Nem olvastam még olyan irodalomtudományos (vagy akár bármilyen egyéb) könyvet, amely egyszerre ennyire szórakoztató és pontos. Nem csak azt a kétségkívül szellemtelen, de talán ma is ható elgondolást cáfolja, amely szerint a pontosság a tudós “tömegeket” elriasztó, ám szükséges erénye, és szórakoztatni csak a nagyközönségnek többé-kevésbé pongyolán beszélő ismeretterjesztő tud – hanem attól a gyakorlattól is eltér, amely a poénokat a pontos tudományos szöveg elhagyható ékítményeiként helyezi el. Bezeczky Gábor tanulmányai éppen a precíz szövegben alkalmazott túl- vagy alulfogalmazásokkal érnek el ironikus, önironikus vagy olykor (ha a vitatott nézet vagy megoldás abszurd, ám a szerző túlságosan komolyan látszik venni) maróan gúnyos hatást. Egyetlen, kevésbé látványos, ám annál finomabb példát szeretnék kiemelni. A félmúlt klasszikusai című szöveg (amely eredetileg a szerző által szerkesztett Helikon-szám bevezetéseként jelent meg) első mondata így szól: “Lehet, hogy legtöbben tagadnánk, mindenesetre bizo-nyos, hogy nem szoktuk hangsúlyozni, talán még az sem lehetetlen, hogy mindennapos, jogos panaszaink között elsikkad, és észre sem vesszük: aranykorát éli a magyar irodalomtudomány.” (40) A bravúros retorikai “túlszerkesztésre” a kötet bevezetőjében alulszerkesztés és -fogalmazás válaszol: “Végül csak kisebb változtatásokat hajtottam végre az eredeti szöveghez képest, mert gyakran nemcsak a szavak, a mondatok és bekezdések szintjén kellett volna megváltoztatnom a szöveget, hanem ennél is mélyebben. Mostanában például már nem látom úgy, hogy a jelen a magyar irodalomtudomány aranykora volna.” (7) Nem is igazán az a meglepő, hogy ennél többet nem tudunk meg (bár a kötetet olvasva azért sejthető, hogy Bezeczky a tudományos dialógusra vonatkozó reményeiben csalatkozott), hanem az, ahogy ezt mintegy mellékesen bejelenti, mint egy példát; és miközben finoman humoros, egyben megütköztetően hatásos is – holott nyilvánvalóan ha valaki csak úgy bejelentené, hogy “a jelen nem az irodalomtudomány aranykora”, az aligha váltana ki túl nagy hatást az olvasóból.

A mintegy 140 oldalnyi tanulmány és 70 oldalnyi kritika igen különböző témákkal foglalkozik; bár bizonyos tanulmányok között megláthatjuk a kapcsolatot, ha olvastuk a szerző 2002-es könyvét (Metafora, narráció, szociolingvisztika, Akadémiai Kiadó, Budapest), amely a narráció és a metafora elmélete, valamint a nyelvi homogenitás és variabilitás (egymástól látszólag távoli) témái között mutatta meg az összefüggést. Közös viszont Bezeczky stílusa, amely leginkább az angolszász értekező prózához köthető – és persze közösek a stílus és szerkesztésmód mögött álló elképzelések (vagy metaelképzelések). Nem csak azokban a tanulmányokban, melyekben valamely elgondolást (vagy éppen el- vagy végiggondolatlanságot) vitat, hanem azokban is, melyekben “saját álláspontját” fejti ki valamely kérdésről, kitartó alapossággal veszi végig a legfontosabb és a mellékesnek tűnő kérdésekben is a rivális elképzeléseket, az azokkal szembeni érveket, valamint a saját érvei ellen elgondolható ellenérveket. Mindez két, egymástól jól elkülöníthető szinten zajlik. A filológiai és fordí-táskritikák azt mutatják, hogy van egy bizonyos szakmai minimum, amelyhez ha valaki nem tartja magát, kíméletlen kritikára kell(ene), hogy számítson. Ezen, vagyis a szakmai kritériumok teljesítésén túl azonban számtalan egyaránt legitim álláspont lehetséges, melyeknek dialógust kell(ene) folytatniuk egymással – ha ez nem történik meg, akkor az egyetlen Igazság, egyetlen Értelmezés vagy egyetlen Kánon ismerőinek és ellenségeinek hatalmi pszeudo-párbeszéde jöhet csak létre, mint azt Bezeczky több tanulmányban is kifejti. Ezzel mindenki egyet fog érteni (hiszen “[m]ostanában […] szinte mindenki óvatos relativista” [53]), az igazi kérdés természetesen az, hogy milyen volna az a bizonyos dialógus.

