Drakovszky Kornél pályája lendületesen, döccenők nélkül ívelt felfelé. Középiskolás korában a magyartanára biztatására beállt az iskolai szavalókörbe, s különféle, utólag persze általa is középgyengének minősített estek után elsőéves korában elérkezett az első csúcs. A Jónás könyvét rendezték meg amolyan oratóriumosan: nem olvasták ugyan a szöveget, de nem is játszották el, csak zenei aláfestés jelezte a vihart vagy a tenger elcsitulását. Valahogy úgy alakult, hogy kizárólag a legkomolyabbak, a legalázatosabbak kerültek be a “Jónás-csapatba”, s a másodéves teológus, aki szintén iskolástársuk volt annak idején (Drakovszky valósággal megrémült az idő múlásának e megszokott formulába tömörítésétől, s emlékezés közben felhúzta híres szemöldökét), s akire a rendező tanárnő Jónás szerepét osztotta, nem bírt egyetemre is, próbákra is járni. A főszerep így Kornélnak jutott, aki nagy lelkesedéssel és elegáns okossággal vetette magát a szövegre (Babits biztosan szerette volna, gondolta most is, amit akkor gondolt), s mi tagadás, tényleg fergeteges sikert aratott. A gimnázium díszterme ezúttal nem csupán szülői, rokoni, ismerősi és baráti tapstól zengett, hanem a szülők, rokonok, ismerősök és barátok is úgy tapsoltak, mint akiket valóban megérintett a mű. Jónás imájakor Drakovszky lesétált a színpadról, megállt a deszkázatnak támasztott lépcsősor egyik fokán, és ott kezdte el, még talán szemöldökénél is híresebb hangját teljesen a szöveg szolgálatába állítva: “Hozzám már hűtlen lettek a szavak…” Mikor a végéhez ért, mikor az is elhangzott: “engedik, hogy beszéljek, s meg ne haljak”, olyan csönd lett, hogy Kornél még a kislábujját sem merte megmozdítani, csak állt ott meredten, mint egy fabábu, félt, hogy mégis megmozdul valahogy, imádkozott, hogy örökre legyenek csendben, másfelől meg azért, hogy valaki kezdje már el a tapsot.

A taps végül mégis elkezdődött, előbb bátortalanul, mintha még mindig nem mernék összeverni a tenyerüket, mintha még mindig túl profán gesztusnak tartanák ezt egy ilyen előadás végén. Aztán egyre bátrabban, egyre felszabadultabban tapsoltak, s később, néhány másodperc múlva már érződött a közönség öröme is, az öröm, hogy gratulálhatnak valamiképpen ezért a teljesítményért, s hogy együtt tehetik ezt. Amikor a taps is befejeződött, akkor persze többen odajöttek, ilyen tanár, olyan évfolyamtárs, amolyan barát, és ez is szép volt, jólesett, de mégsem ugyanaz, mint amikor egy egész terem tapsol egyszerre, nem az egyik rokon meg a másik rokon, hanem mindannyian, mintha a falak, a székso-rok, a padló, a reflektorok tapsolnának, és mégis olyan emberi az egész.

A Jónás után jött oda hozzá az Arlequin társulat vezetője, bemutatkozott, Valami Sándor, hallotta Kornél, nem értette, de a szőke, tiszta tekintetű férfi legyintett, mintha most igazán nem ez lenne a lényeges, félrevonta egy sarokba, elmondta, hogy ki ő, aztán, hogy szép volt, milyen jó is ez a Babits, de ő úgy érzi, ezt a tehetséget Drakovszkynak a színházban kellene felhasználnia. Csak ennyit mondott, semmi többet, ebből is látszott, hogy nem hízeleg, inkább visszavesz a saját véleményéből, ha szabad ezt mondani, miért is Babitsot dicsérte, mosolygott Drakovszky, sehogy sem értette akkor, és később sem értette meg, csak Hallasek lényét, világnézetét, lelkiségét vagy micsodáját ismerte és értette meg az Arlequinnél töltött öt év alatt. Azt tehát, hogy mikor jól mondunk egy verset, a sorok megelevenednek, problémává válnak, “Hozzám már hűtlen lettek a szavak”, ez a sor elveszti sor voltát, és minden széken ülő, szemét a színpadra meresztő minden egyes ember problémájává válik. Mintha hirtelen tényleg kételyek merültek volna fel bennük a szavakat illetően, és ezért és ettől már a hasonlat sem művi, “vagy én lettem, mint túláradt patak”. Mindenki, aki a széken ül és figyel, abban a pillanatban túláradt pataknak érzi magát, és így tovább. A vers nem vers, a sorok nem sorok, a szöveg nem szöveg, hanem probléma, mindenkit érintő, lüktető seb, magyarázta olykor Hallasek, s tudta, hogy képzavarban beszél, de azt is tudta, hogy egy-egy képzavar olykor jobban kifejezi a lényeget, mint egy “rendes”, követhető, logikus kép, de nem magyarázott túl gyakran.

