Elöljáróban szeretném leszögezni: nem tartozom honfi- és kortársaimnak ahhoz a csoportjához, melyet a németek iránti elkötelezett szeretet jellemez. Egyszerűbben úgy is mondhatnám, hogy nem szeretem a németeket, de ez némiképp félrevezető lenne, mert nem a nemszeretetben megnyilvánuló elutasító szellemi vagy érzelmi aktivitásról beszélek, csupán arról, hogy a németeket így együtt, testületileg nem érzem érdekesebb vagy rokonszenvesebb embercsoportnak, mint mondjuk a norvégokat vagy a szárdokat. Természetesen ma már nem tudom elképzelni, hogy gondolkodásomban mellőznöm kellene mindazt, amit Heidegger, Gadamer vagy Habermas munkáiból akarva-akaratlanul átvettem, de megint csak ugyanezt mondanám Platónról, Lao-céről vagy Umberto Ecóról, latinokról, arabokról, perzsákról, franciákról, angolokról és yanomamikról is. Ugyanakkor némi részvéttel teljes tanácstalansággal figyelem, ahogy a kortárs német gondolkodás tovább birkózik egyrészt a saját múltjával, másrészt olyan reménytelen kategóriákkal, mint a nagyság vagy a fenséges, a magasztos. Meg kell mondjam, hogy Wagner iránti kisgyerekkori rajongásom akkor kezdődött, amikor a rádióban meghallottam A nürnbergi mesterdalnokok második felvonásának fináléját, azt a részt, amikor egy groteszk dal elhangzása közben Sachs egy fadarabot kalapál, és amikor évtizedekkel később a Ring a kedvenceim közé került, ez elsősorban a Siegfried Mime-jelenetének volt köszönhető. Vagyis számomra fenséges és groteszk természetes ikerfogalmak, és ahol a groteszk a meghatározó hang, ott bántó hiányával a nagyság sokszor intenzívebben jelenik meg, mint szimfóniák, paloták és tragédiák döngő ürességében. A németek számára azonban, úgy látom, pótolhatatlan veszteséget okoz a nyomukban maradó hiány, és talán ezt igyekeznek kompenzálni azzal is, hogy ormótlan és szellemtelen, de ezzel a hagyománnyal ironizáló szörnyűségekkel éktelenítik épített környezetüket.

Persze könnyen lehet, hogy tévedek, hiszen – mint fentebb említettem – nem ismerem olyan alaposan a németeket, ahogyan Földényi. De éppen erről akarok beszélni. Nem szeretném az uralmam alá hajtani Földényi esszéisztikáját, hogy gondolatait a saját tapasztalataimmal egybevetve ítélkezzem azok helytálló vagy téves volta felől, hanem elsősorban arra figyelek, hogy mi az, ami az ő figyelmét felkelti-felkeltette, és magam is erről gondolkodom, erről diskurálok a szövegek narrátorával. No meg – és ezt tartom a klasszikus esszé legfontosabb lehetőségének – önmagammal. A klasszikus montaigne-i esszére vélek ráismerni Földényinél, amelyben a szerző személyes jelenléte, reflexióinak már-már vallomásszerű személyhez kötöttsége a meghatározó, míg a tárgy, melyre tekintete fókuszál, elsősorban abban a minőségében érdekes, mint az a valami, ami osztozik az íróval az osztályrészéül jutott téren és időn.

Kétféleképpen közeledhetünk tehát Földényi esszékönyvéhez: a tematikát és az attitűdöt szem előtt tartva. Kövessük előbb az egyiket, aztán próbáljuk a másikat is hozzá ölteni.

