyákat és a különféle gyermekbetegségeket használta vágószerszám gyanánt, az egymást követő, szűnni nem akaró járványokkal is jól metszett. És az olyan elterjedt kórokat is ügyesen forgatta a kezében, mint a tüdővész, amely a felnőtteket sem kímélte. Az utolsó, nagy kolerajárvány csak egy lányt vitt el az Árvai-gyerekek közül, de a hektika, ahogy a nép nevezte a veszedelmes légzőszervi betegséget, hatékonyabbnak bizonyult, mert János másodszülött fiát, Jánoskát támadta meg és ragadta el. Javultak tehát a vagyoni kilátások, bár a családfő ezt a halált akár el is engedte volna, mert megrázó volt.

Az Istvánnál három évvel fiatalabb fiú addig szinte nem is betegeskedett. Mindig jól evett, rendesen fejlődött, makkegészségesnek látszott. Azonfelül erős, izmos, szinte robusztus gyerek volt, mint az Árvai-fiúk általában, vagy még erősebb, izmosabb. Ezért idősebbnek is látszott a koránál. Ez a testi fejlettség olyan nagy volt, hogy aki iskoláskorában az osztálytársai körében látta, azt hihette, azért rí ki annyira a többiek közül, mert túlkoros, megbukott és osztályt ismétel. Az apja örült ennek, mert, ha nem is fogta be előbb, mint a többieket, már nehezebb munkában is tudta használni.

De egyszer csak, tizenhárom éves kora táján elkezdett köhécselgetni. Nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Tél volt, gondolták, nátha, megfázott. Az anyja hársfateát főzött neki, azt itatta vele minden este, lefekvés előtt. A köhécselés nem szűnt. Ellenben átalakult szabályos köhögéssé. És attól kezdve szinte állandóan köhögött, különösen éjjel. Nem használt semmi növényi főzet. Recsken volt dolguk, magukkal vitték hát, és mikor végeztek, megmutatták Weinsteinnek. János ellenezte ezt a látogatást, mert különben nem szaladtak mindennel orvoshoz. Az azt mondta, sima megfázás. Felírt valami port, hogy azt szedje. Jánoska szedte is, de nem múlt el tőle a köhögés. Vártak egy darabig, aztán elmentek vele Péterkére. Megint nem külön miatta. Úgyis mentek volna, vásár volt ott, és választási malacokat vittek eladni. Egyúttal Kőrössy doktort is felkeresték. Péterkén a körorvos mellett két magánpraxis is működött, a kettő közül ez volt az egyik. Kőrössy úgy vélte, hogy a gyereknek mellgyengesége van. Nem írt fel neki gyógyszert. Kíméletet, pihenést javasolt, és azt mondta, hogy majd kinövi. Elmúlt a nyár is, megint ősz lett, de Jánoska állapota nem javult, inkább romlott, pedig már kihagyták minden munkából. Most már nemcsak köhögött, hanem nehezen is lélegzett, és éjjelente, de néha napközben is úgy izzadt, hogy valósággal úszott a csatakban. És fogyott, mert egyre kevesebbet evett, csak piszkálta az ételt, pedig az anyja mindenféle finomságokkal kedveskedett neki. Elvékonyodott a karja, a combja, lelapult a melle, beesett az arca, elvesztette pirosbarna színét, megsápadt a bőre. Alig lehetett ráismerni.

A szülők megijedtek. Most már látták, hogy komoly baja lehet. Ezúttal Egerbe vitték, a nagyhírű Sziklayhoz. Teréz most már Bodonyba szeretett volna vele menni a javasasszonyhoz, aki gyógyított is, de János ellenezte, ő már orvospárti volt. A hosszú út komoly kockázattal járt. Már hűvös volt az idő, Jánoska még meg is fázhatott a kocsin, akárhogy felöltöztették, akármilyen meleg cserepet raktak is a lába alá. És valóban, ráadásul talán meg is fázott, mert hazajövet tovább romlott az állapota. Mindamellett mégiscsak jól tették, hogy bezötykölődtek vele, mert így legalább megtudták, mi a baja. A jeles tudor sűrű fejcsóválás közepette és jelentős pénzösszeg ellenében megállapította, hogy Jánoskának tüdőbaja van. Először mellhártyagyulladása volt. Az legyengítette a szervezetet. Úgyhogy a kór könnyebben megtámadhatta a tüdőt. Többféle por szedését javasolta, de őszintén megmondta, hogy ennek a betegségnek valójában csak egy ellenszere van: jó táplálkozás és friss levegő. Ha az nem segít, akkor imádkozhatnak, mert akkor már csak a Felettünkvaló, a legfőbb orvos tehet valamit.

