Halmai Tamás nagy feladatot vállal magára legelső kötetében, egy olyan szerepet, amely többé-kevésbé hiányzik a mai magyar költészetből: a poeta doctusét. A szerepnek két összetevője van, az intertextualitás előtérbe helyezése és a filozofikusság. Intertextualista költőink persze vannak, ám nem elsősorban a babitsi, inkább a Weöres Sándor-i hagyományból. Ezért a múlt széles körű ismerete elsősorban a játékosság, a mesterség hangsúlyozása, az ironikus elsajátítás és kisajátítás formájában van jelen mai irodalmunkban.

Halmai Tamás versei és rövidprózái ez utóbbi beállítódást is képviselik, mottók, jelölt intertextusok, szerzőkre és művekre való folyamatos utalások, a műfajokkal és beszédmó-dokkal folytatott játék meghatározó jellemzője a szövegeknek. S ráadásul nagyon is megfelel a posztmodernizmus ahistorikus történetiségének vagy – ha jobban tetszik – radikális történetiségének, amennyiben itt a múltat nem a lineáris idő történetté alakulása, hanem a könyvtár képviseli, amelyben egyidejűségben és egymásmellettiségben léteznek a múltbeli művek és korszakok, s ugyanígy a különböző kultúrák is. Spinoza Hölderlinről beszél, miközben Örkény egypercesét játssza újra szemünk előtt (85. o.), Theophilus Edmond Jabès egyik művére hivatkozik (104. o.). A történetiség tehát e szövegekben nem visszanyúlást jelent egy elmúlt történeti korszakhoz, hanem komoly játékot a múlt nagyon is jelenbeli “maradványaival”. Annak a “sokféle egyetlen”-nek az összességét, amit a szerelemre vonatkozóan a kötet egyik legszebb verse megfogalmaz: “Négyszáz éve volt vagy tegnap: / csak a nyelv tesz különbséget / a sokféle egyetlen között. / Uriel da Costa tegnap hirdette / eretnek tanait, / hajad illatát / négyszáz éve éreztem utoljára. / Mikor látlak újra? Holnap. / Évszázadok telnek el addig.” (Szerelem)

A múlt mindenhol jelen van a szövegekben, ám a magam részéről mégis ott érzem igazán értékesnek ezt a költészetet, ahol ez a jelenlét láthatatlan marad. Pontosabban, s hogy újra az egyik filozofikus vers szövegéhez kapcsolódjunk, ahol a múlt jelenléte nem konkrét jel többé, hanem egy sokkal közvetettebb, ugyanakkor sokkal közvetlenebb jelenlét is. Ahogy A láthatatlan szemtanúja című vers szövege mondja: “hogy jelenléte felülmúlja, / mielőtt szétesne jelekre”. Az egyszerre közvetettebb és közvetlenebb viszony alatt azt értem, hogy számomra azok a legizgalmasabb szövegei a kötetnek, ahol közvetlen intertextuális utalás (név, műcím, szereplő, motívum) nélkül érezzük a jelenlétét egy-egy alkotónak vagy műnek, s ezek az alkotók vagy művek éppen ekkor tudnak még erőteljesebben hatni és jelen lenni (főként) a versekben. Az intertextuális utalások feladatot adnak, még akkor is, ha kapcsolódási módjuk nagyon gyakran marginális (Spinoza inkább mint ember van jelen, mint filozófus, Kafka ugyanígy egy fiktív levelén keresztül jelenik meg), ez a feladat azonban, amellett, hogy nagyon izgalmas tud lenni, leginkább a szövegeknek a múlttól való távolságtartását demonstrálja számunkra. Ez utóbbiból származik az a helyenként már-már túlzott ironizálás, amely a kötet meghatározó, bár szerencsére nem egyetlen hangneme.

