A belvárosi ház tetőtere nincs túl magasan. Talán három szint lehet az egész épület. Az egyik lépcsőfordulót elhagyva látom ám, hogy vendéglátóm elém siet. Ez eléggé meglep. Ilyesmi ma már nincs szokásban. Kicsit zavarba is jövök, de csak addig a pillanatig, amíg rá nem eszmélek, hogy ez nem nekem, az erre méltatlannak, hanem a mindenkori látogatónak szól. Egyébként is: Méhes Károlyt figyelve olyan érzése támad az embernek, hogy egy demokrata gróffal beszélget. Elegáns, magas alakja, különös udvariassága, finom gesztusai mind ezt a benyomást erősítik. Ugyanakkor mintha inkognitóban élné a mindennapjait. Illik is tiszteletben tartani ezt a rejtőzködést, és nem leleplezni a professzor fölényes tudását. Ilyen szerény emberrel én még életemben nem találkoztam. Tudom például, hogy 1983-ban címzetes egyetemi tanár lett, de professzori titulusát sosem használta, és nem engedte, hogy a közkórházi közegben, ahol akkor dolgozott, bárki leírja, kimondja.

Feleségével, Besenyő Hedviggel együtt barátságosan fogadnak, és némi megértéssel is tán. Gyanítom, fiuk, ifjabb Méhes Károly a pécsi napilap munkatársaként maga is számtalan interjút készített. Neve egyébként a Jelenkor olvasói számára is ismerősen csenghet: a literátor folyóiratunk szerzője. Ha már a legnagyobb szóba került: Gábor, a középső fiú patológus orvos, Márton, a legfiatalabb pedig bölcsész, germanista, és most Berlinben, az ottani Collegium Hungaricumban dolgozik.

Ha valaki sikeres ember, megítélése többnyire sokféle. A professzorral más a helyzet. A beszélgetésre készülve számtalan kollégáját, közvetlen munkatársát, egykori segítőjét kérdeztem végig, és a vélemények szinte egybehangzóak. Valamennyien szeretettel beszélnek róla.

– Soha nem fogadott el hálapénzt.

– Nagy mázlink, hogy ő volt a főnök.

– Fantasztikus képességű, óriási űrt hagyott maga után.

– Módszeres, fölkészült kutató.

Méhes Károly akadémikus 1936. február 22-én született, Budapesten. 1960-ban diplomázott a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Végzés után négy éven át a Kórbonctani Intézetben dolgozott. 1964-ben lett a pécsi Gyermekklinika orvosa, 1973-ban pedig kinevezték a Győr-Sopron Megyei Kórház osztályvezető főorvosának. Időközben, 1968-69-ben és 1983-84-ben a Baseli Egyetemi Gyermekklinikán járt tanulmányúton. 1987-ben visszakerült Pécsre, a Gyermekklinika igazgatójaként. Az igazgatásról tíz év után, betegsége miatt lemondott, 2001 végéig egyetemi tanárként dolgozott tovább. Bő négy éve professzor emeritus, az Orvosi Genetikai és Gyermekfejlődéstani Intézetben folytat kutató munkát.

1971-ben kandidált, nagydoktori disszertációját 1978-ban védte meg. Ne feledjük: mindössze negyvenkét éves volt akkor. A Magyar Tudományos Akadémia és a Német Természettudósok Leopoldina Akadémiájának rendes tagja, az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja. Itthon 1996 és ’99 között az Orvosi Tudományok Osztályának elnöke. Kutatási területe az alkalmazott orvosi genetika, a veleszületett rendellenességek kóreredete, korai felismerése. Nagy visszhangot kiváltott idegen nyelvű publikációi: Minor Malformations in the Neonate (1983), Informative Morphogenetic Variants in the Newborn Infant (1988). Többek között a Széchenyi-díj (1998), a Pázmány Péter Felsőoktatási-díj (2004) és a Szilárd Leó-díj kitüntetettje. Állami Ifjúsági Díjas (1978), a Markusovszky Emlékérem (1973), a Bókay Emlékérem (1979), a Schöpf-Mérei Emlékérem (1989) birtokosa, Kiváló orvos (1983).

Az említett épület, ahol Méhes Károly lakik, az utcafrontról nézve szinte jelentéktelen. De fenn, a tető alatt, a nappaliban, a gyönyörű, ódon bútorok között úgy érzi az ember, hogy bármi megtörténhet. Vaníliás illatot áraszt a teasütemény, a csészékben kávé gőzölög – az ilyen dolgok fölött hajlamos vagyok átsiklani, de néha, mint most is, a vendégfogadás örömét érzem bennük. Meg vagyok egyébként győződve, hogy a bölcsek köve itt lapul valahol a szobában. Kis, fekete kő, meglehet, olyan kicsi, hogy Méhes Károly a zsebében hordja. Talán az lóg a kulcstartóján…

Kettesben maradunk a professzorral. Csak egy tapintatos ajtócsukódás jelzi, hogy a kávét valaki idehozta nekünk. Meglehet, hogy a fotőjben, ahová beszemtelenkedtem, az előző pillanatban még egy híres külföldi tudós ült, egy zenetörténész, vagy éppen egy színész… Egy színművész, igen… És tessék! Pár órával érkezésem előtt Mécs Károly volt a vendég.