Tematikus oldalról Földényi esszéi azt vizsgálják, hogy mit jelent a századforduló idején vagy tágabb értelemben a II. világháború után németnek lenni. Összegezve az evidenciákat: Auschwitz lelepleződése és Berlin eleste után németnek lenni annyit tesz, mint benne lenni a múlttal való szembenézés állapotában (vagy annak látszatában), és együtt élni a bűnösség érzésével. Vannak természetesen, akik kibúvókat keresnek, és tagadják a koncentrációs táborok és a gázkamrák létét, illetve a kollektív bűnösség fogalmának elutasításával együtt a kollektív felelősséget és az utókor kötelezettségeit sem fogadják el; ez azonban már a nemzeti közösség létét teszi kérdésessé. Ez az érthetetlen és nyomasztó teher az utókor nemzedékei számára problematikussá teszi a kulturális kötődést, a nemzeti identitást és egészében véve a történelmi önismeretet. Tudáselméleti szempontból Oidipusz-paradoxonnak nevezhetjük ezt az esetet: az ember (Arisztotelész Metafizikájával szólva) természeténél fogva törekszik a tudásra, ugyanakkor éppen a legfontosabb, az önmagáról való tudás önnön bűnösségét tárja fel, s így bűnhődéssé teszi egész jelenét. (Ezt a paradoxont tekinti Poétikájában a görög filozófus a tragédia gyökerének.)

Merőben más a helyzet, ha a megismerés tisztán kulturális természetű, ami nem kapcsolódik a kulturális közösség (nemzeti) identitásához. Azt lehet mondani, hogy a nem-német ember számára a holokauszt utáni helyzet lehetővé teszi a német kultúra tisztán szubsztanciális, a társadalmi folyamatoktól elválasztott megélését, egyszerűen azért, mert evidens, hogy Goethe vagy Kant nem tehető felelőssé a haláltáborokért (tehát a kultúra egészében véve tiszta, belső folyamatai és törvényszerűségei is töretlenek maradnak), más szóval nem a németség, hanem a harmadik birodalom alattvalói viselik a politikai következményeket, míg a németség hagyománya rendezett és gondozott formában rendelkezésre áll, és – ha már magunkról beszélek – a magyar kulturális hagyományhoz szorosan és régóta kapcsolódik. Ahogy könyve bevezetőjében Földényi írja: “…az ember számára úgy lesz sok minden természetes és magától értetődő, hogy tudomása sincsen róla. Mint számomra a német kultúra.” Vagyis szabadon birtokba vehető valami, ami kéznéllevő, de a gazdái számára mégsem akadálytalanul használható. Ismét idézek: “…ez a kultúra olyan többlettel rendelkezik, ami az egész európai kultúra számára példamutató lehet. Mi ez a többlet? Annak tapasztalata, amit előszeretettel úgy fogalmazok meg, hogy létezik valamiféle átfogó, általános érvényű igazság. Talán metafizikai tapasztalatnak lehetne ezt mondani.” Különös megállapítás ez. Egyrészt: ha van valami, ami jellemezheti ezt az utóbbi fél-háromnegyed évszázadot, akkor az a metafizika elutasítása. Másrészt: a modern Európa egyre nagyobb mértékben elfordul vallási hagyományától és attól a valamitől, amit történelmi küldetésének gondolt, más szóval szekularizálódik és pluralizálódik. Mi lenne az oka, hogy éppen a német kultúra vonzásában ezzel merőben ellentétes hatások érik az embert? Földényi ezt mondja erről: “A romantika öröksége ez – és aktuálisabb, mint valaha. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a világ kezd egy olyan önműködő gazdasági-politikai gépezetre hasonlítani, amely talán még emberek nélkül is tökéletesen működőképes lenne. Az említett metafizikai tapasztalat erre nyitja rá a szemem. Mélységesen anakronisztikus is. Engem azonban vonz, mert szembe megy a fősodorral.” Földényi állítása többszörösen összetett paradoxon, melynek minden mozzanata a “hiszem, mert képtelenség” végső érvével van alátámasztva. Vajon mi ennek az értelme?

Az a szomorú gyanúm, hogy az a bizonyos ideális német kultúra, amelyről Földényi olyan mély rokonszenvvel és megértéssel beszél, valójában csak történelmi zárványként létezik. Földényi is kitér arra, hogy “az említett általános érvényű igazságoknak megvan a maguk sötét oldala is, amellyel alaposan vissza lehet élni. Maguk a németek bizonyították be ezt Európának a huszadik században.” Sajnos ez a valami nemcsak sötét oldal, hanem egy ponton az időben álló fallá torlódik össze. Meggyőződésem, hogy a német kultúra folytonosságában szakadás mutatható ki; az idő szövedéke feslik fel nagyjából az 1930-as évek közepe és a berlini fal lebontása közti intervallumban, kinek ekkor, kinek akkor. Persze mi bármikor vendégeskedhetünk ebben a hagyományban, hiszen identitásunk független tőle. Egy német azonban ezt nem teheti meg.

