Nagy Boglárka: – Megvan-e még az „örökbérlet", az utolsó pécsi buszbérleted 1986 decemberéből? Egy televíziós műsorban láttam 7-8 éve, ültél az íróasztalodnál, s mögötted, a könyvespolc széléhez rögzítve lógott a bérlet.

Parti Nagy Lajos: – Abszolút megvan, s minden, ami odatartozik, köréje, csak még nem jutottam odáig, hogy fölrakjam a falra. De megvan, minden megvan, ami ennyi időt túlél, azt a tárgyat, papírt, bármit meg kell becsülni. Hogy a falon pillanatnyilag mit látsz, mit nem, az a dobozok és zsákok szeszélyén múlik, a véletlenen, ahogy a költözködés után előkerülnek a dolgok, átrendeződnek a rétegek. Amikor például ez a bekeretezett Kosztolányi-kézirat előkerült, rögtön kitettem a könyvespolc oldalára, nehogy elkeveredjen. Réz Páltól kaptam egyébként. Nem nagyon dobok ki semmit, de mindig mindenem elkallódik. Erre való a fal, ami a falon van, nem kallódik el. Ez a két fénykép, a nagyapám két fényképe is így került ide.

– Melyik nagyapád ő?

– Édesanyámnak az apja, aki hajós volt, uszálykormányos. Az ő történetét is megírom egyszer, tényleg benne van egy könyv, illetve talán jól érezné magát az élete egy könyvben, amit én írok. 1902-ben született, s 1919-ben „elment a hajóra", ahogy Tolnán mondták, ebben a Duna-menti, Szekszárd közeli faluban. Nagyon sok hajós család élt itt, nagyapám és nagyanyám felmenői szinte kivétel nélkül uszálykormányosok, matrózok voltak. Nagyapám is először matróz lett, aztán évek múlva uszálykormányos, méghozzá a tekintélyes német hajózási cég, a Bajor Lloyd alkalmazásában. Járta a Dunát, ez volt a munkája, illetve az élete, hisz többnyire nagyanyám is vele volt, félig a hajón éltek, félig Tolnán, ahol elég hamar vettek egy házat. Egy uszálykormányos nagy úr, manapság talán a kamionsofőrökhöz lehetne őket hasonlítani. Szállítottak mindent, ami adódott, szenet és jégszekrényt, selymet és bitument, a háborúban lőszert, halottakat és menekülteket, mikor mit. Viszonylag rendes és főleg stabil fizetésük volt a Bajor Lloydnál, a márkát, amit „fönt", Németországban kaptak, errefelé, vagyis Pozsonytól le az Al-Dunáig nagyon jól be lehetett váltani. Egyrészt igen érdekes életük volt, másrészt, gondolom, egyhangú is lehetett, novemberi ködös partok között egy konok és üres mozgójárda közepén - néha unhatták. Nekem persze - ha meséltek róla, márpedig sokat és sokszor meséltek - maga volt a csoda, a távolság, az üveggolyó, Sulinától, illetve a Duna-deltától Passauig, lentről fölig, Bajorországig. Nagyapám beszélte is ezeket a Duna-menti nyelveket, és persze a németet vonhausaus,pontosabban a tolnai svábot, hisz az ősök svábok voltak, 18. századi betelepültek. A dédnagyanyámék még svábul beszéltek otthon, magyarul alig, a nagyanyámék egymás közt és anyámmal már inkább csak akkor, ha nem akarták, hogy értsem. Mondjuk, a háború után nem is volt nagyon tanácsos németül beszélni. A háború után nagyapám már nem ment vissza „a hajóra", pedig csak 42 éves volt, folytathatta volna. De valószínűleg elege lett. A FOKÁ-nál, a Folyamszabályozási és Kavicskotró Vállalatnál helyezkedett el, s ott végzett valamilyen irodai munkát, munkavédelmi-felügyelői munkát, egész nyugdíjig. De azt a huszonöt évet, ’19-től ’44-ig, mesélte élete végéig. Ezeken az uszályokon hátul van a kormányos-lakás. Fönt, a kerékállás alatt egy kis konyha, lent egy kis szoba. Amíg az anyám nem lett iskolás, szinte állandóan ott voltak. Amikor beíratták a tolnai népiskolába, úgy kellett visszatanulnia magyarul. Mondom, ez a munka egyfajta vízi kamionsofőrség volt, csak sokkal nagyobb szállítmánnyal és felelősséggel. Elöl haladt a vontatóhajó, rajta a legénység, meg a kapitány, akinek a szállítmányhoz semmi köze nem volt, azután jöttek az uszályok, mindegyiken egy-egy kormányos és a beosztottja, egy matróz. A kormányosnál voltak a papírok, övé volt minden felelősség, hogy a rakomány ne rongálódjon, s hogy, például, ne lopják széjjel. A háború alatt a teljesen elaknásított Dunán naponta robbantak fel az uszályok, mit mondjak, nem volt egy életbiztosítás, a nagyapám megúszta, egyszer közvetlenül előtte robbant fel a vontatóhajó, ő átugrott, s amíg az uszály elhaladt a süllyedő vontató mellett, kimentett egy csomó embert. Kapott is valami magas kitüntetést, persze rendes horogkeresztes oklevéllel, nem győzte dugdosni negyven éven át. ’44-őszén még menekülőket vitt föl Németországba, a Fedák Sárit, többek között, Regensburgban esett fogságba. Öt éve halt meg, 96 évesen, nagyanyám most is él Tolnán, 92 éves.

– S ott születtél a szomszédban, Szekszárdon.

– Igen, a szüleim 1951-ben házasodtak össze, közben apámat katonatiszti akadémiára rendelték Pestre, anyám meg Tolnán maradt, ott volt várandós, onnan vitték át Szekszárdra, a kórházba. Engem tehát a konkrét Szekszárdhoz ennyi kapcsol, egy anyakönyvi kivonat. Igaz, ez elég ahhoz, hogy Babits, Mészöly Miklós és Baka Pista városához ne csak irodalmi közöm legyen. ’56-ig úgy éltek a szüleim, hogy anyám Tolnán, apám az akadémián, Pesten. Járt haza péntekenként nagyapámmal. Az aktatáskáik szagát nem lehet elfelejteni. Aztán ’57 tavaszán Kaposvárra költöztünk, apám ott kapott beosztást, a húgom már ott született. Kaposváron jártam alsó tagozatba, és épp, amikor ötödikes lettem, elköltöztünk Székesfehérvárra, apámat odahelyezték. Így Fehérváron jártam a felső tagozatot és a gimnáziumot is. Nem olyan sok hely ez, két-három városban élni gyerekkorban még talán izgalmas is. Ezeket, a gyerekkoriakat nem számítva, albérletekkel együtt, mostanáig körülbelül tizennyolcszor költöztem, értsd ezen minden holmim becsomagolását, A pontból B pontba szállítását és kicsomagolását. Már amikor felvettek Pécsre, a Tanárképző Főiskolára, én már akkor is így költöztem, vittem a hátamon a házamat, mint a csiga, a holmimat legalábbis. Holmin persze könyveket értek, papírokat, klumpetet, ahogy Tolnán mondták. Aztán albérletről albérletre szaporodott a csigázandó is, meg tulajdonképpen a csigázhatnék is. Jó sok helyen laktam Pécsett, legelőször a Budai vámnál, egy ócska panel földszintjén, aztán a Losonc utcában, a Havihegyi kápolna alatt, ami nagyon finom hely volt, de ott is csak egy évig. Albérletben miért lakna az ember tovább? Aztán ’75-től két évet laktunk a hajdani Asztalos János úton, már az első feleségemmel, majd a Móré Fülöp utcában, utána egy darabig az Uránváros hóna alatt, Kovácstelepen, s már a Jelenkornál dolgoztam, amikor az első önálló lakást kaptuk. Szabad volt megvennünk, ez volt a kapás. Négy évig tehát egy lakótelepen, Kertvárosban, a hajdani Egri Gyula úton éltem, utána váltam el először. Ja, és mielőtt ’86 végén Pestre költöztem, volt még egy év albérlet a Tanárképző Főiskola fölött, a Bagoly-dűlőben is, egy kicsi, koporsó alakú szobában, mint egy rakétakilövőhöz, kívülről vezetett fel a döngő csigalépcső. Budapesten legelőször Albertfalván laktam, a Karcag utcában egy évig, Csajka Gábor Cyprián lakásában, máig hálás vagyok neki érte. Aztán a Kacsóh Pongrác úton egy bérelt lakás következett, majd a Ronyva utcában egy garzon, ez volt az első saját pesti lakásom, közben egy kicsit laktam a Zichy Jenő utcában, az is volt három év, s utána már a Szív utca négy éve következett. Ami a trendet illeti, eleddig a saját lakásaimban nagyjából 3-4 évet töltöttem el. A Szív utcát némi közjáték után a Pannónia utca pár éve követte, s már itt is vagyunk, a Katona József utcában. Hipp-hopp. Költözésben nem lehet meglepni, abszolút profi vagyok. Sípzsinóros (kisdobos és úttörő) könyvkötözésben különösen versenyképes. A válások meg a szétmenések miatt hol jobb, hol rosszabb lakások jutottak, bár a mostaninak a közelébe sem érnek. A Szív utcából költöztem Závada Pali lakásába, a Nádor utcába, ez a Hősöm tere-féle színhely, tényleg egy olyasfajta baljós lépcsőház és tetőtér, mint ami a regényben fölrémlik. Ja igen, Both Gabival laktunk egy perzsaszőnyegnyi, galériás lakásban is, a Hajós utcában, a Picasso-kocsma fölött, és akkor a berlini egy évet még bele se számoltam, ami oda is, vissza is szinte egy rendes költözés volt. Most ennyi jut eszembe. Akár utcanevekből is összerakhatnám az élettörténetem, és ha erről beszélek, olyasformán érzem magam, mint valami botcsinálta kalandor. Én, aki tulajdonképpen mindig is egy helyen akartam megülni és dolgozni, nem mozdulni, nem költözködni… S bár még mindig azt gondolom, hogy ez a sokféle törés, váltás, változás az alaptermészetem ellenére történt meg velem, illetve általam, joggal tehetni föl a kérdést, hogy akkor nem ez volna mégis az alaptermészetem? A nyugalom alján ez a nyughatatlanság. Az ember úgy lakja be a maga új tereit, ahogy a macska pisili körbe a maga terrénumát. A berendezkedés mindig azt jelentette számomra, hogy berendeztem a sarkot vagy szobát, ahol dolgozni fogok. Amikor kiraktam az örökbérletemet meg a mindenféle múltamat, akkor úgy éreztem, otthon vagyok. Aztán mire belaktam, megszoktam, addigra már vagy az életem robbant föl, vagy, jobb esetben, kicsi lett az adott lakás, s akkor megint kezdődött az egész elölről. Bár jobb, ha költözés ügyben én nem mondom azt, hogy „soha", már csak babonából se, most mégis gondolok olyasmit, hogy kész, megöregedtem, innen nincs hova költözni, ebből a lakásból se, az Újlipótvárosból se. Meg Pestről se, persze. Legföljebb Berlinbe vagy a Balaton-felvidékre, vizet nézni. De ehhez nagyon gazdagnak kéne lenni.

– A műveidben vagy nyilatkozataidat, interjúidat olvasgatva, a gyermekkorodra vonatkozóan nem sok utalást találtam…

– El kell telnie bizonyos időnek, lennie kell bizonyos távolságnak, hogy beszélni tudj az eltűnt idődről. Akkor vagy képes erre, viszonylag őszintén, ha már látod magadat messziről, kívülről. Írónál ez kicsit bonyolultabb és egyszerűbb: ha látom magamat mint anyagot, nyerset, félnyerset. Amíg nem úgy nézem, mint egy megírható, alakítható, fikcionálható emlékanyagot, addig vagy nem érdekel a múltam, vagy félek tőle. Persze fordítva is igaz, akkor válik anyaggá, ha már leülepedett, feldolgozódott bennem. Mostanában például a húsz-harmincéves korom körüli idővel vagyok úgy, hogy tudom, iszonyú fontos volt a számomra a Jelenkor előtti időszak, sőt az egész 70-es évek, de ehhez egyelőre nem tudok hozzányúlni. Még az életem anyaga, nem pedig a „lírai hősömé", hogy úgy mondjam. Ami a gyerekkort illeti, tíz-tizenöt évvel ezelőtt éreztem először, hogy lassan földereng, mint egy mézgás, furcsa, édes-keserű gubanc, földalatti savanyúcukor. Tudom, hogy ott van, mint egy áttetsző, sugárzó valami a messzeségben vagy a mélyben, és azt is tudom, hogy egyszer még közöm lesz hozzá. Szóval nincs mese, el kell telnie egy csomó időnek, amíg az ember „íróilag" is megérik a saját gyerekkorára, hiszen, tudjuk, nincs gyerekkor, hanem az van, amit elmesélsz róla. Illetve az lesz a gyermekkorod, amilyenné elmeséled. Hogy őszintén, hitelesen konfabulálsz-e, az már tehetség és tisztesség kérdése. Ha valami miatt el kéne kezdenem megírni a gyerekkoromat, most már alighanem össze tudnám rakni a hajdani Tolnát, Kaposvárt, meg talán Fehérvárt, a miliőt legalábbis. Láthatod, az utóbbi években a nemzedékem egyre inkább megírja a gyerekkorát. Kukorelly nagyszerű regénye vagy Garaczi Lemúr-sorozata - irigylem is tőlük, a foglalatosságot is, az eredményt is. Én valószínűleg még nem találtam meg a fogást rajta, igaz, nem is nagyon kerestem. Néha eszembe jut, hogy ha nagyon sokáig élnék, akkor kéne írni egy önéletrajzi könyvet, de ez mindig úgy jut eszembe, hogy legelőször azt kéne rögzíteni, mikor mi történt pontosan, mert nem emlékszem elég jól. Egy darabig az volt a mániám, hogy csinálni kéne egy végtelen rasztert, egy nagy rácsot, amit kitöltök, vagyis mint egy nyomozó vagy restaurátor visszamenőleg re- és megkonstruálom az életem. Síkban kiteríteni a történetet, a naptárak raszterét, majd összegyűrni térben és időben, s az a többszörös préselet, gyüret lenne a mű. Mániákusan elteszem a naptárakat, meg a régi noteszeket, nem önfetisizmus-ból, hanem mert hátha benne van, hogy velem mi történt. Többnyire nincs benne, ki fog kellenem találni. Nem mintha nem lenne végtelenül mindegy az örökkévalóságnak, hogy mi történt velem például 1973. augusztus 8-án, de milyen érdekes lenne tudni - a magam számára.

– Naplót nem vezetsz?

– A nyolcvanas évektől, sőt néha még a hetvenes évekből is vannak naplók, naplószerű nekibuzdulások, következésképpen ezek inkább januárok és februárok, utána elszivárgott a kedv, a szorgalom. Naplót úgy sose tudtam vezetni, hogy akkor most precízen leírom, mi történt. Mert vagy nem érdekelt, hogy mi történt, vagy lusta voltam leírni, legalábbis az érdemi részét. Ha valakivel valami izgalmasat beszélgettem, azt nagyon strapás lett volna részletezni. A lényege, a színe-szaga úgyis alig megragadható. Akkor támadt igazán kedvem a naplózáshoz, amikor rájöttem, hogy ezt úgy kell felfognom, mint egy stúdiumot. Tehát gyakorlatilag a „napló" az följegyzőfüzet, s ebben vannak napló-részek, vannak egészen neutrális följegyzések, vannak szavak, vannak rímek, mosócédulák és kockapóker-táblázatok, s már egy ilyen töredékes, furcsa munkanaplót az embernek sokkal inkább kedve volt vagy kedve van csinálni. Persze imitálni is, sőt, imitálni egyre inkább. A közvetlenül, illetve kézzel írt naplózás így-úgy ment olyan tíz-tizenöt évig, s aztán, azt hiszem, ’89 karácsonyára kaptam egy diktafont, s ezzel az anyag is, a technika is megváltozott. Ideje volt, mert a kézírásomat nagyon gyakran nem tudtam elolvasni. A diktafonba meg könnyen beszél az ember, igaz, azt utána be kell írni a gépbe. Mindig próbálom magam utolérni, sose sikerül. De ez, amit hol Panasonicnak, hol Gagarinnak, hol Fürdőleveleknek neveztem, nem rendszerszerű napló. Különben is, lassan rájövök, hogy rólam, tehát rólam is, nemcsak a lírai hőseimről, a verseim többet tudnak, mint egy léleknapló vagy önrekonstrukció.