 

Méhes Károly: – Együtt felvételiztünk itt, Pécsett, 1954-ben, az orvosi karra, de ezt csak utólag tudtuk meg egymásról. A felesége a budapesti Igazságügyi Orvostani Intézetben dolgozik, és a szakmai kapcsolatunk fejlődött a nyolcvanas évek derekán mélyebb ismeretséggé, családi barátsággá.

Sz. Koncz István: – Érdekes, hogy mindketten Pécsre jelentkeztek, pedig, ha jól tudom, ön is Budapesten született.

– Az pusztán a véletlen műve volt. Szüleim Tihanyban laktak, ahol a harmincas években nem volt sem bábaasszony, sem orvos. Tehát anyám, amikor már közeledett a szülés várható időpontja, a nővéremmel, majd később velem is, elutazott a bátyjához, Budapestre, és ott hozott világra minket. Körülbelül tíznapos koromban mentünk haza.

– Az egyik életrajzában olvasom, hogy a család a Partiumból származik. Hogy kerültek mégis Tihanyba?

– Nagyapámnak a Kraszna mellett volt előbb bérlőként, majd rövid ideig tulajdonosként vízimalma. A nagyszüleim nagyon egyszerű, falusi emberek voltak, öt gyerekkel. Apám volt az egyedüli, aki, mint a Móricz- vagy Mikszáth novellákban, a tanító és pap ráhatására gimnáziumba járhatott. Onnan a kolozsvári orvoskarra iratkozott be. Ahogy az első világháború után a pozsonyi egyetemet Pécsre telepítették, úgy a kolozsvári Szegedre került. A diplomáját tehát már ott kapta meg. De sohasem praktizált. A Gyógyszertani Intézetben lett kutatóorvos, többször dolgozott külföldön, majd kinevezték a Biológiai Kutatóintézetbe, Tihanyba. Az intézetben javarészt vegyészek, biológusok dolgoztak, apám volt az egyedüli orvos. Kicsit mulatságos, kicsit kockázatos volt, de az apátság és József Ferenc főherceg közeli nyaralójának személyzete is őt kérte meg, hogy ha valami baj adódna, segítsen. De semmiféle gyakorlata nem volt! Úgyhogy nagy izgalmak közepette vásárolt fazékban kifőzhető injekciós tűket, acél- és üvegfecskendőket, gézt, ollót, ragtapaszt, alapszintű gyógyszereket és egyebeket, hogy elsősegélyt tudjon nyújtani…

Amikor aztán 1940-ben, a bécsi döntés értelmében Észak-Erdély négy rövid évre visszatért, megpályázta a kolozsvári Gyógyszertani Intézet vezetését. Megkapta, odakerültünk, és én ott kezdtem iskolába járni. A háború után, némi kitérővel, Pécsett kötött ki, és itt dolgozott 1946-tól ’69-ig, a Gyógyszertani Intézet élén.

– Hogy esett a választás Pécsre?

– Mansfeld Géza volt itt a professzor, aki egyben a kórtant is uralta. Zsidó származású volt, de már a szülei evangélikus hitre tértek. Sőt ő maga a pécsi evangélikus egyházban presbiterként dolgozott. Ez azonban nem volt elég, hogy mentesítsék a zsidótörvények alól. Ráadásul németellenes kijelentéseket tett. Elvitték Auschwitzba, de szerencsésen túlélte. 1944 októberében a kolozsvári egyetemet Budapestre telepítették, és akkor a nyilas belügyminiszter kinevezte apámat ide, a már elhurcolt Mansfeld helyére. De apám nem fogadta el a megbízatást, azt mondta, ez emberileg lehetetlen. Ebből persze mindenféle bajai származtak, végül beosztották egy Németországba vezényelt különítménybe, katonai szolgálatra. Mindeközben Mansfeld Géza Svájcba került rehabilitációra, és ott, nem tudom, milyen módon, de értesült róla, hogy apám nem foglalta el az állását. Amikor aztán hazajött, Budapesten folytatta a pályáját haláláig, és javaslatára kettéválasztották a pécsi tanszéket. A kórtanra Donhoffer Szilárdot, a gyógyszertanra Méhes Gyulát nevezték ki.

– Édesanyja hogy követte a változásokat?

– Anyám háziasszony volt, ma úgy mondanánk, főállású anya, velünk, gyerekekkel meg apámmal foglalkozott. Háromszék megyéből, Kálnokról származott. Anyai nagyapám eredetileg unitárius lelkésznek készült, ám a lelkészképzőt valamiért otthagyta, és elég későn, de beiratkozott Kolozsvárott a jogra. Végzés után előbb Zilahra, majd Krasznára vezényelték. A krasznai, nagyon kicsi járásbíróságon ő volt az egyedüli jogvégzett ember. Nem gúnyból mondom, de azt hiszem, tyúkpereket intéztek ott. Trianon után nagyapámat nyugdíjazták, és a járásbíróság meg is szűnt. Volt benne egy kis magyarkodás, mert Zilahon, a megyei bíróságon elhelyezkedhetett volna még, de ahhoz le kellett volna mondania a magyar állampolgárságról, és fölesküdnie a román alkotmányra. Erre nem volt hajlandó, így aztán eléggé szerény körülmények között éltek, egészen az ötvenes években bekövetkezett halálukig. Apám és anyám tehát Krasznán ismerték meg egymást. Amikor apám állást kapott Tihanyban, kihozta anyámat, aki jóban-rosszban kitartott mellette. Ez a szülők története.