Ám ahol nincs meg ez a hagyományra utaltság, ott is jelen van a múlt, és nem azért, mert egy fiatal költőről van szó, aki még nem lépett túl a tanulás időszakán, hanem mert Halmai költészete minden elemében a múlt jelenlétében mozog. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint hogy az elszakadás a nem explicit módon intertextuális, de nagyon is a múltból építkező szövegek esetében ugyanúgy megfigyelhető. Idézzük csak a Madár című verset: “Egy kis darabot darabnyi csőrében, / viszi a fent alantját, / s szárnya alatt apró, törékeny / dobozban lapul a súlytalanság.” Nem a kötet legsikerültebb “darabja” a vers, ám részletesebb elemzés nélkül is nyilvánvaló, hogy minden ízében Nemes Nagy Ágnes lírájához kapcsolódik. Képhasználatában, képi szerkezetében, motivikájában (a törékenység és a szárny középpontba helyezésével), a fent és lent, illetve a kettő “közöttjének” hangsúlyozásában, és nem utolsósorban a tudományos szóhasználatban is Nemes Nagyot írja újra. Ám valóban újraírja, s ez itt, ebben a versben leginkább abban nyilvánul meg, ahogy Nemes Naggyal ellentétben nem a köznapi szavak tudományossá tételében, hanem éppen a tudományos kifejezések újra líraivá vagy lírává alakításában érdekelt. A “súlytalanság” itt nem egy tudományos terminusnak a költészetben való felbukkanása, hanem intertextus, amely a költészetben felbukkanó, de még mindig tudományos ízű vagy hangulatú kifejezést végleg lírává teszi. Egy másik eljárás az ugyancsak Nemes Nagy költészetét felelevenítő Mikor nem hiszi című vers befejezése, amelyben ez a lírizálás a tudományos kifejezés átformálásán, új szó alkotásán keresztül valósul meg: “Ragyog a rémület: / a tárgyaké, a testeké, a tömbé, / ami az élő, mikor nem hiszi / a túlvilág anyagtalancseréjét.”

Nemes Nagy Ágnes az egyik alapvető viszonyítási pont lehet a kötet líratörténeti kapcsolatainak meghatározásában, ám nem az egyetlen. Jelen van természetesen Pilinszky hatása, aki explicit formában is felbukkan egy rövid és nagyszerű hommage-versben (Pilinszky), ám jelen van általában a hermetikus költészet hagyományának egésze (például: /erdő/), de ugyanebből a korszakból felsejlik Füst Milán látomásossága is a Felejtők című hosszabb versben. S későbbről például a korai Tandori-líra üres utalástechnikája az (arra most) című versben. A sort folytathatnánk Petrivel vagy a mai költészet néhány alkotójával.

Mindemellett a hagyománnyal való rejtettebb érintkezés megfigyelhető azokban a szövegekben is, amelyek egyfajta felszíni intertextuális utalásréteggel rendelkeznek, s a kettő nem mindig esik egybe. A prózai szövegek nagy részében, még ott is, ahol ez nem látható egyértelműen (például a Kafka-levélben), felbukkan a rabbinikus hagyomány, de ugyanígy jelen van a távol-keleti gondolkodás és írás stílusának hagyománya is, ám ezek a beszédmódok sem mindig közvetlenül íródnak bele a szövegekbe. “Paszkál atya” mondásainak gyűjteményét (Amit Istenen kívül mindenki tud) legalábbis részben minden bizonnyal Harmsz, illetve pszeudo-Harmsz irodalmi anekdotái ihlették, ám akár igaz ez a hatáselemzés, akár nem, ezekben a kis dialógusokban akkor is szinte a magyar Harmsz-történetek állnak előttünk.

