A perifériáról a centrum elliptikus cím – ahogy azt a projekt elindítója, V. Gilbert Edit is írja – legalább kétféleképpen egészíthető ki úgy, hogy egymással majdhogynem ellentétes szemantikai mezőt jelöljön: perifériáról nézve a centrum; a perifériáról beszél a centrum. Az irányultság ugyan más, de mindkét változat statikus kétosztatúságra utal. A vállalkozás legfőbb célja, úgy tűnik, éppen e két terület közti átjárás lehetőségeinek feltérképezése, egy irodalomközpontú dia-, de még inkább polilógus megindítása. Ennek realizációjaképpen az eddig megjelent, a felsőoktatási segédanyag státuszát is megcélzó két kötetben elsősorban egy-egy adott nemzet kultúráját és irodalmát feldolgozó, eltérő nézőpontokat és prioritásokat érvényesítő írások kaptak helyet, amelyek az elvárások szerint egymással fognak kommunikálni. Az első kötetet záró rövid, az egész projekt célját utólag magyarázó szerkesztői szövegben (A perifériáról – a centrum [egy projekt megvalósulásának esetlegességei]) megfogalmazott célok szimpatikusak, bár egy kissé általánosak: “Tervezetem koncepció a párbeszéd megindítására. Olyan rendhagyó, nyitott formát kíván működtetni, amely szeretne túllépni mind a zárt, monologikus könyvforma korlátain, mind a tanulmánykötet esetlegességein, a tematikus folyóiratszámok belső reflexióhiányán s a kanonizálódott konferencia-formátum görcsösségén. Célja a kultúrák figyelmének egymásra irányítása s a tekintetek egymás iránti érdeklődésének fenntartása. A visszajelzés–visszacsatolás, a reflexió, a kérdés–válasz–vélemény áramoltatására, a kommentár műfajának legalizálására és újraértelmezésére tesz kísérletet; többlépcsős csoport-párbeszédet realizál.” (1/161) Különösen széles lehet (és lesz is) minden szempontból – módszertani, tartalmi, formai stb. – a kötetbe felvett szövegek spektruma, ha mindehhez hozzávesszük a bevezető, önmagáért beszélő Bizonytalanságaink beismerése és egyben buzdítás a játékos íróhoz és olvasóhoz című, a terv esetleges buktatóit is javarészt jól érzékelő és vállaló bevezető írásban foglaltakat is. Ennek kulcsszavai a személyesség, személyes vonzalom, szub-jektivitás, vízió, játék; a magántörténetek és olvasónaplók egybeírása; a kánon, illetve az uralkodó, Kuhn és Jauss nevével jelzett (irodalom)elméleti paradigmák szétírása. A vizsgálandó korszak a huszadik század második fele, amely korszak tulajdonképpen nem rögzíthető (1/6), s “az is valószínű, hogy mindannyiunknak másutt kezdődik és végződik a »huszadik század közepe«”. (1/8) A munkák valamilyen szempontból koherens kötetté történő összeállítását az sem könnyíti meg, hogy az első kötet utószava szerint már maga a vizsgálat tárgya sem megbízható: “az sem egyértelmű, hogy ki mit tart irodalmi ténynek”. (1/162)