Kornél másnap már ismerte leendő kollégáit, harmadnaptól pedig rendszeresen bejárt a valamikori mozi feletti színpadra, mely a díszterem színpadához hasonlított, és nézte a próbákat, már látta az Arlequin néhány előadását, tetszettek is, kordában tartott lendületet érzett bennük, nehezen megfékezhető feszültséget, ez a feszültség töltötte meg élettel a szereplőket, de egy ismeretlen, óriási erő formát is adott ennek az életnek, cipelte minden egyes szereplő történetét, s az ő történetükből kibomló közös történetet. Az “igazi” színház, a város múlt század eleji épületében működő társulat produkcióit mindig úgy nézte, mint aki nagyon jó történetek tanúja, amelyeken azonban mindig kívül marad, míg az Arlequin az első replikától “bevitte” a drámába, nem hagyta ülni és nézni, követelte, hogy vegyen részt a kínlódásban, meggyötörte, megrágta és kiköpte, hogy a végén úgy ült a helyén, akár egy darab rongy.

A bölcsészkar várhatott, semmilyen egyetem nem pótolhatta azt, amit itt kapott, azt úgyis elvégzi, diplomát kap, és mehet tanítani, ezt csak úgy végezheti el, vagy inkább ennek csak úgy lehet részese, ha valóban részese akar lenni. Ült tehát, nézte a próbákat, hallgatta a beszélgetéseket, a vitákat, a veszekedéseket, az üvöltözéseket, olykor megdöbbent, nagyon mély sebeket ütöttek egymáson, és minden eszközük megvolt, hogy megtegyék. A tizenöt ember közül hat lány volt, kilenc fiú, és a hat lány élt már a kilenc fiú mindegyikével, a kilenc fiú meg a hat lány mindegyikével. Olyan dolgokat tudtak egymásról, amilyeneket csak az tudhat, aki élt a másikkal, és az üvöltözések közben utaltak is minden ilyesmire a menzesz időszakától a kakaó elfogyasztásának optimális hőmérsékletéig, a merevedési zavaroktól a sótlan, viszont túl zsíros húslevesig.

Lassan, de biztosan vagy inkább könyörtelenül darálta be ez az életmód, vagy talán nem is ez a jó szó, körülfogta, beléépült a színház, mert hogy ez az igazi színház, afelől már az első próba után sem volt kétsége, amelyen pedig még nem is vett részt, csak ült, és bámulta, ami történik, nem értette, hogyan lesz ebből előadás. Pontosabban azt nem értette, hogyan lesz ebből egyáltalán bármi, ilyen zűrzavarral még nem találkozott, nem tudták a végszavakat, de nem tudták a végszavak előtti szavakat sem, nem tudtak semmit a szövegből, aki véletlenül tudta, az meg olyan szárazon, fantáziátlanul és érzéketlenül mondta, hogy rossz volt hallgatni. Bámultak maguk elé, és fahangon motyogták a replikákat, pedig micsoda szenvedély van ebben a Racine-ban, gondolta Drakovszky, nem is hittem volna. Hallasekék a Phaedrát próbálták éppen, és még a ridegen egymás után mondott szavakon is átjött a szenvedély, “Ó, én sorsüldözött, kin égi bosszu tombol, / Nem gyűlölsz úgy, ahogy én borzadok magamtól. / Tanúm reá az ég, tanúm az istenek, / Ők oltották belém e végzetes tüzet…” Szép volt, gondolta Kornél bölcsész énje, nagyon szép, mosolygott gúnyosan a színész. A színészek semmit nem éreztek a szöveg szépségéből, csak szavaltak, olykor kifakadtak, hogy ők semmit nem értenek az egészből, nekik már igazán mindegy, muszáj ezt a darabot játszani, a tökük tele van már az egésszel, ki ez a Racin, kérdezték cével, még soha nem hallottak róla, az “oltottak”-nál Hippolytos odaugrott Phaedrához, és úgy tett, mintha injekciót adna neki, Jézus Mária, Drakovszky majd’ elájult, ez oltást csinál a szerelemből, Hallasek azonban úgy ült ott, csendesen pipázva, meg se rezzenve, mintha ez lenne a dolgok rendje, s mintha egyáltalán nem kellene izgulni.