Hazahozták a beteget, és a mondottakhoz tartották magukat. Teréz még finomabb, még táplálóbb ételeket főzött neki, szinte mindennap volt tyúkhúsleves, mert azt úgyszólván gyógyszernek tekintették, és igyekeztek a lelkére beszélni, hogy egyen. De nem erőltették, hogy naponta több órát töltsön a szabadban, mert a kinti, tétlen ácsorgás az udvaron vagy az urakra jellemző séta az úton teljességgel képtelenségnek tűnt fel előttük. Meg szerintük nem is lett volna célszerű. Közben beköszöntött a tél, elromlott az idő, megjött a köd, a nyirok, vagy ha kisöpörte is az eget a szél, és tiszta lett a levegő, olyan hideg lett, hogy azt nem volt szabad belélegezni. Majd legfeljebb tavasszal, akkor már sár se lesz az udvaron, se Ondrok gödrében, a faluban a mindenki szeme láttára végzett sétát ugyanis azért sem tartották volna helyénvalónak, mert a fiuk így ország-világnak hirdette volna, hogy beteg.

Jánoska tovább fogyott, és még jobban, még csúnyábban köhögött, és olykor már fuldoklott is. Napközben többnyire a konyhai lócán feküdt ruhástul. István után ő örökölte meg ezt az ülőalkalmatosságot. Néha elszundított. Ha ébren volt, egykedvűen nézett maga elé vagy a plafonra. Ritkán szólt. Rendszerint nyomott hangulatban volt. Nem sokat tudott a tüdővészről, és a szülei sem kötötték a teljes igazságot az orrára, de sejtette, hogy rosszul áll a szénája. Amíg egészséges volt, megfigyelte, hogy ha kiderült valakiről a faluban, hogy az a baja, az emberek menten lehalkították a hangjukat, és cöccögtek a nyelvükkel, ha szóba került, és azontúl úgy beszéltek róla, mintha a pap feladta volna már neki az utolsó kenetet, vagy mintha nem is élne, már meghalt volna. Sokszor tapasztalta ezt. A hozzájuk fonóba járó asszonyok is mindig így tettek, még az anyja is. Mióta hektikás lett, még el is hallgattak ilyenkor a jelenlétében, és megrovóan néztek arra, aki elszólta magát.

Jó lett volna, ha valakivel megoszthatja a gondolatait, félelmeit. Az apjával nem lehetett beszélgetni. Az anyja mindig csak azzal rágta a fülét, hogy egyen már, és takarózzon be rendesen, meg jól öltözzön fel, ha mégis kimegy az udvarra. A kistestvéreivel tudott még leginkább érintkezni. Azok sűrűn odamentek hozzá, kérdeztek tőle ezt-azt, megkérték valamire vagy játszani hívták. Eleinte legszívesebben mellé ültek volna a lócára vagy az ölébe, ha ő is ült, de csak álldogáltak a lóca végénél, mert az anyja nem engedte meg, hogy közelebb menjenek hozzá, neki magának pedig megtiltotta, hogy megfogja a kezüket, nehogy megfertőzze őket. Aztán lassan elszoktak tőle. Csak István nem változott meg irányában. Mindig érdeklődött, hogy van, és időről időre mellé ült, a lábához, a lóca végébe, és elmesélte, hol, merre járt, mi újság a világban. Csakhogy nem nagyon ért rá. Olykor egy hét is eltelt két mesélés között. Ami pedig a barátait, az idegen gyerekeket illeti, azokra végképp nem számíthatott. Vagy nem érdekelte őket többé, vagy a szüleik tartották őket távol tőle.