Nem kis feladatra vállalkoztak tehát a világirodalmi áramlás – a kánonra kevésbé utaló “áramlások” ez esetben talán a megfelelőbb szó volna – áttekintésében közreműködő szerzők. Az első kötetben természetesen minimális a dialógusok szerepe, a szerzők többsége keresi a hangját, helyét, értelmezni próbálja a periféria és a centrum fogalmát a huszadik század második felének irodalmaiban. Hogy a kötetet mint egészet – melynek írásai önmagukban egyáltalán nem érdektelenek – mennyire nehéz átfogni, talán kitűnik az alábbi rövid, valamilyen logikai szálat kereső – és kérdéses, hogy megtaláló – összefoglalásból. A gyűjtemény majdnem mindegyik írásának alapját a nemzeti irodalmak adják. V. Gilbert Edit a felvezető, a “túljárni a cenzúra eszén” kérdésköréből kiinduló írásához legexplicitebben – újra és újra a V. Gilbert Edit által megfogalmazottakra visszautalva – a szlovák irodalmat nagyjából a hatvanas évektől vizsgáló Benyovszky Krisztián írása, tematikájában pedig P. Müller Péternek egy konkrét elméleti kérdést (A drámai nyilvánosság sajátosságai az 1956 utáni kelet-közép-európai groteszkben) komparatív módon tárgyaló, nyilvánosságról szóló tanulmánya kapcsolódik. Csányi Erzsébet – metodológiailag P. Müllerhez hasonlóan – egy “irodalmi árterületet”, Danilo Kiš, Esterházy Péter és Tolnai Ottó műveit teszi vizsgálata tárgyává a szerb és a magyar regényirodalom tükrében. A nemzeti sajátosságok kiemelése mellett motivikus szempontokat érvényesít Gállos Orsolya a szlovén és Pálfalvi Lajos a lengyel irodalomról szólva (Gállosnál a tájegységek és irodalmi motívumok kapcsolata, Páfalvinál a “mitogeográfiai képződmények” állnak a középpontban). A határon való létről szól az osztrák irodalom egy szeletét vizsgálva M. Sándorfi Edina, valamint – elsősorban az identitás kérdésén keresztül – az indián, a mexikói amerikai és az ázsiai amerikai prózákkal foglalkozó írásában Vöő Gabriella. Ugyancsak a “köztes lét” – valamint a posztkolonializmus és a női irodalom – kérdése áll Horváth Miléna érdeklődésének középpontjában. Kizárólag a női irodalomról (a zárásban két mondattal utalva Závada Jadviga párnájára), azon belül is a mai lengyel női irodalomról van szó a kötet – a szlovén Mitja Èander mellett másik – nem magyar anyanyelvű szerzőjének, Jolanta Jastrzêbskának az írásában is. Az identitás egy újabb vetületét, az olvasóban jungi reminiszcenciákat előhívó úgynevezett “mély-ént” és annak mandalikus kiterjesztését vizsgálja Klujber Anita egy csuvas költő, Gennagyij Ajgi költészetében. A távoli tájaknál maradva: Parrag Judit “afrikanisztikája” a múlt század kilencvenes éveinek első felét (az apartheid megszűnésének és az első szabad választásoknak az idejét) teszi meg írásának kindulópontjául az angol nyelvű dél-afrikai regényirodalom tárgyalásakor. A nyelv kérdésén keresztül kapcsolódik Kurdi Mária is a kötet írásaihoz, ő a modern angol nyelvű dráma kialakulását vizsgálja. Szintén a nyelv szerepét hangsúlyozza – de esetükben az adott nyelv egyúttal egy-egy etnikumot, illetve nemzetet takar – Fried Ilona az olasz, Mitja Èander a szlovén, Gátai Zoltán a horvát és Kiss Tamás Zoltán a spanyol irodalomról szóló, elsősorban történeti jellegű munkájában. A centrum–periféria páros lényegében mind a négy írásban a történelemre és a politikára hivatkozik, ugyanakkor mindegyik esetben mást is takar: a Séta az olasz próza erdejében (Fried) az olasz irodalom mint esetlegesen periférikus irodalom és a “centrum” irodalmának viszonyát; a Koronatanúkban (Èander) az önálló szlovén állam létrejöttével beköszöntő belső “szétszóródás és a kilencvenes évek előtti egységes társadalmi erő” kettőssége a vizsgálat tárgya. A horvát irodalom (olvasás) mezsgyéin (Gátai) bevezetője szintén a történelemből – a Jugoszláviával együtt eltűnt kontextusból és a még az ebben a kontextusban keletkezett művekből –, valamint a nyelv vagy nyelvek (horvát– szerb–szerhorvát) kérdéséből indít. A P vs C a 20. század középső szakaszának (1936– 1975) spanyol irodalmában (Kiss) első része a Wallernstein-féle gazdaságtörténeti szempontok (tőkefelhalmozás és kapitalizáció), valamint a polgárháború mint cezúra alapján beszél a fogalmak alkalmazhatóságáról a spanyol irodalomban.