Németnek lenni Hitler után olyasmi, mint az anonim alkoholisták szervezete tagjának lenni. Ha kimondatlanul is, de a kulturált német diskurzus mindig ezzel a mondattal kezdődik: “Német vagyok, antifasiszta” – és ez így is marad hetedíziglen, mert, ahogy Ezékiel mondja (18.2): az apák eszik meg a köszmétét, és a fiak foga vásik el tőle. (És persze az ott kifejtett paradoxont is ide kapcsolom.) Ha tehát röviden próbálom megfogalmazni azt az összbenyomást, amit ezek az esszék keltettek bennem, azt mondanám: Földényi nem antifasiszta. Azt hiszem, ez volt az a jelenség, amit a Berlin…-en át magamba pillantva fedeztem fel mint újdonságot, és ez a meglepetés hatotta át egész olvasásélményemet. Természetesen mindazt a mocskot, amiből a nácizmus felépült, Földényi is elutasítja; de ez az elutasítás – nevezzük így – humanista gondolkodásából természetszerűleg adódik, és nem ez a tagadás alkotja értékrendjének tengelyét. Persze ez így roppant elvontnak hangzik. Nézzük, hogyan jelenik meg a szövegekben.

Már korábbi megjelenésekor is vitákat váltott ki, és csakugyan érdekes problémákat érint például A birodalmi szépség bűvöletében című írás, ami Leni Riefenstahl híres filmjéről, Az akarat diadaláról szól. Az 1933-as nürnbergi náci seregszemlét dokumentáló film rendezőjét a háború után sokan háborús bűnösként akarták elítéltetni, holott szerintem nem tett mást, mint (ikonográfiailag is) nagyon pontosan bemutatta a náci ember- és társadalomeszményt. Ha ez a film nincs, ma még tanácstalanabbul állnánk a holokauszt ténye előtt. Persze én legfontosabb emberi értékünknek tartom a fegyelmezetlenséget, és örömmel tekintek arra a minden kényszernek vonakodva és tessék-lássék való engedelmeskedésre, ami nemzetemet jellemzi. Belőlem az egyenruhában önként masírozó féleszűek csak undort és megvetést váltanak ki, és egyáltalán nem tudom beleélni magam azoknak a lelkiállapotába, akikben ez az idétlenkedés csodálatot ébresztett. Földényi azonban másfajta ember, és éppen ezért érdekes, hogy ő mit gondol a filmről. Megközelítése meglehetősen különösnek tűnik: “Az egyhetes pártgyűlésről készült dokumentumfilm […] egy szexuális metaforát bont ki – a Vezér és a Tömeg orgazmusban végződő egymásra találását –, s attól olyan eleven hatású ma is, hogy abban, amiről ma kizárólag politikai, történeti, gazdasági vagy emberjogi szempontok alapján tudunk ítélkezni (vagy egyáltalán megszólalni), egy olyan réteget is felmutat, amelyet ilyen alapon sem elutasítani, sem megtagadni nem lehet. A filmben lappangó, mindent átható erotika csapdaként ejti foglyul azokat, akik a mozgalomnak egyébként – politikai vagy akár ízlésbeli meggondolásból – nem hívei, az elkötelezettéit pedig még inkább megerősíti választásuk helyességében.” Nézetem szerint ez az erotika, ha annak nevezzük egyáltalán, döntően nárcizmuson és elfojtásokon alapuló homoerotika. A közösségi viselkedéssel az etológia analógiáira építve foglalkozó lélektani iskolák előszeretettel hasonlítják a Hitler-féle figurákat a nagyobb főemlőshordák látens homoszexuális öreghímjeihez. Vagyis én Riefenstahl munkáját szenvtelennek, precíznek, kívülállónak látom. Ebben a tekintetben vélek folytonosságot felfedezni a rendezőnő korábbi, a hegycsúcsok világában járó, és későbbi, a természeti népeket és a tengerek világát kutató természetfilmjei között. Amikor a természet jelenségeiben keressük a fenségest, a zordont, a magasztost – a drámait! –, akkor valójában önmagunkba igyekszünk bepillantani. A természetben nincs drámaiság, nincs tragikum, ahogy azt idevágó nagyszerű tanulmányában Péterfy Jenő kimutatta. Egyfajta ősi, kultúra előtti emberi ikonkészlet az, ahová megpróbálnak bepillantani az efféle kísérletek. Ebből a szempontból paradoxnak, akár ironikusnak is találhatjuk a film címét, mely az akarat diadaláról beszél ott, ahol emberek tömegesen és önszántukból akarat nélküli bábokká züllenek. Ha rokonságát keresem, Walt Disney elhíresült természetfilm-hamisítványa – amely a lemmingek tömeges öngyilkosságáról szólt – jut az eszembe, és éppen annak hamisítvány volta bizonyítja, hogy ennyire korlátolt a magasabbrendű állatok között csak az ember lehet.