– Azért is hoztam szóba a gyermekkort, hogy megkérdezzem, mire emlékszel, az írással kapcsolatos vágy mikor tájt jelentkezett?

– Korán. Nem is mint írás-vágy, hanem mint valamiféle általános kreativitás. Ahogy most gondolom vagy látom, persze leegyszerűsítve: van egy abszolút közepes képességű, de nem tehetségtelen kisgyerek, akinek nagyon jó alaptermészete van, mert sok van benne a kismajomból, akit lehet produkáltatni, s aki szereti is magát produkálni. Megfelelni vágyás, némi szublimált exhibicionizmus, ennyi. A kérdés az, minek az utánzása által nyújthatók „produkciók" a ’60-as évek elején, máshonnan nézve: mik azok a kultúrjavak, amelyeknek a reprezentálásával az ember gyerekként olykor érdekesnek vagy tehetségesnek mutathatja magát? Manapság egy 9-10 éves gyereket nem versmondásban vagy versírásban produkáltatnak, ha a tömegmédia által orientált szülei szeretnének vele büszkélkedni, hanem számítógépes programot íratnak, netán elmondatják vele a Való Világ szereplőit, „Na, Ricsi, most mondd az Okitól visszafelé!". Teljesen természetes volt 9-10 éves koromban, hogy mivel ezekhez a dolgokhoz az embernek köze van, hisz megtanult olvasni, van egyfajta ritmusérzéke - verseket ír. Majdnem zeneiskolába is járattak, de azt mondták, hogy botfülű vagyok, tényleg az is voltam. Az első versek persze halványka utánzások voltak. Valahol meg is van egy verses füzet kb. tízéves koromból, abból néhányat egyszer elkért a 2000, mint költői zsengét. Finoman szólva semmi különös, versek a tavaszról meg az atomháborúról, Leninről és Petőfiről, plusz anyák napja. Anyám nagyon rendesen és lelkesen olvasott fel nekem sok mindent, verseket is, ő maga is sokat olvasott, bár inkább regényeket. Azt hiszem, igen jó találati aránnyal, öt könyvéből legalább három jó volt, irodalom volt. Volt Kaposváron a szomszédunkban egy öregasszony, bizonyos Nyúl Emilné, bár lehet, hogy ezt a nevet már én találtam ki, szóval egy művelt kis öregasszony, aki állítólag Rippl-Rónainak is modellt állt fiatalkorában. Ő foglalkozott anyámmal, például sok Thomas Mannt adott neki. Anyám huszonöt évesen került Kaposvárra apámmal, négy polgárija volt, szeretett olvasni, szeretett szépen öltözködni, ezzel, ilyesmikkel kicsit többnek lenni. Olyasmikkel, hogy a gyerekét hogyan okosítja, hogyan járatja. Mit csinál belőle. Hogy a fehér gyerekcipő mindig ragyogóra legyen kisuvickolva, mert mit mondanak mások, hogyha nem. A gyerekkori versírás pusztán attól érdekes, hogy később író lettem, amúgy bennem is, körülöttem is körülbelül hasonló státuszban volt, mint az, hogy szépen rajzolok, szavalok, vagy hogy kitűnő tanuló vagyok, hogy kisdobos vagyok, nem tudom én, mi vagyok. A legjobb, vagy ilyesmi, a seggemben is fejem van. Persze, túl ezen, ki tudja, mi zakatol legbelül egy kisfiúban, talán mégis lehetett valamiféle más is, valami trauma, mert emlékszem, hogy 10-12 éves korom körül egyszer-kétszer el is vittek pszichológushoz, már amennyire akkoriban Kaposváron ez bevett dolog volt. Nem volt bevett, tehát tényleg lehetett valami bajom. Túlságosan is összeolvastam mindenféléket, s éjszaka féltem, nem tudtam aludni, gondolom, kicsit összecsúszott bennem képzelet és valóság. Pedig mennyivel kevesebb inger ért, és mennyivel tompábbak, mint most egy történet-faló kisgyereket. A kaposvári Fegyveres Erők Klubjának a könyvtárából mindenfélét olvastam, elég válogatatlanul. Annyi volt a szűrő, hogy a könyv ne legyen nem gyereknek való. Vagyis ne legyen disznó. Olvastam szocialista ponyvákat a Határőr Kiskönyvtár című sorozatból, de olvastam Coopert, Vernét, mindent, ami a hatvanas évek elején gyerekkönyvként olvasható volt. Az ember csak később jön rá, hogy a sok vacak között azért remekműveket is olvasott, Dickens-regényeket, A Pál utcai fiúkat vagy a Légy jó mindhaláligot. Ha ezeket az ember gyerekként olvassa el, egész máshol, mélyebben kötnek meg a személyiségében, mint az irodalmi irodalom nagyrésze. Anyám váltig állítja, hogy olvasott nekem Weöres-verseket, erre nem emlékszem, a súlypont biztos nem ez volt, hanem nyilván az, amit akkoriban gyerekkönyvként lehetett kapni, Öreg néne őzikéje, Donászy Magda, ilyesmik. Azért a versírás kicsit olyan volt, mintha egy normális családban kiderülne a gyerekről, hogy három feje van, vagy ki tudja fordítani a szemét, de mindenkinek tetszett, hogy a kövér kisfiú csengő hangon felolvassa a verseit. Ilyen státuszban volt a dolog, bennem is. Tetszett, hogy tetszik. Erről azok a zömmel nagyobb gyerekek se tudtak, akikkel együtt játszottam. Hamar rájöttem, hogy jobb, ha ezt ők nem tudják, mert az ő mintáik, homályos elvárásaik sokkal vagányabbak, gondoltam én. Én róluk mindig elhittem, hogy tényleg olyanok, amilyennek magukat láttatni akarják, én meg olyan nem tudok lenni, nekem azt nem szabad, s ezt a kisebbségi érzést muszáj volt valahogy kompenzálni. Ezt is. Az én „gyerekkori írói munkásságomból” annyi látszott praktikusan, s erre is csak húsz év múlva döbbentem rá, hogy Kaposváron, a kétemeletes ház udvarán, a gyerekeknek mindenféle folytatásos történeteket meséltem. Nagyapám egész kicsi koromban fölfedezte, hogy állandóan dumálok, fantáziálok, valótlanságokat beszélek. Csak pontosításképpen: lehet, hogy pusztán arról van szó, hogy amikor egy kisgyereknél fölfedezik a konfabulálás képességét, meg a bohóckodás képességét, ami minden kisgyerekben benne van, akkor nem tromfolják le. Nem erősítik benne túl, nem mozartírozzák föl, de nem is tromfolják le. Talán ennyi elég is volt, hogy nem nevettek ki. Hogy normálisan gondolkodtak. Ugyanakkor nagyon jó tanuló voltam, fontos volt, hogy minden elvárásnak megfeleljek. Márpedig az iskolában szabályos fogalmazásokat kellett írni, nem pedig hülyéskedéseket. A mesélés nem is szüremlett be a versírásba, az kinn maradt az udvaron, képzelhető, hogy milyen rétegek csúsztak egymásra, az indiánok, a nácik, a kommunisták, partizánok mind ott hemzsegtek ezekben a Rejtő Jenő-alapzatú történetekben. Mondtam őket, mint a szappanoperákat, orrvérzésig, ott találtam ki, fogalmam se volt a következő mondatról. A többi gyerek meg élvezte, mert a történet-libidójuk nem volt kisebb, mint az enyém, viszont olvasni nemigen szerettek, s az egész házban egyetlen tévé volt, amin leginkább műkorcsolyát lehetett nézni. Partvisnyélen egyensúlyoztak az antennák, jöttek a szomszédok kissámlival megnézni a tévét, hétfőn és pénteken adásszünet, szóval egy kisgyerek sztoriéhségén ez nem sokat segített. A történeteket egy gyerek így vagy úgy megszerzi magának. Erre egyébként sokáig nem is emlékeztem, s amikor elkezdtem prózát írni, akkor jöttem rá, hogy itt, elvben, kéne lennie valami összefüggésnek, bár ha van, akkor nagyon bonyolultan van. Illetve pont fordítva. Mert én meglehetősen utálok történeteket kitalálni. Ahogy például Závada dolgozik, hogy konstruál magában egy történetet, persze nagy vonalakban, de mégis, s aztán megírja, azt én úgy nem tudnám csinálni. Nagyon szeretem a történeteket, de a magaméival rém bizalmatlan vagyok. Elindulni szinte a semmiből vagy valami morzsából, s várni, hogy a nyelv adja ki, döntse el a történetet, az inkább érdekel. Gyerekkorban pedig természetesen fordítva volt, nem volt cicózva a nyelvvel, miért lett volna, hanem nyomatva volt a történet nyersen, tubusból, levegősen. Ha visszaemlékszem abból az időből valamiféle ambícióra, akkor inkább arra, hogy nagy festő szeretnék lenni vagy szobrász. Sokkal inkább a rajzolást szerettem, azt anyagszerűbbnek gondoltam, jártam rajzszakkörre, nyertem gyerek-rajzversenyeken. Meglehetősen kövér kisgyerek voltam, s anyám beíratott bokszolni. A kaposvári sportiskolában dolgozott egy Füzesi Zoltán nevű edző, aki aztán boksztörténész lett, korábban ő maga is bokszolt, s civilben anyámnak volt a munkatársa. Ő javasolta, hogy ha kövér vagyok, akkor vigyen el hozzá, ebbe a sportiskolába. A kövérség önmagában nem volt volna baj, de az baj volt, hogy nem tudtam kötélre mászni, így nem lett ötös a tornajegy, és nem lett kitűnő a bizonyítványom. Anyám nem is tudta hirtelen, hogy ez milyen sport, de a kitűnő bizonyítványért mindent, és akkor egy évig, másfélig gyerekbokszoltam. Ez minden mást überelt, egészen másfajta tapasztalat volt a létezésről, sokkal erősebb, nyersebb, kézzelfoghatóbb tapasztalat. Aztán elköltöztünk Fehérvárra, s abbamaradt a boksz, bár különben sem tartott volna sokáig. Hogy teljes antitalentum voltam, nem is kell mondanom. Mindez akkor vált számomra érdekessé, amikor fölfedeztem mint anyagot. S ami így fölfedeződik, az fölfényesedik, beépül az ember gyerekkorába. Ami nem fedeződik fel, vagy nem illik bele - mert az is igaz, hogy mindig máshonnan néz az ember a saját életére -, az homályban marad. Tehát most, átabotában, így emlékszem a gyerekkorra, tíz év múlva, vagy ha egyszer tényleg megírom, nyilván másképp.

– Székesfehérvár is megvan ennyire élesen, mint Kaposvár?

– Az másképpen van meg. Az már a kiskamaszkor és a kamaszkor, az még opálosabb, nem ennyire éles. Még akkor is inkább festő akartam lenni, de már mindenféle szavalóversenyekre jártam, és az is benne volt a pakliban, hogy színész legyek. Egy ötödikes gyerek azért már gondolkozik azon, hogy mihez akar majd kezdeni, bár nekem ez sosem volt igazán kérdés. Én polgári foglalkozást utoljára hatéves koromban gondoltam el magamnak komolyan, akkor kanász akartam lenni. Persze mindig volt a család részéről egy elvárás, hogy rendben van, ha majd megtanultad a leckét, akkor lehet verset írni meg rajzolni. Akkor lehetsz az, aki vagy, akkor csinálhatsz ilyeneket, ha elvégezted a dolgodat. Okosan tették vagy egyszerűen csak normálisan, hogy nem engedtek elszállni. Igaz, nem is voltak ilyen extravagáns mintáik. Manapság, ha az ember lát egy kicsit tehetségesebb gyereket – s biztos én is ilyen párás szemű szülő leszek –, rögtön meg akarja neki könnyíteni az életét, mindent alátesz, „kreatív vagy, akkor bontakozzál ki". Anyámék persze tudták, hogy valamiért ez fontos nekem, de ettől függetlenül azért teljesítenem kellett, s nekem egyrészt nem volt nehéz teljesíteni, másrészt pedig örömmel tettem. Ez kamaszként se okozott nagyobb nehézséget, mert tudtam magamról, hogy apámmal nem tudok összeütközni, egyrészt, mert sokkal erősebb nálam, másrészt meg nincs is miért, tulajdonképpen nem volt olyan konfliktus, nem explikálódott, amiben össze kellett volna csapnunk. Persze volt olyan, hogy halálosan szerelmes lettem, nem tanultam, és megbuktam matematikából. De hát aztán meg nem buktam meg. Azt tudtam, hogy ha elvégzem azt, amit tőlem elvárnak, ezzel megvédem a relatív szabadságomat, „magamat”, azt a forró póz- és szerep-istállót, ami egy kamaszban kavarog. Teljesen érvényes stratégia volt, s apám is rájött, hogy ez egy vállalható kompromisszum. A viszonyunk nem vált szenvedélyessé, de jó viszony maradt. Nem mondhatnám, hogy olyan sok bajom volt. Se otthon, se az iskolában. Ennek persze harminc évig cipeli az ember a hátulütőit, mert nem őrjöngte ki magát, nem tanult meg ütközni kamaszkorban, s amikor felnőttkorban kénytelen volt, túlságosan is megviselték az ütközések. A hatvanas évek végén volt a rádiónak egy „Így írunk mi" című országos pályázata általános- és középiskolás diákoknak. ’68-ban én is küldtem be verseket, nyolcadikos voltam, és az általános iskolások kategóriáját megnyertem. Ez Fehérvárról nézve hatalmas dolog volt, egyenesben közvetítették az eredményhirdetést, ott ültünk az anyámmal a rádióban, mittudomén, hatos stúdió vagy Márványterem, és mikor mondták a nevemet mint nyertesét, akkorát sóhajtott idegességében, hogy elpattant a melltartója, a 36 éves anyám - annyi idős volt, mint most a feleségem. Ennek az első helynek aztán volt visszhangja, bár nem örültem, hogy tudnak róla az iskolában, azt gondoltam, ez az én másik életem. Szégyelltem, mert igazán fontos volt a számomra. Lejött a vers a Pajtás újságban, jutalmul pedig egy romániai utazást nyertem. Eszembe jut, hogy ott, tehát ’68 nyarán valami sinaiai úttörőtáborban egy erdélyi kislány előhúzott a tárcájából egy kivágott Farkas Árpád-verset, s azt mondta nekem, hogy „te soha az életben nem fogsz ilyen szép verset írni”. Merthogy az a vers milyen szép, és ilyen szépet nem is lehet írni. Ez nem azért érdekes, hogy írtam vagy nem írtam olyan szép verset, írtam, nyilván, hanem, hogy ’68-ban Erdélyben Farkas Árpád versét egy gyerek a tárcájában hordta. Ez ma már eléggé elképzelhetetlen, bár nem tudom. Jó lenne, ha némely kamaszlány-tárcákban például Varró Dani-versek lapulnának. És mért ne? Hogy a ’60-as, ’70-es évek fordulója milyen sötét, depresszív időszak volt, az egy fehérvári gimnáziumban, gimnáziumból nem nagyon látszott. El voltam foglalva magammal meg a szerelemmel meg a klasszikus avantgárddal, hogy ki a jobb festő, Matisse vagy Kandinszkij. Ez a világ viszont eléggé fölfedeződött, a 20. századi képzőművészet, illetve ami belőle akkoriban Magyarországon látható volt. Autodidakta módon, de egy jó gimnáziumban, jó osztálytársakkal meg egy pár emberrel, akikkel lehetett ilyesmiről beszélni. Egyébként ők sem tudták, hogy verseket írok, de ha tudták, se érdekelte különösebben őket, képletesen azt mondhatnám, mindnek volt a tárcájában egy André Breton-kiáltvány, egy Vajda-, egy Apollinaire- vagy egy József Attila-vers, amit meg tudott lobogtatni, hogy ilyet írj! A gimnázium, legalábbis az első két év úgy telt el, hogy létezik irodalom, messze, túl, a magasban, de annak kb. József Attilával vége van. Írtam én, de inkább a háttérben, tartalékban. Még mindig inkább képzőművész akartam lenni, de egyszer csak rájöttem, hogy ehhez nagyon kell tudni rajzolni, a tehetség kevés, meg kell tanulni rendesen a szakmát. Hogy úgy mondjam, a lábamra esett a Barcsay-anatómia. Ilyenkor követi el az ember a nagy tévedését, merthogy azt gondolja, írni eleve tudok. Hát, eleve igen, de az édeskevés. Erre a tévedésre rámegy húsz év. Az a húsz év, ami alatt felnőtt leszel, írói értelemben. Rá kell, hogy menjen. Bár ez egy képzőművésznél is lehet így: azt gondolja, nem rajzolni kell tudni, hanem hogy látomása legyen a világról, s ha tényleg művésszé válik, akkor rájön, muszáj alátanulni az alapokat. Kicsit én is így voltam, azaz így lettem az írással, egy csomó dolgot visszamenőleg kellett így-úgy megtanulnom, verstant is, grammatikát is, már tettem, mikor még nem tudtam. Persze miközben erről beszélek, az jár folyton a fejemben, hogy vajon tényleg így lehetett? Lehet, hogy azt a kamaszt, aki voltam belül, azt teljesen félreinterpretálom, például aszerint, hogy mire emlékszem, és mire nem? Mire szívesen és mire nem? S itt is csak azt tudom mondani, mint a gyerekkornál, most erre emlékszem, erre és így.

