A szerző: Az emigráció első éveiben, a régiből kiszakítva és voltaképpen be nem épülve semmi újba, úgy éreztem, legérdemesebb az azonosság kérdése felől tájékozódnom, mindenféle ideológián innen és túl. Nem munkatervet dolgoztam ki: testvéreket kerestem, akik irodalmat hoztak létre rokon tapasztalatból. Egyik oldalon bújtam a Nyugat szerzőit, akik gyökeret akartak verni saját országukban, másik oldalon lelkiztem a külföldi gyökértelenekkel, akik az ember belső kettősségével vívódtak és játszottak kísérleti formában. Azt hiszem, legalább annyira otthont kerestem a magyar polgárság irodalmában, mint Borges, Kafka, Beckett, Gombrowicz, Musil, Nabokov, Ionesco műveiben, Freud és követőinek munkáiban.

Az olvasó: Miért éppen ezekre esett a választásod?

A szerző: Feltehetően az akkori párizsi divat játszotta a kerítő szerepét. A francia irodalom mindig is dúskált a lélektani elemzésben, de talán a második világháború végéig műfajilag szigorúan elválasztotta a klasszikus pszichológiát, ahol minden visszavezethető valamilyen okozatra, a fantasztikumtól, amely a megértést bizonytalanságban tartja, helyet teremtve a természetfölöttinek, a felfoghatatlannak. Mikor például Maupassant az őrület jelenéseit írta, akkor, a korabeli felfogás szerint, kilépett a valóságosból, illetve a valóságosból csupán azt ragadta meg, ami klinikai érdeklődésre számíthatott. Proust is, Gide is, ki-ki a maga módján, érdeklődött a mélylélektan iránt. Proust a már ismert ember lélekrajzának lenyűgöző gazdagítására használta fel, megmaradva a társadalom vetületében. Gide Lafcadio esetében (A Vatikán pincéi) kísérletezett rendhagyó személyiséggel, a Pénzhamisítókban pedig találós tükörjátékkal, ám még ezekben a modernitást előlegező műveiben is megmaradunk szokásos világunkban. Érdekes módon a választásaimat irányító divat a nouveau romannal egy időben ütötte fel a fejét, az ötvenes években, mikor a világháború nyomán még az abszurd érzékenység uralta a terepet. Elvben semmi közük nem volt egymáshoz, de azért immár távolabbról megkockáztathatom, hogy az abszurd szemlélet a hagyományos pszichológiát zsákutcába juttatva szükségszerűen új kifejező eszközöket teremtett, az írás központiságát hirdető nouveau roman pedig, a pszichológiától elzárkózva, nem egyszer az abszurddal rokonítható helyzeteket írt le. Ebben a távlatban mindkettő fölöslegessé tette a szigorú megkülönböztetést a valóság és a képzelet között. Ahogyan az űrhajóban a testek és a tárgyak súlyukat vesztve lebegnek, úgy szabadultak el a hagyományos fogalmak, szempontok, osztályozások, s én, aki nagy felbolydulásból érkeztem, szinte otthonosan és mindenképpen élvezettel kerültem kapcsolatba a szellemi földindulással.

Az olvasó: Te inkább külföldi szerzőket említesz.

 

a) Borges: a fantasztikum szabadító távlatai

A szerző: Ők is a divathoz tartoztak, úgy valahogyan, ahogy egy másfajta világ helyet kapott a meglevőben, nem csupán kiegészítve azt, hanem az alkati rokonság révén szerves kapcsolatot létesítve a szemléletváltással. Borges például együtt is futott a nouveau roman művelőivel, jóformán házi szerzőnek kezelték, mesterként hivatkoztak rá. Az újításban rendszerint idegen hatás vagy legalábbis az idegennek valamilyen honosítása játszik szerepet. Megmozgatja a normát, a hozzá képzelt azonosságot. Az a filozófia szakos évfolyamtársam, Jacques Rivelaygue, aki kölcsönadta a Fictions-t (Ficciones) francia fordításban, a francia Borgest nyomta kezembe. Pikáns kuriózumot emlegetett, a filozófia és az irodalom határán elhelyezkedő intellektuális fantasztikumot. 1957 végén jártunk, az említett divat éppen csak bontakozott. Nekem akkor a francia irodalom és nyelvészet bibliográfiája szakadt a nyakamba; Borgesbe csak azért lapoztam, mert az Ecole-ban nem illett szakbarbárnak mutatkozni. Aztán olvastam, olvastam, mert hirtelen a kötelező olvasmányok mind közömbös házi feladatoknak rémlettek – ez a könyv pedig olyan hiányt pótolt, amelynek létezését nem is sejtettem. Akkor jöttem rá, hogy éppen erre a szellemi alkatra van szükségem, amikor megnyílt előttem. Ritkák az ilyen villanyozó találkozások az olvasó életében.

Az olvasó: Vagyis neked a francia divatra volt szükséged.

A szerző: Azt akarom mondani, hogy francia divat nélkül valószínűleg nem fedezem fel ilyen korán Borgest. Hadd tegyem azonban hozzá, hogy a francia Borgest én magyar kulturális háttérrel olvastam.

Az olvasó: Mi az, hogy magyar kulturális háttér?

A szerző: Bizonyos különbséget jelent. Fiatalabb, kevésbé gazdag, szűkebb látókörű irodalomra vonatkozik, más értékszempontokkal, melyeket ráadásul megnyomott a rátelepedett pártideológia súlyos tompora. Borgesben arra bukkantam, ami nálunk hiányzott, és ezt az újat furcsa módon otthonosnak érzékeltem. Azt gondolom, alkatilag keltett bennem rokon érzést, mert amikor később az argentin szerző fordításban elkerült Magyarországra, nem kavart nagyobb hullámokat. Mondom hát a magam élményét.

Az olvasó: A kettőződésnél tartottunk, a belőle kinövő azonosság kérdésénél.