A dialógus esélye című tanulmány ezzel foglalkozik, és megállapítja, hogy egyetlen, homogén nyelven belül nem beszélhetünk igazi dialógusról, mint ahogy akkor sem, ha az egyik nyelv képviselői “elhajóznak valamilyen idegen világba, […] majd az expedíción összegyűjtött javakat hazaviszik, és saját nyelvükön számolnak be róluk”. (57) Végül arra a következtetésre jut, hogy valódi dialógus akkor képzelhető el, ha a beszélők, illetve (vagy inkább: és) nyelvük (nyelveik) önmagukon belül is megosztottak. Ez azzal a következménnyel jár, hogy “a külső dialógus a belső dialógus folytatása – más közegben”. (60) Két különböző beszélő hasonlóan (vagy akár ugyanúgy) folytat párbeszédet egymással, mint ahogy egyetlen beszélőn “belül” a különböző nyelvek.

Számomra azonban e következmény meglehetősen kellemetlennek tűnik, és ráadásul elkerülhetőnek is. Úgy látom ugyanis, hogy bár Bezeczky következetesen távol tartja magát a nyelvi homogenitás elképzelésétől, a “megosztott” nyelvet mégiscsak gyakran “rendszerek rendszereként” gondolja el (idézet Jakobsontól, 20), amelyben a nyelvek mindegyike a koherencia és a formális helyesség követelményének kell, hogy megfeleljen: “A formalizálás mindössze a helyes következtetés egyik (vagy inkább: egyedül érvényes) formája” (25). Lehetséges azonban, hogy az inkoherencia bizonyos formái szükségképpen részei a nyelvnek, hogy a nyelv valamennyire mindig nyitott – és ekkor a dialógus sem feltétlenül “kölcsönhatás” és “konvergencia” (58), hiszen nincs olyan szilárd azonossággal bíró nyelv, amely egy másik ilyennel kölcsönhatásra léphetne. “Ha úgy határozunk, hogy a nyelv homogén, akkor egyebek mellett azt is eldöntöttük, hogy minden irodalmi műnek csakis egy helyes értelmezése lehet […] Ha viszont úgy találjuk, hogy a nyelv heterogén lehet, akkor felesleges fontolgatni, hány és miféle helyes értelmezése lehet a műnek, mert a különböző nyelvi változatok óhatatlanul előállítják a maguk értelmezését” (27-28) – ám igaz-e, ami ebből következni látszik, hogy egy “nyelvi változat”, amely tehát eszerint azonosítható és elhatárolható, egyetlen és mintegy szükségszerűen adódó értelmezést “állít elő”? Vagy attól egy egy változat, hogy egy értelmezést állít elő? Láthatóan hasonló problémák adódnak itt, mint amilyenekkel az értelmező közösségek elmélete is küzd – és ezek akkor is fennmaradnak, ha néhány mondattal később Bezeczky elismeri: “az ember nem teljesen rabja saját nyelvének” (28).

Az azonban aligha tagadható, hogy e következmények után nyomozó, koherenciát (is) számon kérő elképzelés – mely szerint a kritika legfontosabb formája ez: “Fogadjuk el egy időre Fish [vagy mások] elképzeléseit, puhatoljuk ki lehetőségeiket és határaikat!” (23) – rendkívül izgalmas belátásokhoz vezet (és nem ad felmentést a gondolkodás léhaságaira, mint az oly gyakran megtörténik olyan koncepciókkal, melyek nem tartják abszolút értéknek a koherenciát és a formális helyességet). A könyv legfontosabb tanulságainak jó része ebből a stratégiából adódik. “A homogenitás módszeres és aprólékos kritikája lehetőséget kínálhatott volna arra, hogy az újabb és újabb elképzelések ne ismételjék meg a strukturalizmus kezdetleges és rafinált hibáit” (28–29) – és ugyanezt elmondhatjuk más témákkal kapcsolatban is. Bizonyos körökben (vagy talán már inkább: bizonyos körökön kívül) aligha megrázó egy az irodalomtörténet életrajzi szemléletének tarthatatlanságáról szóló eszmefuttatás – de végiggondoltuk vagy akár észrevettük-e azt, amit Bezeczky az akadémiai irodalomtörténet Móricz-fejezetének narratív elemzésében meglát: “A meghatározottság és az önkifejezés, mivel legkevésbé sem természetes szövetségesei egymásnak, meglehetősen furcsa párosításnak látszik, a tanulmány meséje mégis arra a feltevésre épül, hogy ez a kettősség mindössze más irányból és más nézőpontból írja le ugyanazt a jelenséget. A meghatározottság és az önkifejezés a tanulmány által »valóság«-nak nevezett tényezőben találkozik egymással.” (105) Tartok tőle, hogy nem, és hogy gondolkodásunkat bizonyos mértékben és területeken máig meghatározza ez a paradoxon, amelynek paradox voltát sem vesszük észre.