– Felolvasnék egy idézetet: „…drámai erejű verskompozíciói a kegyetlen humortól a bölcs megnyugvásig mutatnak bejárható utat. Élményanyaga, szemlélete az emlékezés, a falusi élet vaskos realitása. Puritánul lényegretörő, szinte eszköztelen fogalmazása - minden didaktikus felhangtól mentesen - a régi falusi életforma bírálata is.” Felidéződik, hogy honnan van ez a szövegrészlet?

– Ezt nem én írtam, szerintem ezt én nem írtam.

– Ezt rólad írták, 1971-ben…

– Akkor a Jelenkor. Pákolitz Pista bácsi írta.

„ Igen, Pákolitz István: Három fiatal költő (Németh Gabriella, Parti Nagy Lajos, Petrőczi Éva) című írásából idéztem, Jelenkor, 1971/3; két versedet közölte: Vázlat, Krizantémot ápol. Első publikációd a Jelenkorban.

– Őszintén szólva én nem vagyok benne biztos, hogy ezeket szerkesztőként közöltem volna. Ha mondjuk, ’83-ban elküldi nekem egy 16-17 éves gimnazista ezeket a verseket, egyáltalán nem biztos, hogy azt mondom rájuk, igen. Úgy érzem most, hogy nem volt bennük semmi olyan, amitől feltétlenül közölni kellett volna. Igaz, olyan sem, amitől ne lehetett volna közölni őket. Például a mesterségről, a technikáról alig árulhattak el valamit, nem lévén kötött versek. Tehetség megmoccant bennük, nyilván, de ezen túl: ha akarom, igen, ha akarom, nem. Lehet, kicsit azt gondolom most, hogy inkább azért közöltek, mert nem volt ezekkel a versekkel semmi baj, problémátlan dolgok voltak, s Pista bácsi meg tudta győzni róluk Szederkényi Ervint. Ezzel együtt Pákolitznak sokat köszönhetek, egyáltalán azt, hogy észrevett, hiszen voltak ott sokkal készebb fiatalok, az én nemzedékemből is. Igaz, Csordás Gábort akkorra már közölte a folyóirat. Különben az irodalmi lapok közül nem a Jelenkor közölt először, az Életünkben, 1970-ben, még Nagy Lajos néven megjelent egy-két versem. Az tehát, amit minden életrajzomba beleírok, hogy az első verseimet a Jelenkor közölte – s ez így is marad, merthogy az életrajzot is bizonyos fokig konstruálja az ember –, az igaz, de nem tény, mert az Életünkben jelentem meg először, csak még az eredeti nevem alatt.

– Időzzünk egy kicsit a pécsi éveknél: több nyilatkozatodban is megemlítetted, hogy a szerkesztőségbe, ami aztán hét évig volt a munkahelyed, s annál talán több is, sokáig nem tetted be a lábad, még a pécsi főiskolai évek alatt is inkább leveleztél a szerkesztőkkel. A lépcsőházi gyomorszorító érzésről még ’93-ban, a folyóirat 35. születésnapja alkalmából készített riportfilmben is azt mondtad, hogy lassan múlik.

– Igen, így volt, nagyon furcsa, de mára már szeretem, hogy volt nekem ez az érzésem. Nehéz megfejteni, mi volt az alapja, alighanem ugyanarra a rugóra járt, mint az, hogy az ember még a barátainak vagy a számára kedves ismerősöknek is szégyellte megmutatni a verseit. Mihalik Zsoltnak, legrégebbi barátomnak, akivel együtt voltunk előfelvételis katonák, s akiről tudtam, hogy szintén verseket ír, például, a 11 hónap alatt nem árultam el, hogy én is írok, s hogy jelentek már meg verseim. Ezt a dolgot a borzalmas katonaságba nem akartam belekeverni. Tehát sokáig egyszerűbb volt rábíznom a verseket a postára, hogy ne legyek ott, hogy ne is lássam, amikor valaki kibontja a borítékot. Belehaltam volna, ha valaki az orrom előtt elkezdi olvasni, és azonnal megmondja, hogy mit gondol róla. Semmit se kívántam jobban, de belehaltam volna. Így valahogy. Később ez finomodott, illetve megtanultam bánni ezzel a vonzó-taszító érzéssel, tényleg olyan volt, mint a delej. Harmadévtől Szederkényi Ervin, aki tanított a főiskolán, tartott egy mai magyar irodalom-szemináriumot a szerkesztőségben. Kevesen jártunk oda, Dücső Csilla, az első feleségem, Pákolitz Éva, Pista bácsi lánya, Mihalik Zsolt barátom és még néhányan, alkalmanként. Ervin péntek délután tartotta az órákat a Jelenkorban, a későbbi pingpong-szobában ültünk, akkor még rendes iroda volt. Általában aktuális ügyekről mesélt, s ezzel az ember valahogy bevonódott, mondhatni, a lap életébe, s föl mert járni, bár azért a járni az túlzás. Nekem az irodalomba való szocializálódás nagyon nehezen ment, persze ez mindenkinek nehéz. A magam árulása, kínálgatása. Életem legnagyobb szerencséje, hogy ebben az irodalom, illetve irodalmi élet nevű rém bonyolult valamiben nem kellett sokáig a magam jogán kuncsorogni, ismeretségeket szerezni. Nem kellett valakihez csak úgy, „civilből” odamennem, hogy ez és ez vagyok, verseket írok, ismerkedjünk meg, stb., mert én így tíz évekkel később ismertem volna meg a pályatársaimat. Azzal, hogy Ervin ’79-ben odahívott, tiszta és egyszerű lett minden: én a Jelenkor munkatársa vagyok, munkaköri kötelességem „ismerkedni”, benne lenni ebben a dologban. Ez igazán nem jelentett árukapcsolást, nem volt szükség rá, akkorra már rendesen közöltek a lapok, az ÉS, a Kortárs, ahol egy darabig Takács Imre volt a versrovat-szerkesztő, akit még Fehérvárról ismertem. Amikor megismerkedtem Csordás Gáborral, Pálinkás Gyurival, Meliorisz Bélával, Jádi Ferivel, és bizonyos Fiatal Írók Köre égisze alatt elkezdtünk összejárni, az életem kezdett „elfiatalköltősödni”, bár a fiatal költő kifejezéstől herótom volt, és joggal. Máig nem tudom semleges minősítésként hallani, érzem benne a népfrontos vállveregetést, az irodalmi öcsizést. Amikor ’77-ben végeztünk a főiskolán, a feleségem vissza akart jönni Pestre, hisz mindkettőnk szülei itt éltek. Én azt kértem, maradjunk még pár évet, mert legbelül pontosan tudtam, hogy nekem ott kell „megcsinálnom magamat”, azaz a verseket, amelyeket már el tudok vállalni, és amelyek már vállalnak engem, hisz én oda tartozom, ilyen patetikusan és egyszerűen. Az „oda” egyszerre jelentette a Jelenkort és a várost. Én Pécset nagyon mélyről, szinte irracionálisan szerettem. Végül Csilla a Dunántúli Naplóhoz került újságírónak, én pedig a Megyei Könyvtárba. Hogy a könyvtárba felvettek, Szederkényi Ervin és Pálinkás Gyuri közbenjárásának is köszönhetően, az nagy szó volt, mert különben tanítanom kellett volna. Nekem pedig eszem ágában sem volt tanítani. Nagyon szerettem a könyvtárban lenni is, dolgozni is. Az is igaz, hogy a könyvekkel kapcsolatban akkor kanászodtam el, én előtte rendes antikváriumjáró, könyvvásárló voltam, és egyszer csak ott volt nekem kézközelben minden. Nem volt az enyém, de ott volt. Másrészt az ember ott tapasztalta meg, hogy milyen a könyv mint tömeg, méter és mázsa, por és papír. Jó volt tehát könyvtároskodni, azt viszont nem gondoltam, hogy ez mindig így marad. Aztán ’79 őszén Szederkényi odahívott a Jelenkorhoz, s el lehetett intézni, hogy újságíró-gyakornok státuszba felvegyenek a Baranya Megyei Lapkiadó Vállalathoz. Ekkorra mindenféle antológiákban is megjelentem, s terveződött négyünk antológiája, a Fél korsó hiány. De máig azt hiszem, az döntötte el, hogy én ezen a pályán, mármint az íróin maradok, hogy a Jelenkorhoz kerültem.

– A Keresztury Tibor készítette Félterpeszben-kötetben közölt, 1990-es levélinterjúdból úgy tűnt, mintha a szerkesztői munka, mások írásainak megítélése, elbizonytalanított volna egy időre. Nemcsak a szerkesztői létedben, de a versírás, az irodalomban való működés, létezés tekintetében is. Mintha innen fogalmazódott volna a kötetcímmé emelt „félterpeszben” kifejezés is: „se szétcsúszni, se összezárni” - tehát az ún. irodalmi életben valamelyest belül is érezvén magadat, de egyszer s mindenkorra kívül is. Változott ez a viszony az elmúlt tizenhárom évben?

– Az változott, hogy amit kezdetben fogyatékként éltem meg, azt mára inkább erénynek gondolom, legalábbis adottságnak, az is igaz másrészt, hogy egyre kevésbé látom, mi a kívül és mi a belül. Az alapalkatomban lehet valami, ami miatt mindig kívülálló vagyok kicsit, s ezt megérezvén mindig szeretnék belül lenni, hasonlítani szeretnék – miközben hol nem tudok, hol nem akarok. S ez a kettő olykor nincs olyan távol egymástól. Mindig valamiféle között-helyzetbe lavírozom magam, naná, Mérleg vagyok, természetesen ez nem magyarázat, nem nyitja semminek, de szép. Amikor a folyóirathoz kerültem, eléggé magabiztos voltam. Ha azt mondták rám, gondoltam magamban, hogy én ehhez értek, akkor nyilván értek is hozzá – nem szálltam el, de azért meglehetősen bíztam magamban mint literátorban. Egyik pillanatról a másikra leveleznem kellett, vissza kellett utasítanom, el kellett bírálnom - bíznom kellett tehát magamban úgy, hogy tudtam, én magamat nem csináltam még meg. A magabízás tehát a költőségemet nem érintette, sőt, hisz ’79-ben még alig valamit írtam meg azokból a versekből, melyek az Angyalstopba bekerültek. Ettől függetlenül, lassan, tényleg lassan formálódott valamiféle irodalmi karrier, reményteljes nemtudommi, mindeközben szétcsúszott a házasságunk, és valahogy az egész magánéletem gajra ment. Ülök egy hazugság kellős közepén, ezt éreztem folyton, s egyre jobban elbizonytalanodtam. Süllyedek, nem vagyok meg, s lassan elkezdek attól is félni, hogy mi lesz, ha netán el kell hagynom a Jelenkor és Pécs biztonságát. Van egy szinte nem is látható fordulat az én pályámon, pontosabban: annyira a pálya elején történt, hogy olyan, mintha nem fordulat volna, hanem maga a pályakezdés. Az Angyalstop, mely végül viszonylag hiteles képződmény lett, már csak nyomokban mutatja azt, hogy milyen erősen kötődtem kezdetben ahhoz a költő-eszményhez vagy attitűdhöz, amit mindenekelőtt Nagy László jelentett. Vonzott a pátosza, a keménysége, a díszítettsége, a metaforizáltsága, az, hogy nem „politizál", de teljesen át van erezve politikával. Vonzott, de nem voltam egy vátesz-alkat, aki megmondja, megmutatja stb. És lassan kénytelen lettem végiggondolni, melyik az a bőr, amelyik tényleg rám illik, nem aszerint, hogy én mit szeretnék magamra húzni s milyen szeretnék lenni. Hiába szerettem volna olyan típusú író lenni, mint amilyen Csordás vagy Szervác vagy Tóth Erzsi vagy Zalán volt, hogy csak néhány barátomat említsem, egyszerűen nem tudtam olyan lenni, mert nem voltam olyan. Lassabb voltam, nehézkesebb, tehetségtelenebb vagy másképp tehetséges… Persze, hogy volt idő, amikor olyan akartam lenni, mint ők, ők sokan, s persze, hogy kicsúsztam abból a kölcsön-bőrből. Be kellett érnem magammal, illetve meg kellett néznem, ki is vagyok én valójában? Jó, hogy meglehetősen magamra voltam hagyatva akkoriban, mert ha mindenféle irodalmi csábítások, szerelmek és hatások elvisznek, lehet, hogy ezt a szembenézést sokkal később végeztem volna el. Ilyen értelemben szerencsém volt. Ahogy abban is, hogy nem volt különösebben érdekes a figurám, se szuggesztív, se rámenős, se sztár-alkat. A hetvenes évek vége táján már volt egy csomó barátom, ismerősöm, s ha nagyon akartam volna, vagy nagyon hajtottam volna rá, össze lehetett volna szedni egy kötetnyi verset, elvinni Kormos Istvánnak a Móra Kiadóba, talán még ki is lehetett volna adatni – lehetett volna jóval korábban első kötetem. Nem lett volna rosszabb, mint az átlag, csak jobb se. De mivel se Budapesten nem voltam, se érdekes nem voltam, nem is bátorítottak. Ha meg bátorítottak, nem hittem el. Évekig, évtizedekig volt egy visszatérő álmom, hogy egy reggel fölébresztenek és bevallják: bocs, öreg, összebeszéltünk, hogy azt mondjuk neked, jók a verseid, meg tehetséges vagy, de hát ez hazugság volt, ugye megérted, vicceltünk. S én akkor ott vagyok felébredve, s még mosolygok is, hogy persze, de jó vicc. Ilyen álom. Még Szederkényi is folyton óvatosságra intett, egyrészt féltett, hogy fejembe száll a gyűszűnyi dicsőségem, másrészt a halála előtt elmondta, hogy sokáig ő se tudta eldönteni, hogy ez most igazán jó avagy sem. Mármint amit csinálok. Persze hozzá kell tenni, valóban lassan lett jó. S ez a Jelenkor nagypályáján azért látszott. Nekem „emberileg” általában megelőlegezték a bizalmat, aztán utólag rendre kiderült, nem nagyon bíztak benne, hogy erre vagy arra tényleg képes vagyok. Azt is mondhatnám, nem igazán hívtak felrepülni, noha ott voltam a rajban, ezért az ember berendezkedett valamiféle lassú, szerves átalakulásban, szépen lassan átstrukturálódtak az értékei, önmagához, az irodalomhoz, az íráshoz való viszonya. Megtalálta a bőrét, egy ráillőbb bőrt legalábbis. Számomra körülbelül ’75 és ’80 között derült ki, hogy mi az a tér, a „mai magyar irodalom” tere, amelyben én - és több száz nemzedéktársam – írom a verseimet. Szederkényi ösztökélésére elkezdtem recenziókat írni. Sokat és viszonylag szisztematikusan olvastam. A lapnál Ervin évtizedes munkájának kezdett beérni a gyümölcse, kezdett valóban összeérni a „pécsi” és a nem pécsi, vagyis „budapesti irodalom”. Az idősebbek, mindenekelőtt Csorba Győző révén láthatóvá vált, hogy a hagyomány nem csak a könyvekben van, hogy létezik egy eleven, tapintható múlt kapcsolatokból, levelekből, anekdotákból. A Fél korsó… körén kívül az ő és Bertók Laci barátsága rettentő fontos volt, máig az. Megismerkedtem kortársaim jó részével, értek a hatások, felszínesek, elementárisak, vegyesen. Odakerülve a laphoz, tapasztalnom kellett, hogy egy szerkesztőségből, egy szerkesztő szemüvegén át másként olvas az ember, rengeteg mindent újra vagy először akkor olvastam el. Amikor Mészöly Filmje ’74-ben megjelent a Kortársban, végig se olvastam, halálosan, áthatolhatatlanul sűrű volt, de éreztem, hogy ez valami egészen páratlan dolog, s tudtam, hogy ehhez még sok közöm lesz. S pár évvel a könyv megjelenése után el is gázolt, kevés ilyen elementáris könyv van számomra a magyar irodalomban. És nem véletlenül mondom Mészölyt, hisz azokban az években ő határozta meg a lap valódi fazonját, persze Csorba, – kicsit később – Balassa és Nádas mellett. És mennyi fontos könyv egyrakáson, Hajnóczy, Lengyel Péter, Nádas, Pályi, nem véletlen, hogy mind prózaírók. Mándyt, Ottlikot persze már olvastam korábban, de ebben a közegben sokkal erősebben hatott, elkezdett rólunk szólni. Rólam. Mikor a laphoz kerültem, akkor jelent meg a Termelési regény, Esterházy felszabadító hatása már nagyon erős volt. Bertókot akkorra jól ismertem, Tandori, Petri atájt lett a számomra élő irodalom. Megjelent a Világpor, Tolnai Ottó fantasztikus verseskötete. De nem is a nevek és a konkrét művek az érdekesek, hanem ahogy átjárták egymást rétegek, ismeretségek, nemzedékek. Ez egy lassú, látszólag iránytalan zajlás volt bennem, de volt, illetve lett hova lehorgonyozni magam, isten áldja a képzavart. Volt hova kötni, például, a groteszkre, az iróniára való hajlamomat, a bizonytalanságomnak a különféle alakzatait. S még valami: ekkortájban, Afganisztán lerohanása után kezdett eldőlni bennem, hogy reménytelen, hogy az irodalom vagy visszafordul önmagába, a művészetbe, a polgárba, az emberbe, az „új érzékenységbe”, vagy felzabálja és kiköpi a rendszer, a politika, ha úgy tetszik. Az Angyalstop, sőt a Csuklógyakorlat számomra fontos versei már ebből a televényből valók.