A szerző: Voltaképpen Borgesnél másról sincsen szó. A Fictions első szövegének kezdő mondata így hangzik: “Egy tükör és egy lexikon találkozásának köszönhetem, hogy felfedeztem Uqbart.” A tükör megkettőzi a dolgokat; a szóban forgó lexikon az Anglo-American Cyclopaedia (1917), az 1902-es Encyclopaedia Britannica szó szerinti, de nem hiteles utánnyomása. Borgesnek barátja, Bioy Casares azt mondja, hogy Uqbar egyik eretnek szektafőnöke szerint a tükör és a közösülés iszonyatos, mert növeli az emberek számát. Borges ellenőrizni akarja a kijelentést, de a rendelkezésére álló lexikonban nem találja Uqbart. Casares viszont a saját lexikonjában néggyel több oldalt talál: ezek tartalmaznak néhány Uqbarra vonatkozó tájékoztatást, köztük a fentebbi tan némileg eltérő változatát: “Az egyik ilyen gnosztikus szerint a látható világegyetem nem egyéb káprázatnál, (pontosabban) álokoskodásnál. A tükrök iszonyatosak akárcsak az apaság (mirrors and fatherhood are abominable), mert sokszorozzák a világot, és titkát nyilvánosságra hozzák.” Tudós és kalandos nyomozás során megismerkedünk ennek a látszatra apokrif világnak, a Tlön Uqbar Orbis Tertius-nak természetrajzával és földrajzával (hallunk átlátszó tigrisekről és vértornyokról), valamint nyelvével, irodalmával, idealizmusra és következésképpen pszichológiára épülő filozófiai iskoláival, melyek tagadják az időt, a tapasztalati valóságot, az egyéni létet, mivel csak egyetlen lény van, s az emberek mind az ő szervei és álarcai.

Mindez akkor válik érdekessé, amikor a részletekről hallunk. Ezek önmagukban szórakoztatóak, egyúttal pedig használati utasítást is nyújtanak a Borges-művek gondolati hátteréhez. “Tlön metafizikusai nem keresik sem az igazságot, még a valószínűséget sem: céljuk a meghökkentés. Azt tartják, hogy a metafizika a fantasztikus irodalom egyik válfaja.” Egy ilyen csúsztatás a rendszerezésben elmozdíthatja egy egész gondolatvilág arányait, és nem is egyét. Olyan érvényű kijelentésnek éreztem, amely az irónia és a távolságtartás kivédhetetlen eljövetelét hirdeti: illum oportet crescere me autem minui.¹ De a személyes lelkendezés előtt érdemes lesz még egy kicsit illusztrálni, hogyan cibálja, rántja ki Borges a valóság talpa alól a szőnyeget. Képzetek közé sorolódik az idő, mely Tlön egyik iskolája szerint egészében elmúlt, minél fogva életünk egy felidézhetetlen folyamat meghamisított és csonka emléke, szürkületi visszfénye. Magának a világegyetemnek a története – más szóval a mi életünké – olyan szöveg, amelyet egy alacsonyabb rendű istenség ír, hogy szót értsen egy démonnal. Miközben pedig itt alszunk, másutt ébren vagyunk, minek okáért minden ember két ember. Ez utóbbi mondat többé-kevésbé az írókra vonatkozik. Mivel azonban csak egyetlen lény (szubjektum) létezik, szerző is csak egy van, s ő időtlen és személytelen: a könyvekre nem írják rá írójuk nevét, a plágium sem létezik: “Általában a kritika találja ki a szerzőket: kiválaszt két egymástól különböző művet – mondjuk, a Tao Te King-et, és az Ezeregyéjszakát –, egyazon írónak tulajdonítja őket, majd kifogástalanul leírja ennek az érdekes irodalmárnak a pszichológiáját.” Csak olyan elméleti könyvet ismernek el teljesnek, amely tartalmazza önnön cáfolatát vagy egy ellentétes elméletet.

Ez a tudós történet végül azt helyezi kilátásba, hogy a mi világunk lassan hasonulni fog Tlönhöz, hiszen hasonult már olyan vaslogikára épülő rendszerekhez is, mint “a történelmi materializmus, az antiszemitizmus, a nácizmus”. Ahogyan Polonius mondja Hamletet hallgatva: “Őrült beszéd, de van benne rendszer.” Ember legyen, aki eligazodik benne, gondoltam én, az agyrémekről szóló elbeszélések útvesztőiben bizonytalankodva. Hozzáteszem rögtön, élvezettel bizonytalankodva, mert lenyűgözött az a fölényes furfang, amellyel Borges elbeszélője az olvasó tévelygését egyik zsákutcából a másikba irányította. Mindegyik zsákutcában álomképek keveredtek gnosztikus, kabalisztikus, skolasztikus, alkémiás hivatkozásokkal, bölcseleti visszhangokkal, tudóskodó referenciákkal és lábjegyzetekkel, amelyek szellemi csemegét nyújtottak, olykor csak játékosan, olykor mélyértelműen, általában az egyértelműség rovására, és mégis eléggé kívánatosan ahhoz, hogy az érdeklődést ébren tartsák az utolsó oldalig, vagyis az utolsó zsákutcáig. Tömérdek értekezést írtak azóta a labirintusok írójáról, felbontották fogásait, amelyekkel egyik azonosságot a másikba ölti, lehetetlenné téve magát az azonosságot, a fogódzkodót, melyet elbeszélői életük árán is keresnek. Magam is vezettem doktori értekezést Borges Schopenhauer-recepciójáról, tekintve hogy az “írók filozófusának” témái, tételei, érvelése áthatja argentin követőjének műveit, következésképpen el is igazít bennük. De amikor először olvastam elbeszéléseit, esszéit – mert sorra megvettem, amit franciára fordítottak tőle –, nem törekedtem még arra, hogy szétszedjem játékszeremet.

Az olvasó: Komolytalannak tartottad?

A szerző: A játék a világ szabályainak átmeneti felfüggesztése, átszervezése, másokkal való behelyettesítése. Ehhez komolyság is kell. Ki merné állítani, hogy Borges komolytalanul építette az ő látszatlabirintusait? Vagy Piranesi az ő szédületbörtöneit? Én szórakozva léptem Borges fantasztikumába, élveztem fantasztikumának eredetiségét. Nem valami természetfeletti jelenség zavarta ott meg a világ ismert és elfogadott rendjét, hanem a képzetek eluralkodása, kezdve magával a műfaji bemutatkozással: mivel minden puszta feltételezés, számot adni róla csak “fikciókkal” lehet. – A mágus, aki gondolatának erejével egy valóságos fiút hoz a világra, halála pillanatában döbben rá, hogy közben őt is valaki álmodja. – Babilonban egy titkos Társaság kisajátítja a lottójátékot, melynek egyre hisztérikusabban kiagyalt szabályai minden polgár életét lidércnyomássá változtatják át – a Társaság titkos létéről ellentmondásos találgatások kelnek lábra, ezeket érvényteleníti az utolsó feltételezés, mely szerint Babilon maga egy véget nem érő szerencsejáték. – Az angolok kivégző osztaga elől menekülő, német szolgálatban álló kínai kém, Yu Csun egy magányos házba keveredik, ahol egy sinológus, Stephen Albert megismerteti vele nagyapja, Csui Pen regényét az Elágazó ösvények kertjéről, ami nem más, mint az idő útvesztője. Olyan idősoroké, amelyek szétágaznak, összefutnak, párhuzamosak és szédítően növekednek, kimerítve minden lehetőséget. “Az idők többségében nem létezünk – mondja neki a sinológus –, egyesekben ön létezik és én nem, másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. Ebben a jelenlegi időben, amelyet a szerencsés véletlennek köszönhetek, ön megérkezett a házamba; egy másikban, miután keresztüljött a kertemben, holtan talált, ismét másikban ugyanezeket a szavakat mondom, de csak merő agyrém vagyok, kísértet.”² Yu Csun hálásan köszöni, hogy megismerhette nagyapja művét, biztosítja Stephen Albertet, hogy minden időfélében a barátjának tekinti, aztán megöli, mert az adott időben mégiscsak az ellensége: a labirintus alakúra szerkesztett regényben ez a lehetőség is szerepelt. Legalábbis a bölcseleti motívum ugyanúgy feltételezhető, mint a haszonelvű. Ugyanis Yu Csun azt állítja, azért lőtte le Stephen Albertet, hogy a hírből a németek kiolvassák, a francia Albert nevű helységet kell bombázniuk.

