Grendel Lajos legutóbbi, Mátyás király New Hontban (2005) című regénye fülszövegének első mondatában azt olvashatjuk, hogy a mű “egy laza trilógia záródarabjának is tekinthető”, mivel “helyszíne ugyanaz a New Hont nevű, fiktív kisváros és környéke, mint az ezt megelőző két regényé”. A rendszerező hajlamú, tri- és tetralógiákban, ciklusokban előszeretettel gondolkodó irodalomtörténészek mellett kiadói szakemberek, de talán egyes szerzők is szívesen képeznek (akár különböző megfontolásokból is) egymástól független alkotásokból valamiféle összetartozó egységet. Például Grendel első három regényét is (Éleslövészet, Galeri, Áttételek), melyekkel rangot és elismerést szerzett magának a kortárs magyar irodalomban, sokan gondoltuk el annak idején (s azóta is) trilógiaként vagy egymással lazán összefüggő regényciklusként. S azt sem az új kötet létrehozói fogalmazták meg először, hogy a legutóbbi regényei is valamiféle közösséget alkotnak. Kérdés azonban, hogy mely regények között és milyen szempontok alapján próbálunk összefüggéseket teremteni?

Gróh Gáspár például az És eljön az Ő országa (1996) című regényt egy “a rendszerváltozásról írandó” feltételezett trilógia második köteteként értelmezte 1997-ben,¹ vagy Bombitz Attila 2002-ben az “ún. New Hont tetralógia” fejezeteiként tett említést egy félreeső megjegyzésben az Einstein harangjai (1992), az És eljön az Ő országa, a Tömegsír (1999) és a Nálunk, New Hontban (2001) című regényekről, “melyek könnyedén üzennek arról, hogyan is van ez a szomorúan nevetséges búcsú a rendszerváltás eufóriájától, s hogyan is lehet még komédiázni a regényben, a regénnyel”.² Pedig, ha a helyszín a meghatározó, akkoriban még csak egyetlen igazi New Hont-regényről beszélhettünk, mert a Tömegsír is Pozsonyban és egy bizonyos T. faluban játszódik, amiről csak a legutolsó oldalakon derül ki, hogy New Hont mellett található. S most, hogy megszületett a második New Hontban játszódó regény, vajon valóban indokolt-e trilógiáról beszélni vagy akár már “pentalógiáról” is beszélhetnénk? Ez a kérdés azonban csak félig-meddig ironikus, ugyanis magam is úgy vélem, hogy amennyiben a legutóbbi három regény összetartozik, laza trilógiát alkot a New Hont-sága okán, úgy akár a legutóbbi öt regény is összetartozhat, képezhet egy laza regényciklust, de talán nem is a “rendszerváltásossága”, hanem inkább az “abszurdisztánisága” okán. Ugyanis New Hont és a Tömegsír New Hont melletti T. faluja éppúgy Abszurdisztánban található, mint az előző regények Pozsony városa és környéke, az Einstein harangjai alcíme szerint is: “Abszurdisztáni történet”. Az utóbbi két-három regény New Hont-“eszméje” éppúgy a kelet-közép-európai rendszerváltozásokat követő kiábrándító élményekből eredeztethető, mint az előző két regény abszurdisztáni történetei, mely élmények hatására már egy 1990-es esszéjében (Abszurdisztán) így fogalmazott az író: “Európának abban a régiójában élünk, amely mindenestül az irracionalizmus örvényében forog”; Közép-Európa szerintem legautentikusabb írói azok, “akik meg tudták éreztetni közelebbi és távolabbi környezetükkel ennek a térségnek a mocsári levegőjét: Franz Kafka, Robert Musil, Karl Kraus, Ladislav Klíma és mások. Itt a szép szó, a nemes pátosz vajmi keveset segít, olykor még nevetségessé is tehet bennünket. Itt az az író beszél a tények nyelvén, aki a sokféle ideológiai nejloncsomagolásból előhalássza ennek az elátkozott földsávnak a konkrétan tapintható irracionalizmusát, s rámutat ennek az irracionalizmusnak a tébolyult logikájára és ördögi eredetére.” Abszurdisztánnak eredetileg Csehszlovákiát nevezte a nyugati sajtó közvetlenül a “bársonyos forradalom” előtti időkben, de Grendel szerint az elnevezés bátran kiterjeszthető az Oderától és a Lajtától keletre eső térség egészére: “Életünk értékzavarok, tudatzavarok, nemzeti identitászavarok és példátlan gazdasági zűrzavar és csőd közepette telik – nem egyhangúan. Közép- és Kelet-Európa irodalmainak az a nagy esélye adatott meg most, hogy megtalálja az Abszurdisztánt – mint valaha Musil Kakániát – leghívebben kifejező abszurdisztáni irodalom stílusát, nyelvét és műfajait, s írói megvédjék azt az emberi jogukat, hogy abszurdisztánul szólhassanak olvasóikhoz.”³