– Az Angyalstop megjelenésére azért, a korabeli kiadáspolitikának megfelelően, várnod kellett néhány évet, ezt tematizáltad is a kötet hátsó borítóján olvasható bemutatkozó szövegben, így 29 évesen, 1982-ben jelent meg az első köteted, ami ma már fiatal író számára elképzelhetetlen helyzet. Hogyan fogadott a nagybetűs irodalom mint olyan költőt, aki egészen másként, mondhatni, nagyon alulról tekint a Parnasszusra, ám a költészettől mégis több érintettséget mutatva, bonyolultabb és rétegzettebb viszonyt is, mint sok akkoriban ismert vagy porondon tartott szerző? Volt-e közvetlen találkozásod, mint költőnek, az akkori kultúrpolitikával?

„ Nem nagyon. Benne voltam ugyan a FIJAK-ban, azután a JAK-ban, de sose a közepében. Ismertem mindenkit, de például vezetőségi tagságot nem akartam vállalni. Hogy a JAK nagyon fontos, az nem volt kérdés, mégis, egyszerre szerettem, és kaptam tőle kiütést. A folytonos szájtépés idegesített, másfelől viszont, kívülről nézve én is egy voltam a szájtépők közül. Elég tehetségtelen szájtépő voltam, az üléseken némely barátom már kétszer megjárta a mikrofont a hozzászólásával, mire én félig kigondoltam, hogy mit kéne esetleg mondanom. Ezek mind arra intettek, hogy jobb nekem az asztalomnál. A JAK a 80-as években valódi intézmény volt, egy csomó későbbi politikusnak volt írói, JAK-os korszaka; mikor az első szabad magyar parlament megalakult, Csordással összeszámoltuk, hány képviselőnek adtunk vissza kéziratot anno. Szép nagy szám jött ki. A JAK-füzetek első éveiben viszont tagja voltam a szerkesztőbizottságnak. Az megfogható volt, már amennyire, úgyhogy azt elvállaltam. Ekörül volt ütközés a kultúrpolitikával, de itt sem személyesen ütköztem. Személyes ütközés saját szöveg miatt pláne nem volt, abba a fajta versbe, amit én írtam, nem lehetett és nem volt miért belekötni. Másrészt a kultúrpolitika nem ütközött akárkivel, márpedig én akárki voltam. S az is igaz, hogy alapvetően magammal voltam elfoglalva, inkább az volt a fontos, legbelül, hogy miképpen tudom a magam, az irályom hitelét megteremteni, mi az, amikor az ember nem hazudik saját magának. Ez egy nagyon hosszú folyamat, s íróként sem olyan magától értetődő, azt gondolom. Mindeközben az egyre inkább elromló, szétrohadó házasság fölött ott volt egy beállt élet, kaptunk lakást, beköltöztünk, Csilla rendes újságíró lett a Dunántúli Naplónál, én szerkesztő a Jelenkornál, kezdték ismerni a nevemet, legalábbis Pécsett. Az volt az én szerencsém, ami a szerencsétlenségem is, hogy időről időre elfogott a pánikszerű, ellenállhatatlan szorongás, a rettegés, hogy uramisten, ez most már mindig így lesz? S ha elfogott, nem tudtam többé szabadulni tőle. A házasság válságához ráadásul hozzájött, hogy rádöbbentem, én a szerkesztést sem tudom jól csinálni. Hogy így volt vagy nem, most mindegy, de rögeszmésen kezdtem úgy érezni, hogy nem tudom elég jól. Láttam Csordáson, aki okosabb, gyorsabb, flottabb volt, hogy mi az, valamit jól csinálni. Egyszerűen jobban tudta, mint én, ahogy mindent. Vagy majdnem mindent. De itt nem az összehasonlítás az érdekes, hanem hogy nekem magamnak lett elegem a szerkesztő-létből. Persze ezt úgy értsd, hogy emellett nagyon szerettem ott dolgozni. A Jelenkor azért az életünk volt, ügy, feladat, misszió. Másrészt kezdtem érezni, hogy nekem magamhoz, vagyis az íráshoz idő, több idő kell, s nem fogom tudni a Jelenkor mellett megcsinálni azt, amire esetleg képes vagyok. Éreztem, el kell döntenem, hogy író akarok lenni vagy szerkesztő. S ha író, akkor merem-e ezt az íróságot főállásban művelni, s ha merem, bármennyire imádom Pécset, el kell jönnöm onnan, mert ott nem lehet, legalábbis akkor nem lehetett szabadúszónak lenni. Tehát az életem összes stabil vagy annak látszó sátorkarója alól akartam kilépni egyszerre, mielőtt a fejemre roskad. Ennek a Csuklógyakorlatban csak az érzete van, nem erről szól, de az egésznek a röhögős, túlverselt szomorúsága mégis erről beszél. Hogy el fogok menekülni a házasságomból, a városomból, a bejáratott egzisztenciámból. Akkor voltam harminckét éves, s egyszerűen el kellett döntenem, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Máig azt gondolom, nem is kérdés, hogy jól döntöttem. Kellett hozzá némi bátorság, mert mindent ott hagytam, s nem tudhattam, lesz-e elég kapacitásom, szorgalmam és szerencsém a szabadúszáshoz, de sok bátorság nem kellett azért, hisz a szüleim és lassan a barátaim jó része is Pesten élt, szerettem Budapestet, soha nem volt bennem szikrája se „a vidék” Pest-ellenességének. Meg aztán válsághelyzetekben mindig összeszedtem annyi magabízást, amennyi kellett, nem volt más választásom, mint hogy bízzam. Pécsen senki nem értette igazán, illetve nem fogadta túl szívesen ezt a nagy menekülhetnéket, még tán Szederkényi érezte át a legjobban, több okból is. Mindenekelőtt persze a házasságomból kellett eljönnöm, tizenkét évig éltünk együtt, két jó évünk, ha volt. Pár hónappal azután, hogy elköltöztem otthonról és bejelentettem, hogy otthagyom a lapot, elmegyek Pestre, Ervin beteg lett, tüdőrákos. Maradtam még egy évet. Aztán Ervin meghalt, Csordás Gábor átvette a lapot, teljes joggal, neki járt, és rajta kívül senki nem tudta volna így, ennyi invencióval csinálni. Ő nagyon marasztalt, de nem tehettem meg, hogy maradok. Úgy hagytam ott Pécset, ahogy a szülővárosát hagyja ott az ember, soha vissza nem költöznék, de a legfontosabb hely az életemben.

– Verssoraid, versmondataid nem úgynevezett „rendes mondatok", azonban erősen hasonlítanak, pontosabban emlékeztetnek rendes mondatokra, rendes verssorokra. Ez az emlékeztetés egyszerűen szólva részint abból a kulturális hagyományból táplálkozik, ami gyakorta agyonidézve, agyonhasználva - ily módon némiképp nivellálódva - épült be a hagyománytudatba; részint pedig ez a hordalék, ami a te gyakorta emlegetett „morzsáriumod”, keveredik, illetve szólal meg együtt a köznapok, közterek nyelvével a műveidben, hihetetlen könnyedséggel, közös formába öntődve. Te műveled a nyelvet, vagy a nyelv művel téged?

– A kérdésben a válasz. A nyelv művel engem, de nem művelne, ha én nem művelném a nyelvet. Szerintem - persze ez közhely - egy ilyen viszony egy író esetében nem lehet más, csak interaktív. Egy fogalmazás, egy jogszabály, egy tévéfilmsorozat, egy politikai kiáltvány megerőszakolhatja a nyelvet, egy írásmű nem. Úgy értem, nem tanácsos. A nyelv ugyanúgy anyag, mint a márvány meg a festék, s ha a saját törvényei ellenében akarsz valamit, előbb-utóbb megbosszulja. Elreped, túlfolyik, kialszik, megsüketül. Ezt igen lassan tanulja és tapasztalja ki az ember, hogy mennyire nem tehetek vele azt, amit akarok, még ha a látszat ez is. Hanem azt, amit enged magával. Legföljebb azon vagyok, hogy nagyjából azt csinálja velem, amit akarok. Ehhez kell a mesterség, a technika, az alázat, s persze a kegyelem. Néha megkérdezik, hogyhogy ilyen jól tudok magyarul? De én egyáltalán nem tudok jobban, mint bárki. Nem használok több szót, a hétköznapi kommunikációm, amivel közlekedem a világban, nem rétegzettebb, nem is világosabb, mint az átlagé, sőt, láthatod, eléggé redundáns, terjengős. De művet létrehozni, az egészen más dolog. Mondtam már, ha nekem van egy kész történetem, azt fenntartásokkal írom meg, illetve az már nem megírás, hanem átírás. Akkor lesz igazán izgalmas, amikor a semmiből, egy mondatból indulsz el, van egy szavad, s nem tudod, hogy mit kezdj vele. Volt nemrég egy ilyen szó, testaranyozó, hogy álmodtam vagy kitaláltam, nem tudom, de lassan kinőtt belőle egy fikció, melyet akár fondorlatossá, bonyolulttá is föl lehet növeszteni, avagy szét lehet szálazni, ahogy vesszük. Én nem tudok máshogy dolgozni. Nyilván azért nem, mert alapvetően költő vagyok, ha van értelme ezeket a kondíciókat elválasztani műnemek szerint. Annyiban van, hogy valóban alapvető képességem egyrészt különféle lerongyolt jambusokban beszélni, amit a hülye is tud, ha egy kicsit gyakorolja, másrészt meg szokatlan, váratlan szavakat, szóképeket kitalálni, szavakat vagy dolgokat úgy egymás mellé helyezni, hogy a legkülönösebb arcukat, ha úgy tetszik, a legérzékibb, legplasztikusabb oldalukat mutassák. Talán ez a két képességem, ami van, és ezek inkább költői képességek, mint epikusak. Az emlékezetem is költői típusú, hézagos, intuitív emlékezet, képtelen vagyok rendszerszerűen emlékezni akár az elmúlt napra, hangulatokra azonban olykor lucidus pontossággal. Úgy kezdődik, hogy látsz egy képet, s azt valamiképp megpróbálod leírni. Így működöm, s ez néha rettentő strapás. Ha szépírok, nagyon a nyelvre bízva működöm.

– Aki azt mondja, te nagyon tudod a nyelvet, arra gondolhat – ha a nyelvet valóban egy nagy masszának képzeljük el –, hogy ennek az anyagnak inkább a széleivel dolgozol. Olyasfajta részeivel, amelyek nem szembetűnőek, nem látszanak mindig és nem feltétlenül találkozik velük az ember általában az irodalom olvasásakor. De visszatérve a költői vagy epikus emlékezethez: az mégis nagyon finom, erudícióra mutató képességnek látszik, amilyen könnyedséggel szervesülnek szövegeidben az irodalmi idézetek.

– A könnyedség, avagy a rosszul emlékezés bája, ha úgy tetszik. Mondom, nekem meglehetősen rossz a primer emlékezetem. Például sok kollégámmal ellentétben én nem tudom fejből a saját verseimet. Ha valaki citálja, akkor valószínűleg felismerem, nem mindig, de általában igen. Talán a rövidebbeket tudnám is rekonstruálni, de sose pontosan úgy, ahogy megírtam. S erről van szó. Mert ez azzal az idézetmennyiséggel is így van, amelyik jár, alakul és átalakul az ember fejében, mindannyiunk fejében. Vagyis az én idézettechnikám alapja ez a másfajta, egyfelől pontatlan, másfelől kreatív emlékezet. Nagyjából emlékezem mondatokra, ahogy mindannyian így, kicsit átalakítva, kicsit kontaminálva emlékezünk a klasszikus és korabeli idézetekre, a jelszavakra vagy a hajdani táncdalfesztiválok slágertöredékeire. Az összes olyan mondatra, amely többször, rendszeresen elhangzott az életünk színterein, legyen az a Himnusz (a magyar, a szovjet, a székely) kezdősora vagy a legostobább reklámszöveg, teljesen mindegy, hogy micsoda, bármire, ami belemegy a fülünkbe, összeáll egy hangzó, eleven masszává. Vannak éles és homályos, pontos és rontott részei, s engem nyelvileg is, működésében is ez érdekel, hogyan él a közösségi emlékezetben ez a hagyományanyag – mintamókus, fenn a fán. Legalább annyira érdekel önnön lekopottsága, mint hogy mit csinál „vendégszövegként" egy új közegben. Tehát ilyen állapotú szövegeket állítok elő, illetve a vendégszöveget nem az eredeti, hanem abban az állapotában használom, ahogyan él a hagyományban, a nemzet hétköznapi emlékezetében. Ha nem emlékszem pontosan, mondjuk, egy Ady-idézetre, sajnos általában nem emlékszem, akkor vagy megnézem, vagy rekonstruálom. Átírom, kipótolom, összedrótozom. S innentől fogva ott a tág világ, a parafrázisok hatalmas birodalma nyílik föl. Az már tisztesség kérdése, hogy az ember megnézi, hogy akkor én most honnan vagyok, netán magában rekonstruálja, hogy miből mi lett. Néha olvasom a kritikákban, hogy ez vagy az a sorom parafrázis volna, s hogy honnan való az eredetije, bizony sokszor meglepődöm. Ez nagyon fura játék, a kritikusok egyébként nagyon inspiráló játéka. Amikor a Hősöm teréről írtak, felsoroltak néhány olyan előképet, melynek a létezéséről sem tudtam. Az irodalom-tudomány szempontjából most akkor parafrazeáltam ezeket a szövegeket, vagy nem? Az, hogy nem tudom, nem olvastam, az nem erény, de az előképek, kapcsolódási pontok száma szinte végtelen, és azzal a műveltséganyaggal, amivel az én szövegeimet elemzik olykor, azzal én nem tudok versenyezni. Jó néhányszor éreztem, hogy bizonyos szövegek „kulturáltabbnak", rétegezettebbnek, alludálóbbnak tűntek az elemzők szemében, mint amilyennek én láttam őket. Ha akarom, ez a „gondolta a fene”-effektus, ha akarom, egyszerű műveltséghiány, amit az ember vagy bevall, vagy nem. Szomorúan és pironkodva kell belátnom, hogy mivel az életem nagyobbik felét ilyen szövegek létrehozásával töltöm, kevesebb idő jut az úgynevezett feltöltődésre. Arra is öregedvén jön rá az ember, hogy bár néha muszáj, nem érdemes átrohanni könyveken, mint valami rohamturista: ott járt, de nem látott semmit.