A kocsmában, ahová a próba után magukkal vitték Drakovszkyt is, annyit ivott, hogy végül három piszoárt telehányt, érezte, hogy egyre részegebb lesz, de nem tudott mit kezdeni magával, részegnek kellett lennie, ha ki akarta bírni, olykor úgy tett, mintha beszélgetne a kollégáival, de semmit nem értett, másnap semmire nem emlékezett. Hallasek most sem szólt semmit, csak tolta a pipáját a szája egyik sarkából a másikba, és amikor Kornél visszatántorgott a vécéből, gyengéden megérintette a vállát, kivezette a helyiségből, és csendesen lépkedtek egymás mellett, a rendező olykor megfogta a karját, nem engedte elesni, s Drakovszkyék háza előtt intett neki, megfordult, és elment.

Otthon rég nem várta senki, édesapja még kilencedikes korában meghalt, rá másfél évre mellrákban az édesanyja is, s Drakovszky talán azért is ivott akkor, gondolta most, mert azt hitte, mindent tud az életről, neki már nem lehet újat mondani, és tessék, három piszoárt kell telehánynia, annyira nem ért semmit, de semmit a világon.

Ez történt két nap múlva, a következő próbán is, és az azutáni héten szintén, azazhogy mégsem ugyanaz, maradtak ugyan a hülye poénok és a Kornél számára érthetetlen kitörések, de közben mégis történt valami más, valami új. A negyedik vagy ötödik próbán például, Drakovszky már nem emlékezett, Phaedra váratlan szenvedélyt sűrített a “nem gyűlölsz úgy”-ba, s ettől a “Te gyűlöltél tovább; én csak szerettelek” vallomás is meghökkentően igazzá vált, akárcsak Hippolytos mondata: “A borzadály fog el, ha csak magamra nézek.” Aztán minden visszazuhant a hülye poénok és a szeszélyek közé, de Hallasek a próba végén már kivette a pipáját a szájából, és csöndesen azt mondta, jó volt így, Imola.

Akkor kezdte érteni ezeket az embereket, a működésüket, a hisztijeiket, a tehetségük természetét és hullámzásait, és főleg, Drakovszky most, hogy szünetet tartott a visszaemlékezésben, ismét összevonta a szemöldökét, azt a pokoli egymásra utaltságot, amely nem engedte el őket egymás mellől, ami miatt muszáj volt egymással élniük, ha nem is akartak, egyszerűen nem választhattak, illetve ha színészek akartak maradni, csak így választhattak. Ahogy később neki is választania kellett, és ő is csak egyféleképpen tehette, mert egy ideig azt hitte, Imola az igazán jó színész, Hippolytos csak reagál az Imola elsöprő szenvedélyére, Imola nélkül semmire sem menne, de aztán megtapasztalhatta, milyen nehéz jól reagálni, észrevehetően, mégsem túlozva el semmit, megfürödni az őszinteségben, és ugyanolyan minőségű őszinteséget sugározni vissza a partnerre, még mindig túl bölcsész vagyok, gondolta Kornél, és legyintett.

Hallaseknek igaza volt, tényleg jó volt így, és egyre jobb lett, Imola kezdett egyre inkább Phaedra lenni. Már első megszólalásakor annyi fájdalmat, szenvedélyt, érzékiséget sugárzott, hogy egyszerre volt lenyűgöző és valamiképpen félelmetes, és éppen attól volt mindkettő egyszerre, hogy a fájdalmat, a szenvedélyt, az érzékiséget és mind a többit nem külön-külön lehetett érezni, mintha olvasná az ember, s nem lenne más választása, mint egymás után olvasni s így el is különíteni egymástól feltörő érzéseit, nem, ami átjött a rivaldán, az egyszerre volt a három vagy az akármennyi. Új minőség, új érzés jött létre, mindez Phaedra volt, ez mind Phaedra volt, Imola amúgy is szép volt, karcsú, fehér bőrű, vörös hajú, zöld szemű, akár gyönyörűnek is nevezhető, gondolta Kornél most a bölcsész felével, de akkor aztán tébolyultan szép lett, és valahogy nem lehetett megmondani, mitől is lett szebb, mint valaha. Racine soraitól? De hát azok csak sorok voltak, semmi több. Kornél nem is sejtette, hogy abban a pillanatban, amikor Hallasek kinyújtott kezét elfogadta, örökre elveszett az irodalom számára, már nem tudott egy sort szépnek érezni, már csak arra tudott gondolni, mennyire üres, milyen kár, hogy nem lehet színpadra vinni, és mindez Racine-nal kezdődött, illetve Imolával, vagyis Phaedrával. Tudja már az ördög, hesegette el Drakovszky az emlékezetéből előröppenő neveket, valahogy elkezdődött, az biztos, hogy Imola gyönyörű lett, és persze a tehetségétől is, de a történettől is, a Phaedra és Hippolytos történetétől, amely lüktetni kezdett. Bordás, akit az Arlequinben Bordinak szólítottak, és aki Theseus fiát játszotta, valósággal megrémült, amikor egyedül maradt apja feleségével, úgy állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben persze nem szeretett volna úgy kinézni, mint egy rakás szerencsétlenség, görcsösen tartani próbálta magát, és ettől még szánalmasabb látványt nyújtott, az izmai majd szétpattantak, és Imola tekintete egy pillanatra sem hagyta lazítani. De a próbák alatt Bordi is rátalált arra a módszerre, arra a tartásra, arra az optimális feszültségre, amely alakítását a határig, a végkimerülésig, a tébolyig feszültnek őrizte meg, ám a szétpattanás határán innen tartotta, miközben Imola gyönyörű lett, Hippolytos nyomorulttá vált, olyanná, akinek nem is lehet más sorsa, mint a halál, és akkor már Bordi is gyűlölte Phaedrát, nemcsak Hippolytos.

