a nyár azonnal leggyilkosabb formáját mutatta, lángoló kupolaként borult a városra, reszketett a házak közt a levegő, és hihetetlen, hogy a félmeztelen cigányfiú hogy bírja a tűző napon az aszfaltot csákányozni az astoriánál, ilyenkor kell elutazni, új nyarat kezdeni, a salátabár galériáján megrekedt a levegő, párolódunk a ragacsos ételszagban, a másik asztalnál egy kísérletről beszélgetnek, egy mintakertészetben nevet adtak minden palántának, és harminc százalékkal javult a terméseredmény, de a zöldségek elfogyasztásakor kannibalisztikus érzéseket kellett legyűrniük, délután szieszta otthon, ciceró doromboló hátizsák, lehalkított tévé, a vörös salakon fehér ruhás teniszezők, cure-cédék szólnak sorban, alig hallhatóan, a konyhában kifolyó kávé illata bekúszik a szobába, kottaállvány, a konvektoron mozdulatlan papírkígyó, halk és csökönyös zene, a lányok röppenő szoknyája, a játszmák közt kocsireklámok, seat fura, seat ronda, seat taliga, este becsomagolok, a brácsát gyapjúkendőbe csavarom, vigasztaló szavakat suttogok az f-résébe, és mint bölcsőbe, úgy teszem tokjába, reggel gigi nem kísér ki a reptérre, az előszobában búcsúzunk, tudom, hogy visszafekszik, és amíg lehet, aludni fog, hogy annyival is kevesebbet legyen a hiányommal,

a szex megöli a szerelmet, az első aktus véget vet a szerelmi ábrándoknak, az első aktus egyben az utolsó, hetek, hónapok, évek telnek el, lustaság és csömör, egymásba ízesülve, mint kocsonyában a répa és a főtt farok, a végeredmény nyaralásokkor a legszembeszökőbb, nyugágyak vásznán pihenő páros delírium, a férfi férfiassága romjain, semmibe révedve, barnán, kérgesen, egyik cigit szívja a másik után, a nő nőiessége romjain pilledezve, mint egy madár, aki saját tollaiból rakott fészket, napszemüveg, naptej, füst és zsírpárnák mögé rejtőznek, nem hiszed, hogy ez bekövetkezhet, hogy veled is megtörténhet, védettnek gondolod magad, kivételes képességeket érzel, hogy a csődöt elkerüld, aztán egyszer csak ott találod magad azon a kék és sárga tengerparton, és nyaralsz, nem veszekedtünk gigivel, csak egyre többet hallgattunk, őszintétlen, rossz, nyúlós csöndek, nem egymással, nem egymásért, hanem egymás mellett kezdtünk élni, nem néztem szemébe, nem nézett szemembe, tettük a dolgunkat, műviség, finoman kiegyensúlyozott, de céltalanul működő gépezet, éjjelenként a neten lógtam, kivárás, a konfliktusoknak, akár az élőlényeknek, megvan az élettartamuk, jelentkezett még egy zavarba ejtő mozzanat, kezdtem nem látni, hogy szép, szépsége bezárult, mint egy kagyló, úgy néztem rá, mint egy érdes tárgyra, figyeltem, hogy fölemel egy poharat, és úgy emlékeztem valamikori szépségére, mint egy bűvésztrükkre, a szívem még fölmelegedett, deréktól lefelé megbénultam, a turné majd kimozdít a patthelyzetből, az utazás előtti hetekben a próbákra összpontosítottam, a távollét felfüggeszt és újradefiniál, elmenekültem a vihar elől,

reggel vizit, kávé a folyosó végi automatánál, kiülök a teraszra, írok, fekete mondatok a fehér papíron, nyelvi mozi, rögzítés, felejtés, este társasági élet, karcsi zenész, kolléga, basszusgitáros a bűn együttesben, nézzük a tájat, a park eszelős pompája, nyálas fényözön vonja keretbe a fákat, a gondnok arról beszél, hogy az öreg, szenilis fejedelemnek, az óriástölgynek kiszáradtak a gyökerei, egyik éjszaka nagyot puffanva dőlt az avarba, ma már csak hiányával tüntet a rét közepén, váratlan szélroham falnak csap egy verebet, megrázza magát, körbesétál, tollait rendezi, próbarepülés, egyre magabiztosabban tekergeti nyakát, szoktál rádiózni, kérdi karcsi, ha nem lenne rádió, ő bizony megbuggyanna, rádió, cigi, nő, pia, ezek fontos dolgok az életben, az első tárgy, amit felhoztak a titanicról, egy hamutartó volt, fölemeli a pléh hamutartót, úsztatja a levegőben, rádió, cigi, pia, nő, nem feltétlenül ebben a sorrendben, a tévét utálja, és hogy van-e csajom, és ha van, hogy hívják, és jó csaj-e, és