Földényi homlokegyenest ellenkezőleg gondolkodik minderről. Számára “a filmnek elsősorban nem a náci, hanem a német gyökerei tűntek fel”. Figyelme az előzmények, az elérhetetlen, tiszta csúcsok iránti vonzalmat megragadni igyekvő filmek és az azok képeiben megjelenő klasszikus német idealizmus szelleme felé fordul. “Azt sem tartom kizártnak, hogy a film készítése közben nem is érdekelte [a rendezőt], hogy miféle mozgalom pártnapjáról van szó”, mondja. De ez azért már túlzás. Ilyen pártnapot sem 1933-ban, sem máskor nem produkálhatott más, csak a német náci mozgalom. És miközben azt mondom, hogy a film dokumentált egy eseményt, nem tagadom, hogy ezzel annak hatalmi pozíciót is teremtett.

Földényi irigylésre méltóan teoretikus, történelmileg nem érintett nézője tud lenni Az akarat diadalának. Számára a mozgókép elsősorban csakugyan: kép. Azt írja: “az érzékiséget ebben a filmben minden dolog legérzékibb jelensége képviseli: a test, […], az elvont rendet pedig a testekből kialakuló tömegszerűség”. Tehát a testről nem asszociál a halomba dobált csontsovány hullákra, a sorokról és oszlopokról nem jut eszébe a hasábok módjára összeépített hullák farakás-sora, ahogy az antifasiszta propagandafilmek rendezőinek. Ellenkezőleg: önnön múltjából pillant az 1930-as évek német világára és eredetmondáira, szellemiségére nézve majdhogynem megvalósítja a hermeneutikai paradoxont, amikor elmúlt horizontjában figyeli a náci kibontakozást. Különösen izgalmas, amit a görög, pogány germán és keresztény hagyomány egymással összeférhetetlen elemeinek összeépüléséről mond, de ezt már nem szeretném megismételni. Egyetlen érdekes hiányra utalok csupán. Földényi szerint a szép testek és geometrikus tömegeik rendje egyfajta hiányérzetet ébreszt a nézőben: “a testek egy eszme szolgálatába lépnek, azaz szükség van egy még szebb, még érzékibb, még testiesebb lényre, vagyis egy Krisztusra, aki értük is helyt áll. Ez a Krisztus pedig nem más, mint Hitler.” Kissé előbb használja is a régi német terminológiát, amikor arról beszél, hogy attól a tragikus felismerésétől, mely szerint “a halhatatlanság előfeltétele a halandóság belátása, sőt átélése”, igyekezett megóvni a híveket a kereszténység, ennek terhét áthárítva Krisztusra, a Közvetítőre. Nem tudom, hogy nem gondolt-e erre a nyelvi játékra Földényi, vagy úgy gondolja, hogy mindenki számára evidens, de mindenesetre nem írja ki, hogy a közvetítő, Krisztus nevének szinonimája a régi németben így hangzik: Mittler. Márpedig ennek egybecsengése a Hitler névvel több mint nyilvánvaló. Hitler neve felvett név, ezért kizártnak tartom, hogy ő maga ne gondolt volna erre a hangzásbeli determinációra. A számos erre történt utalás pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy célközönsége értette a célzást. Ezt erősíti meg a filmrendező is munkája bevonulási képében: Hitler repülőgéppel érkezik, “a Führer az égből száll alá, hogy megkeresztelje és megáldja a lentieket”.

