Az elmúlt tizenegy év bizonyítja: Csorba Győző utóélete bővelkedik a különféle, gyakran igen jelentőségteljes vagy meglepő eseményekben. Ezek az események mégis csendes, látszólag nem megrázkódtató erejű irodalmi tények maradtak, hasonlóan a pályának még a költő életében bekövetkezett kisebb és nagyobb történéseihez, fordulataihoz, változásához vagy “alakulásához”, ahogy ezt a szót pályáját illetően gyakran használják. A születésének kilencvenedik évfordulóján előttünk áll tehát egy nagy költő, aki a szó mindegyik értelmében a huszadik századi magyar költészet nagyszabású életművét teremtette meg, sze-mélyét és munkáját még életében elismerték, és aki, úgy tűnik, halála után sem járja meg azt az irodalmi poklot, nem éli meg az elhallgatásnak a kínját vagy a bírálatnak azt a hevét, amiből kortársainak, nemzedéktársainak a maguk utóéletében nem is egyszer kijutott. Változatlanul ott van, hozzáférhető ez a lírai oeuvre, nem változott meg bennük a magyar irodalom örök antológiájába való nagy Csorba-versek helyzete, helyi értéke sem. Tüskés Tibor róla szóló, még a nyolcvanas évek elején megjelent monográfiája ma is érvényes olvasmány, főbb tézisei annak ellenére állták ki az idő próbáját, hogy a könyv megjelenése után látott napvilágot Csorba öregkori költészetének nagy része. Ez a megállapítás a változtatandók megváltoztatásával áll a vele foglalkozó szakirodalom jelentős részére is. A Pannónia Könyvek sorozatának jóvoltából az elmúlt években pedig több olyan kézirat, írás is előkerült (közöttük félezer vers), ami azelőtt nem látott nyomdafestéket, illetve gyűjteményként, könyvalakban egy fedél alá gyűlt sok olyasmi, lírájához képest másodlagos, de gyakran fontos anyag az életműből, ami a korábbiak során, a költő életében különböző könyvek, kiadványok, folyóiratok, szaklapok, újságok hasábjain aludta öröknek tetsző Csipkerózsika-álmát. Tíz évvel ezelőtt, nyolcvanadik születésnapján egykori dolgozószobájában, a valamikori Baranya Megyei Könyvtárban, mely egy idő óta felvette a nevét, emlékszoba nyílt, az egyik legbensőségesebb, legjobban válogatott és kicsinységében is igen gazdag irodalmi “múzeum” Magyarországon. Ahogy Csorba életében mintaszerűen, nagyságához méltóan ünnepelték meg hatvanadik, hetvenedik, hetvenötödik születésnapját, úgy az irodalmi emlékezet a jelek szerint halála után sem feledkezik el születésének kerek fordulóiról, legalábbis abban a szűkebb irodalmi-kulturális közegben nem, ahol Csorba Győző az életét a saját döntése és választása alapján leélte. Ennek a közegnek egykor részese voltam, és egy ideig nemcsak azt a fenntartó erőt érzékelhettem benne, amelynek évtizedekre visszamenő megalapozója, kiindulópontja és legfőbb képviselője Csorba Győző volt; a példája, a jelenléte közvetlenül és személyesen is hatott rám. A szerencse úgy hozta, hogy én készíthettem el vele az életinterjúját, halála után pedig közreműködtem egyik kéziratának közreadásában. Bármennyire szeretném tehát a saját személyemet, az “én”-t kivonni az alábbiakból, ez ezúttal lehetetlen.