Tudhattam-e akkor, hogy később, lille-i pályafutásom során, vagyis húsz éven át odaúton is, visszaúton is a vonat Albert pályaudvarán megáll velem az amiens-i csatlakozásra várva? De tréfán kívül, a véletlenek Borges által emlegetett fontossága, a világ mint képzet és felsült akarat, tükörjáték, útvesztő, időtlen hiteltelenség, a fantasztikum egyetemes jelenléte, hatékonysága, a bizonyosságok elérhetetlensége, az azonosságok ingatagsága és valószínűtlensége, a könyvtár, az emlékezet, a lázálom rémes rokonsága, az irodalom mint mindennek apokrif megtestesítője, feltárója és meghamisítója, szóval ez a szédületes kinyilatkoztatás a tudat és a lét meghasonlásáról engem felszabadított.

Az olvasó: Úgy látom, nihilista lettél.

A szerző: Te most kitalálsz engem mint nihilistát. Ami más, mint a közgondolkodás, az már nihil. Talán az a képzelet is semmis, amellyel téged kitaláltalak mint inkvizítort és mint sorozatgyilkost?

Az olvasó: Biztos vagy abban, hogy te voltál előttem? Hogy nélkülem is voltál? És ha voltál, olyan voltál, amilyen most vagy?

A szerző: Látod, ezek már Borgeshez illő kérdések. Az ő lényege nem a nihil, hanem az, hogy a világ másként is létezik, mint a róla alkotott képzetünk. Általában a fantasztikum az irodalomban egyedi eseteket szemel ki, egyéni sorsokban nyilvánul meg. Borges pompás újítása az, hogy az egyéni helyébe az általánost állította. A bölcselet nyomába szegődött. A filozófusok az egész világról, az egész életről gondolkodnak. Borges az irodalomra bízta ezt a feladatot. Persze nem ő az első, aki ezzel a becsvággyal írt. Az ő sajátossága az, hogy a filozófiát a fantasztikus irodalom szolgálatába állította. Rendkívüli érzékkel a gondolkodásból fantasztikumot hozott létre. Mégpedig az idealista gondolkodásból, annak tételeiből.

Az isten betűjében például egy börtönbe vetett inka áldozár a mennyezet csapóajtaján rálát egy jaguárra. Tudja, hogy a jaguár az istenség egyik jelképe, bőrének útvesztős mintája feltehetően az istenség üzenete. Aki megfejti az írást, rendkívüli hatalomra tesz szert. Álmai, töprengései során egy, az egész világegyetemet magában foglaló látomás segítségével megérti a jaguár képletét. Ha kimondaná, kiszabadulhatna, mindenhatóvá lehetne, de nem mondja ki, mert aki látta a mindenséget, nem gondolhat egyetlen emberre. – Másik példa: Borges egy balesetben jóformán megvakult: tekintve, hogy az idő állandóan ismétlődik és csak egyetlen lény van, Borges azonosulhat vak elődeivel, a mitikus Teirésziásszal, Oidiposszal, de Homérosszal, Miltonnal is.

Az olvasó: Jó, de ebben mi szabadított fel téged?

A szerző: Mondom olyan egyszerűen, ahogyan csak tudom. A lehetőség. A fantasztikumé. Addig a világot, amelyikbe születtem, iróniával és humorral tudtam úgy-ahogy nem közel engedni magamhoz. Ez a valóság bizonyos lefokozását jelentette, de ettől szememben a valóság valóság maradt. A család. A társadalom. Az ország. A történelem. Kiutat ebből az emigrálás nyitott, a külföld, a megkettőződés. Bár sokakkal osztottam meg ezt az élményt, vagy éppen ezért úgy tekintettem rá, mint a réfugié hongrois, a magyar menekült valóságára. Ismeretelméletileg nem tudtam más nevet adni annak, hogy a jelenségeknek, eseményeknek nem olyan a nehézkedésük, mint azelőtt. Azelőtt a Forradalom hömpölygött, dörgött, kiáltott, ott kezdődött a nehézkedés változása, bár talán már akkor is elkezdődött, noha másképpen, amikor az öcsémet temettük, vagy megint másképpen Budapest ostroma alatt és után, amikor az egyik percben még eleven emberek a másik percben már nem voltak elevenek, s az otthonos város, amelyik állt, amikor a légópincébe leköltöztünk, romokban hevert, amikor a pincéből kiszédelegtünk. Ez utóbbi történéseken nem volt mit ironizálni, jóllehet valóságukhoz nem fért kétség. Védtelen maradtam gondolatukkal szemben, mert nem tudtam hova sorolni képzetüket. Filozófiára nem tanítottak, a magyar közoktatásban ilyen tantárgy nem szerepelt. Bevezetést az irodalomba kaptam, amely ilyen vagy olyan szempontból a magyar “valóságról” szólt. Hozzáteszem, néhány szerény kísérleten kívül igazán fantasztikus magyar irodalomról sem tudtam. Borges ezekből a hátrányokból segített ki.

Az olvasó: Mi köze ennek a dolgok nehézkedéséhez?

A szerző: Nem az, hogy Borges filozófiára tanított volna. Egyébként Isten mentsen Borgestől filozófiát tanulni, hiszen ő fantasztikumot csinált belőle. A módszer volt a lényeg. Az, hogy lehetett a dolgok változó nehézkedését fantasztikumként is felfogni. Lerázni a valóság láncait, ha ezek már úgy szorítottak, hogy sebeztek. Távozni a szemlélet néhány apró módosításával a realizmus börtönéből. És közben felismerni, a realizmus láthatára szűkösre zárt, más szóval provinciális. Úgy tartja, tilos neki azt gondolni, azt mondani, hogy a világ, amelyről nyilatkozik, esetleg egy másik világ. Persze Borges szerint sem okvetlenül egy másik világ, csak éppen ennek a lehetősége sincs kizárva. A fantasztikum ugyanis éppen abból áll, hogy a hihetetlen, amivel találkozunk, elképzelhető hihetőnek. Igaz, ha váratlanul és teljes erőből seggbe rúgnak, bármilyen hihetetlen, a fájdalmat, az átmeneti agyrázkódást hihetőnek kell elképzelnünk. Nem élvezzük, nem élvezhetjük a fantasztikum előnyét, az eldöntetlen, az eldönthetetlen lehetőséget. Ez a realista helyzet. Ha megölnek, az is realista helyzet. Ha viszont túléljük, ha az eset testi következményei enyhülnek, vagy meg is ússzuk őket, akkor gondolati síkon átléphetünk a bizonytalanságba.