mikor jön látogatóba, beszélgetünk, mint a vak lovak, indulsz a futamon, nem látom akadályát, a bűn együttes feloszlott, összekülönböztek a bűn tagjai, karcsi ült otthon az ablakban, és rádiózott, a rádióhallgatás vált kizárólagos szenvedélyévé, nem ment sehova, nem találkozott senkivel, enni, inni sőt cigizni, berúgni, csajozni, mosakodni is elfelejtett, ha besötétedett, és már nem volt mit nézni az utcán, lehunyt szemmel hallgatta a rádiót, balatonfüred, hegyezd a füled, idepasszolnád a fogpityut, mondja az asztalnál, az evés, alvás, ivás, cigizés idejét leszámítva karcsi fogvájót rág, fogvájóval csemcseg a szájában, úgy öltözik, hogy felhúzza egyik lábára a zoknit, nadrágot, cipőt, míg a másikon még semmi nincs, utána jön a másik láb, eltiltották a rádiótól, amit nem ért, és nem bocsát meg, bosszúból a szobájában a mosdókagyló mellé szőrfalat készít, miután megborotválkozik, szőreit egyenként felragasztja a csempére, a takarítónőnek megtiltotta, hogy lepucolja, már van egy féltenyérnyi szőrfala, féltenyérnyi bunda a falon, az a terv, hogy elkészíti a világ első szőrszobáját, karcsit az élet alapvető kérdései foglalkoztatják, az emberek egyformák, mondja, olyanok, mint a szúnyogok, múlt nincs, a jövő kihalt, a jelen kusza, és nem szereti az álmokat, különösen nem a szájbarágós álmokat, és nem szeret önlelkében vájkálni, a gyógyulás esélyét, ha már gyógyulni kell, a kreatív elfojtásban látja, nem érti, mit keres itt, elfojtani, meggyógyulni, belefeledkezni az egészségességbe, ezt otthon is lehet, leghitelesebb érzésünk szerinte az undor, mikor undorodunk, vagyunk, az undor valami pozitív, az undor érzéki és fenséges, beszedem az orfirilt, a xanaxot a bokrok közé hajítom, átalakulok a gyógyszerektől, mélyül a hangom, szőkül a hajam, kicserélődnek az emlékeim, új szavakat használok, változom a vegyszerektől, ami azt jelenti, vegyszer vagyok, vonásaim kiélesednek, máshogy nézek ki, és máshogy nézek magamra,

szüleim telefonáltak a külső portáról, az ablakból nézem őket, levélkupacokat kerülgetnek, járásukon, mozgásukon látszik a miattam érzett aggódás, az óvatosság, ahogy lábukat emelik, legelemibb szokásrendszerükbe is betört a gond, a folyosón kezet fognak hirsch doktornővel, mindjárt belépnek a szobámba, elkínzott masszává vedlek, anya könnyeivel küszködik, apa meghajol derékból, egyszer megkérdezte, kérek-e narancslét, nem, fáj tőle a hasam, mi baja a hasadnak, semmi, csak a narancslétől megfájdul, mióta fájdul meg a hasad a narancslétől, nem tudom, apa, csak megfájdul, szeretsz te, fiam, kényeskedni, hipochonder vagy, szükséged van rá, hogy betegnek képzeld magad, apa, egyszerűen csak nem kérek narancslevet, akkor hagyd ki a hasadat belőle, ha nem kérsz narancslevet, ne igyál narancslevet, de ne jöjj nekem a hasaddal, most csak köhécsel, nincs kliséje a helyzetre, nem talál szavakat, javaslom, menjünk be a faluba elemet venni, lemerült az ipodom, elővigyázatosságból magukkal hozzák az esernyőt, a kikötő felé kerülünk, egybesimul víz és ég, középen dereng valami permet, zsaluk betéve, változatos kerítés-szériák, iszunk a tátikában egy kólát, később a kocsi mellett állunk a kastély parkolójában, a suta ölelésből érződik, hogy a fontos kérdések bennük ragadtak, ropog a murva a kerekek alatt, kikanyarodnak a 8-as útra,

apám a katonaságnál kimentett a rábából egy sellőt, a partról vette észre, mozdulatlanul lebegett a vízen, beugrott ruhástul, bakancsostul, mikor a sellő érezte, hogy van ott valaki, két kézzel belekapaszkodott, belecsimpaszkodott, apám hiába próbálta lefejteni magáról, hiába kiáltott rá, hiába ütötte, verte, a sellő nem engedte el, kézzel-lábbal fogta, ölelte, rátekeredett, a víz sodrása ékben, a part felől középre húzott, egyre beljebb sodródtak, apám elővette a pisztolyát, és a pisztoly agyával eltörte a sellő karját a csukló és a könyök közt, a sellő egy pillanatra eleresztette, de a másik kezével még jobban