Először arra gondoltam, hogy a remélt személytelenséget azzal fogom elérni, ha megpróbálom felidézni Csorba Győző kedves tárgyait. Nem egészen azokat, melyekről ő a hetvenes években a Kortárs híres-nevezetes sorozatában beszámolt. (A Tárgyaim címet viselő sorozatnak az általa írt darabja annak idején a Kortárs 1974. novemberi számában jelent meg, de néhány éve kötetben is elolvasható: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, é.n. [2001]). Részben persze ezeket is – óhatatlanul kell lenniük átfedéseknek, hiszen az “én” kicsit mindig az, ahogyan azt az “ők”, a többiek látják. Például részletesen leírhatnám a cigarettaszipkáját, amiről egyszer, saját szenvedélyes fiatalkori dohányzásáról beszélve hosszan, érzékletesen mesélt nekem, bár a szipkát soha nem mutatta meg. Vagy az Arany János-kötetét, amit vastartalékának nevezett, amiről azt mondta, neki ez olyasmi, amihez mindig tud folyamodni, ha valamiben megszorul, és mintha létezne is egy kép arról, ahogyan félkönyökre dőlve ezt a verseskötetét, a vastartalékát lapozza. Nincs ilyen kép, és mégis magam előtt látom. Sok-sok dologról mondta, miközben valahova hátra mutatott, “ez valahol itt megvan még”. Csorba Győző különben valahogy tényleg úgy lehetett ezzel, ahogy ott, abban az esszében elmondja: a tárgyaknak számára használati értékük volt elsősorban, s csak ez után valamilyen esztétikai vagy nem hétköznapi jelentőségük.

A szabályt erősítő egyik kivételnek ez alól bizonyosan nagy becsben tartott, híres csengőgyűjteménye számított. Halála után nem sokkal özvegye, Margitka nekem ajándékozta ennek a gyűjteménynek az egyik darabját. Csengőnek kissé bumfordi valami ez, kolomp igazából, a vastag, nadrágövnyi szélességű, állítható hosszúságú sötét bőrszíjon aránytalanul kicsi rézharangocska lóg, de ha éles csilingelését tekintetbe veszem, és elképzelem, amint egy nagyobb testű haszonállat nyakán átkötve himbálózik, ez az aránytalan kinézet, a szíj mérete és a rézcsengő csekélysége egy pillanat alatt értelmet nyer, s azonnal előttem van a szerszám eredeti funkciója, használati módja, célszerűsége. Egy cseppnyi felesleg, egy cseppnyi pocsékolás nincs benne. Tíz éve minden otthonomba elkísér ez a csengő, csengőként gondolok rá, nem jelzőkolompként, a közelemben, a szemem előtt, főhelyen foglal helyet, ablakkilincsen vagy a fenyőfa-polc függőleges oszlopába vert szegen lóg; az imént fel sem kellett állnom a székemről, hogy odanyúljak érte és a kezembe vegyem. Láttam, látnom kellett, biztos, hogy végigsiklott rajta a tekintetem Csorba Győző életében is, Damjanich utcai lakásán, viszonylag gyakori ottléteimkor, még akkor is, ha a több tucat csengő között éppen erre, amelyik idővel így a tulajdonom lett, esetleg nem figyeltem fel akkoriban, amikor még nem volt az enyém. De a gyűjtemény, vagy rendben, ne nevezzük gyűjteménynek, ahogy 1974-ben őket egyenként össze-összeszedegető gazdájuk ezt a szót abban az esszéjében elhárította, a csengők, csengettyűk, harangok néma sokasága minden alkalommal lenyűgözött.

Ezek a látogatások abban a boldog 1989-es évben, nyáron voltak a legsűrűbbek és legintenzívebbek, abban az időben, amikor A város oldalában című életrajzi könyv alapját képező magnós beszélgetéseket folytattuk, s aztán később, a könyv készítésének különböző fázisain keresztül egészen az életinterjúnak a Jelenkor Kiadónál történt megjelenéséig, 1991 szeptemberéig rendszereseknek voltak mondhatók. Azután sem maradtak el, bár akkoriban már nyilván megritkultak. Ahogy haladtunk a munkánkkal, nagyobbrészt a Damjanich utcai lakás nappalija lett a színhelye a magnós beszélgetéseknek, kezdetben inkább a Megyei Könyvtár régi épületének az az Apáca utcára néző sarokszobája, ahol Csorba Győző élete utolsó éveiben a keddjeit töltötte, és ami nem volt azonos egykori dolgozószobájával, az azóta emlékszobává lett helyiséggel.