Grendel korábbi munkássága sem állt távol ettől a világtól, a pályanyitó regénytrilógiájában kifejezetten jelen van már ez az abszurdisztáni jellegű élménykör, a kelet-európai rendszerváltoztatások nyomán szerzett tapasztalatok inkább csak felfokozták a szerző sajátos létélményét. Legutóbbi öt regényének viszont már mindegyike tudatosan is egy-egy kísérlet ezen abszurdisztáni irodalmi stílus egyéni változatának kimunkálására. Az abszurdisztánul szólás eszközei elsősorban a groteszk, abszurd, esetenként fantasztikus mozzanatokban (is) bővelkedő cselekménybonyolítás, a szatírába futó irónia, az időnként már-már burleszk hatású, parodisztikus humor.

Grendel Lajos többször, többféle formában is hangot adott az elmúlt években (évtizedekben?) az úgynevezett valóságábrázolás iránti elkötelezettségének. Meglepően hangozhat ez a kijelentés az életműben és az írói megnyilatkozásokban kevésbé jártas olvasók számára, akik jobbára csak azt tudják az íróról, hogy többnyire a magyar posztmodern prózafordulat alkotói közé szokták sorolni, hogy műveinek elévülhetetlen érdemeket és kezdeményező szerepet tulajdonítanak a realizmusba merevedett csehszlovákiai magyar próza szemléleti, formai korszerűsödésében. Mindez azonban csak azzal együtt igaz, hogy bár valóban szakított az előtte járó nemzedékek önéletrajzisággal átszőtt, vallomásos, időnként szociográfikus jellegű, az akkori közelmúlt történelmének feldolgozására korlátozódó prózájával, s mind ideologikus, mind művészi elvárásként elutasította a “csehszlovákiai magyar regény” fogalmát (lásd “csehszlovákiai magyar csirkepaprikás”!). És valóban számos szemléleti és formai elemet átvett a posztmodern eszköztárból, de kezdettől, a legelső regényeiben sem mondott le arról, hogy a maga prózapoétikai eszközeivel hiteles képet formáljon arról a valóságról, amelyben élnie és alkotnia adatott, amely valóság, a személyes és közösségi, kisebbségi élményektől, a szabadságától, identitásától megfosztott kelet-közép-európai kis és nagyvárosi polgár sorstapasztalatain át a 20. század végi általános emberi létélményekig ível. Újabban pedig A regényírásról 2002-ben című esszéjében azokat az írókat méltatja, akik “prózáik kimeríthetetlenül gazdag valóságreferencialitásával” jobban meg tudják szólítani, mint “az önreferenciális szövegirodalom köldöknézői”.⁴ Mészöly Miklós időskori prózájáról is azért ír (szintén 2002-ben megjelent) egész kis könyvecskét, mert abban a kor divatos “nyelvkritikai”, “szövegirodalmi” törekvéseivel szemben olyan alternatív írói stratégiát talál, “amely az irodalmi mű nyelvi megelőzöttsége és valóságreferencialitása viszonyát újradinamizálja”,⁵ amely “úgy veszi revízió alá prózánk nemzeti pradigmáját, hogy mindvégig fenntartja, sőt megerősíti annak világravonatkoztatottságát”, merthogy az irodalmi művet a létről szóló (egyik lehetséges) beszédnek, egy adott kor létezésélménye lenyomatának tekinti,⁶ ahogy Grendel maga is. Figyelme elsősorban azokra a művekre irányul, melyekben Mészöly “a legtovább merészkedett a realista beszédmód művészi újrastrukturálásában, a történetelvűség, az idő- és nézőponttechnika újfajta, irodalmunkban eddig kipróbálatlan összjátékának kimunkálásában”.⁷ Egy 2004-es interjúban pedig egyenesen realista írónak nevezi magát: “Én alapvetően realista írónak tartom magam. A mai világ realitása olyan, hogy az ember úgy érzi magát (’89 előtt és után is), mintha egy hatalmas bolondokházában lenne kénytelen élni. Ezeket az abszurd, szürrealisztikus jeleneteket a prózáimban végtelenül realista leírásoknak tartom, mert ilyen a mi közép-kelet-európai valóságunk.”⁸