– Apai ráhatás érvényesült, amikor professzor úr az orvosi hivatást választotta?

– Nem, egyáltalán nem! A reáltárgyakat kedveltem, és a Műegyetemre jelentkeztem, vegyészmérnöknek, Budapestre. Nyilván nem tetszettem, vagyis nem feleltem meg. Akkoriban nem egyszerre voltak a felvételik, tehát gyorsan beadtam a jelentkezésemet ide, az Orvostudományi Egyetemre.

– Mennyire sajnálta utóbb, hogy nem lett vegyész?

– Egyáltalán nem viselt meg. Helyes csoporttársaim voltak, tetszettek az előadók is, úgyhogy ez sem akkor, sem később nem okozott semmiféle törést.

– Egy történelmi anekdota szerint a francia forradalom idején Lavoisier-t odahurcolták Robespierre elé, aki megkérdezte tőle, hogy maga kicsoda? Én kérem, Lavoisier vagyok, a vegyész. Vegyész? – kérdezett vissza Robespierre. – Vegyészekre a forradalomnak nincs szüksége! – jelentette ki, és lefejeztette Lavoisier-t. Tekintettel a viharos évtizedekre, lehet, hogy ön is megúszott valamit.

– Ez is egy szempont… (A professzor nagyon nevet.) 1956-ban a Műegyetem erős gócpont volt, ki tudja, mibe keveredtem volna. Ebben igaza van. Ráadásul nem találkoztam volna egy hihetetlen, karizmatikus egyéniséggel, a kórbonctan egyetemi tanárával, Romhányi Györggyel. Elkoptatott jelző, mégis azt kell mondanunk: kikerülhetetlen volt. Aki összejött vele, megérezte a fantasztikus kisugárzást. Nehéz is leírni. Tele volt lelkesedéssel, lendülettel, a betegek iránti elkötelezettséggel. Ha már 1956 szóba került… A forradalom egybeesett a harmadéves medikus időszakommal. Ennek azért volt különös jelentősége, mert harmadévben van a kórbonctan. Szeptember elejétől talán hat hetet, ha jártunk, de az elég volt ízelítőnek ahhoz, hogy belássam: amit ott tanulhatok, nagyon érdekes. Jött a körülbelül háromhónapos szünet, hisz az októberi események után február közepe táján kezdődött csak újra az oktatás. Aki vidéki volt, és tudott, hazautazott, én pedig engedélyt kértem, hogy bejárhassak az intézetbe. Negyedévben diákkörösnek jelentkeztem, attól fogva ilyen minőségemben dolgoztam a nagy tudású és segítőkész Jobst Kázmér laborjában, végzés után pedig négy évre ott maradtam. Reggeltől estig nagyon komoly munka folyt, de közben rengetegszer ugrattuk egymást, és belefértek a napba nagy beszélgetések is. A szomszédos intézetet Szentágothai János irányította, ott is nagyon erős csapat jött össze. Mindkét intézetvezetőnek minden szigora ellenére nagyon jó humorérzéke volt, úgyhogy a folyosókon sokszor lehetett harsány hahotázást hallani. Magam, részben Romhányi ösztönzésére, sejtmagokkal, kromoszómákkal kezdtem foglalkozni, ami akkor vadonatúj dolognak számított. Nagyon jó iskola volt.

– Négy év elteltével eljött onnan. Miért került sor a váltásra?

– Az addig végzett munkáról tartottam egy rövid, talán tízperces előadást a tudományos szakosztályban, amit meghallgatott Kerpel-Fronius Ödön. Tudni kell róla, hogy a viszonylagos elzártság ellenére ő volt talán a legjobban ismert magyar klinikus külföl-dön. A Gyermekklinika igazgatója. Tudta, hogy az orvosi genetika robbanásszerűen növekvő, új irányzat. Személy szerint nem értett hozzá, de felismerte a jelentőségét. Nem is tudom, hogy szólított meg… Kétféle megszólítást használt amúgy, a tudósomat meg a testvéremet. Később megtanultam, hogy a testvéremnek volt egy változata, amelyik a legteljesebb elmarasztalást jelentette. Mindenesetre odajött hozzám, nagyon kedvesen, gratulált, és azt mondta, gyere át valamelyik nap hozzám, szeretnék beszélgetni veled a témáról! Álmomban sem jutott eszembe, hogy ez gyakorlatilag egy állásajánlat! Átmentem. Rögtön nekem szegezte a kérdést, hogy nem akarnék-e egy kromoszóma-laboratóriumot kialakítani a Gyermekklinikán? Az egész ennyi volt. Két perc talán. Persze, hogy akartam.

– Hogy vált be a döntés?

– A válaszhoz mondanom kell pár szót Kerpel-Fronius egyéniségéről. Nagyon ritkán vont valakit felelősségre vagy szidott nyilvánosan, viziten például. Ennek ellenére az ember érezte, hogy amit kér, azonnal meg kell tenni. Olyan tekintélyt sugárzott a maga kedves modorában, hogy mindenki számára világos volt, itt nincs mese.

– Tudja, professzor úr, miért mosolygok ennyire? Mert majdnem szó szerint ezt mesélte önről egy korábbi kollégája.

– Igen, ezt igyekeztem plagizálni, nem tagadom.

– Mi történt, ha valaki mégis eltolt valamit?

