Ha bemennék a lépcsőházba, meglátnám-e a közepes méretű, barátságos udvart, hátsó végében a melléklépcsőház bejáratával, amely fölé egy lámpát tettem könnyebbség céljából, ha valaki mégis a pincém felé venné az útját. Megvan-e még a rozzant csigalépcső, amelyet szuvas gerendák tartanak, és a gerendák aljában, a sötétségben sittdarabok és puha korhadékok között évtizedek alatt felgyűlt fa- és fémhulladékok lapulnak meg, mint egy ősi kút mélyén. Megvan-e még a föld alatti labirintusrendszer, a régi pincerekeszek rozsdás, félig kitépett rácsaikkal, mögöttük a vastag, bolyhos porbundába rejtekező tárgyak, amelyeket elfelejtettek, vagy a gazdáik meghaltak, és az örökösök nem tartották érdemesnek megnézni, mit rejt a labirintusbeli kamra.

Amatőrfilmek avulnak el, a pincém utcájában arabok számolják szenvedélyesen a pénzt a kapualjakban, volt ott egy Tiffanylámpa-készítő öregember, már őt sem látni, az arabok is eltűntek régen, viszont az utcaszint alatt hatalmas teremgarázs nyílott, óriási nagyüzem a föld gyomrában, és fényes butiksorok is működnek a föld alatt, ha a mozgólépcsőre ráállsz, és leviteted magadat mélyen a járda szintje alá.

Itt volt az én pincém. Odaát a bank épülete, ahol ugyancsak megváltozott már akkoriban is az élet. Egyik pillanatról a másikra piros kabátos bankfiúk fogadták a tanácstalan belépőt, egészen fiatal, tenyérbemászóan taknyos bankfiúcskák, akik a hihetetlen magas fizetéseiktől megkótyagosodva nesztelen léptekkel közlekedtek öltönyeikben a márványoszlopok között, és lenéző udvariassággal beszéltek a bőrfotelekben feszengő, nyűtt klienseikkel.

Akkoriban elmondhattam, hogy már nincsenek elérhetetlen vágyaim, már úgy ismerem a használtruha-boltok illatát, mint az otthonomét, az utcán nem felfelé nézek a fényes kirakatokra, hanem le a porba, hátha találok valamit, amit mások elveszítettek. Hihetetlen, mennyi mindent hagynak az emberek elveszni, fél ezüstfülbevalót, csatot, bársonnyal bevont hajgyűrűt. Egyszer egy órát is találtam egy hatalmas, sivár, elhagyott parkban. Kis, aranyosan csillogó valami a fű közt, talán csokoládépapír. Lehajoltam, egy óra volt. És tökéletesen, pontosan járt. Ezt a pincét is úgy találtam, hogy mások kidobták, mint egy lomtalanításra ítélt tárgyat.

Akkoriban láttam, ma is bárki láthatja, ahogy az öregek szép csöndben leszakadnak. Egyszer velem is megtörténhet majd, hogy mást sem teszek, csak az új benzinkút villogó, kékes fényét bámulom a konyhámból. Olyan könnyű az elszakadás, csak annyi kell, hogy pár napig ne lépj ki az utcára. Azután már nincs is kedved kilépni, mindennap megmagyarázod magadnak, hogy most miért maradtál otthon. A nyugalmas fagyhalál, amely édes mozdulatlanságra csábít, és közben biztató fényjeleket küld az ablakon át.

Ez a valóban mindenkit elkápráztató, kékesfehér, vakító fény váratlanul ereszkedett le csúf környékünkre egy éjszaka, és szárnyait lebegtetve könnyedén megült a sztráda szélén. Én is odaláttam, ahogy a régi, pókhálós konzerveket kotortam elő a kamra zugaiból, az örök lekvárok és az örök zsírok közül, amelyektől a leplezetlen vágyakozás hajtott át a szomszédba, hogy tán a szomszédnőm ma megkínál végre a cukormentesen főzött, kemény pudingjaival.

A szomszédnőm, aki régi harisnyáinak válogatása közben találta ki a sorsomat, néha könnyeket is ejtett értem, mert ahogy mondta, ennyire egyedül lenni valakinek, mint én vagyok, ilyet még nem látott. Holott ő is egyedül volt, csak őt éppen nem hagyták el, hanem a férje halt meg nemrégiben a kórházban. A szomszédnőm fekete kombinéban szeretett tenni-venni otthon, ha más csöngetett volna, felveszi a lilavirágos slafrokját, de az én apró csöngetéseimet már ismerte, és a kinyúlt fekete kombinéjában jött ajtót nyitni.

Azután elvoltunk a bágyadt csipketerítővel letakart asztalnál, a sok harisnya egy nejlonzacskóból került elő, a szomszédnőm gyorsan felfeszítette a harisnyát hosszában a karjára, és megnézte, nincs-e leszaladt szem rajta, azután az ép harisnyát beletette egy másik nejlonzacskóba, a rosszat pedig vissza régibe. Tudtam, hogy ezt a rengeteg harisnyát voltaképpen nem is hordja, de a szomszédnőm szerette ezt a lajstromozást, szerette a másik szobában álló szekrényből kirámolni a régi anyagokat, ágyterítőket, pokrócokat, egykori báli ruhákat, és azután szépen sorjában visszarakta az egész halmot.

Errefelé az emberek nem látják át az idő manipulációit, naivan engedelmeskednek az idő parancsainak, és azt az utat választják, amely a legrövidebben vezet a céljaik felé. Még akkor is ezt teszik, ha ez a cselekvés elszakítja őket azoktól a tárgyaktól, amelyeket legjobban szeretnek. Az itt élő emberek nem tudják, mi történik velük, ők az idő legvédtelenebb áldozatai. A Bagolyvárat is úgy tüntették el a környékről, hogy akik szerették ezt az öreg vendéglőt, még azok sem siratták meg, mert dolguk volt, várták őket valahol, portások, beléptető automaták, titkon regisztráló tekintetek.

A Bagolyvár pusztulásának első jele csak annyi volt, hogy a székeket megdöntve odatámasztották az asztalokhoz. A vaskerítésen pedig megjelent egy nagy, fehér tábla valamilyen vállalat szembeötlő, mégis azonnal elfelejthető nevével. Ezután annyi idő telt el, hogy már arról beszéltek, hogy semmi sem igaz az eladásból. Mert semmi sem történt. Talán visszament az üzlet. Azután egy nap eltűntek a székek, de addigra már mindenki megszokta, hogy a Bagolyvár este sötét marad, a lucskossárga fényű lámpák nem világítják át a hatalmas gesztenyefák zöld leveleit. Annyi ideig untatta ez a látvány az arra járókat, hogy amikor a több száz éves fák helyén egy reggel malomkeréknyi illatos rönköket találtak rendben halomba rakva, az emberek meg sem lepődtek. Megnézték a két karral átérhetetlen fák maradékait, és sokatmondóan ingatták a fejüket. Hogy na, hát mégis történik itt valami. Pedig naphosszat zúgtak a fűrészgépek a Bagolyvár telkén, de a fűrészgépek zúgása beleveszett a sztráda autóinak állandó morajába, és különben is mindenki sietett reggel az egymás sarkában pöfögő buszok felé. Azután akkora sár lett a Bagolyvár udvarán, hogy képtelenség volt végigmenni a járdán előtte, nagy, lánctalpas keréknyomok formázták a sarat, azután megint minden úgy maradt, ahogy volt. Az emberek megunták a sarat, és jött a nyár, és még jobban megunták a szikkadt vájatokat, ahogy a forróságban a sár megkeményedett, és mély hepehupákkal keresztezte a sietők útját. Azután megint a sár jött, a munkába sietők mérgelődtek, hogy már megint ez a sár, hogy nem tudnak már csinálni valamit, hogy megint csak ugrálhatnak és egyensúlyozhatnak a sáron átvetett pallókon.