Azért időzöm ennyit ennél az írásnál, mert mintegy esszenciálisan foglalja magában Földényi esszéisztikájának témakészletét, problematikáját, és jól szemlélteti gondolkodói attitűdjét. Ez a mentalitás elsősorban szakadásmentességre való törekvésével írható le: Földényinél egyetlen horizonton tűnik fel az antikvitás kultúrája és a kereszténység, a német klasszika és a posztmodern vagy éppen avantgárd jelen számos gondolatrendszere. Ennek a sokféleségnek a gondolati katalogizálása ikonszerűen történik, aminek megvan az az előnye, hogy a képi reprezentáció a kultúrát alkotó narratívákat mint egyenrangúakat teszi elgondolhatóvá, s így elkerüli azok függő helyzetbe kerülését, ugyanakkor nehezíti az elbeszéléseken belül auktor és narrátor, illetve techné és ethosz elkülönítését. A filmek esetében gyakran mosódik össze az, amit a film mond, azzal, amit a rendező mond, illetve a mozgóképvilág megcsináltsága azzal a metanarratívával, amit nézőiben felidéz. Látnunk kell, hogy utóbbi nem a filmben, hanem nézőiben van adva. Még egyszer a Riefenstahl-esszéből véve a példát, Földényi azt mondja: ez a film mélyebbre nyúl a fasiszta lelkületbe, “mintha propaganda lett volna a célja. Feltárja e lelkületet, de közben maga is áldozatául esett – foglya lett annak az illúziónak, hogy a pogány és a keresztény szépségeszményt egyesítve azokat felül is múlja, s valóban egy harmadik, új és pogány birodalom alapjait vetheti meg. Ez lenne az érzéki szépség birodalma…” Hogy a rendezőről ezt el lehet-e mondani, azt nem tudom. Az bizonyosnak látszik, hogy a nagyság, fenségesség stb. eszménye egész életében foglalkoztatta, és ezekről a nácizmus bukása után sem volt hajlandó lemondani; talán ezt tekintették legfőbb bűnének. A film azonban mindenképpen ezt sugallja, és valami ehhez nagyon hasonló bontakozik ki például Syberberg Parsifaljában, Földényi kedves Wagner-filmjében is, amit persze már nem kell a náci birodalom ideájához kötnünk. Vagyis ahogy távolodunk a birodalom fogalmának politikai realitásától, úgy kerülhet vissze elménkbe a birodalom mint mentális tér, a szépség vagy éppen az érzékek birodalma alakjában. És ezzel párhuzamosan nő Földényi idegenkedése a mindennapok mozgóképes megjelenítésétől.

Az a realitás, amit Földényi Berlinben megél, valamiképpen a folytonos világalapítás, a mitológiavilág képzetét kelti. És ez a valóság egy térbeli időobjektumhoz, a falhoz vezet vissza. Az egyesülés előtti időknek ez a jelképe mindig több volt, mint egyszerű műszaki eszköz, ami arra hivatott, hogy elzárja egymástól keletet és nyugatot. Egy időbeli szakadék jelenik meg így önnön negatívjaként, ahogy azóta is ábrázolódnak az efféle objektumok a kommersz scifikben. Érdekes ikonográfiai pozícióban ábrázolja Földényi a falat: egyrészt embertelen, életellenes tárgy, mintegy a Sztalkerbeli zóna ikonikus szinonimájaként választ el egymástól kétféle teret, időt, mentalitást és életformát, másrészt azonban afféle ősi-tipikus veszettföld, az ember előtti puszta is megjelenik körülötte, és később, az egyesülés utáni ábrázolásokon a ricsajjal betöltött fenyegető csend, a posztmodern építészet beton-acél-üveg lármája növi be a komor ürességet, de magába oldani, feldolgozni nem, csak belepni tudja és eltakarni. Afféle édentől keletre-állapotot testesített meg a fal, melynek mindkét felén szorgos munka folyik, és mindkét oldala nyomasztóan emlékezteti az embert eredendő otthontalanságára. Az egyik oldal szürkébb és nyomasztóbb, a másik tarkább és szabadabb, a fal mégsem az egyik országrészt választja el a másiktól, hanem a bűnhődés csonka jelenét az egészség illúziójában élő ártatlan múlttól – ezért nevezem időbeli objektumnak. Földényi írásművészetét dicséri, hogy ezt az építményt, melyről pedig konkrétan szó is alig esik, mindvégig ott érezzük magasodni a szövegek képi világában. Mint a bűnbeesés után az édent eltakaró horizontot.