– Ilyesmi óhatatlanul is előfordult. Ilyenkor a professzor szólt a vizit végén, vagy napközben, a folyosón, hogy tartson vele az illető a szobájába. Na, ott azért volt fejmosás! Általában azt mondta, hogy testvérem, te ennél jobb vagy! Ami történt, méltatlan hozzád is meg a klinikához is, satöbbi.

– Jaj, ez a legrosszabb!

– Igaza van, ez a legrosszabb, mert az embernek lelkiismeret-furdalása támad, és tényleg elszégyelli magát. De ezzel a dolog el is volt intézve. Kerpel-Fronius nem volt haragtartó. Nem tért rá vissza soha többet. Nem volt rossz pont, nem mondta és nem is gondolta, hogy ezzel a hólyaggal nem foglalkozik ezentúl. Egyébként vadászember volt, de gyakorlatilag ritkán lőtt valamit. Az erdőt szerette, a sétákat, a vadakat, a beszélgetéseket az egyszerű emberekkel. Ha valaki bejelentés nélkül jött hozzá, vagy nagyvizit alatt megsúgták, hogy a minisztériumból keresik, mindig azt mondta, nem baj, most beteggel foglalkozom. De ha egy bizonyos Sanyi bácsi, egy viharkabátos, sáros gumicsizmás falusi ember jött, akkor elnézést kért, és öt perc szünetet rendelt el. Mert Sanyi bácsi a vadásztársa volt.

Ugyanakkor a hazai művészvilág elitjével is kapcsolatot tartott. Martyn Ferenccel, Csorba Győzővel, az operaénekes Palló Imrével, a szobrász Vilt Tiborral. A korábbi kérdésére tehát itt jön a válasz: a döntés nemcsak szakmailag, hanem emberileg is bevált, nagyon jól éreztem magam. Látszatra Kerpel-Fronius Ödön is remekül érezte magát. Aztán számunkra váratlanul bejelentette, hogy Budapestre, a nem is túl szerencsés helyen lévő, nem is túl előkelő II. számú Gyerekklinikára pályázik. Mindez 1967-ben történt, és nem esett jól egyikünknek sem. Három évig dolgoztam tehát vele, de haláláig tartottuk a kapcsolatot. Budapesten járva mindig fölkerestem, a nyugdíjas időszakában is, amikor egy kicsit már magára maradt… Hanem amikor elment innen, mint minden főnökváltásnál, nálunk is megbillent az addigi egyensúly.

– Új seprő jól seper, de a régi tudja, hol a szemét…

– Ahogy mondja. Ráadásul volt egy kis rivalizálás, ami talán elkerülhető lett volna, de az akkor még nagyon jó pécsi kar is megosztott volt. Némelyek Kerpel-Fronius első helyettesét, a kitűnő Varga Ferencet támogatták, mások a fiatalabb, ugyancsak kiváló Mestyán Gyulát. Végül tíz évig Varga Ferenc lett az igazgató, majd nyugdíjazása után újabb kerek tíz évig Mestyán Gyula.

– Utána pedig jött tíz évre ön. De ne szaladjunk ilyen messzire! Egyelőre 1968-at írunk, és professzor úr egy évre Baselbe kerül. Hogyan?

– A dolog előzménye, hogy egy volt gimnáziumi osztálytársam 1956-ban disszidált. Utána persze nem jöhetett haza, de amikor stabilizálta a helyzetét, meghívott egy látogatásra. Tudni kell, hogy Baselban nagyon erős volt a gyermekklinika mellett működő genetikai laboratórium. Amikor kiutaztam, fölkerestem tehát a klinika igazgatóját, Hottinger professzort, és engedélyt kértem, hogy bejárhassak. Nem mondott ellent, bemutatott a labor vezetőjének, Stalder docensnek. Apróbb trükköket lestem el, és lemásoltam egy csomó irodalmat, amihez itthon nem fértünk hozzá. Ott láttam életemben először xeroxot. Nagyon primitív volt, de nem kell mondani, mekkora segítséget jelentett.

– Gondolom, azért ez nem ment nyelvismeret nélkül.

– Amikor a háború után visszatértünk Erdélyből, már itt, Pécsett szóba került, hogy zenét kellene tanulni. De anyám tiltakozott, mondván, hogy nem, tessék fölvenni az angolt! A mai napig nem tudom, mi lehetett ez nála. A németet viszont még óvodában tanították, meg, ugye, az egyetem kitelepítése miatt fél évet Bajorországban, München mellett is éltünk. A két nyelvet később tudatosan erőltettem. Így az eszmecsere nem jelentett gondot. A két és fél hét turistáskodás tehát ezzel telt. Illetve, egy hétvégén a barátomékkal elmentünk a hegyekbe. Ha már Svájcban vagyok, mégiscsak lássak havasokat! Meg is döbbentett, hogy akkorák is vannak!

– Hogy lett a bő két hétből egy év?

– Gerhard Staldert nagyon meghatotta, hogy egy kelet-európai fiatalember, aki, leszámítva a menekült státuszt, életében először külföldön jár, nem a tavakhoz utazik vagy múzeumokat látogat, hanem náluk, a laborban szaglászik. Mit ad Isten, amikor két év múlva Hottinger nyugdíjba ment, nemzetközi pályázaton Stalder nyerte el az állást. Az egyik első dolga volt, hogy nagy gyógyszergyártó cégekkel szerződéseket kötött ösztöndíjakra, és az egyik ösztöndíjat, egy évre szólót, fölkínálta nekem. Először elutasították, nem mehettem, de 1968 nyarán kiengedtek. A család persze itthon maradt, sőt, aláírattak velem egy papírt, hogy nem jövök haza egy évig. Még karácsonyra sem.