Mintha csak ők ketten lettek volna a színpadon, s mintha Hallasek is velük törődött volna csupán, de csendesen, észrevétlenül s mégis egyre nyilvánvalóbban a többiek is megjelentek, kiváltak a ködből. Theseusnak, Ariciának, Oinonénak és társaiknak alakja lett, tulajdonságokat szereztek valamiképpen, s hogy ők hogyan csinálták, azt Drakovszky végképp nem értette, akkor sem, most sem, de látva látta, hogy Palotás fokozatosan királyi méltóságra tesz szert, már valósággal hisztizett, ha Palának szólították, már a kocsmában is úgy intett a pincérnek, mint aki nem rendel, hanem rendelkezik, máskor meg oly bánatosan vett tudomásul valamit, mintha fia porainál kellene könnyet ejtsen. Nomen est omen, gondolta akkor, aztán rögtön meg is ijedt ettől a gondolattól, ez ugyanis azt jelentette, hogy kezdett közéjük tartozóvá válni, hozzájuk hasonló lenni, hogy’ megvetette a “szervusztok rendes emberek és Bordi”-szerű poénokat, mikor először hallott egy ilyet, megesküdött, hogy ő soha nem fog erre a szintre zuhanni, és milyen kevés kellett hozzá, hogy oda zuhanjon, észre se vette, s már csattant is.

Patetikus vagyok, legyintett most Drakovszky, pedig öt év mégiscsak öt év, ez alatt igazán megtanulhatta, mennyire keveset ér a pátosz, illetve milyen sokat, de csak jól meghatározott körülmények között, alaposan felépített helyzetben, amúgy tökéletesen üres és semmitmondó, bárki rebegtetheti sűrűn a szempilláit, bárki könnyezhet, ez igazán semmi, és az őszinteség is, hát neki arról is lenne egy-két keresetlen szava. Ő is milyen “őszinte” volt azon az estén, amikor először kapott szerepet, méghozzá A néma leventében, nyilván ez is fokozta önbecsapását, egy ilyen darabban, Agárdi Péterként kizárólag őszintének lehet lenni, gondolta, s éppen ilyen mélyről jövő őszinteséggel mondta Imolának: “Ha van a földön valami igaz, / Valaki tiszta: Zilia, te vagy az!”, még a felkiáltójelet is jelezte a sorvégen, Úristen!, s még a csendet is a meghatottság csendjének érezte egy pillanatig, s ha nem látja meg Hallasek finoman himbálódzó pipáját, talán tovább is tartott volna önátverése. De ahogy rátévedt a tekintete, azonnal megérezte a kétkedés füstjét, már tudta, hogy egyetlen hang sem volt igazi, hogy az őszinteséget nem adják ilyen könnyen, legalábbis a színpadon, de a színészekben akkor van tapintat, amikor a legkevésbé sem számít rá az ember, azt hitte, röhögni fognak, fuldokolva, könnyezve, könyörtelenül, de Imola csak annyit mondott: “Így már megértjük egymást, jó lovag!”, és alig láthatóan elhúzta a száját, persze ez sem volt könnyű, de mégsem volt sem nyilvános, sem közös megvetés, és ezért nagyon jólesett.