S ezzel ugyanakkor vissza is érkeztünk az abszurdisztánul szóláshoz, ami olvasatomban mind az öt legutóbbi regényre érvényes, mint ahogy az is, hogy mindegyik a kelet-közép-európai rendszerváltoztatások előtti és utáni világok valóságának létezésélményéről próbál abszurdisztánul szólni. Hogy a továbbiakban mégis csak az utóbbi három regényről szólok, azaz elfogadom a legutóbbi regény fülszövegírója által felkínált New Hont-ságot az életművön belüli utolsó szakasz elkülönítési és értelmezési keretéül, annak a helyszín (majdnem) azonosságán túl, fontosabb okai is vannak. Az Einstein harangjai és az És eljön az Ő országa írása idején, a kilencvenes évek első felében túl közeliek és túl erősek lehettek még a rendszerváltoztatással járó, illetve azt követő kiábrándító élmények, ezért dominálhattak a parodisztikus és fantasztikus túlzás eszközei ezekben a művekben, melyek révén gyakorlatilag fikciós elemekben bővelkedő politikai szatírákat rajzolt Grendel, másrészt a tételes, didaktikus, publicisztikus elemek is ezért maradhattak a művekben. Az Einstein harangjaiban így azonban “egyfelől a túlzás, másfelől a vázlatosság az akadálya annak, hogy a világlátás tanító tételessége oldódhasson, hogy az értelmezési változatok epikus fedezethez juthassanak” – ahogy már monográfusa, Szirák Péter megfogalmazta.⁹ Az És eljön az Ő országában pedig a narratív eljárások és a regényszerkezet túlbonyolítottsága, a regényvalóság megformáltságának eklektikussága akadályozza a maradéktalanul pozitív esztétikai élmény létrejöttét. Ahogy N. Pál József fogalmaz kritikájában: “A lírai futamokat az ironizáló groteszkség, a pőre naturalizmust az álomszerű fantasztikum, az anekdotikus részeket a szapora számú meditatív bölcselkedés váltja vagy keveri. Nincs (nem is lehet?) kohéziója ennek az emlékezet-kiesettségtől terhelt, formátlan látszattörténet szövegének, így aztán a meditációk hosszadalmasan unalmasnak, az anekdoták üres viccelődésnek, a »keresztény« vonatkozások inkább blaszfémikusnak tetszenek, s éppen a tragikumképtelenségre való rádöbbenés, a hiány átélésének a lehetősége sikkad el.”¹⁰

A legutóbbi három, mondjuk így, New Hont-regénnyel Grendel láthatóan az abszurdisztáni stílus egy újabb változatát próbálta megvalósítani, látszólag leegyszerűsödött, de inkább egyneműbbé vált, a fantasztikus elrajzolásokkal visszafogottabban, ugyanakkor a valóságvonatkozásokkal közvetlenebbül élő, átláthatóbb narrációt és nyelvet használó prózaírói eljárásokkal. A középső regény hátsó borítóján maga az író így foglalja össze törekvései lényegét: “A New Hontot valamiképpen a Galeri párjaként képzeltem el. Vagyis visszatérni egy húsz év előtti regényvilágba, kevesebb pátosszal és indulattal, de több rezignációval, kétségbeeséssel és megértéssel, a jelképesnek és a fantasztikusnak, a valóságutánzó elemeknek olyan elegyítésével, amelyekben ezek a regényelemek nem kioltják, hanem erősítik egymást.” A valóság- vagy inkább létélmény-ábrázolás letisztultabb és egymással összhangba hozott eszközei következhetnek az előző regények tanulságaiból, illetve abból, hogy az idő és a rendszerváltáshoz fűződő illúziók múltával Grendel számára is megnőttek az írói távolságtartás és elvonatkoztatás lehetőségei. Másrészt a kilencvenes évek vége felé olvashatta újra Mészöly időskori prózáját is, vagy legalábbis akkor alakíthatta ki, fogalmazhatta meg a maga olvasatát róla, mely szerint, a fentebb már idézettek mellett, azért is olyan fontosak (számára) ezek a Mészöly művek – többnyire a Szárnyas lovakról, a Lesiklásról, a Magyar novelláról, a Bolond utazásról, a Megbocsátásról, a Családáradásról beszél ebben az összefüggésben –, mert bennük “a freskókészítés szándéka és a megírás algebrája, a valóságreferenciák gazdagsága, illetve a szerkezet és a stílus szikársága és rejtett jelképisége egyensúlyban van”,¹¹ “valóság és fantasztikum, valóság és jelképiség olyan egybecsúsztatásával” találkozhatunk, ami a márquezi prózára emlékeztet.