Mikor megjelentek a dömperek, hogy szétdúlják az emberemlékezet óta ott álló épületet, az emberek csak sóhajtottak, hogy na végre, ezt a sarat sem kell örökké kerülgetniük, és valóban, amikor a Bagolyvár eltűnt a föld színéről, és néhány hónap múlva az üres telken egy autószalon zászlaja lengedezett, az embereknek úgy tűnt, hogy a Bagolyvár nem is létezett, csak átfutottak az autószalon előtti friss betonon, és végre nem kellett a cipőiket naphosszat pucolniuk, amikor beértek a munkahelyükre. Én meg figyeltem a Bagolyvár eltűnését, az idő munkáját, ahogy az embereket rábírta, akarják már a Bagolyvár pusztulását, mint egy saját piszkába fulladt reménytelen betegéét, hogy végre áthúzhassák az ágyat friss ágyneművel, és minden mehessen újra a saját rendje szerint. Ha a Bagolyvár egész sorsát egyszerre láthatták volna át az emberek, akkor talán fájdalmat éreztek volna a pusztulás láttán, de így elhúzva a pusztulást mindenki csak azt akarta, hogy legyen vége a rendetlenségnek, és bármi áron, de legyen végre rend és tisztaság. Az idő beteljesítette a Bagolyvár sorsát, hogy még a jó emléke se maradjon meg az utókornak.

A Bagolyvár elpusztítása után a környéken megszaporodtak az őrültek. Mintha a Bagolyvár öles gesztenyefái elfedték volna őket, és most szabadon és védtelenül maradva járták megszállottan a környéket, és beszéltek mindenfélét. Köpködve, pocskondiázva kapták el az arra járók kabátját, és senki nem mert ujjat húzni velük, inkább félt a szavaiktól, mert néha kínos dolgokat mondtak ki habzó szájukkal ezek a szégyentelen próféták. Senki nem akarta tudomásul venni az őrültek invázióját, inkább továbbfutottak, nagy lihegve megmászták a magas, fémvázas lépcsőket, amelyek a sztrádán íveltek át, és utolsó lépcsőfokaikkal éppen az induló buszok ajtajához penderítették a rohanókat.

Pincémmel való ismeretségem még valahol a jövőben várakozott rám, amikor a barátnőmmel, Annemarival bemerészkedtünk az elhagyott gyümölcsösökbe, ahonnan néhány napja költöztek el a tulajdonosok, néhol otthagyták a kutyájukat, meg egy gyümölcsszedő létrát is láttunk még úgy a fának támasztva, ahogy az utolsó körtéket megszedték. Félve haladtunk előre a gazban, a nyitott kertkapun oldalogtunk be az idegen házakhoz. Kímélettel félrehajtottam az ágakat, nem engedtem keményen visszacsapódni őket, arra gondoltam, holnap ugyanezeket az ágakat egyszerűen legázolják majd a munkagépek. Itt várakoznak védtelenül. Vajon érzik-e, mi vár rájuk. Az biztos, hogy nem mindennapi csend volt körülöttünk. Sűrű, lucskos csend. Mindenütt a fejvesztett menekülés nyomai. Az érett málna otthagyva az ágakon, a létrák, a lábtörlő kisszőnyegek a ház bejárata előtt, odább a tanácstalan kutyák egyre ugattak a kertekben. Egy málnát megkóstoltam, undorító, erjedt íze volt. Annemari egy sáros porcelánbilit talált és megemelte, hogy nem repedt-e az alja. Én már egy másik kertben jártam, siettem, holott nem hajtott minket senki, de ezekbe a kertekbe úgy hatoltunk be, mint a tolvajok, minden pillanatban készen állottunk a menekülésre. Annemari az izgalomtól lihegve járt a nyomomban. Egy bokor alatt kaucsukbabafejeket találtam, egy egész halmot, és a babák szeme helyén, a fekete lukon, hangyák futkostak ki-be. Talán egy kaucsukbaba-készítő lakott itt, de nem mertem tovább kutatni az erjedés sötét illatai miatt. Bár ellenállni nem tudtam a csábításnak, lomtalanításaink mindig enyhe undort ébresztettek bennem, mintha láthatatlanul rám ragadtak volna az idegen holmik gyanús váladékai, mint ahogy egyszer rám is ragadt valamilyen büdös, lemoshatatlan ragasztó, és napokon át sikáltam magamról, de teljesen hiába. A mohóság szégyenjele… Gyakran várakozott a tárgyak között alattomosan meglapulva egy-egy üveg régi lekvár, avas zsír, amibe tétova tapogatódzása során belenyúlhatott az ember.

Akkoriban láttam meg a zöld óriásgyíkot. Ezt a gyíkot csak csodálni lehetett, senki nem látott még ekkora és ilyen hihetetlenül ragyogó zöld gyíkot a környéken. Többen megálltak és nézték, mert ott várakozott a buszmegállóban a trafóház mellett. Ahogy a százéves fákat kiforgathatták, akkor jöhetett elő ez a különös gyík a ki tudja, hány évtizede megbolygatatlan fészkéből, lassan mászott a trafóház mellett, mint aki csodálkozik, hogy mi történt, mi ez a világosság és zaj a több évtizedes zavartalan homály után. Megnézte a leszállókat, és nem ment be a közeli bokor alá. Nem az volt az otthona, és a környéken állandóan dobogtak a lábak és zúgtak a sztráda autói. Próbáltam beterelni a bokor alá a gyíkot, lassan vonakodva engedelmeskedett nekem. Engedelmesen totyogott, ahelyett, hogy villámsebesen elfutott volna. Hova futna, amikor egy fa gyökérzetében élt, és a fa hirtelen eltűnt fölüle. Hogy lehet ezt megérteni egy ilyen furcsa, óriási zöld gyíknak.

Próbáltam ráébreszteni őt, hogy most már menekülnie kell, ezzel a lassú vánszorgással nem lehet megélni a sztráda mellett, a puszta a földön, ahol egyetlen óriásgyíkot sem látni.

Nem nagyon hitte. Nem értette, mit beszélek.

De azért engedelmeskedett nekem. Legalább nem álldogált ott a buszmegállóban.

Másnap a műanyag hulladékgyűjtő alatt világított ki a porból a világoszöld farka, a trafóház mellett pedig a feje. Egy öreg bácsi megerősítette, ilyen gyíkot errefele még valóban soha senki sem látott, pedig ő már megélt itt jó néhány évet.

Selyem néniről készült könnyű vázlatomat fölkapja a szél… Selyem néni a pincém házában lakik, elégedjünk meg ennyi összefüggéssel. S a nevek különös hatalma révén Selyem nénit valóban Selyem néninek hívják, s mikor ezt a nevet ide változtatás nélkül leírom, Selyem néni személyiségi jogai miatt nem kell aggódjam, mert Selyem néni időközben meghalt. De a visszaemlékezésemnek ebben a pillanatában Selyem néni a másodikon lakik, ahol az ő kisugárzásának hatására selymes tapintású a lépcsőház falburkolata. Hajtsuk meg a fejünket Selyem néni előtt, és lépjünk be nagy lakásába, amely túl nagy már neki, fizetni sem tudja, de elmenni sem tudna belőle, mert Selyem néni, mint egy finom, csodálatos selyemhernyó, beleszőtte már magát abba a lakásba, bebábozódott teljesen régi, fényes huzatú bútorai közé, és innen nem vezet kifelé útja, csak az örökkévalóságba, ahová valószínűleg finom zöldessárga, selymes lepkécskeként fog megérkezni, nesztelenül, ahogy jár, és valószínűtlenül, ahogy a kuka felé imbolyog, kezében a lakás ugyancsak valószínűtlenül kevés hulladékával, mely hulladék egy zacskóban lapul, hogy Selyem néni kezéből hangtalanul a kukába pottyanjon. Selyem néni várakozik rám, hogy meglátogassam. Szeretné megismerni a ház alatti pince új lakóját. Maga sem tudja, mit remél e találkozástól, de vár és remény-kedik, mert valakinek el akarja mondani, hogy fél. És majd el is mondja nekem, és majd semmit nem tudok válaszolni erre, majd mindez bekövetkezik, ha a pince végre az enyém lesz.