Jánoska átvészelte a második telet is. Ezt az évszakot viselte legnehezebben. Szinte állandóan bent feküdt a konyhán. Az anyja végül is nem engedte ki, akármilyen idő volt. Most már akkor sem, ha sütött a nap, és szárazon szikrázott a hó. Még az ámbitusra sem vagy az istállóba, az állatok közé. Pedig ott szeretett lenni, ott kevésbé érezte magát egyedül, mint a konyhán, ahol mindig tartózkodott valaki rajta kívül, vagy ha nem is, bármikor bejöhetett, ahol zajongtak, zörögtek, ahol az egészségesek élték az életüket.

Megint tavasz lett, utána pedig nyár. Már olyan régen volt beteg, hogy a család valósággal megszokta, hogy az, hogy nem csinál semmit, kimarad mindenből, csak ott fekszik és várja, hogy beteljesedjen a sorsa. Maga is várta, de még nem mondott le mindenről, voltak vágyai is. Vágyott a szabadba, a napra. Mikor kizöldült, majd virágba borult minden, kitört börtönéből. De nem érte be az udvarral, a szérűvel, a kerttel. Ment Ondrok gödrébe, fel Misku-tetőre, de főként az erdőre, Tekeresbe, Lencsésbe, Lakba. Olykor még ebédre se jött haza, egész nap oda volt, csavargott, kószált. Ha elfáradt, leült, sőt lefeküdt. Még az is megesett vele, hogy elaludt, és csak órák múltán ébredt fel. Ilyenkor először sosem tudta, hol van, és csak lassan tért magához. Lepkék röpködtek, bogarak nyüzsögtek körötte, és néha, abban a hiszemben, hogy a földből kiálló rönk vagy ledőlt fatörzs, rászálltak vagy rámásztak. Látta őket, látta, hogy szépek, vagy hogy sürögnek-forognak, élik az életüket, de nem érdekelték különösebben. Minden, ami körülvette vagy körötte zajlott, csupán háttér volt immár, közeg, amely előtt időzött, amelyben mozgott. Szinte közömbösen tekintett minden egyébre is, a fákra, bokrokra, virágokra, de még az útjába kerülő gombára is, amely azelőtt mindig izgalomba hozta, de most már fel se vette. Önmagával volt elfoglalva, a betegségével, azzal, hogy mi lesz vele, meghal-e vagy életben marad.

Néha úgy érezte, hogy meggyógyul, néha meg úgy, hogy menthetetlen. De itt kint, a természetben nem érte be annyival, hogy önmagát faggatja, hogy sötétben tapogatózik, és homályos sejtelmekre alapozza a választ. Valami biztosat, kézzelfoghatót akart. Istenhez fordult, akihez egyébként reggel, este buzgón imádkozott. És, hogy annak könnyebb legyen válaszolnia, vagy hogy ő könynyebben értse a választ, segített neki. Egy egzakt, szinte tudományos módszert eszelt ki. Időről időre kinézett magának egy sima törzsű fát. Megállt előtte, elővette a bicskáját, kinyitotta, és két-három méterről belevágta. Ha beleállt, azt jelentette, hogy megmarad. Ha lepattant róla, vagy pár másodperc múltán kifordult belőle, akkor nem. A gond csak az volt, hogy a penge hol beleállt, hol nem, vagy egymás után többször is beleállt, aztán meg egyszer sem, meg voltak napok, órák, amikor egyáltalán nem. Azonkívül sok múlott a fán is. Egyik puha rostú volt, a másik keményebb, és nagy önfegyelem kellett hozzá, hogy mindig egyformát válasszon, hogy egyik vagy másik fafajta előnyben részesítésével ne befolyásolja az eredményt.

Mikor többször pattant le, mint beleállt, vagy egyáltalán nem állt bele, nagyon megijedt és elkeseredett. Elszorult a torka, megdermedt, és úgy tekintett magára, mint egy halálraítéltre. Ezt igazságtalannak tartotta. Miért kell neki meghalnia, nem szolgált rá, szeretne még élni, hisz alig élt még. Perelt a sorsával. Neheztelt, haragudott a betegségére, a bicskára. Fájt neki, hogy itt kell hagynia ezt a világot, az anyját, a testvéreit, az állatokat, mindent. Így már nincs értelme semminek, de talán nem is baj, hisz úgy se jó már neki semmi, kivéve… – és ilyenkor mindig eszébe ötlött, hogy van még valami, amiben örömét leli, és éppen a teste ennek az örömnek a forrása, annak ellenére, hogy az beteg. Tiltott, szégyenletes dolog ugyan, az apja szerint önfertőzés és bűn is, de mindig meggyónja, mert semmiképp sem akar így, a lelkén ezzel a szennyfolttal az Úr színe elé kerülni az Utolsó Ítélet napján.