Az olvasó: Gyakorlatilag hogyan?

A szerző: Az azonosság megosztásával, a kettőződés bejáratásával, a tudat megkérdőjelezésével. Velem történik-e, ami körülöttem zajlik? Én állok-e szemben az ellenfelemmel? Én kapom-e a dicséretet? Én csókolom-e nőt, akit ölelek? Ez nem jelenti azt, hogy ha az esemény során be kell mutatkoznom, akkor azt mondom: Kogutowicz Manó, és nem azt, hogy Karátson Endre. Csak úgy vélem, mondhatnám a Kogutowiczot is, ahogy mondhatom az André Karatszont. Évtizedekig barátaimnak küldött leveleimet “Bandika úr”-ként írtam alá. Jeleztem, hogy megmaradt bennem egy s más a gyerekből, akit Bandikának hívtak a szülei, de felnőtt is vagyok, akit illik megsüvegelni. Sokan idegenkedtek ettől a játéktól, aminek van némi köze a fantasztikumhoz. Élet a halálban, halál az életben, ahogyan Edgar Allan Poe és a XX. század művelte. Mikor először jártam a párizsi Invalidusok épülete előtt, melyből részben Hadi Múzeum lett, a díszes kovácsoltvas kerítés kapuja mellett jobbról is, balról is két német Tigris-tankot láttam hadizsákmányként kiállítva. Homokszínű afrikai tankok voltak, Rommel tábornagy idejéből, akit gyerekkoromban legendás hősként ünnepelt a sajtó. Engem akkor különösen az érdekelt, hogy a sivatagi hőségben átforrósodott páncéljukon kemény tojást főzött a legénység. Kicsit régimódinak rémlettek, még azokhoz a szovjet harckocsikhoz képest is, amelyek az ötvenhatos magyar ellenállást eltaposták. Arra gondoltam, a franciák úgy tesznek, mintha ők nyerték volna meg a háborút Hitler ellen, holott tevékenyen együttműködtek vele. Hihetőt és hihetetlent egy kalap alá vesznek: ez az eldönthetetlenség. Helyük az ENSZ Biztonsági Tanácsában merő fantasztikum.

Második novelláskötetem, a Színhelyek (1982) megjelenése után kaptam Budapestről, Domokos Matyitól egy kedves és elgondolkoztató levelet. Egyik része értő dicséret volt, másik része buzdítás arra nézve, hogy a Nyugaton élő, jó képességű íróknak kellene történelmi regényt írniuk az ötvenhatos Forradalomról. Hogy éljen tovább általunk. Mivel a hazaiak nem tehetik. Tépelődtem. A felhívás valamiképpen egy dokumentumértékű narráció létrehozására szólt, én pedig egyetemi emberként a történelemírást tudományos feladatnak tartottam, íróként egészen más valóságról óhajtottam számot adni. Első alkalommal szembesültem akkor azzal, hogy egy szent házi feladat elvégzésére méltó lehetek, holott magát a műfajt nehézkesnek, unalmasnak tartottam, Tolsztoj művét is beleértve – utoljára, tízéves koromban, az Egri csillagok kötötte le érdeklődésemet. Mindazonáltal Magyarországról nézve a felhívás jogos volt, különösen olyan felfogás nevében, mely megadja a történelmi regénynek a polgárjogot. A félreértés elkerülése végett irodalmi kihívásnak tekintettem Matyi javaslatát, és, ha jól emlékszem,³ valami olyasmit válaszoltam, hogy az irodalom a maga történetét írja, amit én írok, azzal az irodalomtörténetet módosítom, s ilyenformán megtehetem, hogy nem a magyar katasztrófatörténetet teszem át regénybe, hanem egy másikat találok ki helyette.

Az olvasó: Nem szívesen olvastak ilyesmit Magyarországon.

A szerző: Igen, ez a helyes kifejezés, nem szívesen olvastak ilyesmit, bár értették. Talán nem is annyira az irodalomközpontúság hatott zavaróan, hiszen Kosztolányi például e mellett tört lándzsát, hanem inkább a fantasztikumot minősítették felelőtlennek. A népnemzeti lélegzetvétellel uralkodó romantika óta a magyar irodalom tanúskodni akart, és jóra indítani. Harcolt és tanított, küzdött és mutatta az utat. Ostorozta a gonoszt, kongatta a vészharangot a nemzet életére törő, társadalmának egészségét aláásó erők elleni mozgósításra. Szabad volt ezen kívül elégedettnek lenni, bizonyítani telhetetlen szerelmet a határokon belül elterülő hegyvízrajz iránt. Ezért a felelős tartásért és fáradozásért, ha pénz nem is sok, de megbecsülés, nemegyszer befolyás járt, amit veszélyeztetett a felelőtlenség vagy egyszerűen a felelős szerep mellőzése. A helytelenítés nem egyszer rangsorolásban nyilvánult meg: Karinthy Frigyes nem lehetett olyan fontos író, mint, mondjuk, Móricz Zsigmond, Szép Ernő nem kaphatott helyet Juhász Gyula mellett.⁴ Még a biztos ítéletű Szerb Antal szerint is, Molnár Ferenc csupán export drámákat írt. Ma már persze rugalmasabb az irodalom “feladatáról” szóló “diskurzus”, de én itt az ötvenes-hatvanas évek szemléletéről beszélek.

Az olvasó: Tudtommal Borges írt dicshimnuszt Buenos Airesről, magasztalta a pampát, az argentin szokásokat: a tangót, a késelést, a sarkantyús férfiasságot.