Így egyre közelebb jutok a pincémhez, amelynek jól ismert lejáratát megnézni most éppen lehet, hogy nem is volna merszem.

Inkább felpillantok a gangra az udvarról, és az ügyvédi iroda bejáratát próbálom azonosítani, de nem vagyok biztos az ajtóban. Odalent persze a kapu mellett biztosan látnám a sokféle réztáblát, mert az ügyvédnek nem is egy KFT-je van ugyanebben a házban, és még fáradságot sem vennék, hogy megtanuljam mindegyiknek a nevét.

Vajon találkozom-e az ügyvéd úrral, ahogy nagy nyeglén elvonul mellettem valamelyik barátjával beszélgetve, mert ő mindig körül van véve nem is akárkikkel, ismeri jól az utca maffiózóit, és ezért furcsa dolgokat enged meg magának.

Igen, ez megtörtént, bármennyire nem hinné el nekem senki. Az ügyvéd úr úgy jött velem szemben az utcán, mint máskor, fölényes mosollyal a száján, amikor is mellém érve, éppen egyedül volt, hirtelen kinyújtotta rám a hegyes, piros nyelvét. Villámgyorsan tette ezt, mint egy kígyó, hogy senki ne láthassa meg, erre vigyázott, azután ment tovább gondtalanul, a lábát dobálva, nyitott zakója mögött látható, kékesfehér ingével. Mert mindig adott magára, az biztos. Aranylánc, sok feltűnő aranykarkötő és nyitott fehér ing. Az ügyvéd úr kapualjakban titkon szerette megrémiszteni az embereit, és azután mindig kifogástalan nyájassággal biccentette meg a fejét, ha másnap az utcán találkozott velük. Az ügyvéd úr kiszámíthatatlan volt, és nyilvánvalóan élvezte a saját kiszámíthatatlanságát. Tanúk előtti és tanúk nélküli viselkedése oly szakadékszerűen vált el egymástól, hogy senki nem tudhatta mire számíthat tőle, ha egyedül fut vele össze valahol. Az általános bizonytalanság közepette az ügyvéd úr szemmel láthatóan gyarapodott, ha csak az aranykarkötői vastagságát tekintem, és a réztábláinak egyre növekvő számát a kapubejárat felett.

Az ügyvéd úr egy nagy gané – mondta a pulis nő, aki az ügyvéd alatt lakott az udvarban, és a pulijai örömükben úgy pattogtak faltól falig a lakásban, mint a gumilabdák.

A pulis nő, akit lakhatásért alkalmi házmesternek vettek oda a lakásaikat frissen megvásárló lakók, mindent tudott a házról, és ezzel a keserű, magában érlelt tudással nézett fel a balkonokra. Mert a lakók máris a lakására spekuláltak, élen az ügyvéd úrral, és a pulis nő, aki reggelente illatozó fánkokat sütött és hordott ki a közeli fodrászüzletekbe, átokteli pillantását néha az ügyvéd úr első emeleti ajtajára vetette. Idelent a földszinti udvari lakásban nehéz erők gyűltek meg, a friss tulajdonszerzők pökhendisége mind jobban elszigetelte a ház életétől a pulis nőt, aki megvonta a vállát, és azt mondta, nem őrli magát azon, mit hoz a holnap, ma is élni kell, őrölje magát az, aki őt ki akarja tenni innét.

Egy barátom mondta tegnap, mikor találkoztunk az utcán. Ez a barátom az egykori diákmozgalmak hangulatát őrizte külsejében, és hasonlított egy másik barátomra, aki öngyilkos lett, és a teste mellett ősi skót népdalok szövegeit találták, amelyeket korábban gitárjával kísérve énekelt. Az egyik így szólt: “Zúg a nagy folyó, kérdezed-e hová megy? Fut a patak, kérdezed-e hová megy? Hidd el, a folyó tudja, hol van a tenger, hidd el, a patak tudja, hol van a folyó, akkor te miért állsz naphosszat a keresztútnál, miért?” És egy cédula a feleségének: “Kismadár, a lehető legegyszerűbben tegyetek el. Mindent az élőkért, tudod! Vigyázzatok magatokra a kicsivel, ez a világ nem nekem való. Szégyen, hogy ennyire mihaszna féreg módjára éltem, csalódást okozva a barátaimnak. Fáradt vagyok, aludni szeretnék, ez az egyetlen vágyam. Mindkettőtöket ölellek, és bocsássatok meg: Apuskátok.” Tehát a barátom, aki a másik barátomra hasonlított, körülbelül ezt mondta:

– Valamikor, még a lakásokban bujkáló amatőrszínpadok idején láttam egy együttest, egy ilyen lakásban ültem a padlón, a minden megtörténhet izgalmával, a zárt, titkos táraságok misztériuma és az agresszió állandó fenyegetése adott ezeknek a színházi előadásoknak nyers, a mai időkben fel nem lelhető feszültséget, szóval mindenre elkészülten ültünk a padlón, még egy rendőrségi razziára is, amikor az együttes egyik nő tagja levetkőzött. Egyszerűen levette magáról a ruhadarabjait, kicsit ügyetlenül, ahogy az ember otthon levetkőzik, mielőtt az ágyba tér. És ott állt előttünk a testének összes hibáival, szőrzetével, átlátszó ereivel, kicsit megereszkedett mellével, és valahogy mindannyian magunkat szégyelltük, hozzá képest. Ő a legtisztábban és legsérülékenyebben állt közöttünk, testének minden kis részlete, hibája a legszemélyesebben minket érintő műalkotásként hatott abban a pillanatban, és ez az egyszerű hepening, akkor, amikor a hivatalos és köznapi beszéd annyira szennyezett volt, hogy senki nem tudta magát távol tartani a szennytől, ennek a mezítelen testnek az egyszerű látványával mindannyiunkat mélységesen felkavart. Ez a fázós, védtelen test akkor maga volt a bátorság. – A barátom szórakozottnak látszott, az öltözete is határozottan elhanyagoltabbnak tűnt az utolsó találkozásunk óta. Csak nem iszik? De ezt rögtön el is vetettem. Nem volt ivós fajta.

– A mai nyilvános mezítelenség a legteljesebb felöltözöttség – mondta oktató hangon. – A levetkőzés lehetőségének a teljes hiánya. Az “erre sem vezet út” teljes bizonyossága. A nem létező titkok anatómiai pontosságú feltárása, s a valódi titkok elüldözése. – Felmelte az ujját az utcazajban. – A test, mert azért rólunk van szó, mindig előttünk lebeg, megbabonázottan figyeljük, mi történik vele, mi történik velünk.