szorította, mire apám azt is eltörte, akkor megadta magát, hanyatt feküdt a vízen, és apám ki tudta vonszolni a partra, a homokra fektették, hörgött, hányta-vetette magát, gyomrából, tüdejéből elképzelhetetlen mennyiségű víz ömlött a földre, élő halak is voltak benne, úgy tűnt, haldoklik, a mentő bevitte a győri kórházba, apám később meglátogatta, és csak akkor látta, milyen szép, hamarosan elhelyezték onnan apám századát, levelezni kezdtek, néhány hónap múlva megbeszéltek egy találkozót pesten az ilkovicsban, ahová katonáknak nem is volt szabad bemenni, a sellő az ilkovicsban azzal állt elő, azt akarta, hogy apám vegye feleségül, kihúzta a folyóból, megmentette az életét, akkor most mentse meg újból, mentse meg mindennap, mentse meg örökre, rimánkodott, esdekelt, átkozódott, apám nem állt kötélnek, nem festett volna jól a káderlapon egy sellő, vagy félt, hogy halat szülne neki, egy halfiút, engem, majdnem beadta a derekát, de aztán mégsem, nem akarta elkötelezni magát, fiatal volt, nem akart nősülni, nem látták többé egymást,

a kastély déli falánál a gondnok egy oszlop tetején áll, fémkampókon mászott fel, kapaszkodik és az antenna drótját cibálja, nem köszönök, nehogy leessen, kihúz egy kábelt a szerelvényből, bekapja, harapófogóval esik a foglalatnak, háta mögött a kastély kéménye, mintha füléből dőlne a füst, edzettebb villanyszerelők olyan áramütést kibírnak, ami szénné éget egy bivalycsordát, észrevesz, merre járt, kérdi a dróton keresztül, a presszóban, ott volt a lányom, az a piros ruhás, kérdem, az a maga lánya, a kampóba kapaszkodva az összegabalyodott vezetékre összpontosít, mivel foglalkozik, kérdem, antennát szerelek, nem maga, a lánya, művész, művész, kérdem, igen, mondja, és kiköpi a vezetéket, mintha szája, foga is megfeketedett volna, füléből vastagon dől a füst, igen, mondja, táncosnő tapolcán a nirvánában, ez a bizonyos gondnok állandó alakváltozásokban éli rejtélyes életét, szkafanderben áll a szoba közepén, hátán doboz, barázdált csövek lógnak belőle, nem lesz több légy, hallatszik tompán a sisak mögül, okleveles rovarirtó, egy ideig ne tessen szellőztetni, brummogja, spriccel és távozik, a mozgásából jövök rá, vlaszák bácsi az, a gondnok, akinek a lánya tapolcán táncol, az üvegen pöszörlégy sétál a túlélés reményének hetykeségével, gúvadtan, erőtlenül reflektorozik a napkorong, a lankák fölé odarajzszögeztek egy sárkányrepülőt, nem mozdul, csak kalimpál, beragadt egy bárányfelhőbe, lehet valami hatása a permetezésnek, estére szakaszos a légy mozgása, elgondolkodik, meg-megáll egy szóra, az ablakban állva figyelem a világ lassan forgó kerekét, az üvegen a gyerekarcba rajzolt felnőtt arc, fáradtan tollászkodnak a fák, a sárga bokor kihunyó parázs, a kudarc kéje, szódásszifont gyötör a gondnok a bedőlt melegházban, csíkot metsz a hold, az incifinci ember és aranyos pali bácsi a könyvtárban vonalas papíron kabátgombokat tologatnak, kistányéron ebédről maradt töltött dagadó, vlaszák bácsi a teraszon lemezteleníti a rejtélyes tárgyat, lehámozza a sárga, repedezett viaszosvásznat, régi, rozsdás távcső, betegek gyűlnek köré, a keszthelyi dombra felkúszó autók rendszáma is olvasható, mondja vlaszák bácsi tanári pózban a cső mellett, amibe egy zaporozsec ablaktörlőmotorját is beleszerelte, ceruzában végződő fémkar reszketeg vonalat húz a papírhengerre, vlaszák bácsi egyre jobban belemelegedik, előadást tart az ég tüneményeiről, tudományos magyarázatot nyer a göncölszekér, a fiastyúk, a plejádok, a hullócsillagok és űrszondák, még a vonyarcvashegyi magyar tenger diszkó legyezőszerűen köröző fényeire is tesz néhány értelmező szándékú megjegyzést, a betegek egyre súlyosabban hallgatnak, majd az incifinci azt mondja, ha vlaszák bácsi nem hagyja abba, lelöki a teraszról, és tudjon róla, hogy hivatalos kérvényt nyújtottak be a főorvos úrhoz, hogy távolíttassa el a betegek nyugalmát zavaró fémmonstrumot, a gondnok