– Miért?

– Csak egyszeri kiutazásra kaphattam engedélyt. Feleségem azzal biztatott, hogy ez egyedülálló lehetőség, majd csak megtérül neki és a két fiúnak is. Akkor még csak két gyerekünk volt ugyanis, Marci később született. Így kerültem ki. Nagyon hasznos volt, rengeteg mindent tanultam, és sikerült kiépíteni néhány hosszú távú szakmai kapcsolatot.

– Nyilván megalapozta a kandidátusi értekezését.

– Igen, hazatérve, 1971-ben meg is védtem. Itthon, néhány fiatal kolléga bevonásával, az általános rutinmunka mellett, amit kinn sem hanyagoltam el, a klinikai, genetikai irányzatot sikerült megerősíteni. Emellett belecsöppentem a csecsemőosztály vezetésébe, aztán meg az újszülött osztályra kerültem. A hasmenéstől a tüdőgyulladáson át a lúdtalpig mindennel foglalkoztam. De egyszer csak látnom kellett, hogy a klinika vezetésének változása után azok a barátaim, akikkel az alkalmazott genetika témakörében együtt dolgoztunk, lassan szétszéledtek. Egy kicsit megbillent a lelki egyensúlyom. Anélkül, hogy bárki bántott volna. Ebben a helyzetben vettem hírét, hogy Győrött, az ottani kórház új tömbjében gyerekosztály is nyílik. Székely Ferenc pedig, aki akkor már hetvenkét éves volt, nem akarta tovább vállalni az osztály vezetését. Elmentem, körülnéztem, bemutatkoztam. Tetszett a szemlélet, úgy éreztem, talán szerencsés, ha kipróbálom magamat. Így kerültem Győrbe. Egy szakorvosunk volt, és két frissen szakvizsgázott fiatalemberünk. Összesen tizenketten indultunk, orvosok. Úgyhogy két-három évig kicsit nehezebb volt, hetente kétszer-háromszor behívtak éjszakánként is. Ott volt ugyan az ügyeletes, de nem merte vállalni a felelősséget. Persze, én is biztattam, hogy csak szóljon. De szép lassan fölépült a rendszer. Megindult a specializáció, szakrendeléseket nyitottunk és így tovább. Amikor eljöttem, huszonhat orvosunk volt, kétszáz ággyal, de én voltam a felelős a szülészeten lévő hetven újszülött-ágyért is. Az ország legnagyobb ilyen jellegű, egy főorvos irányítása alatt álló intézménye voltunk.

– Egyik kollégájától hallottam: egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy ön valaha eljön onnan.

– Ebben van igazság. Hívtak például Budapestre, az I. számú Gyermekklinikára, de kerek perec nemet mondtam. Győrött az osztály, maga az épület és a műszerezettség a nyolcvanas években a legmodernebbnek számított az országban.

– Pécsre miért jött vissza mégis?

– Mert Karcsi és Gábor fiam is ide járt egyetemre, és mert egy éjszaka fölhívott Bauer Miklós, az akkori rektor. Ismertük egymást, de Győr és Pécs között sosem telefonoztunk. Meg voltam győződve, hogy valami továbbképzésre hív, vagy egy előadásra. De nem, ilyen későn ne beszéljünk mellé, mondta, gyere ide professzornak! Gondolhatja, mennyire meglepett! Ezt követően még többször telefonoztunk, majd találkoztunk Pécsett. És itt is látszottak a lehetőségek.

– Vajon a labor megvolt-e még?

– Igen, Kosztolányi György barátom, aki az 1995-től önállóvá vált orvosi genetikai intézetet vezeti, átvette tőlem 1973-ban, és tovább is fejlesztette. A genetikába, ezt minden álszerénység nélkül mondom, jobban beleásta magát, mint én.

– Ma hogy látja: helyes volt elhagynia Győrt?

– Nézze, az ilyen döntéseknek nincsen kontrollja. Lehet, hogy kevesebb gonddal, átállási nehézségek nélkül haladtam volna Győrött, de hosszabb távon, szinte biztos vagyok benne, sajnáltam volna, hogy nem egyetemi közegben, hanem közkórházban dolgozom.

– Melyek voltak az átállási nehézségek?

– Csak egy példát mondok. Az ország egyötödére kiterjedő újszülöttellátást végeztük, ide kerültek a hetven-nyolcvandekás koraszülöttektől a fejlődési rendellenességekkel világra jöttek mind, hogy ezt a betegellátási vonalat vegyem. És volt egy, azaz egyetlen működőképes lélegeztető-készülékünk. Akadt olyan ügyelet, aminek péntek délután úgy indultunk neki, hogy hatra lett volna igény! Mint a harctéri osztályozásnál, a legreménytelibbet vagy a legsúlyosabbat lehetett választani. Ezt nem tudtam vállalni. Győrben volt hét gép, az átlagos igény nem volt több kettő-háromnál. Tehát a csomagtartómban elhoztam kettőt, kérve, hogy egy darabig húzzák ki öttel. Egy gépet soron kívül adott a minisztérium, egyet Szombathelyről kaptunk kölcsön. Hát, ilyesmik kezdetben előfordultak.