¹² Ezen mondatok és a Nálunk New Hontban hátsó borítójáról idézett paratextus összefüggései elég nyilvánvalóak, mint ahogy az is, hogy Grendel legutóbbi regényeiben éppúgy a valóság-referenciák összefüggései között keresi a mitologikusan általánosíthatót, ahogy Mészöly tette,¹³ s ahogy Mészöly próbálta a maga történeteinek pannóniai konkrétságát egyetemessé tágítani, épp úgy próbálja a Grendel a maga felvidéki, szlovákiai magyar történeteinek konkrétságát egyetemessé, de legalábbis közép-európaivá tágítani.

Az egyetlen cselekményszálra koncentráló, azt bonyolultabb szerkezeti és narrációs megoldások nélkül végigvezető Tömegsírban olyan epikai anyaggal dolgozik – ahogy gyakorta Mészöly is –, amely eleve hordoz jelképes jelentéseket is. A regény én-elbeszélő főszereplője T-ben, “egy Isten háta mögötti” faluban, örököl egy házat a hozzá tartozó udvarral, amelyben a kútásók rövidesen egy tömegsírra bukkannak. A rejtélyes leletek felbolydítják a falu lakóinak életét, de leginkább a vezetőit foglalkoztatják: a polgármester szerint “a helyzet kritikus”, “további intézkedéseket kénytelen foganatosítani a pánik megfékezése érdekében”, a testet túlélő szellem “nemzeti komponense” következtében “[a] feltárt tömegsír könnyen válhat viszály forrásává, s ez nemkívánatos dolog”, az elbeszélőnek mint neves pozsonyi egyetemi történelemtanárnak beígért díszpolgári cím odaítélését is lebegtetni kényszerül, mert a falusiak számára gyanús, hogy miért éppen az ő birtokán találtak a csontvázakra, és nem másokén. A irracionális mértékű reakciók egyrészt köszönhetők annak, hogy T. olyan falu, “ahol a pacsirta szól, más azonban nemigen történik”, másrészt annak, hogy ebben a közép-, kelet-közép-európai régióban a különböző történelmi tapasztalatok következtében egy a föld mélyén talált csontvázhalom érthetően önmagán túlmutató, jelképes jelentőségű, és azonnal beindítja az emberek fantáziáját is. A regényben többféle elképzelés megfogalmazódik a tömegsír keletkezésére vonatkozóan, de számos utalás próbálja a regénybeli fogalom lehetséges jelentéshatárait is tágítani. Az oroszok hadifogságát megszenvedett, 1947-ben hazatérő egykori kommunista arról mesél az elbeszélőnek (amit ő is csak hazatérése után hallhatott), hogy falujukban az oroszok távozását követően álpartizánok jelentek meg, s egyik éjszaka “fölpakolták teherautókra a fél falut”, s akik akkor eltűntek, azóta sem kerültek elő, s az ügyben a falu mai vezetői is sárosak. Doktor Dömötör, a nagy tekintélyű nyugdíjas gyógyszerész háborús emlékei szerint a több száz embert, asszonyt, gyereket (köztük falubelieket is) SS-katonák gyilkolhatták csak meg. Az elbeszélő nővérének pozsonyi kávézójában egy taxisofőr az egyik törzsvendégben, egy hajdani nagyhatalmú pártfunkcionáriusban tömeggyilkost vél fölismerni, s mivel szerinte láthatóan nem halnak ki, “valamennyi rohadt kommunistát be kellett volna lőni egy gödörbe”. Az elbeszélő Andrea nevű unokanővére, Németországba szakadt egykori szeretője a jelentéstágítás már-már parodisztikus túlzására is példát ad, mert ő “mindennek a végső értelmét” fedezi föl a tömegsírban, szerinte a barátja festményein látható növények modelljei is mind tömegsírból fakadnak, mivel “az egész földgolyót tömegsírok borítják be, s nem is egy rétegben. A halálból azonban élet fakad. Kiemelkedsz a földből, aztán, ha letelt az időd, visszahanyatlasz a földbe. Örök körforgás.”