sértődötten letakarja a csövet, dohogva távozik, felháborító, mondja az incifinci ember, leülnek a nyugágyakra, csonkolásos történetekkel szórakoztatják egymást, rutinosan sorolják a vértől lucskos rémmeséket, megszólal a vacsorára hívó kolomp, egyedül maradok, madárcsapat húz nyugatnak, lenn a parkban emberpár imbolyog, keményre szikkadt ecsetvonások, különös státuszt élveznek, mindkettő orvos, a férfi plasztikai sebész, a nő fogász, egyszerre lettek stabil idegzetből labilis idegzetté, mintha összebeszéltek volna, a nőről nagy, ernyedt húsok lógnak, férje szakmai közömbösségének élő szobraként dülöngél a fafejedelem által elhagyott rét közepén, valamire fülelnek, valamit várnak, valami maradéktalanul leköti figyelmüket, egymásba ízesülnek, egymásba csomósodnak, a park témáit magába szívja az este, álmomban ismeretleneket provokálok, gúnyt űzök istenből, emberből, hazából, galádul, szeretetlenül, cinikusan viselkedem, árad belőlem a beteges önutálat, marina, gigi és zsolt figyeli némán, mit művelek,

egy padon ülök a flatbush avenue-n, előttem fekete hústömeg feszes zsávolyba préselve, fényes arcáról lecsorog az udvarias mosoly, és mintha megperzselné, ölembe hajítja a műanyag dobozt, százszázalékos páratartalom, a kocsik lefékeznek a kis facsoportnál, odabújnak az árnyékba, míg vált a lámpa, hogy addig se főjenek a napon, trappolás, görbe hátú, csupa ín bácsika kocog el mellettem, fején fülhall-gató, bőrbe és csontba vésett arc, lihegő szájodú, kihallatszik a tucc, tucc, tucc, felejteni, felejteni, ismételgetem, eltámolygok a híres templomhoz a west 145. utcába, a szektatagok halottak csontjaiból készítenek intarziát a falra, nem mehetek be, nem vagyok úgy öltözve, tornacipő, rövidnadrág, átizzadt póló, veszek egy pszeudo-fényképezőgépet a szuvenírboltban, aztán már brooklynban a nap felé fordítom, tekergetem a képeket, kékesfehér csontvázak bordó háttér előtt, sétálnak, játszanak, táncolnak, alvó, ébredő, ásító csontvázak, ülő csontváz, mint rodin gondolkodója, ökölre támasztott állal, és csontvázcsaládok, anya csontlevest főz, apa csontújságot olvas, gyerek csontgolyókkal játszik, csonttévében csonthíradó, aztán egy buli, álldogáló csontcsoportok csontpoharakkal, ekkor kocogtatják meg a vállam, elnézést, mondja, tilos a rendőrség épületét fényképezni, övében pisztoly, bunkós gumibot, bilincs, zseblámpa, bírságcédula-tömb, golyóstoll, és még sok minden, aminek nem ismerem a rendeltetését, forrasztópáka, távvezérlő, csőgörény, a négereknél néha nehéz belőni, hogy férfi vagy nő, mindenestre ormótlanul kövér és szénfekete, a vöröstéglás házra mutogat szemben, police felirat, a tetőn zászló és tűzvédelmi tartály, előtte a járdán fegyelmezett, komor tömeg vár a buszra, onnan jöhetett ki, a rendőrségről, látva kezem-ben a kamerát, mondom neki, kukkantson bele, ahogy szeméhez emeli, a magyar határőrre emlékeztet, akit az útlevelemben talált misztikus jel kergetett őrületbe, a várakozókra pillant, újból belenéz a kamerába, csontvázak várnak csontbuszra a csontmegállóban, látja a bőrük alól kivillanó mészvázat, maddox-hatás, megrázkódik, hátrahőköl, ölembe dobja a gépet, fortyogó kánikula, nem tudom, lazítsak vagy pörögjek, három hete, de mintha egy éve lett volna, hogy ferihegyen a határőr széthajtotta az útlevelem, hátratörte a lapokat, fölnézett, tálcán kínálom arcom, igyekszem barátságos mosollyal meggyőzni, kételynek helye nincs, én vagyok, de valami olyasmire emlékeztetem, hogy fölösleges a munkája, hogy semmi nem múlik rajta, szigora, kegye, szakértelme, jósága értéktelen, a funkció, amit betölt, nevetséges és hiábavaló, válaszlépésként, és ez azért meglepett, azt játszotta, hogy megzavarodik rövid távú memóriája, mintha azalatt, amíg lenéz a fotóra, elfelejtené, hogy nézek ki a pult fölötti valóságban, és amíg felnéz rám, a fényképet felejtené el, egyre hektikusabban kapkodta fejét, mégse sikerült összekapcsolnia benyomásait, élő