A pince egy régi ház hátsó lépcsőházában várt rám. A földszinten lakó pulis nő, amikor bemutatkozni megjelentem nála, azt mondta, hogy a pincerendszer olyan, mint egy nagy szexlabirintus, akár jó pénzhozamú bűntanya is lehetne odalent, mert annyi az üres boltíves pincerekesz, közöttük a sötét utak, beláthatatlan elágazások, váratlanul kiszélesedő terek. Hogy mi is odalent munkálkodnánk, mint a sötétség hetérái, és az elragadtatott kliensek diszkréten távoznának a melléklépcsőházon át. A pulis nő váratlan ötlettel egy fánkot adott a kezembe, egy még meleg fánkot, és eközben a pulijai örömükben faltól falig pattogtak, ahogy később is megszokhattam, amikor a pulis nőhöz valamiért be kellett csengetnem.

Pincém volt, gondterhelten néztem a belső udvar balkonjai felé, mert egy pillanatra a pulis nő szemével láttam a lakókat, akik között én is valamiképpen helyet kaptam, hiszen már a pincéhez tartoztam, és a pincebérlő felelősségével kellett mozognom a házban, amelytől egy kissé féltem, a pulis nő miatt, aki azt mondta, hogy ő nem fél a háztól, tehetnek neki egy szívességet, viszont mindennek ellenére félt.

Egy ház az súlyos, nehéz közeg, ott egy pincebérlő különféle megítélések alá eshet. Amíg a ház bérház, addig a pincebérlővel senki sem törődik, hiszen mindannyiuk gazdája a tanács, és a pincebérlő isten tudja, mennyi bért fizet a tanácsnak, de megvan a maga baja, ebbe már ne szóljunk bele. De amint a ház lakásai magántulajdonba kerülnek, egyszerre ő lesz az egyetlen bérlő, aki bár a tanács bérlője, de a mi házunkban lakik, már a mi bérlőnk, vagyis nem a mi bérlőnk, de minket boldogít, legjobb, ha a körmére nézünk. Ezért kissé szorongva tekintettem a belső udvar balkonjaira fel, mert tudtam, hogy onnan sok öregasszony les lefelé, hogy mi történik az udvaron.

Valójában többnyire csak beléptem a kapun az udvarra, és az átellenes melléklépcsőház irányába indultam, ahol a pincém volt. Hamar kikerültem a szemek látóteréből, és máris a lépcsőmön ereszkedtem lefelé, hogy végleg eltűnjek az esetleg ellenséges figyelem elől. És amint az üvegezett vasajtót kinyitottam odalent, és bezártam magam mögött, rögtön hihetetlen biztonság vett körül. A méteres vastag boltíves falak között végre oda kerültem, ahová mindig vágytam, eljutottam az engem mindentől megvédő bunkerembe, amely nem engedte, hogy bárki fenyegető közelségbe nyomuljon hozzám, itt elhagyhattam magam, és figyelhettem a pincém zajait, amelyek jórészt a szellőző kürtőjéből érkeztek ide az alsó szintre, másrészt viszont a pincém szomszédságából, a fal másik oldaláról, ahol a déli óráktól vendéglő működött, és folyton hallani lehetett a vendégek egyenletes moraját és az evőeszközök csörömpölését.

Egy pince, ha régi és régi a ház is fölötte, olyan szép tud lenni, hogy az embernek a szava is eláll tőle.

És ha még hozzávesszük azt a csodát is, hogy ez a szépség el van rejtve. Mert egy régi pince szépségét eltakarják a rárakódott rétegek. Mondjuk, az előző társaság, amely a pincét raktározás céljára hasznosította, ráken a mennyezetre valamilyen víztaszítónak hívott kulimászt, mellyel csak azt éri el, hogy az udvar felőli nedvesedés eredményeképpen a téglán átszüremkedő víz kezdi feszíteni a kulimász megjegecesedett héját. Még egy év sem múlik el, a pince mennyezete máris tele van éktelen hólyagokkal és sárga, kifejezhetetlenül undorító foltokkal. Aki így meglátja a helyiséget, riadtan visszacsukja a rozsdás vasajtót, mert egyrészt nem akar átitatódni a dohszaggal, másrészt megesküdne, hogy ilyen ocsmányságot már régen látott. És akkor még nem beszéltünk a pincében felejtett szürke rongyokról, amelyek a penészgombák tömény telepeit hizlalták fel magukon, és ha megérintik őket, kiömlesztik magukból a spóráikat, mint az erdei pöfeteggombák.

De. Mindez csak a látszat. Ha véletlenül egészen másmilyen, szemléletmódjában kissé különc személy téved a pincébe, és csöndesen nézelődik benne, ez az illető már egészen mást lát itt.

Egyrészt van mersze megérinteni a mennyezet leprás bőrét, és megkaparni az egyik bibircsók nedvező héját. És mi történik. A belül üres bibircsók behorpad, letörik, és alatta színes, fényes téglának lehet meglátni az oldalát, és ha a kaparászás tovább folytatódik, kiderül, hogy a régi téglán benyomott pecsétek is vannak, amelyeket az egykori téglagyárak nyomattak bele a termékeikbe védjegy gyanánt. Ha az illető a pince ragyás oldalát jobban megszemléli, mit lát?

Azt látja meglepetve, hogy a pince oldala már nem a felkent kulimásztól göröngyös, hanem gyönyörű, szürke sziklakövek alkotják a lábazatot, de a kulimász miatt alig különböztethetőek meg a penészes, ragacsos falburkolattól. A sziklák derékmagasságig keretezik a pincét, egyben gondolhatóan tartószerkezetül is szolgálnak, mivel a pincefödém boltívei reájuk támaszkodnak.

És akkor tűnik elő a pince végében egy befalazott ablak vastag, boltíves bemélyedése. A szürke bevonattól semminek nem látható a mélysége, ez az ablak is csak közelről mutatja meg magát, a téglák néhol kilátszanak a kulimászból, és ott feltárják azt a példás rendet, ahogy a régi mesterek a boltíveket felrakták, hihetetlen a kézimunkának ez a pontossága, a rengeteg idő, amely ezekben a boltívekben várakozik, ellenállva minden másfajta időmérték sürgetésének.

Ha az ilyen pince egyszer értő kézbe kerül, akkor elkezdődhet valami, nem egyszerű felújitás, hanem a pince felébresztése, szennyből való kimosdatása, lényének teljes felszabadítása. A csendes munkálkodó azt a gyönyörűséget érzi meg, hogy nincsen más dolga, csak hogy a már létező formákat kiszabadítsa a reájuk neheződő különféle sallangok alól.

Lassan és átszellemülten dolgozik, mert ez a munka kezdettől fogva örömteli, a cél adott, munka közben szembetalálkozik azoknak az erőfeszítéseivel, akik mindezt a szépséget el akarták takarni, hogy egy számukra elfogadható, köznapi színteret hozzanak létre, és ennek érdekében a kíméletlen erőszaktól sem riadtak vissza. Például, nem törődve a téglafalak lélegzési igényével, víztaszító anyagokat, műanyagfestékeket vetettek be. A sziklafalak egyenetlenségeit néhol egyszerűen elvakolták. De szerencsére nem dolgoztak olyan precízen, mint a régi mesterek. Az elfalazások a levegő megvonásával egy ideig csak belső feszültséget keltettek a falak mögött. A víz gyülemleni kezdett odabent, mint egy beteg testben, azután a feszültségnek egy pontján utat tört magának, és a mennyezetbe vájt lukon keresztül kicsöpögött a kőpadlóra. A modern falazóanyagok néhány év alatt megereszkedtek a nedvesség állandó nyomása alatt, elszíneződtek, és a rendszabályozó akarat csak azt érte el, hogy a helyiség felismerhetetlenné vált, s ebben a minőségében már zavartalanul létezhetett, mert többé nem kellett senkinek.

Amikor a pincében hallgatóztam, éreztem a várakozást a falakban. A fal élt, még ebben az állapotában is kialakította a maga harmóniáját a házzal.