Ez a fajta “ábrázolás” ezeknek az esszéknek amúgy is az egyik legsajátosabb oldaluk. Földényi rendkívüli fogékonysággal tekint mindenre, amit jelnek gondol, és okfejtése voltaképpen nem más, mint a jelentés megkeresése-megteremtése. Két példát mondok, az elsőben tárgy, a másikban személy tölti be a jel szerepét. Az első jelenet első (kelet)berlini napján játszódik: “…beléptem a félhomályos fürdőszobába. Pillantásom egyből a feliratra esett: »Baden 1 Mark!« Bizarrul hatott ebben a magánlakásban, akárcsak a mosdó mellé helyezett műanyag tányér. A foszladozó szélű kartonpapír a cirkalmas felirattal (egy gótikus tilalom) alacsonyabban függött, mint azt a falon elhelyezett polc és szekrény aránya megkívánta volna. Ettől valamelyest diszkrétnek is hatott. Mintha csak véletlenül került volna oda. De éppen ez késztetett megtorpanásra. A háziakkal még nem találkoztam; de az észjárásukat máris kezdtem gyanítani” – és így tovább, hosszan. A másik jelenet egy irodalmi esten játszódik, amikor egy fiatal író bukkan fel: “Tartózkodó magatartása miatt rokonszenvet kellett volna éreznem a fiatal berlini író iránt; valami mégis erősen taszított – arca simasága, modora csiszoltsága, amit szemüvege fémkeretének csillogása csak fokozott. […] Ez a minden érzelmet titkoló arc gondosan meg volt csinálva; de figyelmesebben nézve kezdtem azt érezni, hogy e mögött nincsen semmi. […] És nemcsak önmaga volt ez az arc. Benne volt egy teljes közeg is, valamennyi elvárásával, teljes kultúrájával, viselkedési mechanizmusaival együtt. Ez az arc tökéletesen eleget tett valaminek – alighanem annak a rétegnek, amely a könyveit egy-egy hónapra sikeressé tudja tenni.” Első ránézésre ezek előítélet-halmazok, nem-jelek kényszeres dekódolási kísérletei. Mégis sokat elárulnak a közegről, melyben Földényi beszél, a két kultúra különbségeiről, és persze – az író prekoncepcióinak pontos felvonultatásával – az író személyiségéről, illetve magának az emberi ítéletalkotásnak a működéséről. Földényi szenvedélyesen vágyódik egy szakadásmentes kulturális horizont után, aminek képtelenségével természetesen maga is tisztában van. Éppen ezért dicséri Robert Musilt: “A film és a mozi nagy esélye Musil szerint abban van, hogy a szubsztanciáktól kiüresedett modern világban »pszichotechnikai apparátusként« lehetőséget kínál az embernek, hogy ne akarjon összefüggéseket hazudni ott, ahol azok nem léteznek, […], hogy átérezze és megélje a világ »szenvedélyes töredezettségét«.” Vágyai és belső világképe azonban természetesen nem függ a józan belátástól, és neki magának sem áll szándékában kikozmetikázni szövegeiből az erre utaló jegyeket. Ezért van az, hogy előítéletes gondolatai is túlmutatnak önmagukon.