Annak idején ugyan éreztem, hogy az Angyalstop nem rossz kötet, de fogadtatásán meglepődtem, s főleg azon, hogy mennyi mindent látott benne és belé a kritika. S hogy mennyire a nyelvkeverést, az allúziógazdagságot és a formakészséget vette észre már akkor. Ha ezt a könyvet a sárga földbe döngölik ’82-ben, majdnem biztos, hogy szégyenemben csöndesen eloldalazok a literátorság szelídebb vizeire, s könnyen lehet, hogy az írást is végleg abbahagyom. Persze azért nem bántam, hogy későn lett könyvem, mert akkorra már olyan lett, hogy nem lehetett anullálni. Épp a nyelvi és a formai erőt dicsérték, miközben én inkább azt gondoltam magamról, hogy nem tudok úgy bánni a nyelvvel, mint ahogy kéne, és rosszabbul tudom a formát, mint kéne. Nagyon kényes és döntő pillanatok ezek, elkezdenek valamilyennek tartani, és ha ez nincs ellenedre, lassan olyanná válsz. Ha azt mondják, hogy te ezt meg tudod csinálni, akkor talán meg is tudod, valóban. Lám, mondják, a nyelvvel ezt meg ezt lehet tenni, tényleg, mondod te, te se tudtad, hogy lehet, de lám – és megteszed újra. Lassan kezded elhinni a rólad kialakult képet, s efelé mozdul a költészeted is. Nálam például nem egy szárazabb, szikár, intellektuális irányba, hanem egy játékosabb, teltebb, parodisztikusabb irányba, a rím, a rímjáték és a kötött formák felé. Ez kezd érdekelni. Itt persze megvan a kritikusok felelőssége, amivel nem azt akarom mondani, hogy a kritikával valakit radikálisan ellenkező pályára lehetne állítani, mint amilyen az illető, de rettenetesen fontos, hogy mit mondanak rólad. Az író csinálja a kritikust vagy a kritikus az írót? Mindenesetre olyan jól fogadtak, hogy az Angyalstop után eléggé megijedtem, akkor most mi lesz. Az, hogy fogadnak, az fontos. Balassa Pétert is a kötet révén ismertem meg. Balassa hallotta, alighanem Esterházytól, hogy itt van egy jó első kötet, s mivel szegről-végről már a Jelenkor révén ismertük egymást, egyszer telefonozott, hogy üljünk le, beszélgessünk. Én teljesen meg voltam rémülve, hogy mit tudok én mondani a Színeváltozás Balassájának. A Gerbaud-ban találkoztunk, s először nem hittem el, hogy ő az, merthogy olyan volt, mint a Színeváltozás-béli fényképe, melyről én kispekuláltam, hogy tévedés, nem lehet ilyen egy esztéta, de ilyen volt, bejött egy nagydarab, oroszos, dosztojevszkijes figura, akár egy ballonkabátos fiatal szénégető. Mondtam ezt később, évek múlva Péternek, nagyon tetszett neki. Az egy nagyon jó beszélgetés volt. Néztem rá, néztem rájuk, mint a félistenekre. Hát hol vagyok én tőlük, gondoltam, meg bárkitől? Hogy ő is meg Mészöly is meg Esterházy is észrevettek, persze ebben benne volt a Jelenkor, benne volt Ervin keze is.

– A Parti Nagy-recepció különböző írásai szokatlanul sokszor emelnek a címükbe egy-egy PNL-mondatot, kifejezést, leleményt. (Nagyon jellegzetes az a nyomdahiba, amit a Pécsi Estben olvastam egyik könyved kapcsán: A hullázó Balaton.) Túl a gyakorta emlegetett „nyelvhúson", amin már rágódtunk egy kicsit, ez a jelenség az olvasóra gyakorolt eleven hatásról is árulkodik. Mennyire foglalkoztatott/foglalkoztat a munkáid tőled független utóélete, a „fiatal költő” eredendő kíváncsiságától eltekintve? Szakma, civil olvasók?

– Amikor az ember elkezdi a pályáját, van körülötte egy kis borzolódás, de azért amit én csináltam és csinálok, azt egy viszonylag szűk réteg olvassa. Nem csak ennek a rétegnek szól, és e rétegen keresztül, áttételesen sokkal szélesebb körbe eljut, mégis, ez fogadja be, ez veszi észre. Úgy saccolom, egy 20-30 ezres kör, azon az én könyveim semmiképp nem kerülnek kívül, együtt se, nemhogy külön-külön. A versek semmiképp, de a próza sem. Én a novelláskötetről is, de főleg a regényemről azt hittem, hogy olvastatja magát, ez sajnos nincs így, ezt hinni naivitás volt. Főleg a Hősöm terénél kaptam olyan olvasói visszajelzéseket, hogy bonyolult, nehéz olvasmány, hogy elkedvetlenítő stb. Az ember mindig többet föltételez az olvasó képességeiről, főleg kitartásáról, s most olvasókon nem a szakmát értem. Egyébként nem hiszem, hogy volna 20-30 ezer olvasóm, ez nagyon sok, ennyi lehet a potenciális kör, hogy a valódi mekkora, nem tudom, de nagyon jó olvasók. Főleg fiatalok, és ez jó, hatni jó, ifjú szívekben élni, persze. Talán többen olvasnak, többekre hatok, mint egy átlagos kollegám, nem jól mondom, nincs átlagos kollegám – mint a kollegáim átlaga. S talán nemcsak mint egy nyelvi mutatványos hatok, mert azért a kritika szereti ezt leegyszerűsíteni. Ha van az írásaimnak utóélete, annak örülök, hajtani nem hajtok rá, egyrészt, mert nem lehet, másrészt meg minek. Továbbá nem kell ezt eltúlozni, a hatást. Ebbe benne van a többműfajúság, többen akadnak belém, mintha csak verset írnék, és benne van az is, hogy ezek a szövegek meglehetősen attraktívak, tragikum és komikum nehezen választható szét bennük, némely versek „szórakoztatóak”, szlogenek, dumák, az anyagom, a merítésem egyszerre magasirodalmi és populáris. Ez az irály hovatovább megjelenik a publicisztikában, a jobbfajta sajtóban is, nem az én irályom, persze, de sokaké, akik közé én is tartozom, egy játékos, ironikus, frivol, regiszterkeverő beszédmód. Erre manapság újságíró-karriereket lehet alapozni, ezt nem pejoratíve mondom, jó, hogy hat és szétszivárog, még az se baj, ha már a csapból is folyik. Legföljebb az ember egy kicsit kihátrál a sémából, más nyelvek és tónusok felé. Hogy bizonyos irodalomból levetett patentek megjelenjenek a közbeszédben, az azért is fontos, hogy ne vesszen ki az olvasóból a bátorság, a kreativitás. Hisz az irodalmi mű egy nagyon is kézzelfogható valami, gyúrható, szétszedhető, összerakható. S legyen mindennapi tapasztalat, ne csak az irodalomtudományé, hogy a szöveggel teljesen autentikusan dolgozom mint olvasó. Megvettem a könyvet, azt csinálok vele, amit akarok, ha én attól vagyok boldog, hogy alszom rajta vagy megeszem vagy egészen másképp olvasom, de ez egy aktív viszony, s ráadásul el is tudom mondani, hogy miért, persze nem kell elmondanom – akkor ez az én olvasatom. Ha bárki bármit közrebocsát, ezzel számolnia kell. A félreolvasással. Amiből van jó és rosszhiszemű, naná. Nincs értelme nyavalyogni, hogy az embert lenyúlják, utánozzák, vagy kivesznek passzusokat a szövegéből, és itt-ott az Interneten látja fölbukkanni. Azon sincs értelme fölháborodni, ha a neve alatt a hálón egészen szar verseket közölnek. Múltkor találtam ilyet valamelyik site-on, valaki másnak a szövege az én nevem alatt. Ezzel együtt annak örülök, hogy sikerült az irodalom köznyelvén, az irodalmi nyelven változtatni, hogy más, szabadabb, elevenebb és főleg emberibb, mint amilyen ez a köznyelv, mondjuk, harminc évvel ezelőtt volt. Nem nekem köszönhető ez, persze, hanem sokunknak, és nemcsak az úgynevezett nyelvcentrikus íróknak. Minden jó mű, azt hiszem, nyelvcentrikus. Legföljebb arányokról és fokozatokról van szó, hogy ki mennyire merítkezik meg a nyelvben, mennyire hagyja magát sodortatni. Nyelv-iszonya csak a rossz irodalomnak van, amelyik mindenáron meg akarja mondani a tutit, kőbe akar vésődni, és ebben a nyelv csak zavarja.

Visszatérve a kritikára, nem kell azért mindent elhinni. Komolyan kell venni, de nem kell elhinni, sem azt, ha az embert föllihegik, sem azt, amikor lefanyalogják. A kritikus olykor írhat hülyeségeket, de a kritika sokkal okosabb nálam, s a különféle profi olvasatokból, azokból is áll össze az, az is, amit én gondolok a saját műveimről. Annyit mindenképpen jelez a recepció, egy könyv teljes recepciója, hogy valami igazán jól sikerült vagy kevésbé. Nekem a kritikával akkor volt a legnagyobb bajom, amikor nekem kellett másokról írni. Szederkényi, főleg kezdetben, nagyon kapacitálta, hogy írjunk recenziót, szinte munkaköri kötelességgé tette. Igaza volt. Gábort persze nem kellett kényszeríteni, de nekem kínlódás volt, bár ha túl voltam rajta, ha megírtam, boldog voltam. Többször írtam Bertókról, aztán Petriről, Rakovszkyról, elég sok írás ez, 15 év alatt összejön 5-600 gépelt oldal, kb. Mindig muszáj-feladatnak tekintettem, azt éreztem, idegen terepen vagyok, mármint a kritikáén, és illik annak szabályrendszerét, argumentációját betartanom. Ez a nyolcvanas években így-úgy még működött is, de vagy elvesztettem a fonalat, vagy maga a fonal vált annyira gubancossá, hogy nem tudtam követni. Mondjuk azt, hogy elvesztettem, s onnantól fogva ez abbamaradt. Legszívesebben úgy írnék egy könyvről, hogy aláhúzok benne fontos mondatokat, és kigépelem őket, mint a Családáradással tettem. Azt jó volt csinálni. Nem akartam, nyilván mert nem tudtam igazán a magam képére, a magam irályára szabni ezeket az írásokat. Esterházy vagy Kukorelly a maga számára remekül kitalálta ezt a műfajt, a nagyon szubjektív könyvrőli szépírást, valami ilyesmi máig foglalkoztat, úgy viselkedni a könyvekkel, mint a saját emlékeiddel, úgy „tematizálni” őket, mint az élet bármely más területét, amit megírsz. Ez számomra nem nagyon lehetne más, mint egy töredékes olvasónapló, három sorok, nyolc sorok, féloldalak, nem azért, hogy bemutassam vagy megítéljem az adott könyvet, hanem hogy följegyezzem, éppen most mit látok benne, ha szamárfület vagy kávéfoltot, akkor azt. De a hosszú örömolvasások jó ízét mostanában nem érzem. Igaz, az örömírásét is ritkán. Sokszor félek attól, hogy nem marad idő érlelni valamit, pihentetni, nem marad idő nézni, hogy nő a fű. Az ember ebből él, ez termelés is bizonyos fokig, s elkurvulni nem lenne jó, bár ahhoz én már nem vagyok elég ambiciózus. Másrészt tele a világ könyvekkel, dugig. Ha csak a költészetet nézem, egy évben megjelenik 150 verseskönyv, négyre-ötre sem emlékszünk, sőt a szerzője is alig emlékszik vissza évek múltán, hogy „volt egy kis kötetem” – egy ciklusnyi füzet volumenizált papíron. A Grafitnesz, vagyis egy új kötet összerakását évekig húztam. Tulajdonképpen az döntött mellette, hogy sokan, sokszor kérdezték, ez vagy az a vers hol jelent meg, hol lehet megtalálni. Egyszerűbb lett volna azt mondani, ebben és ebben a kötetben, nem azon gondolkozni, hogy vajon melyik Szép versekben lehetett? Persze ez nem elég indok egy könyv közreadására, magam is nyegleségnek tartottam, s végig kellett gondolni rendesen, hogy mi is lesz ez a könyv, ha összerakom. Mi és mennyi lesz az a munka, amit bele kell rakni. Kéthónapnyi munka lett, éjjel-nappal, úgy, hogy a versek 90 százaléka kész van, illetve volt.

– Egy Károlyi Csabának adott interjúban mondtad, hogy tizenöt évedbe telt „mire azt mertem mondani arról a dologról, amit csinálok, hogy munka”. Ez a „merész” kijelentés talán a prózaírással, a rendszeresen leadandó „Sedobok”-kal lehetett összefüggésben?

– Hát igen, későn, nagyjából a nyolcvanas évek elejétől mertem lemunkázni a magam írói tevékenységét. Voltam annyira része a céhnek, hogy már nem fordult ki a számból a mondat, s amikor megkérdezték, dolgozol-e, akkor azt felelhettem, igen, dolgozom. Bennem ez nagyon erősen összefügg Csordás Gáborral, a barátságával, a hatásával, én tulajdonképpen, már amennyire, tőle tanultam meg dolgozni, elvégezni, felpörgetni, nem hagyni ott, ha nincs kedvem, tehát profi módon elvégezni a munkát. Persze, nagyon összefügg a prózaírással is, nem mert a versírás ne volna munka, jaj, de mennyire, hogy az, hanem mert a prózát inkább lehet reggeltől estig csinálni, faltól falig. Inkább, de nem feltétlenül. Úgy is mondhatnám, másként tevékenység, mint a versírás. Prózát a régi Magyar Naplóban, előbb Reményi Jóska inspirálására kezdtem írni, a sorozatom, a Se dobok, se trombiták akkor indult be, amikor összeállt a Dérczy-féle szerkesztőség. Az én prózai munkásságom jó részét Dérczy Péter taposta ki belőlem. Neki ilyen értelemben a legtöbbet köszönhetem, illetve neki nagyon sokan nagyon sokat köszönhetünk. Dérczy ebben a magyar irodalomban az egyik legstabilabb ember, alapember.