Hordozta a csöveket, amelyeket átvezettek rajta, néha egy kürtőn át érezni lehetett a huzatot, ahogy az udvarról befúj, és átmozgatja a lenti dohos levegőt.

A lehetőségek itt voltak velem. Nem kellett sietnem. Lassan mindenre sor kerül, szépen, fokozatosan kell előrehaladnom, és főképp halkan, hogy ne haragítsak magamra senkit. Az örömre vigyázni kell, mert hamar elirigyli valaki, és míg én gyanútlanul örülök, ő már a válaszlépéseket fontolgatja. A pincének úgy kell örülnöm, hogy még én magam se nagyon vegyem észre.

Csak valahol meglegyen az az öröm, mint egy sebtiben elraktározott, még igazán meg sem nézett, talált tárgy.

Nem tudom, miért voltak olyan furcsák azok az idők. Minden lehetségesnek látszott. És mindennek az ellenkezője is. Valami változott, nem is mindig a felszínen, csak tudtuk, hogy változik, éreztük, de keveset értettünk az egészből.

A pulis nő néha fogta magát és elment a városba sétálni. Ilyenkor kifestette az arcát, nem túl vékony idomaira valamilyen lenge ruhát húzott, és már ment is titokzatos mosollyal. Nem akármilyen jelenség volt a pulis nő, bárki tanulhatott volna tőle, amilyen életöröm volt benne. Itthagyta a házat, a gondjait szépen kulcsra zárta a földszinti, sötét lakásával együtt, és már ment is lenge ruhájában tudj’ isten, milyen kalandok felé. Lehet, hogy csak sétált, vagy gyors, ringatódzó járással végigszaladt a kirakatok között, mindenesetre a pulis nő délutánonként kivirágzott, és győzedelmesen elhagyta a házat. Ilyenkor futtában fogadta az ügyvéd gúnyosan szívélyes köszöntését.

Bármi megtörténhetett akkoriban. Valaki mögöttem a sorban azt mondta, részvénytársaságot alapított. Megnéztem, ki ez. Egy köznapi férfit láttam, és lám, részvénytársasága lenne.

Egy hatalmas teremre gondoltam, ahol részvényesek tolonganak és kiabálnak a különféle, mai szemmel kissé avíttasnak látszó öltözeteikben, nagy tekintélyű, Angliában honos úriemberek ezek, akiket a regényekből ismertem, és lám, most megjelentek minálunk is, magyarok vezetik őket, nem tudom, hogy lehet ez.

Elég volt elámulni a színes pohárkákon, amelyek a nagy, fehér, megbízható joghurtjaink helyett jelentek meg, picik voltak, tündéri kis ékszerek, de csak egy falatnyi kóstoló volt bennük. Ennyit fogunk majd enni? A külföldiek ennyit esznek?

Kinyílt egy ajtó, és áramlottak be rajta a különféle újdonságok, kapkodhattuk a fejünket.

Annemari bizalmasan megmutatta karján a titkos jelet. Néhány napja, éjszaka elrabolták őt a lények, egy nagy hangárba cipelték, és különféle műtéteket hajtottak végre rajta. És ez nem kitaláció, mert nézzem meg a jelet a karján. Nagyítóval néztük hosszan Annemari karját, a pici karcolás napok alatt sem tűnt el, és a nagyító alatt valóban valamilyen ismeretlen jelnek látszott.

Nonstop boltok nyíltak minden sarkon. Éjjel, ha kíváncsian arra tévedt az ember, hogy mi van akkor az ilyen boltokban, csak egy-két gyanús éjszakai figurát látott ácsorogni a boltajtó előtt, jobb volt gyorsan eltűnni onnan, mert a boltos is ott állott közöttük karba tett kézzel, tetovált izmokkal. Nappal a bolt szerényen pihent, álcázta magát a háziasszonyok előtt, éjjel viszont lerázta magáról az illemet, és elfoglalta a helyét az éjszakában.

Csak bámultuk a sok mindent, ami történt, mintha egy filmet néznénk, de bármikor kijöhetünk a moziból, és természetesen akkor minden a régi lesz azonnal.

A mozgás azonban másnap sem állt meg, a hatalom is magával volt elfoglalva, és a nagy káoszban mintha nem nehezedett volna úgy ránk, mint eddig. Egyáltalán nem láttuk, mi lesz, mi van, annyi minden történhetett vagy történhetett volna.

Ki merné bármire is azt mondani, hogy lehetetlen.

Ki merte volna azt mondani, hogy nekem nem lehet egy pincém.

Egy kis félelem azért volt bennem, amikor megtaláltam a tanácsot, ahol a pályázatot kiírták.

Túl laza és megengedő volt ez a minden lehetséges-állapot. Inkább a hitünkből táplálkozott, de megbízható visszajelzések nem voltak. Mint az alvajárók, bármikor leeshettünk a tetőről, ha ránk kiált valaki.

Beléptem végre abba az irodába, ahová mondták, és még mindig nem éreztem, hogy valóban megtörténik velem mindez. Teljesen valószerűtlen volt a jelentkezésem, és én tettem mindent, ahogy kellett, az álmaimból már megszokott, az adott pillanat diktálta szabályok szerint.

Ha a tanácshoz bemegy az ember, akkor nem álmodozik, hanem világosan kell akarnia valamit. Természetesen nekem is tudnom kell, hogy mit akarok. És hogy ez most, bárminek néz is ki, nem álom. Sőt, az álmodozásra való hajlamnak még a látszatát is kerülnöm kell. Ha valószerűtlennek érzed az egész szituációt, ezt próbáld a legjobban elrejteni. Igenis valóságos az igényed egy pince iránt, neked, aki olyan vagy, amilyen, valószínűleg legkevésbé olyan vagy, amilyennek itt egy pinceigénylőt elképzelnek, neked most úgy kell viselkedned, hogy többet tudsz náluk. Ugyanis te azt is tudod, hogy manapság olyan pinceigénylők is jogosan igényelhetnek pincét, mint amilyen te vagy. Manapság az utcáról is bejöhet valaki igényelni bármit.

Valószínűleg itt, ebben az irodában nem annyira rengetik meg az újdonságok az embereket, mint odakint. Itt józanul néznek rád, felmérnek, és nem sokat teketóriáznak veled.

Igen. Itt ezek az emberek még nálad is valamivel többet tudnak a számodra nagynak látszó változásokról. Azon a talajon, ahol ők élnek, a változások alig érezhetőek. Nyugodtan mérnek fel az íróasztalaik adta védőállások mögül, és várják, hogy végre megértsem, a pályázatnak vége, a helyiségek elkeltek, és nemsokára lejár a munkaidejük.

Azt biztosan tudtam, hogy elmenni nem fogok. Az a legrosszabb, ha szó nélkül engedelmeskedem. Csendesen vártam.

Lassan megszoktak az irodában. Itt ül egy nő, sose láttuk erre korábban, lassan megszoktak, és kezdtek számolni velem. Igen, kétségtelenül itt voltam az irodában és valamit akartam tőlük, és ha itt ülök ennyi ideje, mégiscsak tényező vagyok, mégpedig elég zavaros tényező, ha úgy teszek, mintha süket lennék, és mozdulatlanul ülök a helyemen.