A szerző: Többé-kevésbé meghagytam neki mindezt. A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1967-es Tanulmányi Napjain előadást tartottam a következő címmel: “J. L. Borges és a nemzetek feletti irodalom”.⁵ Réz Pali, aki az oda elsőnek meghívott magyarországi “küldöttség” tagjaként utazott ki, zsémbesen azt dörmögte: “Mi az, hogy nemzetek feletti irodalom? Olyan nincsen.” Én azt írtam Borgesról: “az argentin témákban, érzésben gyökerező írásai, megvallom, nemigen érdekeltek. Ezeknek utánajárni legalább egy esztendős történeti, nyelvészeti, néprajzi stb. tanulmányt rótt volna rám. Márpedig Borgeshez elsősorban az olvasmány élvezete, és nem a tanulás erőfeszítése vonzott. Franciára fordított műveibe merülve roppantul örültem, hogy megértésükhöz nem kellett lábjegyzetek között vallatni az író argentin lelkiségének tárgyi bizonyítékait. Borges országhatá-rokon és földrészeken túl úgy szólt hozzám, mint ember az emberhez, vagy ha úgy tetszik, mint európai az európaihoz, mert ennyi nacionalizmust vagy kontinentalizmust a XX. század közepén még el lehet viselni.”

Az olvasó: Borges is exportra dolgozott.

A szerző: Megindokolta. Azoknak a kritikusoknak, akik gyökértelensége miatt fanyalogtak, a mi nyugatosainkéhoz hasonló szellemben válaszolt: “A mi hagyományunk az egész nyugati kultúra; hiszem, hogy a mi hagyományunk Európa, és hiszem azt is, hogy jogunk van ehhez a hagyományhoz…” Nem következik ebből, hogy tagadta a nemzeti kultúra létét. Nekem az tetszett, hogy túllép ennek igényein, és ha történetesen ennek tartozékaira emlékszik – írtam –, “akkor is beágyazza a honi elemeket az örökkévalóság egyénien s nyilván vitathatóan értelmezett, de legalább mindenütt időszerű vetületébe”.

Az olvasó: Szemében az örökkévalóság abból áll, hogy az idő önmagát ismétli, vagyis nincs idő. Mi ebben az időszerű?

A szerző: Időszerűnek azt tartom, hogy a fantasztikum öltözékébe bújtatja az örökkévalóságot. Valósága bizonytalanba veszik. És mi ebben a bizonytalan vetületben élünk, ha lehet ezt életnek nevezni. A hagyományos értelemben vett örökkévalóság megnyílik számunkra, hiszen abból is hiányzik az idő, egyúttal azonban elveszti abszolút értékét, hiszen az is csak fikció. Az ötvenes-hatvanas években fiatalember voltam, ilyen korban még hajlamos az ember foglalkozni a bizonyosság kérdésével. Én elmenekültem a Kelet-Európára telepedett elől, mert erőszak és fojtogató tiltás nélkül nem tudott érvényesülni. Vallásos bizonyosságokhoz sosem volt különösebb érzékem. A szabad világban kerestem fogódzkodót, s azon vettem észre magam, hogy körülöttem hemzsegnek a bizonyosságok, melyek lankadatlan hévvel igyekeznek kiütni egymást a nyeregből. A többség meggyőződéssel azt tartja, a demokratikus szabadságot a pluralitás biztosítja, az érdekek fáradhatatlan összecsapása serkenti a minőség fejlődését minden téren. Ezen a mozgalmas kereten belül azonban arra számítottam, hogy szilárdan megalapozott, intelligens tudás birtokába jutok. Igaz, Franciaország gyarmatbirodalma omladozott, de ettől még a humán tudományok továbbra is szilárd alapokon nyugszanak.

1958 tavaszán viharos diáktüntetések zajlottak a Quartier Latinben, s egy – elég unalmas – francia nyelvtanelméleti előadás során a rendőrség helikoptere a Sorbonne fölött körözött pár méterre az épület tetejétől, pokoli lármát csapva. Emlékeim szerint ilyenfajta ricsaj hallatán ajánlatos volt kereket oldani, valamilyen biztonságosabb helyre húzódni. Ám a teremben előadónak, diákoknak szeme sem rebbent. A jelenet jelképesen arra utalt, hogy a hagyományos örökkévalóság padjain ülünk, és maradandó ismereteket sajátítunk el. Honnan is sejthettem volna, hogy rövidesen kártyavárként omlik össze a múlt méltóságos tudománya az alapító atyák pozitivizmusával és magával a bizonyosságot szavatoló intézménnyel. Ott türelmetlenkedett már a küszöbön a szemiotika, a pszichoanalízis, a strukturalizmus puttonyában Dumézillel, Lévy-Strauss-szal, Foucault-val, Barthes-tal, Jakobsonnal, Lacannal, Chomskyval, Althusserrel, Lukács György szelleme is ott tolakodott Lucien Goldman álarcában, a “nouveau roman” hegyezte a pennát, amivel átszúrja az irodalmi hagyomány szívét. Kisvártatva mindez együttesen, bár eleinte nem összehangoltan elkezdte rengetni a szellemtudományok falait, ingatni a padlót és táplálni a maga forradalmi hátsó gondolatait. És mindez izgalmasan újat hozott, csupán a kultúrforradalmi hátsó gondolatok zavartak némileg, s a fegyelemnek álcázott intolerancia, amely a gondolkodásra elméletek kényszerzubbonyát akarta húzni. Fojtogató, szektás bizonyosságot erőltetett. Röpködtek az episztemológiai törésre vonatkozó hitvallások, követelések.

Az olvasó: Messze jársz Borgestől.

A szerző: Éppen visszatérek hozzá. A strukturális elv társai dédelgették, mert ő is mindent mélyszerkezetileg ragadott meg. Csak ő ebből is a fantasztikum forrását fakasztotta. Létrehozta az ellentétek egységét, a bizonytalanságét a bizonyosságban. Szememben egyre inkább ez lett az időszerű: ugyanabban az útvesztőben bolyong, amelyben mindannyian, írtam. “Mert a fantasztikummal labdázó művész több, mint kiváló társasjáték, aminek sokan tartják. Amikor teológusnak öltözteti a mesterdetektívet vagy mesterdetektívnek a teológust, amikor írásaiban tudás lesz a költészetből és költészet a tudásból, amikor elmossa a határokat az esszé, a bibliográfia, az elbeszélés között, amikor a sokarcú és minden logika szorításából kicsúszó metaforát állítja az alkotás középpontjába, amikor ő is a kategóriák és műfajok világméretű fellazulásának képviselője és munkása, annak az életérzésnek az írója, amely az istenek és a hiszekegyek bizonyossága helyett legfeljebb az istenkeresés vagy a tétova hit vágyából táplálkozik, annak az emberiségnek a szóvivője, amelyik bálványok sorát állítja fel és dönti le némileg idegbajosan, de kiváló mesterségbeli felkészültséggel.”

Az olvasó: Mintha megfordítottad volna. Nála a vallásból lett fantasztikum, nálad meg a fantasztikumból vallás.