Az első kötet az irodalom szilárdnak vélt központi rendezőelveit, többek közt az állandóan változó kánonokat gondolja – kimondva vagy kimondatlanul – újra, s így próbálja meg átrendezni és kiegészíteni az irodalomról kialakult képünket. Fenntart – ha sokszor csak látensen is – egyfajta bináris gondolkodásmódot, s a szövegek vizsgálatán kívül fontosnak (esetenként fontosabbnak) gondolja az olyan szövegeken kívüli elemek tüzetesebb szemrevételét, mint például a történelem, a politika és a gazdaság. Többek közt azt a dekonstrukción túli vagy inneni kérdést is körüljárja – a dekonstrukció hívei egyébként erősen megkérdőjelezik a központ és periféria fogalompáros létjogosultságát –, amelyről többek közt Ulf Hannerz írt a Gondolatok a globális világról című tanulmányában (in: A fordítás mint kulturális praxis): a huszadik század második felének jellemző tendenciája a központból a periféria felé tartás, ami ugyanakkor nem jár együtt homogenizációval. P. Müller Péter második kötetben szereplő írásának néhány mondata foglalja össze talán a legtalálóbban az első kötet tanulságait: “…azzal a tapasztalattal szembesít, hogy bár a fél-kortárs világirodalmi palettáról sok minden ismerős, de az ismer(e)tség mögött sokszor nincs mélyebb ismeret. Az egybeszerkesztett írások legfőbb újdonsága és hatása egyfelől egy ajánlott olvasmányjegyzék (kiket és mely műveket [lenne] érdemes olvasni), másfelől az ezt az ajánlást megalapozó szakmai szemlélet és érvrendszer.” (2/98)

Ezt a szövegét P. Müller Péter a következő – bizonyos szempontból az egész projektre is érvényesíthető – “borgesi” gondolatokkal vezeti be: “Ha most a mindegyikük (és persze a többiek) cikkének margójára megpróbálnék összebarkácsolni egy szöveget, az olvasmánynapló olvasmánynaplóját, valamiféle szimulakrum szimulakrumát, akkor egyrészt a jelen szöveget csak az előző kötettel egyszerre (egy szimultán keretében) kellene olvasni, másrészt nem jönne létre önálló szöveg, csak egy empirio-kriticizmus jellegű élősdi…” (2/98) E második kötet szerzőinek többsége tehát – mint például P. Müller Péter, Fried Ilona, Gátai Zoltán, Pálfalvi Lajos, részben Parrag Judit, M. Sándorfi Edina, Kurdi Mária és Vöő Gabriella – előző írásaikat írják, illetve egy esetben fordítják tovább (A 90-es évek című, horvát irodalomról szóló áttekintés lényegében Krešimir Nemec egy 2002-es konferenciaszövegének a fordítása és átszerkesztése – “Hrvatska proza 1990–2000”, in: Studia slavica savariensia 1-2). Mások szűkítik vizsgálódásaik körét (Gilbert Edit, Gállos Orsolya, Csányi Erzsébet és Benyovszky Krisztián). Vannak, akik inkább zömében az egész projekttel kapcsolatos elméleti kérdéseket érintő reflexióikat jegyzik le (Kiss Tamás Zoltán, Klujber Anita). Két új szerző kapcsolódik be a polilógusba: Köves Margit az indiai irodalmat, Z. Varga Zoltán pedig Georges Perec munkásságában az emlékezés, a tér és a humor szerepét vizsgálja. Az első kötet bizonytalanságait a másodikban a kérdésfeltevések és az egymás-hoz intézett kérdések inter-, hyper- stb. textualitásai váltják fel. A jelekből ítélve a “szlavista szekción” belül a későbbiekben körvonalazódhatna egy összetartó, egymást kiegészítő és segítő párbeszéd. A központi probléma ugyanakkor megmarad, s ezt a jelen kötetben – részben P. Müller gondolatával párhuzamosan – Parrag Judit fogalmazza meg: “…A perifériáról a centrum 1. című kötetben egyetlen szerző sem kérdőjelezte meg a kialakult centrumok jogosságát vagy funkcionalitását. Mindenki csak azt pendítette meg, hogy X vagy Y írónak bele kéne tartoznia a kánonba, műveiket pedig üdvös lenne a szigorlati követelménylistákon is viszont látni. Mindig visszatérő problémaként jelentkezik a kérdés: lehet-e gondolkodni és el lehet-e igazodni egy központ nélküli (irodalom)tör-ténetben. Egyre többször tűnik úgy, hogy a válasz nemleges: az egyenrangú plurális halmazokat csak az látja át, aki egy szilárd rendszeren belül és a központhoz képest gondolkodik.” (2/122) Nem adna persze egy többé-kevésbé kanonizált periféria–centrum viszony sem örökérvényű, stabil és egyértelmű rendszert: a szó jelentésében a zsinórmérték és az isteni kinyilatkoztatás mellett a többszólamúság – ugyanaz a dallam több, egymás után induló szólamban előadva – is az előzőekkel egyenrangú szerepet kap. Ezek a szólamok természetesen értelmezhetők önállóan is, de jól hangzó többszólamúság csak egy szigorú rendszeren belül jön létre.