Miközben az iroda a zárórához közeledve megelevenedett, és én még mindig ott ültem, ahol voltam, és úgy viselkedtem, mintha minden rendben lenne, csak az ügyemet intézik, én meg türelmesen várom, hogy megkapjam, amit kértem, tudtam, hogy valamilyen játszmába hajszolom bele magamat, amelynek lehet, hogy semmi értelme nincsen. De a tehetetlenségem makacsul maradni kényszerített, nézelődtem, ártatlan természetességgel várakoztam, mindvégig vigyázva arra, hogy a remény a dolgok elintézhetőségében azért ott üljön az arcomon. Persze bizonyos taktikák éppen a mindennapi tehetetlenségből születnek, az ember már át sem látja őket, csak viselkedik az ösztöneinek néha eléggé furcsa sugalmai szerint. A szomszédnőm váltig dicséri ezeket a mai ügyes embereket, csak hát ő nem ilyen, mert erre születni kell, s közben egy szavát sem hiszem el. Én lennék az, aki erre születtem volna? A szomszédnőm ezt a kérdést, amely szakadékot teremtene közte és énközöttem, óvatosan nyitva hagyja. Az biztos, hogy ő már régen felállt volna innen, bár valószínűleg pincét sem igényelne, bízva az új idők szavában. Ő csak az én sorsomat találja ki harisnyái között, a maga sorsától már nem vár semmi változást.

Itt, az irodában eléggé élesen érzem a saját körvonalaimat, sokkal inkább, mint korábban az utcán. Itt világosan érzem, ami nem vagyok. Az előadók viselkedéséből és papírjaiból könnyen elképzelhetem a pályázókat, akik azonnal tudják, hogyan beszéljenek ezekkel a nőkkel vagy ezzel a nagyon zárt arcú, száraz és egyáltalán nem ellenszenves férfival, aki itt ül velem szemben és folyamatosan az irataival van elfoglalva. És ők is, itt, az irodában, tudják, hogyan beszéljenek a kisiparosokkal, akik nehezen mondanak ki valamit, de a nehézkességük mögött pénzfedezet van, ezért türelmesen meg kell várni a mondandójuk végét. A tárgyalások élénk figyelem közepette zajlanak, a célzások, kijelentések mindig valamilyen kézzelfogható eredményre vezetnek, de ez az eredmény a papírokban csak legvégül, és egészen másmilyen formában ölt testet. Ezek a nehéz, izzasztó tárgyalások előzik meg a pályázatokat, a pályázók már a kerületből jól ismert figurák, az egyezségek a tanáccsal régtől fennálló, óvatos viszonyokra épülnek, és láthatalan pillanatokban, bizonyíthatatlan helyzetekben, hirtelen a zsebbe sülylyesztett borítékokkal vannak megtámogatva. Ezek az igazi kliensek. Én nem vagyok igazi kliens, de nem is mentem ki az ajtón, ahogy kellett volna. Jelenlétem zavaró, ezek az új idők sokféle zavaros embert sodornak a régi, jól bevált hivatali rendszer útjába.

Minden erőmet latba vetve várakozom, és ez a várakozás talán gyanút kelt, hátha valamilyen általuk nem ismert ok késztet arra, hogy már félórája üljek a helyemen anélkül, hogy bármi is történne az ügyemben. Azért a zavaros idők mégiscsak léteznek odakint, teljesen azért nem hanyagolható el ez a tény.

Már úgy tűnik, engem is bezárnak az irodába az írógépekkel és aktákkal együtt, amikor a férfi kibontakozik a papírjai közül, és színtelen hangján a tudomásomra hozza, hogy a pályázaton egyetlen helyiség visszamaradt, mert ezt a helyiséget nem igényelte ki senki. És a pályázati szabályzat módot ad arra, hogy csupán egyéni igénylés alapján kiutalhassák a szóban forgó helyiséget.

A hivatalban a nők már elkészültek, zajosan pakolnak, és meglehetősen rosszallóan néznek a semleges arcú férfira, aki elém rakja a helyiség címét és az űrlapokat. A szekrénycsapódások, zacskózörgések közepette sejtelmes megjegyzések hangzanak el a visszamaradt helyiség állapotára vonatkozóan. Ebből megértem, hogy mindenki tudott róla, hogy van egy ilyen helyiség, de csak a férfi árulta el ezt a lehetőséget, csak ő tudja, miért, és miért az utolsó pillanatban. Most már hozzám beszélnek a nők, még ha pakolás közben teszik is ezt, és a fejem fölött üzennek át egymásnak.Az üzenetek lényege az, hogy a helyiség nem véletlenül maradt vissza, ők nem ajánlanák, hogy kivegyem, mert váratlan meglepetések érhetnek még ezzel a bérlettel kapcsolatban, de ha már a férfi elém tette az űrlapokat, amelyeket nem biztos, hogy elém kellett volna tennie, akkor már szemmel láthatóan úgyis minden megjegyzésük hasztalan. Hiszen nem is figyelek rájuk, vagy ha figyelek is, semmi nem látszik abból, hogy mit értettem meg az intelmeikből.

Valójában én még fel sem fogtam, ami történt. Előttem a papír egy helyiség címével, amely helyiség ebben a pillanatban az enyém lehet. És ezt a hihetetlen eredményt csupán az esztelen várakozásommal értem volna el.

Mechanikusan töltöm ki egymás után az adataimra vonatkozó rubrikákat. Nem szabad meglátniuk rajtam semmit az indulatokból, amelyek rutinosan vissza vannak szorítva, és egy fáradtan a papírjai fölé hajoló arc mögé vannak rejtve. Majd kinn az utcán.

Ha kiérek az utcára a frissen lebélyegzett űrlapokkal, azonnal rohanásba kezdek, tudom, órákig megállás nélkül rohangálok majd a városban, célzatosan fárasztom, zsibbasztom magamat, mert a sikernek ez a váratlan megjelenése az életemben e pillanatban elviselhetetlen, ezzel valamit kell kezdenem, mielőtt a pincémhez megyek és a pincebérlői vadonatúj életem első lépéseit megteszem egy számomra tökéletesen ismeretlen helyszínen.

Egyszerre valahová jogod lesz bejárni, ahová eddig nem volt. Közöd lesz egy házhoz, amely mellett eddig teljesen érdektelenül mentél el. Ugyanaz a ház egészen más benyomást kelt benned, ha csak idegenként tévedsz be az udvarára, mint amikor bérlőként lépsz be a kapuján, és már mindenképpen valamilyen bizalmas közelségből kell figyelned a körülötted élőket, már nem mehetsz odébb, ha néha túlságosan közel mennek hozzád, vagy csak egyszerűen zavaróan viselkednek, mert akár akarod, akár nem, a ház súlyos szárnyai alá kerültél te is, mintha új családtagként figyelnéd egy teljesen idegen, mégis téged minden életjelenségével személyesen érintő család megnyilvánulásait.

A pulis nő reggel felmosta az udvart, ezzel jóváhagyását adta ahhoz, hogy elkezdődjön a nap.

A mészkő megszívta magát, sötétebb lett egy árnyalattal, a lefolyók vájataiban még délelőtt is csillogott a víz.

Ha belépsz ide, tudnod kell, hogy a balkonokról is lenézhetnek rád, és valamit gondolnak rólad, mivel már jó ideje jársz át az udvaron, sokan láthattak, és talán léted már nem egyszer beszéd tárgya is volt a lakók között.

Itt kell elfogadtatnod a ténykedésedet, ne berzenkedj hát, hanem csöndesen közlekedjél az új terepen, az a lényeg, hogy ne szúrjál szemet senkinek. A pincéd a lakók házának föld alatti részében van, akár akarod, akár nem, a lakók tulajdonában vagy bérlő, még ha nem is nekik fizeted a bérleti díjat. Új helyzetemnek minden bonyolultságát átérezve mentem a melléklépcsőházból nyíló falépcső felé. Ahogy beértem a melléklépcsőházba, egészen másvalaki lettem. Senki nem látott már, és csak egy dolgom volt, hogy leereszkedjem a lépcsőn a pincémhez, kinyissam a vasajtót, és belépjek a szigorúan az én magánterületem boltíves falai közé. Arra gondoltam, hogy ha ide akaratom ellenére bejönne valaki, az büntetendő cselekményt követne el. A pince területén az én bérlői jogaim uralkodnak, ilyen értelemben a pincém olyan, mint egy idegen követség az államban, ide csak az én engedélyemmel jöhet be idegen ember.