Mindig is egy érzelgős ökör voltam, legyintett most, bár akkor persze nem tudott olyan könnyedén legyinteni, végigmondták a felvonást, és azt, hogy: “Máris megadtam. Én nem alkuszok”, azt már sokkal őszintébben mondta, vagy inkább tisztábban, persze még nagyon távol volt az igazi, megszenvedett és a szenvedést mégsem lobogtató őszinteségtől, de legalább nem igyekezett őszinte lenni, s akkor már Zilia is egészen másképp válaszolta, hogy: “Levente, jól feleltél!”

És persze Imolát sem tudta megúszni, már aznap éjjel megtörtént, aminek meg kellett történnie, de ezzel kapcsolatban legalább nem áltatta magát, tizenegyedikes korában, nem sokkal anyja halála után egy éjszakán kiüvöltötte magából mindazt a vágyat, mindazt a szeretetet, amire szüksége volt és reménye lett volna, valósággal megtiltotta magának, hogy bármit is komolyan vegyen, ami a szerelemmel függ össze, Imola még csodálkozott is, látszott a szemén, nahát, gondolta Drakovszky akkor is, most is, a többiek biztos reménykedtek vagy éppenséggel könyörögtek, de hát legalább ebből a szempontból felnőtt voltam, igaz, nem maradtam az, vagy nem mindig maradtam.

A néma levente persze mégsem Racine, morogta bosszúsan Drakovszky, a nézők is inkább elviselték, megbocsátották az Arlequinnek, hogy pihent egy keveset, de Kornélt kipróbálták, betörték, és sikerült, éppen úgy működött, ahogy Hallasek gondolta, teljes jogú tag lett a szemöldökével és a mosolyával együtt.

Ez így persze túl egyszerű, hosszú út állt előtte a végleges betörésig, hullámvölgyek, hullámhegyek, Pilinszky, baszd meg, fújtatott Kornél, az emlékező, de mindegy, bár hullámvölgyekbe nem is igen került, igazi, szégyenletes bukásban nem volt része, kísérletezésekben inkább, mint a Vágy a szilfák alatt is, szép kis kísérletezés, önmagából kivetkőző, előbb hisztérikusan csapkodó, aztán hisztérikusan zokogó primadonna egyfelől, őrült siker másfelől, huncut mosoly a Hallasek pipája mögött harmadrészt, de előbb még három év, Imola, magány, hosszú, hallgatag éjszakák Hallasek pipájával és a konyakkal, ilyen-olyan lányok a próbák és az előadások között, aztán ismét Imola, mintha mégis szerelem, aminek nem és nem szabad szerelemnek lennie, és A vadkacsa, az orvos részeges, rokonszenves, emberi, elesett és tragikus szerepében, az első nagy, forró siker, a tulajdonképpeni beavatás az Arlequinbe, és megint konyak, lányok, Imola, magány, pipa és az Emigránsok Bordival. “Soha még nem sírtam a más játékmackója miatt”, írta az egyik színikritikus, az egyetlen, akit Drakovszky nagyra tartott, mert legalább olyan okos és cinikus volt, mint ő, lehetnél azért szerényebb, intette magát Kornél most, de hát a szerénység a középszerűek erénye. És végül Ivan Karamazov, a legcsodálatosabb szerep, amelyet eljátszhattam, és ezúttal még a felsőfokot is komolyan gondolta.