és papírarcom összevethetetlen minőségekként képződtek meg számára, hogy könnyítsek helyzetén, próbáltam tiszta erőből hasonlítani, felidéztem a valamikori fotózás pillanatát, kiűztem szívemből kételyt és kedélyt, kiürítettem agyamat, hideg bádogot szorítottam arcomra, holt fényképpé szikkasztottam magam ott, a plexitáblák közti szűk folyosón, hiába, megátalkodottan kételkedett, aztán egyszer csak föladta az élővel, a velem való törődést, kizárólag fényképemre összpontosított, kapargatta, hajlítgatta, gyömöszölte, dörzsölte, közelről rávilágított, mintha meg akarná ijeszteni, mintha arra számítana, hogy kínzás hatására felnyög és vallani kezd, oldalvást fordult és mintha ráharapott volna, mint egy régi pénzre, hogy valódi-e, gyors ropogtatás után odahajolt, és belefülelt, belehallgatózott, mintha a terroristafenyegetés miatt már nemcsak vízjelek, hanem visszhangok is hitelesítenék az útleveleket, mondjuk, a himnuszt zümmögik, és a hamis útlevél hamis hangjaival bukik le, csalódottnak látszott, fejét csóválta, nem leszünk jóban, ezt ígérte a fejcsóválás, aztán megrázta magát, rám villantotta reklámmosolyát, e mosoly teljes, kerek, kemény, harsogó, őszinte volt, mintha most látott volna először, most látott volna meg, eddig a hasonlítás elvont tárgya voltam, most valaki lettem, kiadta az útlevelet, és jó utat kívánt, hangnemet váltott a zúgás, belengett a szárny az ablak alatt, remegtek a szegecsek, eresztékek, szigetelések, nyiszogás hallatszott, ahogy az ülésbe préselődtem, elrugaszkodtak a kerekek, gyomrom gerincembe, nyelvem a torkomba nyomódik, mellettem a brácsám az ülésbe szíjazva, tokba zárt törpe, az ügyintéző kérésére az aláírását is odahamisítottam a biztosítási űrlapra, tante viola, tante viola nem egy hangszer, nem egy tárgy, nem én játszom rajta, ő játszik rajtam, és mindenre emlékszik, őrzi a hangokat, amiket közösen hoztunk létre, koncert után megkérdem, mit gondol, és ő azt mondja, tűrhető volt, vagy azt mondja, hékás, ma nagyon tompa voltál, szeszélyes nagynéni, döntő fontosságú, milyen kedve van, depis vagy szárnyal, kezed alá dolgozik vagy dacos, truccol, kritizál, lázad, átszaggatjuk a szürke felhőrongyokat, elérjük az utazási magasságot, sala ötlete, hogy tante viola és a többi hangszer, köztük az eladásra szánt klasszikus gamba kajáját is kikérjük, cserébe a légikisasszony rávesz, hogy vacsora után zenéljünk az utasoknak, nincsenek légörvények, a boeing egyenletesen siklik, kérünk még egy konyakot, kivesszük törpéinket bársony bölcsőikből, és belevágunk a radetzky marsba, ünnepi hangulat, az utasok tapssal díjazzák a légikoncertet, alváshoz készülődünk, szemvédő, rózsaszín füldugó, gyerekfogkefe egy tasakban, fehér fánkok táncolnak a szemem előtt, nem tudom, hova rakjam a lábam,

tom’s diner a broadwayn, pincérek rohangálnak fel-alá, harsogva biztatják egymást, csapódik a lengőajtó, a konyhában lángcsóvák, gőzök szállnak, sistergés, ordítozás, a plafonról különböző színű és méretű lábasok lógnak, a bajszos séf méter magasra dobálja, pofozza a serpenyőből a májas rizottót, a falon régi fényképek, az ősök komor arccal figyelik, ellenőrzik a sürgés-forgást, az egyik csengve-bongva lefejel egy lábast, nem bánja, tele szájjal hahotázik, ezzel szemben a vendégek csöndesen, szinte szégyenlősen falatoznak asztaluk fölé görnyedve, mintha restellnék, hogy a fergeteges hangulatot beárnyékolják kényszer szülte, éhenkórász jelenlétükkel, kövér nő fekete ruhában, fehér gyöngysorokkal a nyakában, az üdvhadsereg pénztárosa, egyenes derékkal panna cottát eszeget, ebbe az összképbe hoz változást sala, a vendégek oldalán is felhangzik a szenvedély szólama, sala számára az evés színház, rítus, áldozat, látványos és katartikus epopeia, jót enni annyi, mint közel kerülni istenhez, máris három hősi tenor kinézetű pincér sürög-forog körötte, primo, secundo, tercio, erős szívű, vakmerő férfiaknak javasolják a lasagne