Ilyenkor gyorsan körülnézett ott, ahol éppen volt, és megfelelő helyet keresett a fűben vagy az avarban, attól függően, hol állt az a fa, amelyet kiszemelt, tisztáson vagy más fáktól körülvéve, és minden különösebb előkészület nélkül leheveredett. Az oldalára fordult, kissé feljebb húzta a térdét, és a könyökére támaszkodott, hogy könnyebb legyen tartania a fejét. Még egyszer körülkémlelt, hallgatózott, nem jár-e valaki a közelben. Majd kigombolta a sliccét, elővette a vesszőjét, és hüvelyk- és mutatóujja közé fogva elkezdte le-föl tologatni rajta a bőrt. Azelőtt máshol is csinálta, titokban, az ágyban a dunna alatt, a szénapadláson, a kazalközben, a klozeton, Ondrok gödrében vagy máshol a határban, a rozsban, ha már jó magasra nőtt, de mióta megbetegedett, csak az erdőn, és főként nyáron. Valahogy kellett neki hozzá a fülledtség, az ölelő, simogató érzés, amelyet csak az eleven erdő adhat. Az nem tudott róla, de akaratlanul az apja szoktatta rá erre egészen kicsi korában. Ő élesztette fel az ágyékában idő előtt a nemiség szendergő kígyóját. Örömet akart neki okozni, és lovaglóülésben rendszeresen a lábfejére ültette, és úgy hintáztatta. Kis szerszáma, amelyet addig csak pisilésre használt, közben a combjához nyomódott, és ahogy az apja emelgette a lábát, ütemesen masszírozódott. Nem tudatosodott benne mindjárt, hogy az még külön jó neki, csak sokkal később jött rá, és akkor maga is besegített némi izegéssel-mozgással, és attól fogva az lett a hintázásban a fő jó. Magömlése természetesen még nem volt, mert nem lehetett. Az csak később indult be, mikor kinőtte a lábhintáztatást, és már magához nyúlt.

Így, gyötrelmek, kétségek és önkielégítések közepette múlt el egy újabb nyár.

Aztán ősz következett, és megint beköszöntött a tél. Megint beszorult a házba. De addigra már annyira lesoványodott, hogy csak csont és bőr volt, és éjjel-nappal úgy köhögött, fuldoklott, hogy rossz volt hallgatni. Kihúzott még egy telet. Tavaszra mintha javult volna az állapota. Valamivel többet evett, nem fogyott tovább, és némi életszín is visszaköltözött az arcába. Teréz már reménykedett. És akkor végzett vele a kór.

Pár nappal húsvét előtt történt. Erősen tavaszodott, de éjjelente még fagyott, nappal meg fújt a hideg böjti szél, pedig abban az esztendőben későn, áprilisban volt húsvét. Rajta kívül csak a bátyja, István tartózkodott otthon. A vetőgépet bütykölte kint, a csűrben. Az apja szántani ment Andrással Külső-Rácfalura. A nálánál két évvel fiatalabb György tehenet őrzött Borzsában, mert még nem hajtott ki a csordás. Az anyja mákot vetett Hosszúkon. A többi gyereket magával vitte. János javasolta, hogy legalább a kétéves Pétert hagyja az anyjáéknál, de Teréz úgy vélte, hogy majd ellesz ott a többivel.

Jánoska a szokásos helyén, a lócán feküdt a konyhában. Egykedvűen hallgatta a kiscsirkék csipogását. Egy ládában nyüzsögtek a kemence mellett. Pár napja keltek ki, és az idő miatt még nappal is bent, a melegen kellett őket tartani. Fűtöttek, de borzongott. Felkelt és a kemencepadkára ült. Jöttére, abban a hiszemben, hogy megint enni kapnak, a kiscsirkék a láda feléje eső végébe szaladtak.