1990-ben megjelent a Szódalovaglás, utána jött bizonyos pánik, valóban nem tudtam, hogy mihez fogjak. Tudtam, hogy ez jó kötet, hogy ezzel a könyvvel tényleg sikerült valamit elvégeznem. De elvégeztem, s akkor most mi legyen? Írjam szakmányba a töredék-verseket? Működtessem a versírógépemet, bizonyos fokig visszaélve azzal, hogy nem nagyon tudok olyat írni, amit ne közölnének, ha fölé írom a nevemet? Ezt nem akartam, a töredéket nem jó aprópénzre váltani, amikor az ember a valódi töredékeiből létrehoz egy művet, mire mű lesz, addigra azok úgyis áltöredékek vagy mű-töredékek, ahogy tetszik. Ez tehát afféle válaszútnak látszott, ott volt a jól kidolgozott kaptafám, maradhattam volna mellette, de akkorra már nagyon vonzott az epika. A Szódalovaglás már epikus mű, legalábbis epizál, nem transzparensen és nem programszerűen, de elmondja az én történeteimet vagy az én szerelmeimet, ha úgy tetszik, elmondja a nyolcvanas éveket. A könyvben megjelenik egy csomó név, csomó figura, kíváncsi voltam, ezekkel mit lehet kezdeni, prózában. Elkezdem sétáltatni őket, gondoltam, vonuljanak föl, tegyenek ezt-azt, s eközben velük és általuk tanulom a mesterséget. Úgy terveztem, abszolút hagyományos maupassant-os vagy Gelléri Andor Endré-s novellákat fogok írni, nagyon lineáris, „konzervatív” szövegeket. De ez nem sikerült, hogy is sikerült volna, folyton elvitt a határidő, elvitt a saját fegyelmezetlenségem. Meg az ötleteim, a reflexeim, az anyag, a képek. Az egész sorozat a novella és a tárca, sőt a publicisztika közti sávban csúszkált, avagy ebben volt tartva, így is mondhatnám. Rájöttem, hogy gyakorolni is csak élesben lehet, másrészt egy klasszikus novellához történet kell, amit én nem különösebben szeretek kitalálni. Merthogy nem vagyok benne jó. Így rendre az történt, hogy elkezdtem a soros Sedobokat úgy, hogy azt se tudtam, hogyan folytatom. Valahonnan került egy kezdőmondat, az távlatokat nyitott, ugyanakkor le is szűkítette a lehetőségeket. Aztán mire lett egy első oldalam, már kezdtem sejteni, hogy mi lehet ez. Kivettem a papírt, kezdtem újra, eljutottam a második oldalig, és így tovább, harmadszorra, negyedszerre végigírtam, s akkor még végigmentem rajta párszor. Eközben tapasztaltam ki a saját „epikus” természetemet, mi az, hogy nyelvből dolgozni. Közben jött a drámaírás meg a fordítás, évek alatt az ember bizonyos rutint is szerzett, megtanult pár dolgot. Tudod, mi vonzott nagyon a prózaírásban? Hogy az ember egy hosszú prózánál ugyanazt a dolgot csinálja akár hetekig, évekig, reggel ott folytatja, ahol tegnap abbahagyta. Az egész más, hogy egy versen olykor hónapokig szöszöl az ember vagy hónapokig csiszol egy novellát, de elkezdeni szeptember 15-én és befejezni jövő év március 15-én, előtte dolgozni a tárggyal, a témával hónapokat, hozzáolvasni, jegyzetelni, vázlatolni, úgy tenni a dolgom, mint a rendes regényírók – ez nagyon vonzott, de csak évek múlva, a Hősöm terével jutottam oda, hogy ezt valamennyire kipróbáljam. A regény bizonyos részei már megvoltak, elkezdtem e részek után menni, egyszerűen sajnáltam eldobni őket, s addig dolgoztam velük, amíg bele nem illődtek ebbe a cselekménybe. Sokat kínlódtam vele, kezdetben azt hittem, hogy egyszerűen szétdobom az egészet, s kvázi újraírom, de nem lehet teljesen újraírni valamit, ami bizonyos nyelvi szint fölött van, ami már jól megkötött, svungja van, aurája. Versnél ez kevésbé probléma, de regénynél a nagy terjedelem miatt bizony eléggé az. Egyébként ha Závada Pali nem mondja, hogy most írd meg, illetve, hogy ezt írd meg a terveid közül, mert soha nem fogod később megcsinálni, nem írtam volna meg. S igaza volt, nagyon örülök, hogy meglett, de tudom, hogy ez sem volt az a türelmes, ráérős teremtés, amire vágyom. Végig bennem volt a türelmetlenség, sőt ingerültség, hogy ez kitérő, nekem igazából nem ezt kéne csinálni. Ez a legnagyobb bajom, bárhol vagyok, idővel rám tör, hogy nem ott kéne lennem, bármibe kezdek, azt hiszem, hogy nekem most nem ezzel kéne foglalkoznom. Miért ezzel töltöm az időmet? Már rég azt a bizonyos „fürdőregényt” kellene írnom, öt éve ezt kéne írnom ezerrel. Közben persze sok minden jött, itt van a Berlin-könyv, de ha abba kezdek, mi lesz ezzel és amazzal? Sőt, mi a fenének írok én prózát, amikor az a dolog, amit egyedül én tudok, azt gondolom, mégiscsak itt van a versekben, a versek táján – de hát nem tudhatom állandóan, nem lehet éjjel-nappal „tudni”, s ez nem is így függ össze. Viszont ahhoz már elég, hogy az emberben mindig legyen egy rossz érzés, bármit csinál: biztos, hogy ezt kell csinálnom? Ez alkati kérdés, teljesen független az íróságtól, az ember ilyen aggályos, szorongós. Tökölni életre-halálra. Most is egyrészt rengeteg a dolgom, másrészt nem tudom, mi lesz a Grafitnesz után? A nyár és az ősz, legalábbis ami időt a lányunk, Anna Berta hagyni fog, eltelik egy csomó fordítással, mindegyik izgalmas, jó munka, arról nem is beszélve, hogy meg kell élni, hiteleket kell visszafizetni. A Berlin-könyvhöz, amit nagyon szeretnék megírni, s tényleg nagy örömmel csinálnám, az idén nem tudok hozzányúlni se, pedig benne van több mint egy év munkám, ott a gépben egy csomó részlet, vázlat, ott a könyv, csak le kell faragni róla a fölösleget. Nem éri meg nem megcsinálni, ötvenéves vagyok, lehet, hogy élek harminc évig, lehet, hogy ötig. A Grafitnesz Őszológia-ciklusát, ami a tervezett egésznek tán ha egyharmada, mindenképpen meg akarom írni. Tán ez lenne a legfontosabb. Azonkívül egy regényt, egyetlenegyet még meg kéne írni, úgy, ahogy én elképzelem, egy regény-regényt, rendes klasszikust, zúgó-zengőt, az én nyelvemen. Az öt év minimum, de inkább hét-nyolc.

– Ennek a bizonyos „fürdőregény”-nek van valahol valami nyoma?

– Egyetlen novella, Az ördög Bádekkerben, ami az Alföldben jelent meg pár éve. Ezenkívül van egy erős, homályos vízióm, ahogy mondani szokták. Valami lassú járatú, nagy merülésű regényt képzelek, egy sokágú, klasszikus thrillert, amely egy század eleji fürdőmiliőben játszódik, s magába veszi az akkor létezhető mindenféle nyelveket, nemcsak az irodalmi, hanem az irodalom alatti nyelveket is. Például az akkori testkultúra, fitnesz-kultúra nyelvét, az akkori pornográfia nyelvét, a fürdőorvosokét, a fürdőskurvákét. A testről való beszéd nyelvét, egy olyan roppant eleven s mégis irodalom alatti nyelvet, olyasmi nyelveket, mint amilyen például Csáth és Kosztolányi naplóiból látszik. Visszamenőleg csinálni irodalmat ebből a nyelvből. Illetve: megteremteni. A fürdők világa elképesztően erős. Eleve egy mindennapokon kívüli világ, a rendkívüliség világa, a nyáré, a levetkőzöttségé, a szabad és diadalmas testé, de ugyanilyen erővel a deformációé és a betegségé, a halálé is. Egy gyógyszálló tere rém sűrű és erős közegnek tűnik nekem. Ehhez hozzájön még a századelő egészségmozgalma, s az is, hogy bár beszélünk róla, a kultúrában mennyire minimálisan létezik a test, a testnek a bajai, bánatai, szükségletei, s ezekből milyen kevés válik kulturálisan tematizálhatóvá. Nem is csak a prüdéria miatt, hanem mert nincs nyelve, nincs vele törődve. Viszont ezt egy szétbeszélt, gátlástalan és nem erotikus nyelven, ezen a „mai” nyelven már nem lehet megírni, tehát a könyv kvázi az utolsó békeévben, 1913-ban játszódna. Erről rengeteget tudok beszélni, szoktam is magammal, van egy csomó jegyzetem, de még mindig annyira az elején vagyok a dolognak, hogy évek telnek el, amire esetleg igazán beleállok. Két éve nagyon közel volt, hogy elkezdjem. Amikor kimentünk Berlinbe, azt gondoltam, hogy egy év alatt lábra állítom ezt a könyvet, de be kellett látnom, Berlin olyan erős, hogy úgyis elhajlít, s megint jönne a kétely, hogy ha ezt csinálom, ez a rossz, ha azt csinálom, az a rossz. Az nem jó jel, hogy voltak már ilyesféle nagyszabású terveim, aztán elhalványodtak, elmúltak. Nagy regénynek nekiállni rém kétséges dolog… Hét-nyolc évvel ezelőtt például akartam csinálni egy Kis magyar nyelvtant, egy Rácz-Takács méretű közepes könyvet, amelynek megírom a példaszövegeit. Van tehát egy rendszeres magyar nyelvtankönyv, ahol példaként magyar klasszikusoktól idéznek egy-egy mondatot. Azt terveztem, hogy ezeket a példákat megírom saját mondatokból, úgy, hogy a nyelvtani példa egyre erősebb és erőteljesebb lesz, a példák közt mindenféle titokzatos kapcsolatok támadnak, szétfeszítik a keretet, tehát egy akadémiai rendszertan struktúráját, mint egy talált szerkezetet, kaptárt, kitöltöm eleven szövegekkel. Tán ez lett volna a Mintamondatok 1. Nagyon sok ilyen tervem, ötletem volt, ami elmaradt vagy elíródott másba. Legkészebben a gépemben a Biankó-sorozat van meg, amit a 2000-ben közöltem kéthavonta töredékekből, afféle félnaplót vagy álnaplót. Ebből szeretnék egy nagy kirakósdit csinálni. Azonkívül A hullámzó Balaton óta született egy jó kötetnyi novella, meg egy csomó Fikarc, ezen mondjuk nem kéne sokat dolgozni.

– A Mediawave zsűritagjaként, valamint a Magyar Mozgókép Alapítvány Játékfilmes Kuratóriumának volt tagjaként bepillanthattál valamelyest a filmes szakma háttérműködésébe. Azóta Taxidermia címmel filmforgatókönyv készült az egyik novelládból, Pálfi György és Ruttkay Zsófia munkája, de nem kaptak támogatást a filmjükre. Melyik is ez a novella?

– Két novellából, A hullámzó Balatonból és A fagyott kutya lába címűből rendezné Pálfi Gyuri, kvázi családregényként írták meg a forgatókönyvet, szerintem nagyon jól. Nekem ebben alig volt munkám, amikor készen lettek, megmutatták, inkább csak átnéztem, nyelvileg, hogy úgy mondjam. De nem kaptak egy fillért sem. Az Ibusárból is lenne film, Payer Róbert rendezné, szintén nem kapott pénzt. Azt a forgatókönyvet én írtam. Érdekes, hogy az Ibusár még mindig napirenden van, szinte minden évben van egy bemutatója. Szeretik a színházak, nem gondoltam, hogy ekkora karrierje lesz. Úgy érzem, van benne egy film. Szép lassú film lehetne az örök vidékről, az örök kádárizmusról.

– Írtál-átdolgoztál hangjátékot, s eljutottál a színházig: a Gézcsóktól az Ibusáron át a Mauzóleumig. Vonzott a színház, vagy a színház vonzódott hozzád? Elkezdtél drámát írni, avagy, mint sok más író esetében, jött egy dramaturg, egy rendező, s megkért, hogy írjál darabot?

– Ez is a mondat felől, a nyelv, a próza felől van. Úgy kezdődött, hogy a 90-es évek legelején A test angyalából kért a rádió egy hangjátékot, az volt az első dramatikus munkám Máté Gáborral, Bodnár Erikával, Csákányi Eszterrel, Udvaros Dorottyával. Magos György rendezte, nagyon szerettem velük dolgozni. Ez volt az egyik nagy, „drámai” élményem a 90-es évekből, ez a Magos-féle hangjáték-műhely, a másik a Kamra. Amikor szintén hangjátékként megírtam az Ibusárt, Dobák Lívia, akit még Pécsről ismertem, elkérte a debreceni színháznak. Pinczés István megrendezte, és nagy sikere volt. Így kezdődött, de én a színházban is kívülálló vagyok, szeretem, de félek is tőle, mert ha nincs határozott dolga az embernek, akkor könnyen elúszik, a színházi lét megadja a munka illúzióját, holott számomra a színház vonatkozásában is az a munka, hogy ülök otthon, és létrehozok szövegeket, amiből ők előadást csinálnak. Viszont ott lenni, látni, ahogy a színészek dolgoznak, nagyon jó. Egy évig voltam a Vígszínház ösztöndíjasa, de nem tudtunk egymással mit kezdeni, én meg a színház, nem is volt hozadéka. Illetve dehogynem, Radnóti Zsuzsa felkérésére megírtam a Petőfi Irodalmi Múzeumnak a Gézcsókot, ezt a levéldarabot Kosztolányi utolsó szerelméről. Egyszer át kéne írni, megcsinálni rendesen, ebben az új változatban biztos, hogy elsősorban a feleségről, Harmos Ilonkáról szólna, meg persze Kosztolányiról, és mindenekelőtt a halálról. ’94-ben a Katona József Színház részéről Zsámbéki Gábor felajánlott egy drámaírói ösztöndíjat, s azt gondoltam, ha már ilyen „sikeres drámaszerző” lettem, akkor írok egy „igazi” színdarabot. Úgy értem, hogy egy hagyományos, „klasszikus” drámát, Molnár Ferenc-i masinériával, mintegy megtanulandó a mesterséget. De hát ebből nem lett semmi. Sokkal jobban izgatott, hogy képes vagyok-e és mi módon az akkor már prózában működő figuráimat fölvinni a színpadra, megélnek-e egy más közegben? Ha akarom, a Mauzóleum is átirat, vagy legalábbis nagyon erős parafrázis, amivel tényleg nagyon sokat dolgoztam, közben tapasztaltam meg egy csomó mindent az átírásról, átfordításról. Amikor Wiepersdorfban, Németországban voltam négy-öt hónapig, az ott töltött idő első felében a Mauzóleumot írtam, másik felében pedig a Sedobokat dolgoztam át A hullámzó Balaton-kötetbe. Megjegyzem, évekkel később rá kellett jönnöm, hogy amit ezek a novellák, azzal, hogy átírtam őket, nyertek, annyit el is veszítettek, néhány szöveg a Sedobokban elevenebb, mint A hullámzó Balatonban. De hát az ilyen átírósdiban van ilyen, van vereség, meg van győzelem. Most már nem gondolom egyértelműnek, hogy mindent át kellett volna írni. Visszatérve a Mauzóleumhoz, amikor elkészültem vele, s megmutattam, nem nagyon hitt benne senki, finoman szólva. Még leginkább Máté Gábor, aki megszerette a darabot, de ő is úgy gondolta, hogy ezzel még rém sok munka van, túl sok a szöveg, ezt a színpad nem bírja ki. Elkezdtünk ketten dolgozni, eredetileg a nagyszínpadra terveztük, a terek miatt, aztán már a szereposztás után derült ki, hogy a Kamrában fogják játszani. Ez nem is volt baj. A Katona színészeivel együtt dolgozni, bejárni a Mauzóleum próbáira, nekem, mondom, az évtized egyik legfontosabb élménye volt. Nagyon nagy színészek dolgoztak együtt, nem is mondok neveket, az egész szereposztást kéne mondanom, tényleg. Érdekes volt például látni, hogy állnak ők egy olyan szöveghez, amit mintha az utcán hallottak volna. Sorról sorra meg kellett tanulniuk, hisz mint egy partitúra, csak úgy működött a szöveg. Ha valamit kitaláltak, akkor jöttek, hogy nem lehetne-e valahogy beletenni a darabba, s vagy azt mondtam, hogy igen, vagy azt, hogy bocs, ezt nem. Húzni lehet, de beleírni csak én írhatok bele, hadd fogalmazzam meg én az ötleteiket, mégiscsak én látom át nyelvileg. Ami a legjobban érdekelt, hogyan tud a nyelv meg a mondat egy színházi este szereplője lenni. Persze a történetet fel is kellett dúsítani. Ha rajtam múlik, sokkal radikálisabban csinálom, sokkal kevesebb a cselekmény, sokkal több a szöveg. És lehet, hogy megbukik az előadás. A könyv alakban megjelent szövegnek egyébként több mint az egyharmada nem került be az előadásba. Százvalahányszor ment, nagyon szerette a közönség, végül Horváth Józsi bácsi betegsége miatt maradt abba. Kíváncsi vagyok, hogy akarja-e valaki, valamikor még játszani.

– Túl a műnemek különbözőségeiből adódó alapvonásokon, különös számomra, hogy a prózád és a drámáid világa annak ellenére válik el nagyon a költészetedétől, hogy a szövegalkotás módjában, mikéntjében, megcsináltságában egy nagyon is egységesen, folytonosan alakuló szerzői történetbe illeszteném őket. Arra gondolok a versek kapcsán, amit te úgy fogalmaztál meg a Csuklógyakorlatban, aztán a Szódalovaglás mottójában is, hogy „ott belül egyre jobban Vajdajános”. Hogy a versek fiktív énje és a prózák, drámák fiktív társadalmának – utalok Balassa Péter nagyszabású elemzésére a Nappali házban – „tényigazsága” mintha az eddigi történetedben nem működött volna egyszerre. Van a munkasétáját végző prózaíró, máskor pedig a még ha ironikusan is, de nagyon is belülről, belülre építkező költő. Van efféle „váltógazdálkodás” a munkák során?