bolognesét, aki abból eszik, könnyen öngyilkos lesz, mert olyan finom, hogy nem élhet tovább, suzanne vega kávézott az ablaknál, az emberek a metró felé bukdácsoltak a szitáló esőben, szívét keserű szerelem mardosta, ekkor fogant meg a monoton, fülbemászó dallam, amit azóta sokmilliószor lejátszottak a tévék és rádiók, sokmillió példányt eladtak belőle, feldolgozták és újrakeverték, valami megfogant, szárba szökkent ebben a kis gyorsbüfében, amiből tízezer van new yorkban, ez a bánatos, groteszk minőség leigázta a világot, most két kínai ül az ablaknál, nem gondolnak suzanne vegára, nem tudják, ki suzanne vega, nem mond nekik semmit a név, forgatásról jönnek, két kínai szerzetes, akik arról híresek, hogy nem hisznek az énben, a hamburgi úton is lesz egy meló, csámcsogja sala, egy viola d’amorét fogunk hazacuccolni, a turnékon kisebb csempészakciókat bonyolítunk, kiviszünk egy gagyi próbahegedűt, behozunk egy cremonát, egy rémálomszerű berlini út óta gyűlölöm ezeket az akciókat, tucat ezüst tourte vonókápát kellett hazahoznom, kai, a berlini filharmónia másodhegedűse sállal a nyakában, borostásan hársfateát iszik egy charlottenburgi konyhában, zacskóba teszi a kápákat, mellé egy kis füvet, akkora, mint egy big mac, beraktam a lábam mellé a kukába, prága előtt a büfékocsiban egy overallos nő nejlonzsákba gyűjtötte a szemetet, visszamentem a fülkébe, de öt ember szeme láttára nem kezdhettem guberálni, bocsánat, beesett a hamburgerem, a folyosón cigiztem, és éreztem, hogy közeledik, hajnalodott, mozdulatlan hullá-mokba dermedt szántóföldek, berontott, kesztyűs kezével széttolta a térdeket, kiürítette a kukát, és eltűnt, a távolban egy kémény lassan elfordult, mintha szégyenkezne, menekülő fák, bámulok, mint aki eszét vesztette, üszök és korom, ennek nem szabad megtörténnie, egy csoda, ami visszafelé, önrobbanásként működik, végigmegyek a folyosón, az utolsó peronon ott a zsák, a hangosbeszélő az állomásokat sorolja, könyékig beletúrok, semmi, a vonat lassít, kézfejemre megbarnult almahéj tapad, a peronon fáradt utasok, csöndes, belső reszketés fog el, a nő az ablak alatt egy vasutassal beszélget, hátán a zsák, benne a kétszáz éves ezüstkápák, fogja a száját, másik kézzel az alsó csücskét, széles mozdulattal a konténerbe hajítja az egészet, előveszem a walkmant, lehunyom a szemem, kivérzik belőlem minden erő, halálos fáradtság, sala egy ideig nem bíz rám ilyen melót, de most hozzám beszél, az összekötő három hét múlva new yorkba jön, lalos garcia, akkor már csak én leszek itt, törzskönyv, fotók, közben a short order cookot bámulja az ételkiadó mögött, motollakéz, mondja elismerőn, jó cimbalmos lenne,

baltimore, utolsó koncert, indiszponált zenészek, bamba, unatkozó, dilettáns közönség, a szálloda legtávolabbi pontjaira kérjük a szobáinkat, tante viola megmakacsolja magát, elege van, nyöszörög, haza akar menni, nem bírja a párát, a légnyomást, a szagokat, csorba tükör a falon, a konnektorhoz el kell húzni az ágyat, eszembe jut a vilniusi szállodaszoba, a villanyrezsóm kerek lyukat égetett a padlószőnyegbe, késsel kivágtam egy darabot a fotel alól, és odaragasztottam rágógumival, kiteszem pinchas zukermant az asztalra, pinchas zukerman egyszerre volt hegedű- és brácsavirtuóz, én nem vagyok egyszerre hegedű- és brácsavirtuóz, még csak brácsavirtuóz sem vagyok, nemhogy hegedűvirtuóz, mindenhová kiteszem pinchas zukermant, a kvartettezés ideiglenes megoldás, felkészülés, hogy mire, talán komponálni, gigi nem szereti a cigány életmódot, a brácsát majd az ágy alá teszem, betontömbök válnak le rólam, az esti fogadáson a szervezők román színekkel díszített asztallal várnak a különteremben, bukarestről érdeklődnek és hogy milyen volt kommunizmusban élni, mosolyzuhany, szalonspicc, magányos gyönyör, felszínes alvás,