Kálmán C. György a Kis népek kánonjának vizsgálata című tanulmányban (Helikon, 1998/3) az irodalmi kánonok legalább kettős természtét emeli ki. Elmélete szerint a kánon fogalmában kétféle felfogásmód tükröződhet: az egyik a szövegek felől közelít (“kánon mint szöveg”), és a kánont mint a Nagy Művek egymás utáni sorát gondolja el: “késztermékekből építkezik, amolyan díszpéldánygyűjtemény, olyan tiszteletreméltó szövegek összessége, amely kultúránk és hagyományunk sarokköveinek számít”. A másik, az úgynevezett “kánon mint nyelv”-elképzelés szerint a kánon nyelvtermészetű; “valamely közös tudást testesít meg vagy nyilvánít ki” – feltételezhető egyféle irodalmi kompetencia, amely az irodalmi szövegeket mint ezt a közös tudást ismeri fel. Az említett Nagy Művek ebben az esetben az irodalmi langue részei, azaz van egy nyelv, amelynek a Nagy Művek a szavai. E szerint az elgondolás szerint a nemzeti irodalmakat a világirodalom terminusai szerint olvassuk; a szöveg felől közelítő elgondolás szerint pedig az adott művek mindenekelőtt önjogukon válnak kanonikussá. Természetesen a kétféle elgondolás nem egymás ellentéte; sarkítottan és elnagyoltan a szövegközpontú külön, önálló entitásként kezeli a kánon elemeit, akár egy mozaik kockáit; a nyelvi természetet hangsúlyozó pedig a kánonra mint rendszerre, mint egy teljes képre tekint. Szintén a kánonok kettős természetére hívja fel figyelmünket Szegedy-Maszák Mihály is az Irodalmi kánonok című könyvében. A kánonok – akárcsak a képzőművészeti alkotások aukciós értékei – viszonylag gyorsan változnak; a lénye-gükhöz tartozik, hogy már megalkotásuk pillanatában értéküket vesztik. Meglétük elengedhetetlen a műalkotások megközelítéshez, ugyanakkor a megértés szükségessé teszi a felállított kánonok lerombolását és újak felállítását “olvasni annyit jelent, mint megtagadni olyan kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki”.

A kötetek szerkesztője a fentiektől, valamint P. Müller Péter és Parrag Judit idézett véleményétől is eltérő álláspontot képvisel: a “második nekifutás” bevezető szövegében úgy gondolja, hogy sokkal érdekesebb a “hangsúlyok saját szempontú kitétele”, a különbözőség és a szubjektivitás: “A különbözőségek legalább annyira érdekesnek bizonyulnak az általunk létrehozott (megteremtett) viszonyban, mint az egyezések. (…) Kísérletünk ereje (…) abban rejlik, hogy nyíltan vállalja az (…) egyediséget, sőt buzdít rá, már címében is. Saját, marginális, perifériás történeted vedd és add elő! Ne törekedj az objektivitásra! Ne a fő csapást, a trend, a kánon sodrását célozd meg, hanem térj le a mellékvágányra, azaz maradj nyugodtan a neked kijelölt, neked megnyíló, általad belátható ösvényen.” (2/6–7)

Az első kötetre – a vállalkozás természetéből fakadóan – leginkább talán egyfajta “módszertani” bizonytalanság jellemző; a másodikban a különféle szövegek egy és ugyanazon kötetben történő szerepeltetéshez nélkülözhetetlen dialógusra való törekvés mellett eléggé markánssá válnak a szerzők által bejárt utak különbözőségei. A hamarosan megjelenő harmadik kötetre vár a feladat, hogy az előző kettő “sorait rendezze”, vagy, ahogy Papp Ágnes Klára is írta az Élet és Irodalomban (2005/45): “a könyvbe szerkesztett párbeszéd természetesen a harmadik-negyedik kötetben teljesedhet ki csak igazán, ahol a szerzők már az egymás által feltett kérdésekre válaszolva, az írásbeli beszélgetések tanulságait levonva folytathatják gondolatmenetüket.”

(Pannónia Könyvek, Pécs, 2004, 153 oldal, 2500 Ft)