Az ilyesféle, feltáratlan előfeltevések után kutakodó írások közül a legjobb Az értelmező közösségek elmélete című kötetből átvett Miért ne lehetne kérdéssel válaszolni? Az (egyetlen) Értelmezéssel szembeállított párbeszéd elképzelése ugyan akár a fentiekhez hasonlóan, akár másképpen bírálható (mint azt Veres András megtette az említett kötetben), azonban itt Bezeczky megválaszolatlan kérdései már nem olyan, akár kézlegyintéssel is elintézhető (bár nem -endő) hagyományokra vonatkoznak, mint a strukturalizmus vagy az életrajzi szemlélet, hanem a mai, “progresszív” irodalomtudomány alapvető meggyőződéseire, közhelyeire: “Miért van szükség értelmezésre? Azért, mert a tárgy önmagában kevésbé felfogható, mint az értelmezése? […] Mert az értelmezés értelmezése könnyebb, mint a tárgy értelmezése?” (31) Ki az, aki ne fogadná el habozás nélkül azt a kijelentést, hogy “egyetlen szöveghez […] elvben végtelen számú interpretáció” rendelhető (idézve Odorics Ferenctől, 37)? És ki tudna megnyugtató választ adni e kérdésekre: “Ha viszont egy-egy irodalmi alkotásnak elvben végtelen számú értelmezése lehetséges, akkor a gyakorlatban miért van oly kevés? Mindenesetre miért van oly kevés méltánylandó? […] Hány művet tudunk felsorolni, melyeknek – mondjuk – ötnél több, egymással egyenrangú, egyaránt elfogadható, egymással összeegyeztethetetlen, kellőképpen kifejtett, koherens és megvilágító értelmezése van?” (38–39)

Bezeczky más nézetek kritikája során persze nem csak az inkoherenciákra vadászik, hanem azt is jelzi, hogy hol vannak olyan vitás pontok, ahol az irodalomra, nyelvre (stb.) vonatkozó alapvető meggyőződések, értéktulajdonítások lépnek összeütközésbe (a legtisztábban így: “Nem mondana [egy univerzális értelmezői hierarchia létrehozása] ellent nagyjából mindennek, amit az irodalomról gondolok?” [38]). Az életrajzi szemlélettel például többek között az a gond, hogy nem tud számot adni az “egyénfeletti, többgenerációs társadalmi vállalkozásokról” vagy “intézményekről” – mint amilyen maga az irodalom is (127).

Az eddig elmondottaknál sokkal többet nem tudunk meg arról, mit gondol Bezeczky Gábor az irodalomról úgy általában – ami persze nem baj. Nem (csak) kritikai éllel írt tanulmányaiban a szerző sajátosan alulfogalmaz, és jelentős (és finom) öniróniával illeti saját teljesítményét; olykor már-már azt vetnénk a szemére, amit ő mond Fishről: “Voltaképpen ez a tanulmány középponti tétele, melyet sokkal alaposabban kellene tárgyalni” (24). A Kánon és trópus például a kánonfelfogások alapos feldolgozása után egy rendkívül szellemes ötlettel a kánon és az (“egész”) irodalom viszonyát a trópusok elméletének szempontjából veszi szemügyre – mindössze három oldalon (68–70), pedig ennél jóval többet érdemelne a téma. A Miről szól a történet? hasonlóan izgalmas ötletre épül: ha az irodalom betegség volna, “terjedése” a “genetikai” vagy a “járványügyi modellnek” (130) felelne-e meg? (A tanulság maga az irodalom szó “tisztázatlan többértelműségéről” [139] nem olyan izgalmas, mint a gondolatmenet.)

A félmúlt klasszikusai többek között a hagyomány(ok)hoz való új viszonyunkat elemzi, Az irodalomtörténet mint mesemondás a Móricz-elemzés előtt irodalomelmélet és -történet korántsem egyszerű kapcsolatát boncolgatja. Az elbeszélésciklus poétikája hagy talán némi hiányérzetet maga után, hiszen azt ugyan nagyon alaposan argumentálva olvashatjuk, hogy voltaképpen bármi lehet elbeszélésciklus: “lehetséges, hogy egyedül az olvasó találékonyságán múlik, mennyi és milyen kapcsolatot tud találni a mások által véletlenszerűen kiválogatott és egymás mellé helyezett elbeszélések között, mennyire tudja egymáshoz képest olvasni az elbeszéléseket” (89) – azonban sajnos e kapcsolatok, az “egymáshoz képest olvasás” természetét nem elemzi a szerző szisztematikusan.

Szórakoztató, pontos, tanulságos és vitára ingerlő – igazán nem tudom, mi többet lehetne még várni egy irodalomtudományos műtől. (Talán annyit, hogy kiderüljön, hogy az a sorozat [Pont fordítva], melynek ez az első darabja, vajon mi is lesz – de ennek hiánya nem róható fel a szerzőnek.)

(Pont Fordítva sorozat, Balassi, Bp, 2006, 224 oldal, 2200 Ft)