Ha kedd, akkor Csorba Győző. Ez nekünk, könyvtárosoknak (nekem 1986 őszétől néhány hónapig), és nekünk, az akkori Jelenkorban dolgozó vagy ott szerkesztőbizottsági tagként megforduló szerkesztőknek (nekem 1987 legelejétől az ő haláláig? annak a régi szerkesztőbizottságnak az 1997-es végleges széteséséig? 1999-es eljövetelemig? vagy ma is még?) így rögzült. Ha kedd, akkor “az Öreg”, ahogy emlegettük a távollétében, ha kedd, akkor “Győző”, ahogy Hallama Erzsi, Pákolitz István vagy Bertók László hozzá odafordult, “Győző bácsi”, ahogy a megszólítás a fiatalabbaktól neki kijárt, miközben még öregkorában is meglehetősen kevés “győzőbácsis” vonás lakozott benne – neki a tekintélye a személyiségében rejlett, nem a tapasztalataiban, és pláne nem az életkorában. Egyébként biztosan volt olyan, határozottan úgy rémlik, hogy azon az 1989-es nyáron a Damjanich utcai helyszínhez néha a hét egy másik napját választottuk, ám feltétlenül hétköznapot, munkaidőt. A könyvtárhoz vagy a szerkesztőséghez csakis a keddet.

Nem sokkal korábban úgy hozta a szokás, hogy mint legfiatalabb és legmozgékonyabb szerkesztőnek (ezeket a címeket nem volt nehéz kivívnom, Csordás Gáborral ketten voltunk akkor a választék), és mint egykori néhány hónapos könyvtári kollégának nekem lett a feladatom, hogy keddenként kora délután a könyvtárból átkísérjem Csorba Győzőt a szerkesztőségbe, másfél-két óra múltán pedig vissza a háromszáz lépésnyi úton (néha a kettő közül az egyik út a gépkocsival besegítő családtagoknak vagy Bertók Lászlónak köszönhetően elmaradt). Kismányoky Károly valamelyik jelenkoros filmjében, talán éppen Csorba-portréjában van is egy snitt az egyik ilyen sétáról, felülről, a Széchenyi téri épület egyik nagy üvegablakán keresztül, a szerkesztőségből fényképezve, ahogy lépkedünk egymás mellett lefele, a tér alja felé. Nem nagyon gyorsan, de mégis határozott tempóban, egymás mellett megyünk. Én fedetlen fővel, kigombolt háromnegyedes velúrkabátban látszom azon a filmen, ő könnyű svájci sapkával a fején, sállal, abban a szürke kockás télikabátjában, ami, ha belegondolok, ugyancsak örökre hozzátartozó tárgy, valóságos védjegye volt. Ha hirtelen magam elé kell őt idéznem, nem is tudom elképzelni más öltözetben. A már említett könyvtárbeli emlékszobában, a sarokban, a fogason ott lóg az a kabát, ráterítve a sál, a fogas koronáján pedig ott a sapka is. Emléktárgy, a múzeumok örök nagy szabálya szerint: ha esetleg mégsem ez az a viselet, akkor is úgy van odatéve és úgy hat ott, a múzeumi helyén, mintha az lenne. Egyébként sohasem kapaszkodott ilyenkor belém, nem segítséget vagy támaszt várt tőlem, hanem a biztonságérzetét akarta megerősíteni a jelenlétemmel. Ez a séta – noha az érintés, az érintkezés, a megérintés nem következett be, nem történt meg talán soha, de erősen magában hordozta az eshetőségét – így mégiscsak végtelenül taktilis viszonyt alakított ki közöttünk.