A szerző: Úgy hívják ezt, hogy jobb helyett. Akkor még úgy gondoltam, valamilyen transzcendenciára szükség van. Legalábbis egyik énem igényelte. Valami szertelent, valami lehetetlent. Talán ’56-ból maradt ez a kívánság. Ez húzódhatott meg a Lelkigyakorlat a Chapmanon⁶ hátterében. Zaprilogován, aki beleőrül a Szent Szeretet Ligájának érzéki zűrzavarába. S akihez a diliházba az elbeszélő egy kiló naranccsal meg némi tejcsokoládéval menne látogatóba. Mert a másik énem tudta, a fantasztikum bizonytalanság, nem fér meg a vallás bizonyosságával. A Borges-esszét is a XX. század tudatát jellemző eldönthetetlenségre hegyeztem ki: “tudja már, hogy a lét is meghatározza a tudatot, s a tudat is a létet, de egyre kevésbé tudja, hogy melyik mikor teszi ezt és milyen mértékben.”

Az olvasó: Neked Borges álarcul szolgált?

A szerző: Ösztönzött. Egy bennem lappangó fogékonyságot tett számomra hozzáférhetővé. Beleérzéssel olvastam, lelkesen írtam róla.

Az olvasó: És a kellékeivel bűvészkedő szerepembert volt kedved követni?

A szerző: Igaz, szegény, elidegenedett ábrázatú, félvak író színészkedett. Megjátszotta Borgest. Akit a világ lát, a mások, a társadalom számára létező embert. De tisztában volt vele, nem csapta be magát. Játszott Borgesszel. Azt játszotta, hogy Borgesre van ítélve: “Mindig minden a másikkal, Borgesszel történik – olvasom Borges és én című karcolatában. – “Én járok-kelek Buenos Airesben, gépiesen meg-megállok egy kapuboltozat vagy egy patio rácsa előtt. Borgesről postán szerzek híreket, nevével egy tanári pályázaton vagy valami életrajzi lexikonban találkozom. (…) …az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, és csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban. Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. (…) Évekkel ezelőtt megpróbáltam elszakadni tőle, lemondtam a külvárosi mitológiákról, a térrel és idővel játszottam, de most már ezek a játékok is Borgeshez tartoznak, és nekem mást kellene kitalálnom. Életem ilyenformán folytonos menekülés, amelynek során mindent elveszítek, és mindenem vagy feledésbe megy, vagy átmegy az ő tulajdonába. – Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.”⁷

Az olvasó: Ez a megkettőződés is szerep.

A szerző: Igen, a hajlam bennem is megvolt. Tőle tudtam meg, hogy vállalhatom. Bizonytalanságban és játékosan. Mikor a szóban forgó esszém majdnem egy időben megjelent a Lelkigyakorlattal, első kötetemmel, amelyhez Borges-idézetet választottam mottónak, a kritikusok nyomban Borges-tanítványnak állítottak be, s a címkét gépiesen megint rám ragasztották a Színhelyekről szólva, holott második kötetemhez Szophoklész szolgáltatta a jelmondatot: “Mindezekre, jövevény, nem beszéd tanít: el kell e helyre jönni ismeretükért” (Oidipusz Kolonoszban). Az önismeret kérdése fogalmazódott meg ebben, Borges pedig ennek a tudását elhárította, az egót eleve fikciónak állítva be – fantomkép gyanánt jelenhetett csak meg a Maja fátylán. Az egyén azonosságáról más írókkal társalkodtam a magam módján. Partnerekhez megint az akkori francia divat segített az “abszurd” mezében futtatott Kafka és Beckett személyében.

 

b) Kafka: az önbecsapás szerepei

Az olvasó: Párizsban olvastad Kafkát?

A szerző: Hol olvastam volna? Budapesten francia szerzőket olvastam inkább, az volt számomra új nyelv és kihívás. Kafkához legfeljebb németül lehetett hozzáférni, azt a nyelvet pedig a francia kedvéért meglehetősen elhanyagoltam. A Rákosi-időkben magyarul “Kafka-problémák” léteztek, és nem fordítások. Ez utóbbiak a Forradalom után bújtak elő, az elnyomatásban megint éledő magyar abszurdra való utalásként, a cenzúra enyhülésével. Én azonban a francia abszurd keretében ismerkedtem vele, s az is vonzott, hogy az abszurd a fantasztikum köntösében jelenik meg nála. A francia környezet pedig arra indított, hogy a megjelenítés formája iránt élénkebben érdeklődjem, mint ahogyan Magyarországon tettem volna.

Az olvasó: Ne mondd azt, hogy teljesen filoszként olvastad.

A szerző: Persze, nem. Az egyszerre színházias és higgadt lázálomvilág lekötött, de valami ebben váltig arra ingerelt, hogy próbáljam megérteni. Közvetve Kafka maga figyelmeztet arra, milyen fontos szerepet játszik ebben a forma. A Per elején, a rejtélyes letartóztatását követő éjszakán Joseph K. el akarja mondani a másik albérlőnek, Bürstner kisasszonynak, hogy az ő hibájából aznap reggel a nyomozók rendetlenséget hagytak maguk után a lány szobájában.

“– Az én szobámban? – kérdezte Bürstner kisasszony, s nem a szobát, hanem K. arcát fürkészte.

– Úgy van – mondta K., s most néztek először egymás szemébe –, hogy mi módon történt, szóra sem érdemes

– De hiszen ez az, ami igazán érdekes – mondta Bürstner kisasszony.

– Nem – mondta K.

– Nos – mondta Bürstner kisasszony –, én nem ártom magam a titkaiba, ha ragaszkodik hozzá, hogy ez érdektelen, egy szavam sincs ellene.”⁸

Az olvasó: Bürstner kisasszonyt a részletek is érdeklik. Biztos arra kíváncsi, hogyan fogja megkörnyékezni az éjszakai látogató. Hogyan vetkőzteti le.

A szerző: Köztudomásúan a legtöbb nőnek ez fontos formaság. Ha erről van szó. De vajon K. is így érti?

Az olvasó: K. nem akarja az időt húzni. Bürstner kisasszony arra panaszkodott, hogy fáradt. K. a lényegre akar térni.

A szerző: De mi a lényeg? A letartóztatás vagy a vetkőztetés?

Az olvasó: Hát, nincsenek egy hullámhosszon.

A szerző: Ha csak azt nem nézzük, hogy a párbeszéd formája kapcsolatot teremt a két különböző dolog között. K. viszont a kapcsolatot nem veszi észre. Csupán az olvasó, aki te is lehetsz, ha figyelsz a formára.

Az olvasó: Azt akarod mondani, K. figyelmetlen olvasó?