Palával és Bordival csinálták meg, mert Hallasek véresre húzta a regényt, ő maga mondta így két pipalóbálás között, de ezt tényleg nem lehetett másképp, az egészet úgyis képtelenség volt színpadra vinni, s a kozmetikázások semmire sem vezettek volna. Drakovszky azelőtt nem sokkal látott egy dramatizált Száz év magányt, hát az aztán igazán siralmas volt, még most, emlékezés közben is ökölbe szorult a keze a felháborodástól, a színészek csak kóvályogtak a történetben vagy miben, abban a zsírtalan masszában, amelybe a rendező és a dramaturg beledobta őket. José Aureliano alakja semmi mást nem jelentett azoknak a hígagyúaknak a számára, mint hogy széles a válla, és döngő léptekkel jár, Aureliano pedig egy vén hülye, Ursula talán bármilyen más előadásban jó lehetett volna, szikár, erőtől sugárzó asszony játszotta, aki tényleg elvihetett volna a hátán egy remekművet, de ez nem remekmű volt, hanem egy remekmű megcsúfolása!, ne izgasd magad, szólt rá Drakovszky a szenvedélyes énjére. Hallasek meghúzta tehát Dosztojevszkijt, nem is meghúzta, hanem újraírta, még az Emigránsok próbái alatt támadt ez az ötlete, s amikor elkezdték Mro¿eket játszani, Hallasek szokásától eltérően csak a bemutatót nézte meg, azt se igazán, utána nem mondott semmit, pedig máskor hosszú hallgatásokban elemezték a bemutatókat. Hallasek meghívta a társulatot a Leu greu-ba, s ott pipázott velük örökös konyakja mellett, nagyon ritkán elejtett egy-egy szót vagy éppenséggel egy félmondatot, s ebből a sok csendből igazán rengeteget lehetett tanulni, végül is a Leu greu-ban lettem színész, hatódott meg Drakovszky az emlékeitől, de most nem a bisztró következett, Hallasek kezet fogott velük, és hazament, aztán majd’ egy fél évig nem látták, csak azért jött be olykor, hogy a pályázatokat megírja, mindenféle űrlapokat kitöltsön, és firkantsa alájuk a nevét, mert más nem tehette meg, kizárólag ő rendelkezett aláírási joggal, és titkárnőt nem tudtak fizetni, a pályázatokból csak a bérükre meg a költségekre futotta, negyedévente egy kiszállásra és karácsonykor egy kisebb összegre, mindenki valamilyen egyetemre járt, és közben mindenki dolgozott valahol. A fővilágosító, ahogy poénkodva nevezték, Bordi legjobb barátja volt, diáktársa a közgázon, átvilágít bennünket, mondták afféle színészhumorral, maga Bordi újságot hordott ki, Pala egy szállóban fogadta a vendégeket, Imola magyart tanított arra vágyó külföldieknek, ha nem az Arlequinben volt, akkor a nyelviskolában, Drakovszky ugyanott románt, és valamennyi ösztöndíjat is kapott, mindannyian úgy éltünk, mint a mezők lilioma, gondolta most, talán ez a jó színház titka.

Hallasek egy fél év múlva megérkezett, s még a pipáján is látszott, hogy elégedett, úgy lóbálta, hogy valósággal bele lehetett szeretni, alig köszönt, alig itták meg a kávéjukat, máris kezükbe nyomta a szöveget, felküldte őket a színpadra, akik a nézőtéren maradtak, lélegzetvisszafojtva figyeltek, most valahogy bennük rekedt a színészhumor, érdekes ez is, gondolta Drakovszky, a bölcsész és a visszaemlékező, mitől jön rá az ember, hogy valami nagyon fontos dolog készül, a fontosnál is fontosabb, mikor végül is nincs miből rájönnie, mégis megérzi valamiképpen. Pala Szmergyakovot játszotta, Bordi Aljosát, Drakovszky pedig Ivant, Hallasek erre a három alakra építette az egész előadást. Két felvonásra osztotta a darabot, az egyik a Főváros vendéglőben játszódott, ahol Ivan és Aljosa beszélgetnek, és ahol a kisebbik fiú megsejt valamit az eljövendő borzalmakból, de mindent persze nem sejthet meg, ahhoz túl keveset tud. Hallasek csodálatosan biztos kézzel írta meg ezt a részt, a nagy inkvizítor legendáját könyörtelenül kihúzta, és bármilyen bölcsész is lett légyen Drakovszky, sajnos, egyet kellett értenie ezzel a döntéssel, a legenda zseniális, de nem a színpadon, nem ezen a színpadon.

Hallasek most éppolyan hévvel vett részt mindenben, közbeszólt, leállította őket, magyarázott, fel-felugrált a színpadra, a szöveg, amit írt, sötét volt, kétségbeesett és takarékos, ő maga viszont mintha megtébolyodott volna, olykor még a pipáját is ottfelejtette valahol, a szék mellett, az asztalon, félve vitték vissza neki, bár persze nem tőle féltek.

A bemutatón Drakovszky egész szünet alatt ott ült a kellékek között, azon a széken, amelyen addig ült, amíg Aljosával beszélgetett, nem tudott elmozdulni onnan, és különös módon nem Ivanra, nem Aljosára, nem Szmergyakovra és még csak nem is Dosztojevszkijre gondolt, ült a sötétben, míg a társulat többi tagja berendezte a színpadot, és teljes húsz percen át Hallasek járt a fejében.