A poeta doctus felelősségteljes címkéjét azonban nem lehetne a kötet szerzőjére ráaggatni, ha a szövegek – felhalmozott tudásanyaguk mellett – nem tanúskodnának a másik említett ambícióról is: a filozofikusságról. Számomra mindenképpen örömteli, hogy Halmai vállalja azt, hogy a költészet igenis felléphet filozófiai igénynyel, hogy ma is létezik vagy létezhet gondolati líra. Ez többek között azt jelenti, hogy a szerző rendelkezik “komoly” hanggal is az ironikus mellett, ám ez a komolyság semmiképpen sem annyit tesz, hogy pusztán az érzések széles skáláját vonultatja fel verseiben, hanem a lírai én háttérbe szorításán keresztül a tiszta gondolatiságot, sőt fogalmiságot képes szövegszervező elvvé emelni. Persze – s éppen ezért – a filozofikusság itt nem egy világnézet versbe foglalását jelenti, nem valamilyen tematikus összetevőt, ám nem is a gondolkodás nagy problémáival való viaskodás folyamatát, ahogy az Szabó Lőrinc vagy akár Babits Mihály verseiben megjelenik. Itt nem a gondolkodás mint végeérhetetlen és biztos cél nélküli folyamat reprezentációjával állunk szemben, hanem pusztán egymással viszonyba állított fogalmakkal. Ez a viszony pedig a leggyakrabban, sőt szinte kizárólagosan a paradoxon. Olyannyira, hogy néha egy paradoxon két ellentétes változatban is megfogalmazódik, ily módon kapcsolva össze a kettőt és hozva létre poétikai szinten is létező alakzatot, s kapcsolva össze két időfilozófiai témát. Az Emlékezésgyakorlat első sorára – “Emlékszel? Ősz lesz.” – mintegy kihívásként válaszol a Jóslat kezdősora: “Megjósolom: ott jártunk.” A Neki mondom ugyanezt az interszubjektivitás területén bontja ki: “A teljességből sem hiányzik, / a hiányt is ő tölti meg. / Ha magam vagyok, ő a másik. / Neki mondom, ha senkinek.” A láthatatlan szemtanújában, mint már említettük, a látható–láthatatlan, a jelenlét–távollét viszonya fogalmazódik meg ugyanilyen paradox gondolati alakzat formájában. Ez az alakzat néha a kiazmus szerkezetét mutatja, mint a már idézett párvers esetében, néha pedig a körkörösségét. A Rembrandt öregkora című vers például egy szikár, képek nélküli logikai következtetés- vagy inkább következéssor felállítása, amelyen átsejlik a neoplatonista és misztikus hagyomány számos toposza (határ, fény, szem, kép), s amely az idő és a halál viszonyától a kép meghatározásáig vezet el, ám a szép és titokzatos meghatározással egyszersmind vissza is vezet a kiinduló témához: “A kép azért van, hogy / ne fájjon az idő” – zárul a vers.

Mint az eddigiekből is láthatóvá válhatott, a kötetből a magam részéről a verseket összegyűjtő ciklust értékelem a legnagyobbra. A költői eszközökkel kifejezetten takarékosan bánó, de nagyon gyakran jól megtalált, sőt eltalált kifejezésekből felépülő líráról van itt szó, amely elgondolkodó és elgondolkodtató tud lenni. Az olvasót újra és újra megállásra készteti, sőt helyenként – s ezt filozofikussága mellett és ellenére teszi – a paradox “gondolatok” fölötti elmélázásra és a kifejezések ízlelgetésére is. Minél többször olvassuk a kötet verseket tartalmazó részét, annál inkább hallhatóvá válik a komoly hang még az irónia vagy a játékosság mögött is. Talán nem is véletlen, hogy az ars poeticának is felfogható Regula című szöveg tíz szabálya közül az egyetlen pozitív “a katedrálisépítők becsületére” hivatkozik. A katedrálisépítés persze nem valósul meg, és talán nem is kell megvalósulnia, ám eszmeként vagy ars poeticaként mégis ott munkál a háttérben. A prózák ehhez képest helyenként túlságosan poénra kihegyezettek, alkalmanként szinte redundánsak és fecsegőek, vagy már-már parazitikus módon intertextuálisak. Itt is van azonban szép számmal kivétel, szívem szerint leginkább a Kafka- és a Szindbád-levelet emelném ki, amelyek természetességükkel néha szinte el is feledtetik velünk, hogy itt stílusimitációról van leginkább szó, s nem mai öltözetben állítanak elénk egy múltbeli szöveget, hanem mintegy csapdába ejtenek és elfeledtetik velünk, hogy nem Kafkát vagy Krúdyt olvasunk, s csak akkor zökkentenek ki újra és újra, amikor már túlságosan is naiv olvasóvá kezdünk válni.

(JAK Füzetek 136. József Atila Kör - L'Harmattan, Bp, 2005, 119 oldal, 1300 Ft)