A szerző: Felületes, mert elsieti. Keresi, mi a vád ellene. Nem találja. Ezt pedig máris fel lehet róni neki. Némi iróniát lehet észrevenni Bürstner kisasszony megjegyzésében. Azt is feltételezhetjük akár, hogy K. nem jóhiszemű, hogy eltitkol valamit, amiről valamilyen formában tudomással bírhat. És ha ebbe belegondolunk, akkor már a rossz lelkiismeret mélységeibe keveredünk. Mindazonáltal nem kell belegondolnunk; a történet nem kötelez bennünket rá. Rengeteg utalás történik arra, hogyan hozza Kafka létre a baljós érzés élvezetét. Itt is például, amikor K. azt mondja a lánynak: egy kis rendetlenség támadt a szobájában, idegen emberek okozták, akaratom ellenére, akkor ezt olvassuk, érdemes újraolvasnunk: “Az én szobámban? – kérdezte Bürstner kisasszony, s nem a szobát, hanem K. arcát fürkészte.”

Az olvasó: Mondom, ez lehet kacér kihívás.

A szerző: Vagy utalás arra, hogy a rendetlenség K. gondolataiban támadt, bár ő a lány szobájáról beszél. A történet során valami módon kiderül, Bürstner kisasszony, akárcsak a többi szereplő, a “törvénnyel” áll kapcsolatban, tudását innen meríti. Ő is olvas K. gondolataiban, az elbeszélés módjából ez is következhet. Engem mindenesetre lekötött ez a kettős olvasási lehetőség, ajzotta kíváncsiságomat.

Az olvasó: Engem inkább zavar, ha szüntelenül két irányba kell figyelnem.

A szerző: Engem az izgatott, hol lehet elkapni a fogást, amivel az értelmezést meghiúsítja. Minél csalókábban jött-ment az inga, annál jobban vágytam arra, hogy szétszedjem a gépezetet.

Az olvasó: Gyerekes kíváncsiság.

A szerző: Hírével ellentétben Kafkában játszótársat is láttam. Olyan játékost, aki csal, amikor teheti, amikor nem néznek a körmére.

Az olvasó: A szorongást észre sem vetted?

A szerző: Egyre inkább a csalásnak tulajdonítottam.

Az olvasó: Szerinted mire ment ki ez a játék?

A szerző: Éppen ezt akartam megtudni. Nem szórakozásra, azt láttam. És azt is éreztem, hogy valamit nagyon akar mondani vele. És hogy ez az erőlködése falra hányt borsó. Szóval, hogy a közlésvágyának a kudarcát akarja közölni. Joseph K. maga az idegen, aki nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a környező világ. Nem tud hatni rá. Hány ilyet láttam, ’56-os menekültet, aki szerette volna elmondani a Forradalmat, de csupán artikulálatlan ősmondatok rogytak ki a szájából, ahogyan az általa ismert pár francia szót egymás mellé gyűrögette.

Az olvasó: De a magyarok valóságosan nem beszéltek azoknak a nyelvén, akikkel beszélni akartak. Joseph K. pedig németül érintkezik németül beszélőkkel.

A szerző: Hier soll der Hund vergraben sein, mondogattam akkoriban magamban. Ha ugyanazokkal a szavakkal élnek, bizonyára mást értenek rajtuk. De miért gondolnak mást? Hol jár az eszük? Honnan beszélnek? – ahogyan a hatvanas években kezdték a kérdést feltenni.

Az olvasó: No, és hova lyukadtál ki?

A szerző: A perrel sehová sem, mert annyiféle magyarázat halmozódik, hogy először nem boldogultam vele. Kafka egyik novellája, Az ítélet olvasása után villant fel a célra vezető ötlet.

Az olvasó: Ez egy családi történet. Mi köze A perhez?

A szerző: A magja gyakorlatilag azonos. Egy ifjú kereskedő azt hiszi, hogy minden rendben, boltja virágzásnak indul, el akarja venni menyasszonyát, aztán amikor az örvendetesnek vélt hírrel beállít idős apjához, hirtelen semmi sincsen rendben: az aggastyán letolja a sárga földig, halálra ítéli, vízbefulladásra, s fia rögvest le is veti magát a hídról. Úgy hívják a fiatalembert, hogy Georg Bendemann, ami feltételezhetően “kötetekre”, “könyvekre” utalhat, vagyis Kafka íróságára, amiképpen Fräulein Bürstner a kefére, kefélésre, ami utalhat a tisztogatásra, vagy másra.

Az olvasó: Mennyiben lehet Bendemannt idegennek tekinteni?

A szerző: Bendemannt voltaképpen nem, jóllehet gondolatai egy idegenbe, pontosan Oroszországba, Pétervárra szakadt barátja körül járnak. A történet elején azon töpreng, hírül adhatja-e házassági szándékát a távolban elszigetelt magányban élő barátnak, akinek az üzlete is egyre rosszabb napokat lát. Igazából már megírta a szóban forgó levelet, melyben igyekszik a címzettet rábeszélni, jöjjön el a lagzira.

Az olvasó: Ez puszta ürügy a narrátornak, hogy Bendemann eljegyzését szóba hozza.

A szerző: Olyasmi gyanánt, amiről kínos szólni. Ez fontos. Georg Bendemann gondolataiban testet ölt, hogy miért nehéz e távoli baráttal szót érteni. Részletesen felsorolja feltételezéseit. A barát üzletileg a tönk szélére került, idegenszerű körszakálla alig leplezi hatalmasodó betegségét, honfitársainak kolóniájával éppúgy nem tartja a kapcsolatot, mint a helybeliekkel, vagyis agglegénysorsra van kárhoztatva. Hazahívni segítőkész barátai közé azt éreztetné vele, hogy felsült külföldi próbálkozásával, meg aztán, ha netalán hazatérne, “sem barátai körében, sem nélkülük nem lenne boldogulása, szégyenkezés gyötörné, nem lenne se hazája, se barátja többé, nem jobb-e akkor, ha marad idegenben, ahogy eddig?”⁹ Ráadásul a három éve tartó távollét során Georg életében sok minden történt: anyja halálát ugyan még tudatta barátjával, aki elég érzéketlenül nyilvánított részvétet, arról viszont nem szólt neki, hogy azóta apja kisebb szerepet játszik a boltban, Georg pedig nagyobbat, s a forgalom ötszörösére nőtt. Szóval, tapintatból ilyesmit nem közölhetett a legallyazódó távollevővel, csak hát éppen menyasszonya ragaszkodott ahhoz, hogy ott lássa őt is a menyegzőjükön.

Az olvasó: Még mindig nem látom, mi köze ennek Joseph K. esetéhez.