A nácizmus utáni frusztrációktól mentes humanizmus, a német kultúra értő szeretete és – így kell mondanom – az elemi jogérzék készteti Földényit, hogy Lars von Trier Európa című filmje kapcsán a világháború utáni “német szenvedés” problémájával is foglalkozzon. Hallatlanul nehéz kérdés ez. A német nép Hitler demokratikus megválasztásával önként lépett a diktatúra útjára, és ez akkor is így van, ha a választók nagyszámú kisebbsége szavazott másképp. A német emberek, pontosabban a Harmadik Birodalom alattvalói közül nagyon-nagyon sokan voltak bűnrészesek emberiség elleni bűnökben, európai államok szabad polgárainak jogfosztásában, kirablásában és legyilkolásában. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezekért a bűnökért kollektív felelősség terheli a nemzeti közösséget, akkor is, ha a kollektív bűnösség fogalmát elutasítom. (Érdekes lesz ezeket a tanulságokat újrafogalmazni Szerbia ügyében.) De egyetértek Földényivel: méltánytalanság nem megemlékezni arról a csaknem 4,5 millió német áldozatról, akik a feltétel nélküli kapituláció, tehát lényegében véve a háború után szenvedtek erőszakos halált kisebb részben hadifogolyként, nagyobbára olyan akciók során, melyeket ma etnikai tisztogatásnak neveznénk. Ezek nem azok az emberek, akiket háborús bűneikért bíróság ítélt halálra. Persze köztük vannak a fegyverletétel után elkeseredett partizánháborút folytató fegyveresek, de döntő többségük legyilkolt fegyvertelen civil, akinek nem volt más bűne, csak hogy németnek született. Egy nagy háború lezárása során az atrocitások elkerülhetetlenek. De a tény, hogy származásuk miatt szisztematikusan irtottak ki embereket nem háborús (ha nem is békés) körülmények között (ami egyébként magyar népcsoportokkal is megtörtént ugyanakkor), és az áldozatok száma – sokkoló. A legszigorúbb tabut töri meg Földényi, amikor erről beszél. Magamon érzem, miközben ezt írom, hogy mennyire keserves dolog ez. Nemcsak irodalmi esszékben kellene beszélni róla.

A háború után a németek átnevelése volt a szövetséges hatalmak célja. A szembenézés a múlttal csakugyan reális program lehetett volna, hiszen a nácizmus hazugságokból épített világot magának. Hogy csak a kedvencemet mondjam: a nürnbergi Reichsparteitagsgelënde építésekor a környező erdők fenyőit “ősi germán” tölgyekre cserélték. És, a nov. 7-i viccet parafrazálva, ilyen volt az egész. Így hazudtak mesékből világot maguk köré, és ezért az ostobaságért ők is, a világ egészében is kegyetlenül megfizetett. A “nulladik óra”, az új élet kezdete azonban nemcsak a nácizmus alól való megszabadulást hozta el a németeknek (akik addigra jórészt megelégelték a hitlerájt, csak nem tudtak a maguk erejéből kikeveredni belőle), hanem azt a bizonyos falat is, amely virtuálisan a kapituláció másnapján épülni kezdett.

Földényi elég tragikusan látja a német kultúra és elsősorban a német irodalom jelenét. “Németország korábbi kultúrája – mint mondja – mindig is szenvedélyes szeretetet keltett bennem, de ma […] nem engedi, hogy szenvedélyesen vonzódjam hozzá. Az érdességet és élességet legyőzte a közmegegyezésnek való engedelmeskedés, a metafizika iránti érzékenységet kiszorította a »jól megírtság« kényszerképzete, a nagyság képzetét elnyomták a jó konstrukciók, az irodalom élvezetéhez elengedhetetlen csodálkozást felváltotta a távolságtartó megértés.” Ha következetesen igyekszem gondolkodni, arra kell ebből következtetnem, hogy a gadameri hermeneutika, az irodalmi megértés tudománya nem más, mint hiányprodukció, esztétikai gyászmunka az elvesztett metafizika teteme mellett. Lehet, hogy így van. Nem tudom. De úgy emlékszem, hogy a német kultúra hullámvölgyeiből mindig perifériái segítségével tudott kiemelkedni. Talán most éppen nem-német rajongóinak szeretete segíti majd, hogy olajozott működése egykor volt értelmére, önmagaként-létére is rátaláljon.

(Kalligram, Pozsony, 2006, 344 oldal, 2500 Ft)