A falu vezetőit (polgármester, jegyző, rendőrkapitány) azonban igazából nem is érdekli, hogyan s mikor keletkezhetett a sír, első zavarodottságukon felülkerekedve inkább megpróbálnak hasznot húzni belőle, s feltehetően a faluért korábban is sokat tett Doktor Dömötör ösztönzésére, nagyszabású tervet gondolnak ki. Emlékművet akarnak állíttatni a fasizmus áldozatainak (mivel “az mindenütt elfogadottabb”), melynek ünnepélyes felavatása reményeik szerint az egész ország figyelmét (sőt még a németekét is) ráirányítja a falura, az üzletemberekkel bezárólag, aminek eredményeképpen fölvirágozhatna a település. Mindehhez azonban szükség lenne arra, hogy a falu leendő történész-díszpolgára megírja doktor Dömötör verzióját, s a sír hivatalos feltárásakor sajtótájékoztató keretében ismertesse. Az ötlet maga nem is annyira irreális, emlékezetet a térség rendszerváltoztatás utáni vidéki településeinek görcsös helykeresésére, az elmaradottságból és a névtelenségből való kitörési vágyára, képtelenebbnél képtelenebb tőkevonzó ötleteire. Igazán groteszk és abszurd mozzanatokat hordozóvá egyrészt azáltal válik, mert az igazság a legkevésbé sem érdekli a történet szereplőit (“Nekik már mindegy”), másrészt annak következtében, amilyen nehézkesen és körülményesen, ugyanakkor kitartóan és mániákusan próbálják rávenni a falubeliek az elbeszélőt (a díszpolgári címmel kecsegtetéstől kezdve, a helyi kurvák, a barna és szőke Ilonka bevonásán át, a meglepetésszerű pozsonyi látogatásokig) a tanulmány megírására. A helyiek makacs erőszakossága és az elbeszélő vonakodása számtalan mulatságos helyzetet teremt, amiket a dialógusok nyelvi humora még inkább fölerősít. A szerző a parodisztikus hatású nyelvi játékokkal is mesterien képes érzékeltetni a korban és a jellemekben rejlő abszurd vonásokat. A polgármester például így jellemzi magukat: “Mi nem vagyunk azok – mondta. – Akik azok voltak, ma már nem azok. Nagyot fordult a világ – mondta – kereke. Én azelőtt is az voltam. Most is az vagyok, de a mostani azom nem ugyanaz az az, ami a régi azom volt” stb. Ennél is komikusabb az a párbeszéd, amely az Almási nevű egykori kommunista és az elbeszélő között zajlik az álpartizánokról, melynek csak a velejét idézem: “Mégis? Hogyan lehet megkülönböztetni a valódit a nem valóditól? – Úgy, hogy az álpartizán a megszólalásig hasonlít a valódihoz. Tökéletesen álcázza magát. Ha nem álcázná, mindenki azonnal tudná, hogy álpartizán”.