Melengette egy darabig a hátát. Néha az ablak felé nézett, és látta, hogy kint már szépen süt a nap.

Felállt, felöltözött és kiment. Hunyorogva tekintett szét az ámbitusról, aztán lelépdelt a lépcsőn az udvarra. Még nem engedett fel a sár, de a teteje már megpuhult, és kissé ragadt. Odajött hozzá a kutya. Megsimogatta. Meg akarta nyalni a kezét, hagyta. A csűrből kalapálás hallatszott. Odament és megnézte, mit csinál István. Az nehezményezte, hogy ilyen hamar kijött. Szerinte várhatott volna még, amíg jobban felvergődik az idő. Jánoska vállat vont, aztán otthagyta. Bekukkantott az istállóba. A tehenek üres helyét látva arra gondolt, ha nem lenne beteg, most ő volna velük Borzsában. De jó volna, gondolta lemondóan sóhajtva. Állt a placcon, aztán megint kiment az udvarra. Köhögés fogta el, váladék jött fel, kiköpte. Elsétált a kazlak felé, az új csűr mögé, amelyben a cséplő állt meg a lokomobil. Lenézett a patakba. Nem volt benne jég.

Aztán a kúthoz ment. Sokáig időzött ott, még a vályú szélére is leült. A vályúban jég volt. Ezt nem értette. Akkor hogy ittak belőle az állatok? – kérdezte magában. De aztán rájött, úgy, hogy ismét befagyott, miután az apja reggel feltörte benne a jeget. És látta is, hogy a régi jég félre van kaparva a szélére, és arra fagyott rá az új. Megnyomta az ujjával az új réteget. Vékony volt, ropogott, könnyen betört. Megint köhögött, megint köpött.

Felállt. Fázott az árnyékban. Odébb lépett, a kútkávához, és nekidőlt. Ott melegebb volt, már odasütött a nap. Támaszkodott egy darabig, időről időre a szemközti nyárikonyhára, majd Lőrinc nagybátyja házának hátára pillantva, amelyen két nagy peceken egy hosszú létra függött keresztben. Már éppen indult volna befelé, mert itt is, a napon is fázott, amikor ismét köhögnie kellett.

Köhögött. Bár nem is annyira köhögés volt az, hanem inkább csak köhintés vagy torokköszörülés, és közben nem jött fel semmi. Csak az volt a szokatlan, hogy amikor utána levegőt vett, az nem levegő volt, hanem valami más, sűrűbb, folyékony, mint a víz, mikor iszik az ember, és félrenyel. Ettől már köhögött, és amint újból levegőt vett, megint azt a folyékony valamit érezte, meg azt, hogy a légcsövébe akar hatolni. Visszaköhögte és megízlelte. Sós volt. Kiköpte, és látta, hogy piros.

Szaladt Istvánhoz a csűrbe, onnan meg a konyhára. De nem a színétől ijedt meg, volt már vér a szájában, vérzett már az ínye, hanem attól, hogy rögtön utána nemcsak be, hanem ki is vért lélegzett, ha lélegzésnek lehetett még ezt nevezni, mert annyi jött fel a tüdejéből, hogy egyből teleszaladt a szája. Úton a konyhába még ezt is ki tudta köpni, de mire levett az akasztóról egy törülközőt, és visszafeküdt a lócára, már nem győzte. Már annyi gyűlt össze a szájában, hogy a szája sarkán is folyt kifelé, le a nyakára, bele az ingébe. Pedig akkor már nyelte is. Pánikba esett, de az ösztöne azt súgta, hogy csak úgy nem fullad meg, ha nyeli, ha eszi is. Még így is bőven jutott a vödörbe, amelyet István közben behozott, és a lóca mellé állított a földre, miután elhúzta a konyhaasztalt, és helyet csinált neki.