A közönség az előadás végén majd’ két percig némán ült a helyén, pedig a fények is lementek, a függöny is, minden mozgás megszűnt, még mocorogni sem mocorgott senki, aztán olyan erővel csattant fel a taps, hogy Pala szerint a reflektorok üvege is megrepedt. A Leu greu-ban poénkodott az előadáson, de Hallasek most már ismét csendben pipázott, jó volt, fiúk, mondta a füstje, fél órán keresztül hajlongtak, már fájt a derekam, öreg vagyok én ehhez, tréfálkozott Bordi is a kocsmában. Az ismerősök, akik már az Emigránsok után megölelték, most valósággal megropogtatták Kornélt, könnyes szemmel nézték, nem vagyok én emlék, mondta Drakovszky egyiküknek, rögtön el is szégyellte magát ezért a sutaságért, kedvenc kritikusa csak intett, de ebben az intésben minden benne volt, és mégis Hallasek füstje kellett a leginkább, enélkül nem lett volna semmi, egymásra néztek egyszer, ott a Leu greu-ban, aztán mindketten itták tovább a konyakjukat.

Mindig imádtam Dosztojevszkijt, gondolta most a bölcsész énje, és a Karamazovokat annál is inkább, és Ivant a legeslegjobban, de akkor derült ki egyrészt jólesően, másrészt valahogy félelmetesen, hogy hasonlítok is hozzá, legalábbis tudok hasonlítani, következésképpen hasonlítok is, vette át a szót a hiúbbik énje, a színész, de tényleg hasonlított, a buszban például alig tudta türtőztetni magát, ha borostás vagy egyszerűen ápolatlan embert látott, igyekezett mind messzebbre húzódni tőle, és hát enyhén szólva Istenről sem úgy gondolkodott, mint Aljosa, nagyon is megküzdött ő vele, csak persze a küzdéshez ketten kellenek.

Aztán Hallaseknek egyszer csak, legalább olyan váratlanul, mint a Karamazovok, a Vágy a szilfák alatt jutott az eszébe. Drakovszky most már tényleg semmit nem értett, a két szövegnek a világon semmi köze nem volt egymáshoz, hacsak valami mélyen lappangó s váratlanul kicsapó kegyetlenségről nem állapítjuk meg, hogy közös, de hát az minden remekműben ott van! Hallasek most nem menekült el a színházból, látszólag minden visszazökkent a régi kerékvágásba, beült a nézőtérre, pipázott, és nézte őket. Drakovszkyra Eben, Imolára Ebbie szerepét bízta, és olykor döbbenten állt meg a pipája, még a füst is másképp kanyargott, az utóbbi időben ugyanis Imola sztárallűrökkel játszott, mármint az akkori utóbbi időben. A Kamarazovok után egy ideig ismét A néma leventét játszották, jó pihenés volt ez mindenkinek, feszült, de nem annyira, kegyetlen, de nem annyira, felkavaró, de nem annyira, semmi sem annyira, de valamennyire mégis, az Isten is pihenőnek teremtette ezt a darabot, mint az építészek a lépcsőfordulót. Az egyik előadásra eljött egy angol pofa, Drakovszky nem is tudta másképp nevezni, végig teli szájjal röhögött, a végén odakígyózott Imolához vagy Ziliához, találkát kért tőle. Két nap múlva Imola azzal állított be, hogy jobban meg kellene szervezni a próbákat, mert ezentúl nem lesz annyi ideje, Hallasek mindenki mást azonnal kidobott volna, de Imolát ő sem dobhatta ki, csak a pipát harapta majdnem ketté, miért mondta, hogy jobban, miért nem azt, hogy másképp, töprengett Drakovszky most azon, amire akkor nem figyelt fel, csak annyit hallott ki, hogy ez a beszéd nem az egykori Imola beszéde. Micsoda múltba lök egy embert egy hanghordozás, de sokáig ez maradt az egyetlen változás, nem volt kellemes, de megalázó sem volt, megalázó az volt, amikor egy év múlva Imola már úgy állított be az Arlequinhez, mint egy luxuscica, aki még nyávogni is másképp szokott, s aki dorombol, de közben képen karmol, vagy képen karmol, de közben dorombol. S még ez sem elég, gondolta Kornél, a visszaemlékező, hiszen mindig így volt, s ha őrült közhelyeket kellene mondani, hát akkor tessék, ezért szeretjük a nőket, s milyen legyen egy színésznő, ha nem ilyen. De valahogy éppen a színészőszinteség vált benne hamissá, az alakoskodás őszintesége, és ezt egyáltalán nem a bölcsész gondolta, hanem az az ember, aki hosszú évekig színész volt, és tudta, miről beszél. Imola most nem színésznő volt, hanem egy nyávogó primadonna, ahogy a rossz színésznők elképzelik a csárdáskirálynőt, remegő hangú őszinteséggel, deszkarepesztő vidámsággal és fals drámaisággal, mint aki folyton nercbundát visel, és ilyen volt akkor is, ha Ziliát játszotta. Az angol pasi mély benyomást tett rá, gondolta Drakovszky kajánul, az előadás leült, ezzel a Ziliával nem lehetett kegyetlen lenni, az a férfi még nem született meg, aki egy műanyag nővel kegyetlen tud lenni, képtelenség annyi fájdalmat összegyűjteni magadban magadtól, akkorát mégsem hazudhatsz magadnak, és most ezzel a nővel kellett egy másik előadásban kegyetlennek lennie. Nem értette Hallaseket, de Hallasekkel azelőtt sem lehetett bizonyos dolgokról beszélni, hát még a Karamazovok árnyékában, tette hát, amit tennie kellett, mondta a replikákat, ahogy Imola is mondta a sajátjait, “be fogom bizonyítani, hogy jobban szeretlek mindennél, mindennél a világon”, ennél hazugabb mondatot Kornél az életben sem hallott, nemhogy a színpadon, de néhai szerelme elhozta ezt a ritka pillanatot, és már érezte, hogy nem fog megbocsátani neki, sőt egy másodperccel később már azt is, hogyan teszi a földdel egyenlővé. És látta Hallasek pipája bólogatását, honnan tud ez mindent, nem tudhatott, és mégis tudott, felelte magának utólag.