A szerző: Nézd egy kicsit elvontabban. Igaz, hogy mindezek a fenntartások előjöhetnek egy idegenbe távozottal kapcsolatban. Vagy pedig, megfordítva, egy otthon maradttal kapcsolatban. Ma sincsen másképp. Kafka realistán ábrázol itt, s ez is figyelemre méltó a történet megértéséhez, de kérdésedre elsősorban az a válasz, hogy a pétervári barát ugyanazt a nyelvet beszéli, mint Georg Bendemann, és mégis gondot okoz hozzá beszélni, vele szót érteni. Másképpen értelmezné a közös szavakat. Itt is, mint A perben, a homonímia, az egyforma hangzás történetben végbemenő, szereplők általi megszemélyesítéséről van szó. Kezdtem megérteni, hogy ez Kafka egyik legsajátosabb retorikai fogása (mert ő is folyamodik retorikához), a másik pedig a narrátor oldalazása. Szempontjait észrevétlenül változtatja; hol a homonímia egyik jelentését képviseli, hol a másikat.

Az olvasó: Manipulálja az olvasót?

A szerző: Idő és tér felforgatásával. Itt érdemes lesbe állni, itt juthatunk az abszurd történetmondás egyik nyitjához. Legalábbis én itt jöttem rá sok mindenre. Figyeld csak: a szöveg első harmadát így lehetne célszerűen összefoglalni: hosszas habozás után Georg tudatja levélben orosz földön szerencsétlenül agglegénykedő barátjával, hogy eljegyezte magát, és szeretné, ha barátja részt venne a menyegzőn. Igen ám, de Kafkánál az elmondás sorrendje más. Először megtudjuk, hogy Georg írt egy levelet a távollevőnek, aztán elég hosszasan követjük Georg tűnődését, hogy miért nem kellene/nem érdemes a levelet megírnia. Végül megismerkedünk a menyasszony követelésére megírt levél tartalmával, mely védőbeszéd a házassági terv mellett.

Az olvasó: Azt, ami már megvolt, jövőnek állítja be.

A szerző: S ami ott van a távolban, abból itt a közelben lesz. Nem a postára viszi a levelet, hanem átmegy a folyosón apja szobájába. Az öreg legyengültnek látszik, nem akar emlékezni a pétervári barátra. Georg levetkőzteti, ágyba dugja, betakarja, ám a fater hirtelen talpra ugrik, megvádolja fiát, hogy el akarja ragadni tőle az üzlet vezetését, valósággal el akarja temetni, szövetségben buja menyasszonyával. Ami a pétervári barátot illeti, őt az apa képviselte “itt”, különben is ő az apa szíve szerinti fiú, Georgról pedig így nyilatkozik: “Ártatlan gyerek voltál valójában, de még inkább voltál azonban ördögi ember.”

Az olvasó: A vízhalálra ítéltetés kicsit túlzott, nem?

A szerző: A folyóba eső Georg még annyit kiált: “Kedves szüleim, hiszen mindig szerettelek benneteket”, de, s itt én mondom, hogy de, az utolsó mondat így hangzik: “E pillanatban szinte végtelen forgalom indult meg a hídon.”

Az olvasó: Hangulati abszurd.

A szerző: Igen, csakhogy logikája figyelemre méltó, ha odafigyelsz. Az egész történet Georgnak előbb a barátjával, majd az apjával való kommunikációs nehézségéről szól. Az utolsó mondat utalása szerint ahhoz, hogy a kapcsolat létrejöjjön, a “forgalom” meginduljon, az akadálynak, vagyis Georgnak meg kellett semmisülnie.

Az olvasó: Pedig éppen Georg kereste a kapcsolatot.

A szerző: Jobban megértettem a történteket, amikor felfogtam, hogy Georg saját szándékának sírásója. Egyrészt ha már megírta a levelet, Oroszországba kellene elküldenie, nem az apja szobájába vinnie, másrészt tisztáznia kellene magában a hasonlóságot gyengülő, magányos apja s az elszigetelt, lerobbant pétervári barátja között, és azt főleg, hogy helyükben ő ragadja magához a bolt vezetését, ő virágoztatja fel és, ráadásul, neki van nője. Jogos gondolattársítással azt lehet mondani, hogy mindkettővel szemben sikeres bitorlóként viselkedik, de ő a hasonlóság elismerése helyett köntörfalazik, önmagával sem őszinte.

Az olvasó: Szerinted miért ez a színészkedés?

A szerző: Mert ő ugyan a többiek rovására sikeres, egyúttal mégis azt akarná, hogy szeressék.

Az olvasó: Szóval ez a reménytelen fiúi szeretet tragédiája. Az apa azt szeretné, hogy fia feltörjön, családot alapítson, csak ez azzal jár, hogy a fiú őt kiüti a nyeregből.

A szerző: Kétségtelenül ez a finom megfigyelés meghúzódik az elbeszélésben. A valóságban persze legfeljebb feszültségek származnak ebből az ellentmondásból – neurózisok, ahogyan Freud mondja, akit Kafka olvasott –, de halálos ítéletet kapni azért inkább a képzelet világába tartozik.

Az olvasó: Mondtam, hogy ez egy kicsit durva.

A szerző: Nézzük meg, mi a vád ellene. Az apa szerint ártatlansága mögött ördögi ember. Az apa szíve szerinti fiú a pétervári veszteséges, aki nagyon hasonlít az apára, akit az apa képvisel, olyannyira, hogy már-már az a gyanú támad, hogy ugyanarról az emberről van szó két személyben. Ennek a két “jónak” az egyesülését akadályozza meg az ördöginek elnevezett Georg.

Az olvasó: Voltaképpen mivel akadályozza?

A szerző: Előtérbe állítja a társadalmi érvényesülést, a nemek kapcsolatát szexualitássá alacsonyítja, akárcsak Joseph K. – mert itt már beszédessé válik a szerkezeti hasonlóságuk. Mindketten számítóak, ami a gyakorlati ésszerűségen kívül esik, arról nem vesznek tudomást. Rájöttem, hogy Kafka mindkét esetben ezt a kettős vetületet jeleníti meg: a láthatót, s azt, ami nem látható, mert a főszereplő rosszhiszeműen elfojtja. A történet abból áll, hogy az ésszerű harcba keveredik az ésszerűtlennel, és a rövidebbet húzza, mert nem lát bele az árnyékvilág kártyáiba, nem ismeri fel harcmodorát, ráadásul pedig úgy tesz, mintha roppant méltatlanság üldözné, hiszen hiánytalanul eleget tesz az erény és tisztesség közmegbecsülésnek örvendő követelményeinek.

Az olvasó: Az ésszerűtlen, amiről beszélsz, kívül van, vagy belül?

A szerző: Belül van, persze, de Kafka kívül ábrázolja. Erre jöttem rá Az ítéletet olvasva. S azért nem volt könnyű rájönni, mert Georg Bendemann tűnődése a történet elején teljes valószínűséggel zajlik. Amikor átmegy a folyosó másik oldalára, apja szobájában már.