– Sokadszor kerülnek szóba a gyógyítás alanyai, a gyerekek… Azt mondják, professzor úr fantasztikusan ért a nyelvükön. Ezt hol tanulta?

– Nem tudom megmondani. De hirdetem, és a medikusoknak, fiatal doktoroknak is sulykolom: a beteget meg kell vizsgálni! Ahhoz viszont hozzátartozik, hogy föl kell készíteni és beszélgetni kell vele. Akármennyi elfoglaltságom volt, erre világéletemben sok időt szántam. Fontos tudnom az előzményeket, és nem csak azt, amit a szülők adnak elő. Egy hat-nyolcéves gyerekkel már ragyogóan lehet beszélni. Persze elképzelhető, hogy mond tíz szamárságot, de a tizenegyedik gondolata értékes lehet számomra. A mama sem tudhatja, miért bepisilős. Mert fél a harmadik szomszéd nénitől, aki egyszer megfenyegette. Az említett nyolcvandekás koraszülötthöz is mindig beszélek. Nem fogja fel, de a hangot, annak lejtését, dinamikáját vagy éppen monoton jellegét érzi. Ugyanakkor nem szeretem a gügyögést, a babanyelvet. Isten őrizz!

– Azt is hallom, hogy azzal a gyermekkel, amelyik mellől már három kollégája kidőlt, ön pillanatok alatt hangot talál. Vagy ha nem lehet bekötni az infúziót, esetleg nem megy a vérvétel, mert nincs meg a kissrác vénája, azt is bármikor megoldja.

– Kétségtelen, hogy a nagyon-nagyon sok gyerekvizsgálat, amit végeztem, kialakított egy olyan magatartást, amitől a gyerekek megnyugszanak. Ősz professzor koromban is hagytam, hogy mondjuk a vérvétel miatt szóljanak a kollégák. Miért kínlódjon az a gyerek? Más esetben meg induljon el már az infúzió, mert szükség van rá! Persze engem is értek kudarcok, de azért a gyakorlat sokat számít, és hát vannak primitív kis trükkök, amiket ilyenkor bevet az ember.

– Az akadémikus kis trükkjei – filmcímnek is jó lenne. Az ám, hogy alakult az akadémiai pályafutása?

– Hagyomány volt, hogy a régi professzorokhoz karácsony előtt elmentünk kellemes ünnepeket kívánni. 1989-ben, egy ilyen látogatás alkalmával a nagy tekintélyű Donhoffer Szilárd kérte, hogy keressem fel, ha lehet, egyedül. Amikor erre a látogatásra sor került, átnyújtott egy cédulát, és felszólított, hogy bizonyos adataimat írjam össze, valamint mellékeljem a publikációs jegyzékemet. Szóval még egy kis munka is volt vele. Látta: kíváncsi lennék, hogy mi jön ki ebből. Végül aztán kiderült, hogy Flerkó Béla és Jobst Kázmér professzorokkal föl akar terjeszteni az MTA levelező tagságára.

– Bevallom, azt hittem, Győrből ered a történet, mert olvastam, hogy egy időben a Veszprémi Akadémiai Bizottság alelnökeként dolgozott.

– Az inkább csak megelőlegezett bizalom volt. Tudniillik az észak-dunántúli régióban, a veszprémiek működési területén a 2000-ben megindult integráció előtt csak a bakonyi városban és Sopronban volt egyetem. A rajtuk kívül működő három főiskolán nem dolgoztak akadémikusok. Orvosbiológiai vonalon pedig végképp nem volt senki. Akkor már túl voltam a nagydoktori disszertációmon, tehát így kértek föl 1980-ban. Szentágothai János volt az Akadémia elnöke, ő nevezett ki. 1987-ben azután átkerültem Pécsre, az előbb említett módon lettem levelező, később rendes tag. Az általam nagyon tisztelt Flerkó Béla alatt voltam egy hároméves ciklusban itt is alelnök, az előző három évben pedig a Pécsi Akadémiai Bizottság elnöke.

– A német Leopoldina Akadémiának rendes, az osztrák akadémiának levelező tagja. Ezek milyen kötelezettségekkel járnak?

– A Leopoldinán, amelynek hasonlóan háromszáz-egynéhány tagja van, mint a budapestinek, minden évben van valami elfoglaltságunk. Legutóbb abban a héttagú bizottságban dolgoztam, egyedüli külföldiként, amely a gyermekkori gyógyszerkipróbálások etikai kérdéseivel kapcsolatos állásfoglalást alakította ki a Bundestag, vagyis a német parlament kérésére. Ezzel szemben az osztrák akadémián, beismerem, nagyon kevésszer fordultam meg, érdemi munkát lényegében nem végeztem. Meghívnak az üléseikre, ahová elég nagy rendszerességgel nem megyek el, mert nem tudok. Ez inkább elismerés, semmint élő kapcsolat.

– Az elismerések ellenére, ahogy olvasom, máig gyerekgyógyásznak tartja magát.