Most azután kinézelődhettem magamat, pontosan szemrevételezhettem, hogy a fal melyik részével mit fogok kezdeni. Szépen, nyugodtan akartam haladni, sorba venni a fal minden négyzetméterét, megvizsgálni a szégyenteljesen mocskos bevonatokat, hol feslenek eléggé ahhoz, hogy hamar el lehessen távolítani őket. Hosszan kerestem az egykori ablakok nyomait, volt, ahol már azonnal meglettek, a téglák állásából lehetett látni az új befalazást, másutt világos körvonalakat kerestem a falban, és néha magam sem tudtam hogy ez egy ablak nyoma-e, vagy talán ezen a helyen befalaztak valamit egyszer a régi lakók a háború folyamán, és itt felejtették a kincset. Régi bort, amelynek mára már vörös zselévé vált a tartalma, ilyen borokat millókért árulnak a nemzetközi gyűjtőknek, de lehet a falban annyi minden más, amit még remélni is alig mer az ember.

Közben tudtam, hogy nem fogom kifalazni ezeket a rejtekhelyeket. A pince így kellett nekem, a titkaival együtt, nem tudtam volna még egy tégla elmozdításának erejéig sem megbontani ezeket az annyi ideje türelmesen várakozó falakat. Az első időkben csak figyeltem a pincémet, tervezgettem, és magam is erőt nyertem ezekből a látszatra semmi kézzelfogható történést nem hozó együttlétekből. A pince megerősített engem, reménnyel töltött fel, közös létezésünk különleges összhangot teremtett közöttünk, mintha egy csendes, minden bajomat megértő és méltányoló barátra tettem volna szert, akinek már csak a léte is megnyugtat, kisimít, amikor szokásos kényszerpályáimat rovom életemnek ezen a kiszámíthatatlan terepén, lehetőleg kitérve a reám leselkedő veszélyek és kellemetlenségek elől.

Most már ez is az egyik álmomnak tűnik, de emberek sokaságát láttam az utcákon, rendőrautók cikáztak a menet szélénél, az egyik súrolta a szoknyám szegélyét. A menet újabb csoportokat sodort magával, és a Hősök tere felé igyekezett. A pincémtől így egyre messzebb kerültem a lobogó nemzeti színű zászlók alatt lépegetve az úttesten. Széles sorokban vonultunk, szemben a forgalommal, amely nem is volt forgalom már, mert az autók félreálltak és utat engedtek a menetnek, amely lassan, nyugodtan haladt, de a sodrása óriási volt, a szívóereje újabb és újabb csoportokat olvasztott magába. Volt, aki a járdán nézett minket, hozzájuk képest jó volt elszántan haladni a menettel, mintha mindent odahagyott volna az ember, ami lényegtelen, napi bosszúság, a sors elrendeződött, a rendőrautók cikáztak és figyeltek, a rendőrök tanácstalanul nézték a menet vonulását. Talán ellentmondó parancsokat kaptak, vagy nem volt még gyakorlatuk az ilyen békés menetek szétoszlatásában, féltek, hogy valahol áthágják a bizonytalan szabályokat, nem lehetett tudni, csak azt, hogy a menet zavartalanul hömpölygott az utcán, és sodort magával engem is. Mintha valaki azt mondta volna a hátam mötött: a kórházak készen állanak a sebesültek fogadására. Ez furcsa volt, mert arra gondoltam, hogy mi lennénk az elkövetkező órák sebesültjei. Mindez csak még nagyobb erőt adott a menetnek, és az ember úgy veszett bele erős, nyugodt sodrásába, mint egy nagy, megtisztító folyóba, amely teljesen törvényszerűen igyekszik végcélja felé, és az a végcél nyugodt, méltóságos, mivel maga az örökkévaló tenger az. Ahogy lent elhaladtam a tömeggel, fölülről néztek minket az erkélyekről, és néhányan fölkiáltottak az erkélyen állóknak, hogy jöjjenek le. Azok visszaintettek. Ahogy nagy, nyugodt tempóban haladtunk a forgalommal szemben a széles városi utakon, innen, az úttestről először néztem fel figyelmesen a mellettünk elhaladó régi, kopott, de szép pesti házakra. A házak falában a tartóoszlopokat mintázó domborművekre, az egykor sok gonddal elkészített stukkókra, amelyeket belepett a korom, és megrongált a háború. Néztem a feliratokat. KÖZÉRT. A mi időnkben így hívták az élelmiszerboltokat VIRÁGÉRT. A mi időnkben ilyen boltokban vették az asszonyoknak a rózsát. Úgy láttam magunkat, ahogy mindez ebben a pillanatban történik velünk, és ahogy egykor majd emlékezni fognak ránk, amikor megnézik a régi képeket, vagy felidézik a régi időket.

Talán egyszer a mi fényképeinket nézik a híradóban, ahogy vonulunk itt önfeledten, pedig már annyi hasonló vonulásnak volt gyászos vége, annyi régi híradófelvétel okozott itt már életfogytiglani börtönöket, kivégzéseket, és mégis valamilyen mámorban vonulunk előre, a város legvegyesebb népe, mellettünk szépen, méltósággal vonulnak el az üzletek, ahová vásárolni járunk, a házak, ahol lakunk, a terek, ahová gyermekeinket visszük le játszani, és mi itt az úton elszakadtunk az életünknek ezektől a mindennapi helyszíneitől, és most mindannyian felvonulók vagyunk, az erkélyekről rokonszenvvel, de enyhe csodálkozással és félelemmel néznek le ránk, ott vonulnak az emberek, gondolják, és azok az emberek, akik ott vonulnak, mi vagyunk, elúszunk alattuk, és még homályosan látjuk őket, ahogy integetnek, vagy csak néznek megdöbbenve, mert ez már más, mint a megszokott világ, és tudják, hogy a másért egyszer majd megfizetnek azok, akik most olyan mámorosan hagyják magukat sodortatni a nagy, megszabadító áradással.

A svájci nagybátyám, amikor hívott, hogy együtt kávézhatnánk ennyi év után, semmit sem tudott rólam, kedves hangja furcsa eufóriát keltett bennem, lám, megtalál a múlt, és egy hirtelen elhatározással valamilyen cirádás eszpresszóban, amely régen patinás cukrászda volt, majd találkozni fogunk, és megpróbáljuk szemrevételezni egymást, lehet, hogy alig fogunk beszélgetni, mert elég izgató dolog ilyen sok év után találkoznunk valakivel, aki a gyerekkorunkból néz ránk, és közben nagyon is érdekes ember lett azóta, de hol van idő mindezt kibontani, ezért csak rövid mondatokat váltunk majd, és persze gondolunk hozzá sok mindent, amit nem mondunk ki. Mindezt elképzeltem, és a pincémből egyenesen a cukrászdába indultam, még megnéztem magam a ház közös, lépcsőházi vécéjében, mert ott volt egy tükör, hogy nem maradt-e rajtam pókháló, és a hajam is rendben van-e. Legszívesebben a pulis nőt kérdeztem volna meg minderről, de ő nem volt otthon, meg nem is zavarhattam mindenfélével.