A regény névtelen narrátora, történész volta ellenére, egy lépést sem tesz annak érdekében, hogy kiderítse, kiket is rejt a sírja, miközben vonakodása okaként egyszer azt mondja: “engem a történelmi igazság kell, hogy érdekeljen”. De nem érdekli (ahogy doktor Dömötör is azt válaszolja: “Történelmi igazság! Mi az kérdem én? Az mi fán terem? Nem kell a dolgokat komplikálni”), mert igazából semmi sem érdekli, az igazság legkevésbé, hiszen már a bemutatkozásakor, a mű második oldalán elárulja, hogy arra a meggyőződésre jutott, “mindenkinek igaza van, s aki az igazságot magán kívül keresi, csak téveszmékhez juthat el”. Valójában maga is a dolgokat nem komplikáló, konfliktusmentes, kényelmes életre törekszik. Sem szakmai elhivatottság, sem közösségi felelősségtudat, sem morális elvek nem vezérlik. Szerinte az új életforma-ideál az “aktív passzivitás”. Ő már nem a korai Grendel-regények egyéni és közösségi identitászavarokkal szembenéző értelmiségi hőse, a “ki vagyok?” számára már nem kérdés. A névvel sem jelölt személyisége éppolyan üres, unalmas, amilyennek ő látja a körülötte lévő világot. Az élettársával esténként folytatott, állatmesék sztereotípiáira rájátszó, szexuális játszadozások, vagy az időnként irodalmiaskodó (az intertextualitás és/vagy a lirizált próza paródiájaként ható) előadásmódja is inkább felszínességét hangsúlyozzák, mint egyénítik. Eldönthetetlennek látszik, hogy a külvilág sivárságát éli át a teljes azonosulásig, vagy a sajátját vetíti környezetére. Lívia, az élettársa is a tétlen tehetetlensége miatt hagyja el, mert sem megfelelni nem akar a falusiak elvárásának, sem határozottan elutasítani azt. A történet befejezése (az, hogy T.-be költözik, és a hét közepét kivéve ott is él, együtt a szőke Ilonkával, megbékélve doktor Dömötörrel és társaival) ahhoz képest váratlan, hogy korábban nemcsak távolságtartással, de némi fölénnyel, iróniával, sőt esetenként megvetéssel is beszélt a faluról (amiről legelőször azt gondolta, “csak egy vicc, a világon sehol sincsenek már falvak”) és lakóiról, s hogy nem sokkal korábban effajta életforma a földi pokol rémes látomásaként elevenedett meg előtte. A névtelen elbeszélő jellemének ismeretében azonban nem is olyan meglepő, hogy otthonra, hazára talál a T.-i közegben (a “nagy penetráns szélcsend”-ben), s azt írja: “sokkal szívesebben tartózkodom T.-ben, talán mert itt semmi sem történik.” S ha esetleg egyszer mégis egy tömegsírt találnak, annak az ügye is elrendezhető valahogy, esetünkben úgy, hogy az elbeszélő nem írja meg azt cikket, amely a falu vezetőinek nagyszabású céljait szolgálná, de helyette megírja “ezt a történetet” regényként olvasható formában (amit végül is a helyiek is elfogadnak), így nem lesz ugyan emlékmű sem, de a polgármester javaslatára tulajdonosa magántemetőt létesít a sír fölé. A korábbi Grendel-művek szerzői mondandókról árulkodó, esetenkénti didaktikus utalásai, publicisztikus hevülete szerencsés módon hiányzik ebből a regényből, ami inkább úgy, ahogy van, szerves egészével mond kíméletlen ítéletet a benne foglalt kisszerűségbe, hétköznapiságba fulladt világról.

A következő regény, a Nálunk, New Hontban elbeszélőjét már egyenesen egy a városról szóló könyvecske megírásával bízza meg New Hont polgármestere. Grendel, ahogy a Tömegsírban, itt is felvillantja a posztmodern próza sztereotip ötletének – “a regény, amint írja önmagát” – lehetőségét, de a mű vége felé még nyilvánvalóbb lesz, mint a Tömegsírban, hogy valójában nem él már vele, ez, az általunk olvasott szöveg, nem az, amit a mű elbeszélője megírt, hiszen arról a mű szereplői már mint általuk ismert, olvasott könyvről beszélnek. Ugyanakkor ez a regény is New Hontról szól, vagy legalábbis arról a New Hont-i szellemiségről, létélményről, amit a narrátor a megrendelt könyv megíráshoz szükséges anyaggyűjtés során a város elmúlt fél évszázadbeli történeteiből megismerhetett, megtapasztalhatott. Az elbeszélő ennek