Azt hiszem, végeredményben ebből a heti gyakorisággal ismétlődő rituáléból, ezekből a rövid, néhány percig tartó sétákból fejlődött ki A város oldalában. Nem az ötlet: az ötlet Parti Nagy Lajosé volt, aki régóta dédelgette magában a tervet, hogy egyszer mikrofon elé ülteti őt, és ily módon megörökíti a Csorbából amúgy minden kötetlenebb alkalomkor megállíthatatlanul ömlő pécsi és irodalmi anekdoták sorát, meg Csordás Gáboré, aki akkor felívelő, ambiciózus könyvkiadóként a lelki szemei előtt már azonnal a kész kötetet látta az egész vállalkozásban. Azt is gondolom, hogy tíz esztendővel korábban, ha nem a hetvenhárom éves ember beszél a magnóba, ez az interjúkönyv más lett volna: csipkelődőbb, élesebb, karcosabb. Más lett volna belőle akkor is, ha tényleg Parti Nagy ül vele szemben, vagy éppen Bertók Laci, aki Csorba Győzőhöz alighanem a legközelebb állt mindannyiunk közül. De nekem adódott a lehetőség, hogy ott üljek vele szemközt azon a nyáron, az elsötétített, álmos helyiségekben. A Megyei Könyvtár dolgozószobája és a Damjanich utcai szoba ebben egyként hasonlított egymásra, a Damjanich utcában legfeljebb a különféle órák ketyegése, bim-bamja, a némaságra kárhoztatott csengők időnként meg-megéledő rokonai hoztak változatosságot az akusztikai körülményekbe. Ott ültem, és hallgattam a magam elfogulatlan, tapasztalatlan és járatlan figyelmével azt a monológot, amiről ő azt gondolta, el kell mondania az életéről. A magam számára is kiszámíthatatlanul belecseppenő idegen voltam ebben az életben (tulajdonképpen jöttment az egész közegben), távolról sem alaposan felkészült vagy rutinos kérdező (azóta sem szívesen vállalom a hivatásos kérdező szerepét), nem tudtam vagy nem mertem belekérdezni azokba a részletekbe, amelyek néha homályosak maradtak előttem. Néha, ha olyan terepre értünk, amit én is jobban ismertem, a dolog valamennyire beszélgetésszerűbbé vált. De kicsit szomorkásabb, kiegyensúlyozottabb és szabályosabb lett így ez az életrajzi interjú, inkább kronologikus életrajz, egyfajta emlékmű, mintsem anekdoták gyűjteménye, még akkor is, ha alapja a végső változatnál eredetileg azért szertelenebb valami volt. A végső, összeszerkesztett, összefésült szöveg ráadásul olyan időben jelent meg, amikor az olvasók az ilyen jellegű életinterjúktól nagy leleplezéseket, a múltra vonatkozó feltáró szenzációkat vártak. Csorba Győző életében nem volt semmi ilyen lelepleznivaló: ő talán kevésbé látványos külső életet élt, de mindvégig működtette hatalmas belső világát, amelyben mind megvoltak a nagy történések, a nagy boldogságok és a rettentő kudarcok, örömök és tragédiák, ott voltak benne a féltve őrzött titkok is, de ezeket a hozzáférhető, polcról levehető, olvasható költészete mindennél pontosabban tárta fel.