– Néhány életrajzi lexikonban, ki-kicsodában megjelent, hogy genetikus lettem volna. Szeretném hangsúlyozni, hogy gyermekorvos voltam, azon belül az öröklődő betegségekkel, veleszületett rendellenességekkel az átlagosnál kicsit mélyebben foglalkoztam. Mindig az érdekelt, hogy amit a nagyok, a Nobel-díjasok kitalálnak, azt hogyan lehetne már holnap vagy legkésőbb jövőre kamatoztatni. Ezen belül két vonulata volt a munkáimnak. Az egyik a kromoszóma-vizsgálatok általánossá tétele. Ez az irány ma is él, csak javított formában, olyan technikákkal, amelyeket már nem tudok alkalmazni, mert nagyobb apparátust, asszisztenciát igényelnek. Arra irányulnak, hogy addig ismeretlen mechanizmus alapján kialakult, veleszületett károsodásoknál kimutatható legyen, hogy az a baj oka, hogy valamelyik kromoszómán valami kis rendellenesség van.

– Mondjon ilyen példát, legyen szíves!

– Az úgynevezett veleszületett szindrómáknál többféle fejlődési hiba társul például anyagcserezavarral. Ennek egyik esete az, amikor túlzottan nagy súllyal jönnek világra ezek a csecsemők, és később is elhízásra hajlamosak, még később mozgászavarok lépnek föl. Ha a pontos diagnózist nem tudjuk gén-szinten tisztázni, ezt megtehetjük a korábban nem igazolható kromoszóma-eltérés kimutatásával, és a leletet a gyermek javára lehet fordítani. Hogy megelőzzük a még súlyosabb elhízást, csökkentsük a terhelést satöbbi. Emellett még egy dolog kiderült, amivel különösen szívesen foglalkoztam. Ez a téma most kezd divatba jönni, pedig már harminc éve megfigyeltem, és jó huszonöt éve le is írtam. Az emberi kromoszómák a sejtosztódás során nem egyszerre válnak szét, ahogy ezt korábban gondolták, hanem meghatározott sorrendben. A sorrend fölborulása, különösen a túl korai szétválás kóros jel, hajlamosít például daganatképződésre vagy Alzheimer-kórra.

– Ennyire kódoltak lennénk már szinte a fogantatásunk pillanatától?

– Sőt, ez már a nagyszüleinktől, dédszüleinktől is eredhet. De azért itt számtalan rejtély van még. Tudniillik sokszor hordozunk magunkban apró genetikai hibákat. Olyanokat, amelyek öt generáció óta a családunkban vannak, és esetleg még három generáción keresztül adjuk tovább anélkül, hogy bármi jele lenne. Lappang. Nincs semmi tünete. De egyszer csak valamilyen, ma még ismeretlen tényező hatására ez a kis elváltozás, hogy úgy mondjam, aktivizálja magát, és a következő generációban ott a hiba. Az úgynevezett autoimmun betegségekben, mint például az összes reumás kórnál vagy bizonyos vesebajoknál, úgy tűnik, kimutatható ez az idő előtti kromoszóma-szétválás. Hogy ez a fölismerés mekkora jelentőséggel bírhat, nehéz megítélni még, de ígéretesnek látszik például a családon belül ismétlődő daganatok előrejelzésében. A világon elég sok laborban foglalkoznak már a témával. Ezeknek egy részével elektronikus kapcsolatban vagyunk, és érdeklődéssel lessük, hogy a másik mit talál.

– Professzor úr korábban említette, hogy vizsgálódásainak két vonulata volt. Beszélne a másikról is?

– Ahhoz laboratórium sem kellett, csak talán egy centiméter. A fejlődési rendellenességekkel járó tünetegyüttesekben a látványos jelek, mint például a hat ujj vagy a nyitott gerinc mellett egy csomó apró jel van, ami önmagában ártalmatlan. Például a kettős hajforgó vagy az átlagosnál nagyobb, elálló fülkagyló normálisan is előfordul családi variánsként vagy véletlenként. De ezek az úgynevezett kis anomáliák nagyon gyakran társulnak a nagyokhoz. A hatvanas években kezdtem ezzel foglalkozni, és kiderült, hogy valóban kórjelzők lehetnek, ha adott kombinációban lépnek fel. És jelezhetik valamilyen belső szerv súlyos hibáját egy újszülöttben. Az egyik első dolog, amit észrevettem, a következő volt: ha valakinek a normális emlőbimbói alatt járulékos emlőbimbói vannak, ami nem ritka dolog, az az esetek egy részében vesefejlődési hibákhoz társulhat. Tudniillik mindannyiunknak volt tíz pár emlőbimbónk, az embrionális élet legelején. Ha ezek a hetedik-nyolcadik héten nem fejlődnek vissza, hanem ott maradnak, akkor az azonos időben fejlődő szervekben is elképzelhető valamilyen hiba. Márpedig a vesék kehelyrendszere ugyanakkor alakul ki. Addig ugyanis több üregből, sőt, több húgyvezetőből álló veserendszerünk van. Azok egyesülnek, a közöttük lévő sövények fölszívódnak, és a nyolcadik héttől már egy-egy üregrendszerünk illetve húgyvezetőnk van mindkét oldalon. Ha az elválasztó sövények fölszívódása elmarad, akkor többüregű lesz a vese, ami fertőzésekre, esetleg magas vérnyomásra hajlamosít. Na, ilyen típusú kis anomáliákat elemeztem. Ezek összegzése nem okozott persze világforradalmat, de az érdeklődők körében eléggé elterjedt. A finom kromoszómahibák, illetve a normális és a kóros határán lévő kis fejlődési hibák vizsgálata az elmúlt években meglepetésemre és örömömre találkozott: mindkét jelenségfajta az úgynevezett genetikai instabilitás jeleként értékelhető, feltehető, hogy együttes előfordulásuk fokozott hajlamot jelez a különféle veleszületett károsodásokra.