délelőtt az opus 18-as f-dúrt poroljuk le, tomi szerint az f-dúr szerelmes, szerintem szellős, sala szerint fényűző, anti szerint rozsdás kanál egy döglött cápa hasában, elsőre maszatosak vagyunk, erőtlenek, összeesünk, mint a vizes bugyogó, süket ez a terem, mondja sala farizeus mosollyal, tomi a kottát nézi lekettyent arccal, bő inge hullámokban terül hasára, valaki beírt ide egy hangot, mondja, beethoven, mondja anti, a demiurgosz, a brahizós zseni, a lúzer, és én, az óvatos duhaj, tomiról mindig a new york-i maratoni jut eszembe, százezren futnak a hosszú sugárúton, elképzelek egy százszor akkora tömeget, amerika összes lakosát, százmilliókat, ahogy futnak, és csak egy, egyetlenegy nyer, tomi valamikor megnyert egy ilyen versenyt, első lett a mindent eldöntő ősi szpartakiádon, könyökölt, csípett, rúgott, harapott, csapkodott, ficánkolt, ez az, amit nehéz elképzelni, mintha ez az első nekirugaszkodás minden energiáját, ambícióját fölemésztette volna, talán a többiek rossz irányba indultak, vagy harciasan csörtetett előre, de aztán valami súlyos trauma érte, ez az állandó, fásult tompaság valahogy nemtelenné, androgünné teszi, bizonytalan, rebbenő tekintet, sápadtlila bőr, nyirkos tenyér, pattanások harmincévesen, arca időnként elfacsarodik, mintha többen harcolnának a fölötte gyakorolt uralomért, másodikra még rosszabb, készítjük a zenét, ahelyett, hogy hallgatnánk, biztonsági játék, a bátorság hiányzik belőle, a kockázat, a fenyegetés, olajozott, cikornyás, pöffeszkedő, elfedi a technika, elfedi a szépség az igazságot, hangosak vagyunk, ahelyett, hogy precízek lennénk, sala antit hibáztatja, holott tomi és én rontunk többet, anti azt mondja, hogy jön egy hűvös huzat az ajtó felől, a húrok lehűlnek, összehúzódnak, ő ennek ellenére csodásan játszott, de közben a köréje gyűlő szellemek, régi idők mesterei, ojsztrah, menuhin, paganini forró asztrálkönnyeket sírtak hegedűjére, ami egyszer tényleg megcsusszantotta a vonóját, sala és anti, a domináns és a szubdomináns, lesik az alkalmat, hogy egymásba akaszkodjanak, hogy egymásra vessék magukat, nyakuk tövén az izmok, az inak játéka, két ugrásra kész, felhúzott rugó, sala vaníliás kiflit eszik, rágását zenei moraj kíséri, az élvezet kéjes zúgása, nevetés, hörgés, elnyújtott sóhaj, úgy nézi a croissant-t, mintha megáldaná, koncert közben titkos zsebéből előre bekészített falatokat varázsol a szájába, a gyomor karmester, mely szenvedélyeink nagyzenekarát vezényli, mondja, a szépségtől éhes lesz a szív, a művészet anyagcsere-kérdés, az opus 133-ast egyhetes, speciális evőkúrának kell megelőznie, különben csapnivaló lesz a produkció, sala külsejét a zenészekre jellemző ápolatlanság, igénytelenség, lepusz-tultság jellemzi, a zenészkülső esetében megtévesztésig hasonlít a homleszkülsőhöz, molyrágta zakók, sárga nyakú ingek, csócsált nadrágok, félretaposott, ormótlan félcipők, zsíros, lenőtt hajcsimbók a homlokán, odvas, ferde fogak, miért nem vágja ki legalább a füléből a szőrt, kérdeztem egyszer, akkor már hónapok óta a füléből előtörő sűrű bozont rémületében éltem, hogy megjegyezzenek, válaszolta, azért nem vágom ki, ez stratégia, fiatal barátom, hogy jobban megjegyezzenek, anti felém hajol, miért hívják a brácsát brácsának, kérdi, rögtön meg is válaszolja, mert mikor ráülnek, azt mondja, bráccs, tomi véresre kapar egy pattanást a nyakán, eltorzulnak, visszarendeződnek a vonásai, mi a fontosabb, kérdi sala rekedtre mélyítve hangját, a tökösség vagy a gógyi, szereti játszani ezt a corleonés gengszterfazont, morzsás a orrod, mondja anti megvetően, így mondja, a orrod, sala az összegyűrt zacskót csont nélkül a szemétbe dobja, mert szerintem mindkettő, egyszerre illesztjük a húrra a vonót, a pánik, hogy tehetségünk elpárolgott, megteszi a magáét, megemelkedünk, együtt lüktetünk és lélegzünk, sala húz magával, hatalmas teste ragyog, anti félig lecsúszva, hanyagul hever a székben, keresztbe tett láb, lehunyt szem, flegma félmosoly, mégis dinamikus és pontos, tominak ráng az arca, leng a haja az arca előtt, a zenetörténet