Eljött a bemutató napja, az angol csávó már egy órával az előadás előtt ott lábatlankodott, valamiért nagyon fontosnak érezhette ezt a prömiert, ahogy Imola nyávogta, óóóóóóóóó, te cafat, mondta Drakovszky magában, és éppen kilenc óval.

Valahogy végigkínlódták az első felvonást, senkinek nem volt kedve játszani, Pala és Bordi csak lézengtek a színpadon, még Kornél is elkedvetlenedett, csak a terve tartotta benne a lelket. Elkezdődött a második felvonás, összerohantak Bordival, aztán Bordi nagy műröhögések közepette eltávozott, még felmondtak néhány replikát, aztán elérkezett a pillanat, “Most már te sem kételkedhetsz bennem soha többé”, fuvolázta Imola, és Drakovszky váratlanul nagyon játékos lett, úgy mondta, mint egy kiszámolót, “Bármit is tettél abból már / jó nem származhatik”, még a sorokat is megtörte a hangsúlya, még skandálta is őket, a lány meglepődött, de a tehetetlenség vitte tovább, “Ne mondj ilyet. Csókolj meg és mondd, hogy szeretsz”. Most Kornél nagyon hosszú szünetet tartott, legalább egy félperceset, közben úgy nézte Imolát, mint aki egyetlen szavát sem hiszi, a lány egyre ijedtebben nézett vissza, még a kezét is a szája elé kapta, kezdett hasonlítani Ebbie-hez. Drakovszky már sajnálta, de késő volt, végig kellett csinálnia, még hallgatott egy darabig, aztán valami súlyos, elviselhetetlen, gyilkos cinizmussal, alig hallhatóan azt suttogta, “szeretlek, ó”. Közben felrántotta a szemöldökét, és elmosolyodott, nyugodt vagy végre, kérdezte ez a mosoly, aztán fogta a cókmókját, és otthagyta a lányt, Imola gyámoltalanul Hallasekre pillantott, de Hallasek más irányba fordította a fejét, a lány melléből sírás indult, nagy sóhajokkal sírt, mint általában azok, akik keservesen sírnak, az egész testét rázta már. Drakovszky egy ideig hagyta, hadd sírjon, aztán szólt, hogy vegyék le a fényeket, Imola lebotorkált a színpadról, és az angol tag karjába vetette magát, felcsattant a taps, a vastaps méghozzá, néhányan fütyültek és bravóztak az elragadtatástól. Kornél csöndesen letette a batyuját az öltözőben, és elindult hazafelé, az ajtóban Hallasekkel találkozott, összenéztek, mosolyra rándult a szájuk szöglete, de abba is maradt mindjárt. Elindultak a Leu greu-ba, félreseperték Bobot, Jimmyt, George-ot vagy akárkit, aki üvöltözve és hadonászva tartóztatta fel őket, rendeltek két konyakot, mikor kihozták, egyetlen hajtásra kiitták, aztán kezet ráztak, és mindenki ment, amerre mennie kellett.

Annak is tíz éve lassan, gondolta Kornél most, hogy ki tudja, hányadszorra végigmesélte önmagának élete legfontosabb történetét, azóta már, gondolta tovább, de nem fejezte be a mondatot. Vannak mondatok, amelyeket nem kell befejezni, mosolyodott el a bölcsész felével, s a színész fele rendelt még egy konyakot.