– Tulajdonképpen van. De ez nemcsak korszakok kérdése, hanem arról is szól, hogy miként látszanak utóbb ezek a korszakok, mikor és milyen sorrendben jelennek meg könyvben. Most megjelent a Grafitnesz, amiben szinte minden vers benne van az utóbbi tizenvalahány évből – pedig a kilencvenes években főleg prózákat írtam. A kettő között valóban nem nagyon látni átjárást, főleg, mert a prózák jó része még nem jelent meg kötetben, vár, mint ahogy ezek a versek is vártak rám, illetve arra, hogy tényleg befejezzem, készre simogassam őket. Vers szinte csak abból lett, amit dallamként hallottam meg belül, szinte a szóképen innen, alaksejtelemként. Az anyagszerűbb részéből, a szóképek durvább, drabálisabb részéből mind próza lett. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egész évben verset írjak, elírtam volna magam elől az anyagot, miközben szorítottak a határidők, a Sedobokéi például. Ha megnézed a Sedobok szövegalakítási technikáit vagy a szövegsűrűséget, bőven meghaladja akár egy kötöttebb versszöveg átlagos sűrűségét is. Mondtam már, a Szódalovaglás után kezdett izgatni a munkasétáját végző író, igen, egy szociografikus szemlélet és egy őrült gazdag nyelv, hogy mit csinálnak ezek egymással. Az érdekelt, hogy ezeknek a prózai figuráknak ne csak különös sorsokat találjak ki, hanem és elsősorban a nyelvükben legyen a sorsuk. Az alatt az idő alatt tényleg alig írtam verset, esetleg beleírtam-csempésztem néhányat a Sedobokba. Én tudom, hogy ezek a belső fázisok bennem miként és hogyan váltakoznak, de a könyvek ezeket nem igazán tükrözik. Egy könyv vége és egy fázis vége nem feltétlenül esik egybe. Most mintha kiment volna belőlem az elementáris prózakedv. Az a testaranyozós szöveg, amit emlegettem, már régóta ott van a gépben, de alig tudom elképzelni, hogy odaülök és megcsinálom. Alighanem van bennem félelem is, hogy le tudok-e én még írni egy normális prózamondatot. Vagy nem normálisat, de jót. Persze, amikor elkezdtem összerakni a Grafitneszt, akkor is volt bennem ilyesféle szorongás, csak a versírást illetően, hogy tudom-e én még ezt. A Grafitnesz kezdetén szabályosan azt éreztem, hogy gacsos a kezem, be kell járatni.

– Az óvatosan mondott szociografikusság kapcsán jut eszembe: a Tolnai Ottóval készített interjúban kérdezted Ottótól, hogy a különös, különleges figurái találnak-e őrá, avagy fordítva? Mintha hozzád is tapadnának ilyen alakok…

– Tapadnak, de másként. Ottónál ezek valódi figurák, ő mindig el tudja mondani részletesen, hogy ez az a borbély, ez az a vasutas stb. Én inkább úgy teszek, mintha valóban találkoztam volna velük, de inkább kitalálom őket. A nyelvükkel együtt őket is. Ezekkel a fiktív énekkel én nagyon jól elvagyok, főleg a költészetben, ahol én is egy fiktív én vagyok közöttük, s nem több a létjogosultságom, mint bármelyiküknek. Néha persze van alapja, olykor tán modellje is egy-egy alaknak, de általában nem ez az érdekes. Az emberben természetesen van elemi szolidaritás meg folytonos szégyenérzet, erre főleg a kilencvenes évek volt alkalmas, hogy kiírja magából a tehetetlenséget, de engem főleg az a nyelvi aranybánya érdekelt, amikor deformált helyzetben zseniális mondatokat képesek mondani deformált nyelvű emberek, az élet dilettánsai. Mostanában ez kevésbé izgat. Hoznak történeteket, mondatokat, látok, hallok mindenfélét, föl is diktafonozom becsületesen, de azt érzem, ha megírnám, önismétlés lenne. Hogy az ember állandóan ugyanazokat és csak ugyanazokat a képességeit működtesse, az untat. Ha nincs a kényszer, a Se dobok-sorozat vagy a Fikarc-penzum az ÉS-ben, a harmadát se írom meg a prózáimnak. Néha eszembe jut, hogy kéne vállalni újra valami kétheti penzumot, de nem merném, most nem, annyi a dolgom. Tudod, mit csinálnék a legszívesebben az életem hátralevő idejében? Afféle „szabadságfüzeteket” írnék, komponálatlan, laza szövegdarabokat, verset, prózát, ahogy jön, a füzet mint egység, az szervezné kötetté vagy mivé. Tulajdonképpen a naplóféléimhez kanyarodni vissza, az lenne jó, kézírással négy-öt sorokat írni, vagy bediktálni ezt-azt, ráérősen begépelni, négy-öt évenként kiadni, ha egyáltalán. De ez nehéz dolog, ez az enyém olyan mesterség, ahol nagyon erősek az elvárások, a kimondatlanok is, s nem mindig tud az ember ezekből kihátrálni. Azt várják, hogy az ember köteteket, rendes műveket hozzon létre, termeljen, produkáljon, egyiket a másik után, szeretettel várják, s a szeretettel szemben nagyon nehéz bármit is tenni. Eléggé radikális váltás lenne, másrészt éhen halnék családostul. Mégis le kéne tudni vonni egy opuson, de legalább egy tomuson belül a műnemek-közöttiségnek a konzekvenciáit, nézni a tengert vagy legalább a Balatont, és írni magamnak, egyre inkább befelé. Ha van komoly programja az életünknek, akkor mégiscsak valami ilyesmi, a saját nyirkainkból, pincéinkből dolgozni.

– Mire ez a beszélgetés megjelenik – 2003 októberében –, betöltöd az ötvenet. (Megjegyzem, egy hónapban születtél a Jelenkorral, bár te öt évvel idősebb vagy.) Nem gondolom, hogy e kerek évforduló alkalmából készülnél bármiféle „számvetésre”, inkább másnak „lopod a kádét”, de azt gondolom, hogy a Grafitnesz című kötet megjelenése reprezentatív gesztus. A kötetnek ezt a jelentőségét Borbély Szilárd így fogalmazta meg ÉS-beli írásában: „Az elmúlt és elkövetkező évek egyik legfontosabb verskötete jelent meg most a könyvhétre (…)”; illetőleg: „a Parti Nagy-vers nemcsak vers, hanem verstan, mondat– és jelentéstan egyszerre”. Miközben kifalcolásról beszéltél néhány éve, arról, hogy unod magadat a költészet(ed)ben, szép szerényen, akár alkalmilag, de termettek a versek, Dumpf Endre szöszölt a fejedben? Idézvén téged, amint Bartókot idézed: „De azért az ember dolgozik”?

– Igen, az ember dolgozik. Ha komolyan veszem hogy ez egy „létezés-mesterség”, akkor, hogy úgy mondjam, tőlem függetlenül is dolgozom. A kérdés csak az, rakkolok, hajtok, teljesítek, megírok, leadok folyton, vagy hagyom lenni, aminek meg kell lennie. Utóbbihoz mostanság szinte lehetetlen életformát találni, országot, közeget, egzisztenciát. Igen, néha untam magam a saját díszleteim között, akkor találtam ki ezt az őszológiát, Dumpf Endre végtelen, megunhatatlan, halálos díszletraktárát. Régen csináltam annyira kedvvel és annyira mélyről, belülről érintve valamit, mint ezeket a verseket. Boldogan lubickoltam ebben a tradicionális boldogtalanság-szétírásban. 2000 táján kezdtek el íródni, s ahogy ez lenni szokott, kezdetben fogalmam se volt, hogy mi ez a valami, pláne megy-e valahova. A versek, előbb szonettek, aztán kisebb darabok, tapadtak egymáshoz, világuk lett, terük, levegőjük, őszük és kórházkertjük. S főleg sűrű, bozótos-dekadens hátterük, kulisszáik: földjük és egük hagyományból, költészetből. Azért is odáztam kicsit a Grafitnesz összerakását, mert sokáig nem láttam át, összefér-e az Őszológia a könyv többi versével. A Grafitnesznek több mint egyharmadát teszi ki, terjedelmileg megállna a ciklus külön is a lábán, de még nincs kész – ezért írtam alá, hogy „részlet”. Az egészen biztos, hogy a következő verskönyvem a teljes Őszológia lesz, ami persze szintén részlet lesz, de könyvnyi. Próbálom nem hagyni, hogy kihűljön, ősztől megint dolgozom vele, ha töredékidőben is. Egy adott könyv határai és az adott munka határai nem mindig esnek egybe. A Grafitnesznél is ez a helyzet, hogy bár egy könyv, tényleg az, bennem mégis két könyvként él, no jó, másfélként. Ámbár ez se nagy baj, mert így legalább fogaskerékszerűen kapcsolódnak egymásba a könyvek. Egyikben át-, illetve továbbírom a másikat.

– Milyen volt összeszerkeszteni ezt a könyvet? Voltak-e erre vonatkozóan az előző verseskötetek szerkesztéséből adódó tanulságok számodra?

– Minden egyes könyvnek megvan a nagyon sajátos szerkesztéstörténete, aminek a tanulságai nagyon fontosak az ember számára, és azt gondolja, hogy érvényes tanulságok. A következő könyvnél viszont mégis egészen másként csinálja, s egészen más dolgokkal találkozik. Csak olyan általános tanulságok maradnak, hogy ha a régebbi írásaiból rak össze az ember valamit, akkor is bele kell tenni az összeszerkesztésbe rengeteg munkát, pontosan azért, hogy fölmelegítsd az anyagot, hogy olyasmi viszonyod lehessen hozzá, mintha friss anyag lenne. A Grafitnesz egyik szerkesztési szempontja az volt, hogy legyen egyben minden, amit a kilencvenes években írtam, s úgy emlékszem, hogy gyakorlatilag nem is hagytam ki semmit, nem válogattam az alkalomra született versek közül sem, az lett volna a legnehezebb, merőben irodalmon kívüli okokból. A másik szempont pedig az volt, hogy helyet kell találni a Dumpfnak. Végül sokkal koherensebb lett a könyv, mint ahogy az elején reméltem. Nem tudtam betartani, amit eredetileg akartam, az időrendet, muszáj volt átszerkesztenem, mert a versek közötti belső, olykor éveken átívelő kötések annyira evidensek voltak. Érdekes, hogy mihez nyúlsz hozzá ilyenkor, és mihez nem. Nem határoztam el semmit, abszolút nyitott voltam, hagytam magam vezetni a szövegtől, a kedvemtől. Az Őszi Hedwigek három szonettjéhez írtam még hetet, visszanyúltam régi szövegváltozatokhoz, ahhoz az időhöz, amikor Wiepersdorfban megírtam a régieket, amelyeket az Esti krétában közöltem. Olykor szívfájdítóan jó volt a munka, mert vissza tudtam menni az időben, valaminek a geneziséhez, máskor meg dühítően rossz volt, úgy éreztem, nem megy, öregebb vagyok kilenc évvel, kétszer ugyanabba a versbe hogy léphetnék. Versek esetében ez a munka rettenetesen megterhelő. Lementem Révfülöpre, majd Füredre december végén, s február végéig napi tizenhat órát dolgoztam rajta, a már előkészített, és, úgymond, kész, többször publikált, bepróbált anyagon. Néztem, átírtam, visszaírtam. Néztem, hogy például mit tesznek egymással. Egy verseskönyv mindig kontextusok teremtése, kitapasztalása. Írás, újraírás és szerkesztés. Összedolgozás. De másképp ezt nem érdemes csinálni. Ha semmi mást nem teszek, csak kiszedem tavaly ősszel a számítógépből a verseket, időrendbe rakom, és ezzel a tipográfiával, ezzel a borítóval megjelenik, az látszatra ugyanez a kötet lett volna. Látszólag, mert nekem fontos volt, hogy valami, még ha utólag is, mégiscsak elvégződjön. Ezt a mániát vagy szorongást nem tudom megmagyarázni, ráadásul a zöm tényleg nem igényelt munkát, egy Rókatárgy... típusú vershez nem lehet utólag hozzányúlni. A Dumpf-ciklus friss és nem is végleges konstellációként könnyebben összeállt, mint gondoltam. A munka hasonló volt, mint a Szódalovaglásnál, padló, cédulák, aztán rakosgattam őket napszám. Különféle olvasatokat csináltam. Ez, a kinyomtatott se a végleges, persze, egyébként is, egy mű, amíg olvassák, nem végleges. Elkezdtem kitalálni, hogyan és hol lehet az Őszológiában továbbmenni, tettem bizonyos jeleket. A szövegben az egy-két prózai megjegyzésnek se füle, se farka, olyanok, mint a betonozók talányos vastüskéi, kimerednek hiábavalóan az anyagból, kiágaznak, de a tervező tudja, hogy azokhoz hegeszti majd a folytatást.

– Végigolvasva az új kötetet, kétség sem lehet afelől, hogy amint eddig is tetted, ezekben a versekben is „fölkaparta[d] a grammatikát / feszes kötést a higgadt mondatokon”, mégis arra gondolok, hogy az az olvasó, akinek a Grafitnesz lesz az első Parti Nagy-kötete, -olvasása, első pillantásra szelídebb tájakon jár, mint az, aki a Szódalovaglást vette kézbe elsőnek. A tipográfia és a mondatszerkesztés szempontjából is mintha szabályosabbak, szabályozottabbak volnának az új versek – hangsúlyozom azonban, hogy első pillantásra, a látszó olvasat szerint. A „hallatszó olvasat” meg azt mutatja, hogy e mederbe tereléssel egyszersmind beljebbre is lehet jutni. Noha ezúttal is beszélnek alakmások, és az úgynevezett alkalmi versek is ilyen alkalmimások szerepét töltik be, mégis, mintha a szarkasztikus szemléletmód, a parodisztikusság, az irónia visszaszorult volna a Grafitneszben…

– Persze, a könyv nagy része a külső formák szintjén feltétlenül klasszicizálódottabb a korábbiaknál. Viszont az Őszológiát én élesebbnek és radikálisabbnak érzem, mint a Szódalovaglás olykor hasonlóra hangolt töredékeit, durvábbnak és, őszintén szólva, súlyosabbnak is, s nemcsak tematikusan értem ezt. Nem a két művet hasonlítom össze, hanem a hangoltságukat. Talán az a fő ok, hogy mivel főleg prózát írtam az elmúlt évtizedben, a vers mint telt, hangzó, sűrű anyag nagyon felértékelődött a szememben, s a versízlésem kissé elkonzervativizálódott vagy klasszicizálódott. A forma-ízlésem, hogy pontos legyek. Azt hiszem, az Őszológiával ez megint változni fog. A sokkal radikálisabb „szabadságfüzet”-bejegyzésekről nem is beszélve. Ámbár, nem lehet, hogy főleg a díszletek lettek klasszikusabbak?

– Pontosítok: ezek az úgynevezett alkalmi versek is szerepversek, s ennyiben ugyanazon a poétikai elven működnek, mint az alak-versek – erről gondolom, hogy része ennek a bizonyos klasszicizálódásnak, lásd például az Őszi Hedwigeket.

– Igen, a Hedwigek berzsenyis, „klasszikusul” beszélő versíró énje mindenféle profán nedveket lötyböl a vers serlegében, hogy úgy mondjam. Tulajdonképpen Dumpf Endre távoli felmenője, egy sáros, disznószarszagú kastély, na jó, udvarház magányos poétája.

– A Rókatárgy... egy Mészöly-vers mellett áll…

– Mikor az alkalomra írott verseket valahogy sorba kellett rakni, evidens volt, hogy ez a Mészöly-hommage kerül a legvégére, méghozzá a Rókatárgy... mellé, hogy jelezzem, mennyire Mészölyhöz kapcsolódik bennem ez a vers. Egy tatai JAK-táboros felolvasásra kértek többünket, őt is, engem is. A tárgy a róka volt, a rókáról kellett írni valamit. Nem sokkal előtte találkoztunk valahol, és kérdezte tőlem, mit olvasson fel „a fiataloknak”. Mondtam, hogy mért nem olvasod a gyönyörűséges Anyasiratót. Az egyik legszebb magyar novella, remélem, ezt is mondtam neki. Ezután hazamentem, újra elolvastam az Anyasiratót, s abból a „ragacsos és vörös volt az est” érzésből, ebből a sűrű, brutális és légies képből írtam meg a Rókatárgy alkonyatkort. Előbb valami próza-szöveg felé indultam el, a Wolfram című novellában ugyanez az ősz van, de aztán beindult a vers, és el is távolodott a teleptől, mely beindította. Nagyon szorított a határidő, úgyhogy két nap alatt kész volt. Most ez minek minősül? Alkalmi vers vagy nem? Akkor valahogy túl direktnek éreztem, hogy Mészölynek ajánljam, az meg snassz lett volna, hogy utólag írjam oda. Inkább elmesélem.