Amikor kimondhatatlanul hosszú idő után végre eljött a pillanat, hogy a kék útlevelemet használhattam, egy rendkívül fárasztó utazás végén, valamilyen célcsoport volt, rengeteg csomaggal, a lábam a legképtelenebb alakzatokba gyűrve tekergett kínjában az ülés alatt a busz falának feszülve, végül átérve a határon egy kis osztrák városkában megálltunk. Nagyon csendesek voltak már az utcák, éjszaka volt, a lakók mély álmukat aludták, s mi a pihenő alatt a lágy nyári szellőben odalopódzkodhattunk az elhagyott utcák kirakataihoz. Kilesni a külföldet, amíg alszik. Ez már külföldi föld volt, a legvalódibb külföldi föld, és kétségtelenül külföldi kirakatok mutatták meg magukat bámuló szemeinknek a kihalt utcán. És csodák csodája, a kirakatokban a ruhák egytől egyig halványrózsaszínűek voltak, a babák rózsaszínű halásznadrágokban lejtettek, alattuk a rózsaszín minden árnyalatában blúzok, szoknyák, hihetetlen volt ez a rózsaszínű virágzás, mikor mi fáradtan és megrendülten álltunk sötét kelet-európai öltözékeinkben, és legszívesebben a széllel rohangáltunk volna az idegen kisváros rózsaszínben derengő éjszakai utcáin. És másnap, amikor nehézkesen kászálódtunk ki sötét ruháinkban a Genfi-tó partján, és a körülöttünk futó, görkorcsolyázó, siető, rózsaszínű áradatban úgy festettünk, mint a pillangók közé tévedt, nehézkes, fekete bogarak.

Drága nagybátyám, az a sima tapintású, szép télikabát, amelyet odagyűrve hagytál a székem mellett, majd’ felrobbant közöttünk. A kezem a kabát anyagába mélyedt, és arra gondoltam, hogy ilyen anyagból én még nem is láttam kabátot, pláne férfikabátot.

Szerettem volna egy nagy bársonykalapban ülni veled, és bájosan előrehajolni, hogy jobban megértsem a szavaidat. Ehelyett arra gondoltam, hogy a pincémben furcsán forrnak a csövek néhány napja, itt-ott bugyogás hallatszik, valamilyen baljós nyugtalanság uralja a pincémet, és lám, én itt ülök veled társalogva, és reménytelenül a pincémben van az agyam, pedig itt lenne a pillanat kiszakadni a sötétségből, csak a bort bámulni az asztalon, ahogy csillog pirosan a metszett kristálypohárban, felrepülni még egyszer valahova, a titkok közé, amelyeket pontosan megfogalmazni nem tudunk, ezért senki el nem veheti őket tőlünk, mintha valami hívogatna most, hogy hagyjam el a pincémet, megmutatná, milyen messzire kerültem azoktól az emberektől, akik az életet mégiscsak úgy élik, ahogy kell, ahogy illik, annyi sík létezik az enyémmel párhuzamosan, ahol egy kis erőfeszítéssel létezhetnék, annyi a csábítás mindenfelől, hogy így is élhettem volna, és talán élhetnék még, ha más utakat követnék, annyi a csábítás, csak azért, hogy ne engedelmeskedjem neki, de azért szomorúan tudjam, hogy ezt is meg azt is megtehettem volna, és akkor ez is meg az is másképp történhetett volna.

Amikor Annemarival és a gyerekekkel magálltunk az ipari vásár bejáratánál, csak a végtelen, fehér kavicsos teret láttuk magunk előtt, és átjárt minket a jó szél, ami a villamoson való hosszú gyötrődés után maga volt a csábító szabadság. És távolabb az ezüstösen csillogó fémpavilonok a zászlókkal és a messziről jövő zenefoszlányokkal. Igen, minden tagunkkal vágytunk nekivágni a lehetőségeknek, követtük a plakátnő előre mutató ujját, a nő oldalról nem látszott, mert csak éle volt, se fara, se melle, hiszen plakátnő volt az istenadta, funérból kivágva, a gyerekek diadalmasan nyargalásztak körülötte.

Tudtuk, hogy halálos fáradtak leszünk a végén, hogy a sok pavilonban, az áruk közötti fényes útvesztőkben öntudatlanul fogunk futkározni a teljes kimerülésig, mert nem tehetünk mást, minden arra ösztönöz minket, hogy menjünk előre, itt nincs pad, nincs megállás, az egész rendezvény arra épül, hogy az ide betévedt emberek mennél több látványt szívjanak magukba, minden hely tovább csábít, és az idő is véges, már késő délután bezárják a vásárt, és akkor igyekezni kell kifelé, nehogy egy üres pavilonban rekedjen az ember éjszakára, többszörösen bezárva a betörésbiztos üvegajtók mögé.

Tudtuk ezt, és mégis nekivágtunk, a fehér kavics ígéretesen ropogott a talpunk alatt, a gyerekek előrefutottak, mi pedig az ismeretlenre várakozás boldog révületében követtük őket.

Mindez nagyon messzi időnek tűnt, amikor a pincém falépcsőjén baktattam lefelé. Az az idő hidegen fénylett, mint a fehér hal a vágódeszkán, nagy próbálkozások, terméketlen erőfeszítések ideje volt az, és mindennek úgy is kellett történnie akkor, ahogy történt. Annemari nem szívesen nyugodott bele az éppen adott helyzetébe, nehezen jött ki az óvodai anyukákkal, kereste az alkalmakat a legkisebb kitörésre is a megszokott, mindennapi menetből. Annemari lázadó volt, de lázadása többnyire egy üveg bornál ért véget, amelyet csapzottan ivott meg, és merev arcával együtt nagyon törékenynek és szomorúnak láttam ilyenkor.

Annemari bement a szökőkutas medencébe, hogy kihozza a bőgő kisfiának a bent rekedt sárga műanyagkacsáját, ahogy lehajolt a kacsáért, a lapszoknyája kioldódott, és a medence szélén álló kamaszok nagy örömére szépen legombolyodott a testéről. És Annemari ott állott a medence közepén egyetlen fekete csipkebugyiban.

No es, látták valami legalápp – mondta kiérve, dacosan nem törődve furcsa kiejtésével, mert német volt, itt húzódott meg Magyarországon, titokzatos okokból menekült ide a férjhezmenés menedékébe.

Azokkal az időkkel ellentétben a pincém a maga meleg sötétségével igazi lehetőségeket kínált. Annemarival csak hánykolódtunk a szűkös kereteink között, inkább kifelé menekültünk volna valahogyan, de magunk sem tudtuk, hogyan, itt, a pincémben furcsa módon a nyugalmat és a szabadságot találtam meg, egy helyet, amelyet megtervezhetek magamnak, amely ellát majd a megélhetéshez szükséges anyagiakkal, de meg is véd minden rossztól, ami kívülről leselkedik rám. Annemari biztosan hatalmas terveket sző a pincém láttán, ha nem úgy hozta volna az élet, hogy elszakadjunk egymástól. Annemari csodálattal nézett volna rám, hogy mit szereztem én a nagy fölfordulásban, neki soha nem volt még semmije, még szülőhazája sem, legalábbis nem szeretett arra gondolni, hogy mi várná odahaza, ha egy eszement pillanatában visszautazna az NDK-ba, ahogy Annemari hazáját neveztük akkoriban.

Amikor már jól kibámultam magamat a pincémben, és megismertem a szellőzőkürtőn beáramló zajokat is, végül nem halogathattam tovább az időt, neki kellett látnom a felújításnak. A régi bőrök lekaparása csúnya munka volt, ehhez embereket hívtam, akik káromkodva estek neki a falborításnak, és félreugrottak, amikor egy barna, hólyagos vakolatdarab nagy port kavarva leomlott a földre. Lassan bontakoztak ki a téglák a vakolat alól, egy idős falusi kőműves azt tanácsolta, hogy ne is vakoljuk újra a falat, hagyjuk kiszáradni belőle az évtizedek alatt benne rekedt nedvességet, csupán meszeljük l