A felvétel nagyjából kétórás darabokban készült el, egy-egy alkalommal egy kilencvenperces kazetta két oldala telt meg, hozzá egy újabból esetleg még egy oldal, ennél sohasem több, sohasem fordult elő, hogy kifutottunk volna a szalagból, soha nem futottunk ki az időnkből. Szinte mindig ő rekesztette be az üléseinket azzal, hogy mára akkor hagyjuk abba, aztán lekapcsolt magnónál megtörtént, hogy még tovább mesélt. A legvégén, amikor az interjú, úgymond, “kész lett”, váratlanul és mégis valamiféle ünnepélyességgel felajánlotta nekem a tegeződést, egészen pontosan azt mondta, most, hogy már “túl vagyunk rajta”, ne magázzam tovább, hanem tegezzem én is őt, mint addig ő engem. Az új helyzet, emlékszem, egy darabig megoldhatatlannak látszó szöveggondozói feladat elé állított, hiszen a kazettákon a kérdéseimet mindvégig magázódva tettem fel – törtem a fejem, hogyan írjam át, milyen megszólítási forma szerepeljen a végső, kinyomtatott változatban? Végül közösen a tegeződés mellett döntöttünk. Nem tudom, hogy az egész közvetlenségén mennyit változtatott volna, ha eleve második személyben kérdezek; ha most belegondolok, a tizenegy magnós találkozás alatt egyszer se szólított a keresztnevemen, de ez az apróság, azt hiszem, hozzátartozik a könyv születéséhez.

Volt aztán átmenetileg a birtokomban egy olyan tárgy Csorba Győzőtől, ami mindennél erőteljesebben befolyásolta a hozzá való viszonyomat, noha ezt a darabot sem közvetlenül tőle, hanem szintén az özvegyétől kaptam – ezt azonban nem örökbe. A Rómában 1947–48 fordulóján, a Magyar Akadémia ösztöndíjasaként amolyan munkanapló módjára vezetett, keményfedeles, gyűrűs füzetről van szó, melyet Margitka valamikor 1996 kora nyarán, húsz darab, Takács Jenőhöz és feleségéhez írt Csorba-levél társaságában adott oda, hogy nézzem meg, tudok-e kezdeni valamit velük. Hogyne tudtam volna: az 1996. novemberi Jelenkor ezek miatt a megsárgult papírú kézírásos iratok miatt lett teljes egészében Csorba Győző-emlékszám. A szövegek gondozásának kérdéseiről, arról a vívódásról, amit egy ilyen jellegű kéziratnak a közreadása nemcsak ebben a nagyon speciális esetben jelent, részletesen írtam a napló bevezetőjében, illetve a levelek lábjegyzeteiben, s később, amikor a teljes változat a Pannónia Könyvek sorozatában 2002-ben megjelent, a könyv előszavában is. Ezeket nem ismétlem el; az viszont feltétlenül ide tartozik, hogy a saját Csorba Győző-képem ennek a néha verejtékes, néha a tökéletes sötétben tapogatozó filológiai aprómunkának köszönhetően kerekedett ki és vált teljessé, így egészült ki a valóságban ismert ember portréja azzal az addig mindig csak elképzelhető, de már jelen nem lévő figurának a körvonalaival, melyet ezek a kéziratok elő-előhívtak vagy feltártak. A kézírásából bogarásztam ki egy általam öreg férfiként közelről ismert nagyszerű embernek a fiatalkori időszakát, és éltem át néha valóban betűről betűre, törléseken, javításokon, kiolvashatatlan szavakon, félbehagyott töredékeken, nekem egyáltalán nem értelemszerű rövidítéseken átvergődve a legigazibb boldogságát. Annak az időnek a sétáit, barangolásait, kirándulásait, útjait, utazásait követhettem vele fél évszázaddal később, papíron, elsőként olvasva, át Rómán, el a Comói-tó partján, Szicíliában, a Vezúv lábánál, keresztül-kasul az ő akkor először látott és nagyon megszeretett Olaszországában, amelyek számára bizonyára az élet mindennél intenzívebb és semmihez nem fogható érzékelését jelentették. Ezzel került az én szememben végső egyensúlyba az ő két oldala. Meggyőződésem, hogy ebben a nem egészen fél esztendőben, abban a nem teljesen felhőtlen korban Csorba Győző a külső életét pontosan a mindenkori hatalmas belső életének az arányai szerint élte át.