– Több mint egy évet töltöttél Berlinben. Fordítottál, jegyzeteket készítettél egy – mondhatjuk így? – leendő Berlin-könyvhöz. Ilyen nagy hatással volt rád a város? Egyáltalán: mi látszik ebből a tervből?

– Az a baj, hogy semmi. A pánik. Azzal mentem ki, hogy soha az életben nem lesz még egy ilyen évem, kapom a DAAD-ösztöndíjat, nincs más dolgom, mint hogy dolgozzam. Az volt a tervem, hogy ezt a bizonyos fürdőregényt kezdem el, ez lesz a munkám, napi nyolc órát dolgozom, mint a rendes, komoly prózaírók, aztán meg felfedezem a várost, készítek diktafonba kis jegyzeteket. Mondjuk, mint Márton Laci, aki írta a regényét, s mellette mászkált, jegyzetelt, s milyen remek, finom esszéket írt belőle. De a Hauptmann-fordítás eleve elvitte az első két hónapomat, s akkorra már láttam, hogy annyira erős a hely, hogy minden idő, amit a regénnyel töltenék, Berlin rovására megy, s minden városban töltött óra a fürdőregénytől von el. Két dolog, és mindkettő nagyon mélyen érint, hisz Berlin életem harmadik legfontosabb városává vált, Pécs és Budapest után. Úgy döntöttem, azt hiszem, jól, hogy hagyom magam elsodorni Berlintől, de hogy az egész ne legyen ennyire penetránsan libidinózus, kitaláltam, hogy az élvezet is munka legyen, hogy kéne írni valami ál-bédekkert vagy kvázi-bédekkert. Fölrakni a magam Berlinjét jegyzetekből, toposzokból, eseményekből, pillanatokból úgy, hogy ha valaki az én könyvem nyomán elmegy a Ku’damm és a Fasanerstraße sarkára, ismerje föl a trafikost. Ha belegondolsz, egy útikönyv roppant tág keret, ha nem egynapos idioturistáknak írják, bármiféle írásmódot és anyagmozgatást megenged. Az útirajzot mint irodalmi műfajváltozatot a tömegutazás tette tönkre, addig virágzott. Úgy képzeltem el a könyvet, mint egy hatalmas várostérképet, melyen bizonyos helyekre kitűzök kicsi szövegeket, és e szövegzászlók egy év alatt valamennyire beborítják a várost. Nyilván a számomra így vagy úgy fontossá vált helyek körül szaporodnak majd el, tehát a sűrűségük, a viszonyaik, a háló, amit alkotnak, kiadja a könyvem struktúráját. Mindeközben végig lehet gondolni ezer dolgot, mit jelent idegennek lenni egy városban, idegenként otthon lenni, mit jelent mindent egy idegen nyelv szűrőjén, tüllfátylán keresztül látni, amelyet ráadásul nem is beszélek jól. Továbbá milyenek a mindennapjaink, mi történik egy év alatt – tehát napló is, emlékeztető is. Elég teherbíró az ötlet, ez a szerkezet bőven elbír egy könyvet. S akkor még Berlin különös és jellegzetes közép-európai történetéről nem is beszéltem, hogy mennyire át van itatva minden épület és minden foghíj történelemmel. Aztán ott a húszas évek Berlinje, tele magyar vonatkozásokkal, színészek, írók, rendezők, szerencselovagok, csak a magyar panoptikum egy külön könyv, vagy hogy a térképemnél maradjak, egy külön készletnyi szövegzászló. És Berlin nemcsak, nagyon nemcsak az édes Nyugat-Berlin, hanem a Kelet is, a DDR is, a diktatúrának, a mi nyomorainknak egy élesebb, ripőkebb változata – nem folytatom, nem lehet abbahagyni. Meg kell írni. A munka azt jelentette, hogy viszonylag tervszerűen, diktafonnal jártam a várost, továbbá olvastam hozzá mindenféle útikönyv-mögötteseket – Berlinnek fantasztikus irodalma van –, nyelvtanulásnak is jó volt. Hazahoztam két könyvespolcnyi könyvet csak Berlinről. A Kurfürsten-damm egy mellékutcájában laktunk, öt kazettányi anyag gyűlt össze csak abból, hogy a Ku’damm házait jegyzeteltem végig. Sétálok, megállok, és elmondom, hogy ekkor meg ekkor mi történt az utcán, milyen emberek mentek el mellettem – roppant redundáns és kicsit elmebeteg a dolog, a felét nyilván el kell dobni, a többi pedig begépelve majd kopik és anyaggá válik. Az egész jegyzet-, illetve hangzatanyagnak a kisebbik része benne van a gépben, a zöme még sajnos nem. Amit beírtam, az is kb. félmillió karakter. De ez tényleg a nyers nyerse, alapanyag. A dimenziói viszont látszanak. Amikor hazajöttünk Berlinből, azt gondoltam naivan, hogy ripsz-ropsz nekiállok, s egy év alatt, mostanra, nagyjából kész a könyv. Ehhez képest egy tapodtat se haladt a dolog, és félek, lassan elkezd a város távolodni, ha ennyire nem dolgozom az emlékekkel, túlfakulnak. Most, hogy mesélem, most is be tudok lelkesedni, mert ezt nagyon jó lesz, lenne írni. Persze az is eszembe jut, szép, szép, hogy megírom a magam Berlinjét, de mikor írom meg a magam Budapestjét, ami ugyanolyan izgalmas város és sokkal inkább az enyém. Jó lenne sokáig élni, megírni Berlint, utána Budapestet.

– Van-e olyan „első olvasód”, akinek a véleménye befolyásol a munkádban, de legalábbis fontos számodra?

– Both Gabi ilyen, a feleségem, neki megmutatok mindent, és fontos, hogy hogyan reagál rá. Továbbá nem szívesen adok ki a kezemből semmit, amíg Závada Pali barátom nem látta. Az utolsó éveinkben Balassa Péternek is megmutattam mindazt, amiről azt gondoltam, fontos, olyan, hogy terhelhetem vele. Amikor Péter elolvasta a Hősöm terét, és azt mondta, hogy rendben van, akkor nekem, a lelkem mélyén, nagyjából már mindegy volt, ki mit mond. Persze minden jó olvasónak nagyon érdekel a véleménye, és ilyen értelemben a kritikusoké is, de első olvasóból nem kell több. Ha egyáltalán nincs, aki a megjelenés előtt látja a szöveget, az baj, mert nagyon fontos kontrolláltatni másokkal, hogy a saját mércém működik-e. Mert bármennyire szeretném olykor, helyettem senki nem tud dönteni egy írás felől, az ember saját magának az első olvasója, az első szerkesztője, korrektora és kritikusa. Azt, hogy az idő a legjobb szerkesztő, azt lassan elfelejtjük, holott minden szövegnek jót tesz, ha elteszik egy időre, napokra, sőt hetekre. Nem véletlen, hogy minden megjelenő írásomnál van bennem egy csöpp rossz érzés, persze ez, remélem, elsősorban rólam szól, nem a szövegről, szóval egy homályos sejtelem, hogy lett volna még mit csinálni azokkal a mondatokkal. Ha lett volna, nyilván volt is. Egy kötet összerakása ezért is fontos utómunka-alkalom nekem, még egyszer mondom, a munka nem jelent feltétlenül átírást, csak annak a lehetőségét, hogy hozzányúlhatok, hogy még alakíthatom a szöveget. Ezt meg, elvileg, amíg élek, megtehetem. A számítógép és az Internet úgyis végképp elmosta a kész szöveg, illetve a szövegkészség határait – túlságosan is, a teljes igénytelenségig, az ahogypuffanizmusig.

– Mások olvasása kapcsán miféle restanciák szaporodtak fel, ha egyáltalán felszaporodtak?

– Rémületes restanciák, ráadásul azt veszem észre magamon, hogy egyre lassabban olvasok, sőt, egyre kevésbé frusztrál, hogy ezt se olvastam, meg azt se, pontosabban zavar, persze, de nem esem kétségbe, és egyre kevésbé érdekelnek a presztízs-szempontok, hogy miattuk átrohanjak valamin, noha olykor ez a fajta gyorsolvasás jól jönne. Egyáltalán: sokkal többet kéne olvasnom, mint amennyire időm és olykor kedvem van. Sokkal értelmiségibb életet kéne élni, ez a hülye írás elveszi az ember idejét – talán nevetségesnek hangzik, de egy picit így van. Arról nem is beszélve, hogy újra kéne olvasni a nagy műveket, egy csomó könyv van, amit egész fiatalon olvastam, s azóta jó, ha egyszer-egyszer a kezembe vettem, kerestem, néztem benne valamit, de hát az nem olvasás. Amikor húszévesen végigolvastam a József és testvéreit, elhatároztam, ötévente újra kezdem. Nem kezdtem, mondanom se kell. Vagy az Ulyssest. Szinte csak azt olvassa az ember, ami a munkájához kell. Hét-nyolc éve rádióra alkalmaztam a teljes Švejket. Gyönyörű félév volt, ez volt a munkám, szétszedni, összerakni, belemászni. Talán folyton a klasszikusokkal kéne dolgozni. Melyikünk meri azt mondani, hogy végigolvasta a teljes Jókait, Szilasi Lacin kívül? Arany Jánost három-négy évente kutyakötelesség volna újraolvasni. És ezek bizony a nemzet emlékezetének a karbantartására irányuló műveletek lennének. Nagy a szám ezzel a nyelvi innovációval, keresztül-kasul alludálok, parafrazeálok, ésatöbbi, ahelyett, hogy, mint egy rendes olvasó, ülnék egy kertben, s olvasnám a klasszikusainkat. Berzsenyi figurája például az Őszi Hedwigek kapcsán jött elő, milyen jó lenne föltámasztani egy ilyen figurát, eljátszani vele, apokrif Berzsenyi-átiratokat csinálni. Vagy csak olvasgatni a kis rossz verseit, amelyek a legtöbbet mondják el róla, a nagy, dörgedelmes ódái csak a nagyszabást mutatják – de mikor? És akkor a kortárs irodalomról nem is beszéltem, nem is beszélek.

– Van valamilyen, az évek során kialakított napi munkarended, különös helyed, ahol leginkább tudsz, szeretsz dolgozni?

– A hely mindig az aktuális lakások dolgozószobája, jó, ha be van járatva, nem kell nagy szoba, legjobb valami sarok vagy beugró, olyan vagyok, mint a börtönőrök, szeretem, ha fal van a hátam mögött. Rendesen dolgozni csak asztalnál tudok, ülök a gép előtt, kézzel legföljebb jegyzetelek, a kézírás egyre inkább valamiféle gesztussá, alkalommá válik, rajzzá, persze munkája válogatja, ez mostanában van így, amikor a fürdőregényhez alapoztam, sokat írtam kézzel. A kelleténél kevésbé van bejáratott munkarendem. Mindig vágytam rá, hogy legyen egy állandó, szépen működő napirend, de nincs, illetve alighanem a változandóság a rend. Az nagyon valószínű, hogy tíz és hat, de mondjuk tizenegy és négy közt mindennap dolgozom, előtte-utána egy picit mállékony az időm. Persze ez is attól függ, mit csinálok épp. Ha két hétig ugyanazon a valamin dolgozom, ahhoz már ki kell alakítani egy speciális munkarendet. Én úgy élem meg, hogy, legalábbis az utolsó tíz évben, sokat dolgozom, sok mindent csináltam és csinálok, de néha olyan lassú tudok lenni, mint a tetű. És körülményes, bár nem tudom, hogy ez is áll-e a tetűre. Vannak munkák, amelyeknél egy bizonyos ponton túl már nem fog az agyad. Fordítani lehet orrvérzésig, persze abba is nagyon el tudok fáradni. De ha megírok egy három-négy flekkes tárcát, ha éppen muszáj, vagy kiállításmegnyitót, bevezetőt, ilyesmit, utána már nincs kedvem aznap másba fogni, persze, mert ez nekem minimum másfél-két munkanap, plusz a szorongás, hogy meg tudom-e írni egyáltalán. Hát igen, a lámpaláz nem kor, hanem alkatfüggő, van, aki enélkül nem tud játszani, úgy látszik, én nem tudok szorongás nélkül írni. Érdekes, amikor felolvasok, például a Kamrában, másfél-két órákat egyedül, akkor csöpp lámpalázam nincs. Kezemben a kész szöveg, mitől félnék?

– Tíz önálló köteted jelent meg 1982 óta. Köztük öt verseskötet, egy Sedobok-gyűjtemény, egy novelláskötet, egy „románcos” kisregény, egy drámakötet s egy regény. Emellett számos drámafordításodat játszották, játsszák a magyar színházakban. Úgy tűnik, egyértelműen többműfajú író lettél, noha te magad sokszor bizonytalanítottad el az olvasót olyan megnyilatkozásokkal, mint: „én alkatilag nem prózaíró vagyok”, vagy a Mauzóleum kapcsán: „nem figurában, hanem mondatban gondolkodom”, vagy 1998-ban: „kifalcoltam a költészetből”. Miként identifikálod magad most, 2003 nyarán?

– A foglalkozásom szerint író vagyok, amúgy, a reflexeim, kondícióim szerint elsősorban költő, efelől sose volt kétségem. Az utóbbi években sokat dolgoztam színházaknak, de színházi ember, pláne drámaíró végképp nem vagyok. Íme a háromágú kaptafa. Úgyhogy az identitásom ma is, tíz éve is itt van valahol e három ág befogta térben. Ha kérdeznek az apeh-nál vagy a társadalombiztosítás labirintusaiban, azt mondom, hogy író, ez a legegyszerűbb, még így is ráfurcsálkodnak néha az emberre, hogy „na, ez biztos bolond”, vagy a tájékozottabbja rád néz azzal a mélysavanyú tekintettel, hogy „na, képzelem, hát itt már mindenki író, nem csak a Ken Follett?”. A többműfajúság nem erény és nem fogyaték, azt mondanám, adottság, ha nem érezném, hogy inkább választás kérdése. Összefügg némi türelmetlenséggel, nyughatatlansággal, mondhatnék kalandvágyat is, szóval azzal, hogy bizonyos képességeit nemcsak egy irányba tudja és akarja működtetni az ember. Továbbá az is igaz, ebből él, és olyan munka, amiből viszonylag meg is lehet élni, szinte csak a film és a színházak környékén akad. Arra jó volt ez a Szódalovaglás óta eltelt tizenvalahány év, hogy lássam, bár ezek nehezen szétválasztható minőségek, s nincs három nyelvem, csak ez az egy, azért a költészet a legfontosabb a számomra. Úgy tűnik, a költészet az a műnem, amelyik a legépebben kijött a 20. századból. Tán mert annyira atavisztikus, annyira luxusa a létezésnek, hogy nem tudott a tömegmédiák, a nagy hepi-üzemek gazdaságos fűtőanyaga lenni. Hogy nem akart, azt nem mondanám, inkább nem tudott. Kicsit olyasmi, mint az opera, aki hallja, tátott szájjal bámulja, lélegzetelállító, szuggesztív képtelenség. Szóval a költészet elég jó állapotban kezdi a 21. századot, a magaskultúra hierarchiájában igen előkelő helyen van, egy előkelő, finom zugban, létezik egy kicsi és nagy hatósugarú közönsége, vannak nagyszerű költők. Látod, főleg prózaterveim és színházi munkáim vannak, hisz a költészetet kevésbé lehet tervezni, mégis a költészet a kályha, ahonnan elindulok és ahova visszatérek. Kell, hogy vers szülessék, és kész. A költészetben mint olyanban nagyon is bízom, ami a magamét illeti, abban kevésbé, azzal már szkeptikusabb vagyok. Amikor öt éve azt mondtam, hogy kifalcoltam a költészetből, inkább ilyesmire gondolhattam, a bizonytalanságaimra, az ambícióim fogytára. Tele a világ könyvekkel, verseskönyvekkel. Isten bizony mondom, egy közepes verseskötetet évente le tudnék gyártani, de minek? És minek nem?

 

2003. július–szeptember