a regénynek nem is hőse már, még üres személyiséggel sem rendelkezik, szerepe pusztán a névtelen krónikásé (mint gyakorta Mészölynél), aki nem vesz részt az események alakításában, csupán beszámol azokról, többnyire a másoktól szerzett ismeretei alapján. Az alapvető én-elbeszélői helyzet rendre át is megy észrevétlenül egy-egy személytelen, korlátozottan mindentudó pozícióba, mintha a fontosabb szereplők (például Kálmán bácsi, a nyugdíjas ügyvéd vagy Bárány Pista, a vidéki szobrászművész) mintegy belső elbeszélőkként adnák elő történeteiket (a “nálunk, New Hontban” szintagma is erre a belülről történő, a város értékrendjével azonosuló, otthonos beszédmódra utal), de valójában továbbra is a névtelen krónikás közvetíti az általuk mondottakat. Így, bár szerkezetileg összetettnek hat a narráció, nyelvileg mégis egységesen áttetsző. Mintha saját elbeszélőtechnikáját karikírozná Grendel egy helyütt, amikor így fogalmaztat narrátorával: “Évekkel később Iván elmesélte Kálmán bácsinak, Kálmán bácsi pedig Bárány Pistának, Bárány Pista pedig most nekem, hogy Iván egy este leltárba vette valamennyi nőismerősét…”

A regény igazi főhőse maga a város, New Hont, “ez a térképről is hiányzó, végtelenül jelentéktelen település, amelynek égi patrónusa Mikszáth Kálmán”, ahogy a már idézett, kötetborítón található, szerzői önértelmezésben olvashatjuk. A város, amelyről “még soha senki egy árva sort sem írt. Róluk valahogy mindenki mindig megfeledkezik” – ahogy immár a regénybeli kiadóvezető jellemzi, aki (a város elvesztett, elfelejtett, “eltékozolt” eszméjét vagy helyette újat kereső) polgármester megbízatását közvetíti az elbeszélő felé. Az elbeszélőt a város múltjába bevezető Kálmán bácsi (miként a Galeriben EL-t Bohuneczky bácsi) szerint az eszmét utoljára 1968-ban tékozolták el (a magyarok bevonulásakor), de lehet, hogy a bajok gyökerei egészen 1944 karácsonyáig nyúlnak vissza, amikor a németek elvonulása után az oroszok szállták meg a várost, amelynek pedig a stratégiai jelentősége a nullánál is nullább volt. A regény harmadik (negyedik) kitüntetett időszaka a kilencvenes évek, előbb a közepe, amikor az elbeszélő a városba érkezik, melynek képviselőtestülete éppen arról próbál dönteni, hogy kinek állítsanak (végre) szobrot a városka tenyérnyi főterén, majd a vége (amikor Kálmán bácsi temetésére a narrátor visszatér a városba), ahonnan visszatekintve már ez az időszak is elbeszélt múlt. A kiemelt történelmi események mellett (között) gyakorlatilag a város egész elmúlt fél évszázada megelevenedik, s jóllehet nem egyetlen összefüggő történetszálat vezet végig a szerző, a fölidézett magántörténetekből, anekdotákból az olvasó számára mégis egy regényes várostörténelem bontakozhat ki. Grendel legnagyobb bravúrja ebben a művében épp az, ahogyan a megtöbbszörözött múlt és jelen síkjait egymásba játszatja, és ahogyan a féltucatnyi (regény számára is alkalmas) cselekményszálat – a város eszméjét a kilencvenes években csaknem az őrületig kereső (végül a szolidaritás rosszkor felismert és rosszul gyakorolt eszméjében megtaláló) polgármester sorsát; Kálmán bácsi 1945-ös élményeit és 1968-as helytállását; az 1945-ben árulóként(!) kivégzett expolgármesterről, Nehéz Gyusziról szobrot készítő Bárány Pista New Hont-i karrierjét; a szovjet katonától fogant, nagy természetű Iván és a szomszéd falu (Pökhönd)-beli “bazgornyás” Borbála három évtizeden átívelő, bonyolultságában szép szerelmének történetét; a városka népszerű vendéglősének, McLaczinak és vállalkozásának sorsát; az elbeszélő anyaggyűjtésének és városkönyv írásának történetét – észrevétlenül egymásba fonja, egy szlovákiai, többségében magyarok által lakott, a hanyatlás, pusztulás útján járó városközösség sorsát megmutatva általa. Az idősíkok és cselekményszálak összefonásának legfőbb eszköze a belső narrátorok hol egymást kiegészítő, hol felülíró néző- és álláspontjainak összekapcsolása és egymásra vonatkoztatása.