legdurvább gyászzenéje, egyetlen taktus alatt vagyunk forték és pianissimók, generálpauza, lüktet felettünk a csönd, anti gúnyosan belehüppög, ebéd a szálloda éttermében, bélszín, mintha bolyhos takarót rágnék, kiesik a tömés a fogamból, kanállal a tányér szélére lökdösöm, eddig a fejemben volt, én voltam, rágott velem, eltorlaszolta a fájdalmat, elkendőzte a hiányt, ennek most vége, kisétálok a világítótoronyhoz, erős, sós, halszagú szél, mintha egy laza halászlében fúrnám magam előre, a víz fölött kék lábaskában párák, az óceán dagadozó teste, strand napernyőkkel, ketten egymás mellett mélyen bent úsznak, elszórt pikkelyek a hajók, a móló végén a toronyra csíkokat festettek, tetején kilátó, de nincs feljárat, befalazták, a napba mártom az arcom, anya leteríti a pokrócot, olvad vaj a kenyéren, az átforrósodott paprika égeti a számat, fű- és kőszag, a pántos ruhából kilátszik a válla, fagyit eszik, a kisállatkert kerítésénél árulják kocsiból, kenyérhéjat dobok a borzas csirkék közé, az egyik felkapja, fejét félrefordítva, kérdőn néz, jönnek a többiek, feltartott fejjel cikázik köztük, leteszi a földre, hogy belecsipegethessen, de odacsapnak csőrükkel, saját éhsége és irigysége foglyaként menekül körbe-körbe, próbálja a levegőben szétcsócsálni, hogy fut az a pipi, mondja anya, nedvesen csillogó foggal összeroppantja a tölcsér üres alját, meleg krém a bőrén, a takarón hangya forgolódik, mint egy napelem, töltődöm a fénnyel, kinyitom a szemem, lomhán leng a víz a lábamnál, cipőm fűcsomók közt lóg a tengerbe, körbejárom a csíkos tornyot, nem hiszek a szememnek, magányos szigeten állok, foglyul ejtett a dagály, túl messze a part, hogy kiabáljak, egy óra múlva koncert,

a rendezőség képviselője sűrű mentegetőzés közepette javasolja, hogy tekintettel a baseball-közvetítés miatti, várhatóan gyér érdeklődésre, álljunk el a koncerttől, felajánlja a honorárium felét, sala félrehúzza, fehér ujjakkal szorítja a karját, és a fülébe suttog, a pasasnak remeg a szája széle, tomi a szállodában hagyta az egérkét, kilesek a függönyön, félház, tinédzserek sapkában és tornacipőben, parányi, recsegő pódium, tomi beszúrja a cselló lábát két deszka közé, új cipőm talpa teljes szélességben leválik, térdig vízben gázolva evickéltem ki a partra, formátlanná ázott cipőmön kiütött a só, emlékeztem egy olcsó cipőre az egyik kirakatban, volt annyi idő, hogy elugorjak, ez a cipő most, egy órával a megvásárlása után, a színpadon, mindenki szeme láttára darabokra kezdett hullani, szájba lógó hegedűcsigák, szembe fúródó vonók, rögtön a beethoven lassú tételében egy kis dekoncentráció, megingás, tante viola sunyi kis trükkje, talán még visszatalálnék, de tomi is kihagy, lavinaszerű borulás, teljes zűrzavar, mindenki húzza a magáét eszelősen, szállsz a jeges űrben, a közönség is kitesz magáért, harákolás, köhögés, nyámmogás, sugdolózás, viccesnek gondolt, szándékos horkolás, tüsszentés, vihorászás, az a fajta papírzörgés, mikor valaki nagyon nem akar zavarni, ezért óvatos lassúsággal, végtelen hosszan gyűrögeti a csipszes zacskót, a schubert lassú tétele közben pukkanva kiég egy körte, nagy, felszabadult derültség, tomi csellója beszorul a deszkák közé, úgy kell kirángatni, a csörgedező, gyorsan elapadó taps alatt csoszogva húzom magam után szétmálló cipőmet, nehogy ott maradjon a gúnyos csöndben, kifelé tódul a közönség, nincs ráadás, sala a folyosón gallérjánál fogva rángatja, taszigálja a szervezőt, tomi az öltöző sarkában ül, hangszerét öleli némán, lehunyt szemmel, beteg lajhár lecsüngő ágba kapaszkodva, anti a nyakánál fogva akasztja fel a hegedűjét a fogasra, mint valami hullát, mezítláb állok az öltöző közepén, kezemben bőrfoszlányok, a művészet hidegvér a pusztulásban, másnap visszaviszem a bőrfecniket a cipőboltba, ugyanaz a pirospozsgás, mosolygós férfi a pult mögött, miben segíthet, akkor látom meg a feliratot, temetkezési kellékek, kimenekülök.