– Jut eszembe a forradalomról: olvastam egy tanulmányát, amelyben enyhén szólva szkeptikusan ír az egyetemi oktatásban jelentkező forradalmi újításokról, reformokról.

– Az orvosegyetemek felépítése, a tantárgyak egymásutánisága egy folyamat során alakult ki. Ez a folyamat valahol az 1850-es években kezdődött, és száz-száztíz évig tartott. A menet közben, vadonatújan jelentkező tudományágak, mint például a röntgen feltalálása után a radiológia, néhány év leforgása alatt megtalálták a maguk helyét. Nem volt kérdéses, hogy az alapozó tárgyakkal kell kezdeni, és utána jöhet a klinikum. A normális és később a kóros folyamatok ugyanis csak így válnak érthetővé. A hatvanas években azonban jöttek a reformok, mondván, hogy integrált oktatást kell bevezetni. Ne legyenek ilyen tantárgyak, mint fizika, biokémia, kórbonctan és a többi, hanem legyen egy olyan tantárgy, hogy a máj. Néhány hónapig, egy blokkban csak erről volt szó. Elmondta a magáét az anatómus, az élettanász, a kémikus, röntgenes és a klinikusok, utóbbiak persze különös tekintettel a szerv betegségeire. Majd a tizenkilenc-húszéves hallgató ezzel befejezte a májat, és áttért a szívre. Ezért emberek kitüntetéseket kaptak, majd, mikor az egész rendszer látványosan megbukott, az eredeti struktúra visszaállításáért pár év múlva egyesek megint kitüntetéseket vettek át.

Amikor eddig reformtörekvésekkel találkoztam, mindig a forma változott meg, a tartalom rendszerint nem javult, jó, ha nem romlott. Elkötelezett híve vagyok annak, hogy a régi módszereket igenis tudni kell, a beteggel igenis foglalkozni kell, és ahogy már utaltam rá, igenis társalogni kell vele.

– Él ez a hétköznapi gyakorlatban, professzor úr? Nemigen tapasztalom…

– Elismerem, hogy a beteg nem mindig találkozik ezzel. Pedig az orvoslás és az orvoslás tanítása ott kezdődik, hogy kopognak az ajtón, és belép Szabó néni. És akkor azt kell mondani, hogy jó napot kívánok! Ha ismerem már, mert sokadszor jön, akkor pedig azt, hogy kezét csókolom, Szabó néni. Mert a kartonját már behozta az asszisztens. Tehát nem azt mondom, hogy mi tetszik? Már ezzel is orvoshoz? Na és? Otthon egy kis diétát nem tudtunk tartani?

– Rosszabb esetben: mi van a ketteskével?

– Ön is érzi, hogy ezt nem lehet. A másik dolog, hogy a beteget meg kell vizsgálni. Nem csak azért fontos, mert tapintom a nyirokcsomóit vagy észreveszem a visszereit, a megnagyobbodott máját, hanem azért is, mert a testi kontaktus bizalmat kelt. Ma a medikus gyakran azt látja, hogy a nagyelőadáson nem, vagy ritkán mutatnak be betegeket, csak mindenféle szerkezeteket vagy éppen képleteket vetítenek, a gyakorlaton pedig a könyvtárban ülve kórlapokat elemeznek. Nem figyeli meg, mert nincs módja rá, hogy a beteg például nehézkesen vetkőzik le, vagy, miközben kigombolja a lajbit, reszket a keze. Pedig ez a megfigyelés is orvosi tevékenység! Ha nálam, a gyermekgyógyászat szigorlaton valaki nem tudott valami bonyolult kórképet, nem kapott ötöst, hanem, mondjuk, négyest. De ha nem tudta a csecsemő pelenkázását vagy a lázcsillapítást, etetést, simán megbukott.

– Majdnem tíz éve már, hogy infarktusa után lemondott a Gyermekklinika igazgatásáról. Hogy élte meg a saját betegségét?

– 1996 őszén, Nagyváradon rendeztek egy intenzív genetikai hétvégét. Két témában vállaltam előadást, illetve konzultációt. Mielőtt sorra kerültem volna, beültem a kollégákat meghallgatni. Egyszer csak, teljesen váratlanul, minden előjel nélkül fájni kezdett a mellkasom. Szédültem, rosszul éreztem magam. Az infarktus szokásos tünetei. Teljesen tisztában voltam vele, hogy meghalhatok. A részletekre nem nagyon emlékszem. Öt nap múlva mindenesetre áthozott a debreceni kardiológiára egy rohammentő. Volt némi bonyodalom, az első napokban észlelnem kellett, hogy a váradi kollégák és nővérek mennyire segítőkészek, de felszerelés és gyógyszerek hiányában mennyire kiszolgáltatottak, na meg persze én is. Szóval furcsa volt a másik oldalon állni. Illetve feküdni laposan.

Tudomásul kell venni, hogy meg fogunk halni. És azt rendszerint megelőzi valamilyen kórházi betegeskedés. Szerencsés ember az, aki leél kilencven évet, és hirtelen szívhalállal vagy agyvérzéssel fél nap alatt elmegy. Csúnya mondani, de magunknak is ezt kívánhatjuk! Inkább, mint másféléves szenvedést egy tumorral vagy lassú agyi leépüléssel. De ha az ér utol bennünket, akkor azt kell, azt fogjuk végigcsinálni…