És csak ömlött, ömlött a vér, tört felfelé Jánoska tüdejéből, és nem akart elállni. Jött magától, már köhögnie sem kellett hozzá, de nem is köhögött többé, megszűnt az inger. Szerette volna mondani a bátyjának, hogy segítsen, de a vér belefojtotta a szót. István tehetetlenül topogott mellette. Ő is nagyon megijedt, majdnem sírt. De magától is próbált segíteni. Egy lavórban hideg vizet hozott, belemártotta a törülközőt, szabaddá tette Jánoska mellkasát, és ráterítette, mert hallotta vagy olvasta valahol, hogy a hideg, a hűtés csillapítja a vérzést. De látván, hogy ez nem használ, mert nem használhatott, elkezdte vele az öccséről törölgetni a vért, az arcáról, a nyakáról, a kezéről, a ruhájáról. És közben kérte, rimánkodott neki, szinte kiabált vele, hogy ne üljön fel, ne mozogjon, hanem maradjon veszteg, hátha akkor eláll. Időről időre a lavórba dobta a véres törülközőt, és kezét tördelve fel-alá futkosott a konyhán, nagy riadalmat keltve ezzel a kiscsirkék között. Aztán egyszer csak abbahagyta a törölgetést, a lóca mellé húzott egy széket, leült, a kezébe vette Jánoska kezét, és fogta.

A vérzés nem szűnt. Jánoska úgy érezte, ütött a végórája, elvérzik. Hallgatott a bátyjára, nem ült fel többé, nem ürítette a sós lét a vödörbe, nem kapkodott a szájához, feküdt mozdulatlanul. És elkezdett imádkozni, elkezdte a Miatyánkot. Nem határozta el, magától jött, mint a vér lenyelése. Csak azt vette észre, hogy önkéntelenül mondja magában. És ettől-e, vagy különben is megszűnt volna, még az ima végére sem ért, amikor elállt a vérzés. Alig merte elhinni, nem moccant, óvatosan lélegzett, némán, minden idegszálát megfeszítve figyelt befelé, magába, a légcsövébe, a tüdejébe.

István látta, hogy elapadt a vér. Várt egy kicsit, aztán azt mondta, hogy mindjárt jön, és szaladt át a szomszédba, hogy valakit az apjáért küldjön.

Jánoska egyedül maradt. Nem jött több vér. Ellenben hirtelen hányinger fogta el. Minden óvatosságot félretéve gyorsan felült, és a vödör fölé hajolva hányt. Az távozott belőle, amit eddig lenyelt. A vörösbarna, kocsonyaszerű alvadékkal félig telt a vödör. Ez is ijesztő látványt nyújtott, de megkönnyebbülten hanyatlott vissza a párnára. Így telt el pár perc. Már azt hitte, nem lesz több vér, megúszta, amikor újra kezdődött az egész. Megint vér tört fel a tüdejéből, de most több és nagyobb erővel áramlott a szájába, aztán jött ki belőle. És nem csak a száján, hanem az orrán is. Nem tudta, mert sosem hallott ilyesmiről, de sugárvérzése volt, amely akkor egyenlő volt a halállal.

István Lőrincet, az unokabátyját találta otthon. Az lovon azonnal az apjához vágtatott, de az apja nem jött mindjárt, hanem kocsival egyből Recskre ment, Weinsteinért.

Mire István visszaért, Jánoska csak azért nem úszott a vérben, mert a lócáról a földre folyt a vér. Nem feküdt, megint ült, görcsösen a lóca szélébe kapaszkodott, és oldalt kihajolva azon igyekezett, hogy a vödörbe terelje a vérárt. Tátva volt a szája, akadálytalanul ömlött belőle a vér, mégis meg akart fulladni.

Nem fulladt meg, elvérzett. István szeme láttára, ki jajveszékelve futott oda hozzá, és lefektette, miután visszatért. Megint fel akart ülni, de már annyi vért veszített, hogy nem volt hozzá ereje. István nem törődve a vérrel sírva ráborult, és átölelte. Így lehelte ki a lelkét, hörögve közben, a végén meg-megrángva.

Mikor az apja megérkezett az orvossal, lefejtette Istvánt Jánoskáról. Weinsteinnek már nem volt mit tennie. Rutinszerűen meghallgatta Jánoska szívét, és elrakta a sztetoszkópját. Utána már csak Teréz adott neki munkát. Lőrinc őt is értesítette, és szaladt haza a gyerekekkel. Azokat nem engedték be, nehogy megijedjenek, de ő elájult, amikor halott fiát meglátta.