A Tömegsír utolsó oldalain is jelezte már Grendel, hogy topográfiai szempontból hová kell képzelünk New Hontot: (“az Isten háta mögötti”) T. szomszéd falujaként említi (ami “T.-hez képest szinte New York”, ezért New Hont), ahonnan Ipolyságra, majd Párkányba utazik az, aki Pozsonyon, Bécsen keresztül New Yorkot veszi célba (ahonnan “már nem érdemes tovább utazni”), s ebben a regényben is folytatja ezt a játékos, reális és fiktív elemeket keverő lokalizálást, amikor például a városatyák szoborállítás céljából városukhoz kapcsolható híres embert keresve Tinódi Lantos Sebestyén, Mátyás király és Mikszáth kapcsán közeli valóságos és fiktív vagy már nem létező településeket emlegetnek. Rögzíti is meg nem is tehát az epikai teret, mint ahogy az epikai időt, még a történelmi eseményeket idéző időpontokat is próbálja eloldani a maguk konkrétumaitól, feltehetően itt is a mészölyi “nyitott prózamodell” eszményét szem előtt tartva. Az 1945-ös és ’68-as bevonulások például a kozák lovasok 1849-es pusztításáig visszamutató “hadi turizmus” ironikus koncepciójába és a város kínaiak, arabok általi jövőbeli megszállásának paranoid víziójába ágyazódnak. “De ezen a mi New Hontunkon csakugyan valami átok ül, mert itt sohasem fejeződnek be a történetek, itt mielőtt véget érhetne valami, már kezdődik elölről, és én azon sem csodálkoznék, ha Kálmán bácsi holnap föltámadna, ha a polgármestert, aki már visszajött a szanatóriumból és változatlanul nagy tiszteletnek örvend, újra megválasztanák polgármesterré, ha az idő kereke egy napon elkezdene visszafelé forogni…”; “Nálunk, New Hontban már régen megállt az élet (…) Ezért örök és változtathatatlan itt minden, ami van. És csak az van, ami volt, ki tudja, milyen régóta, és más itt soha nem is lesz, csak mindig az, ami volt” – efféléken meditál Bárány Pista McLaczival, különösen, amikor nagy kedvetlenség lesz úrrá mindenkin New Hontban. Félreismerhetetlen mindebben az a korábban is idézett mitologizáló írói szándék, hogy a New Hont-i létformában az Isten háta mögöttiség, az elhagyatottság, az ismétlődő történetek mélyén rejlő változatlanság, az abszurditásokkal borzolt szélcsend, ebben a változatában elsősorban Közép- és Kelet-Európa történelmére és jelenkorára emlékeztető, de akár egyetemes érvényű mítoszát ismertesse fel olvasóival. Több oka is lehet annak, saját korlátainkon túl, ha ez maradéktalanul mégsem sikerül. Egy-egy utalás, anekdota nem tudja a regény konkrét történelmi idejét igazán kitágítani, mitologikus aurába vonni (az idő lebegtetése, örök, mitikus jellegének érzékeltetése a Galeriben mintha eredményesebb lett volna, talán mert többféle ez irányba ható eszköz alkalmazásával történt), az idézett retorikus meditációk, állítások pedig mintha csak részben az epikai anyag belső struktúrájából származnának, legalábbis a regény cselekménye nem feltétlenül, nem mindig igazolja vissza azokat. Még ha kívülről, felülről, távolról akár így is látható ez a világ, a történelmi eseményekhez, az emberi sorsokhoz közel hajolva – márpedig a regényben ez történik – már kevésbé. A kisszerűség, üresség és a változatlanság mítoszát a mű végén (egyébként előkészítetlenül és kidolgozatlanul) megfogalmazódó hanyatlás-, pusztulásélmény is kikezdheti, de az ábrázolt (történelmi és magán természetű) életanyag (a maga bonyolultságával, ellentmondásos gazdagságával) egyébként is ellenáll az írói szándéknak, felülírja azt. Mint ahogy, látszólag ellentmondásosan, Grendel jól ismert mesélőkedve, iróniája és groteszk, a paradoxális helyzeteket ezúttal is bőségesen kiaknázó humora is ellene hat. De talán nincs is annyira a szerző akarata ellenére mindez, hiszen egész eddigi életműve által közvetített világképe, létszemlélete tagadja az egyértelműen megítélhető, a kizárólagos igazságokat. Az igazság, a szabadság, az árulás kérdései (lásd a szovjetek 1945-ös és a magyarok 1968-as bevonulásakor) például ebben a regényben is éppoly viszonylagosak, mint a korábbiakban. Miért éppen az itt megjelenített valóságanyag mitologikus holdudvara lenne egyértelmű, s miért ne írhatnák felül egymást saját prózapoétikai eszközei is?

Érdekes hasonlóságokat talál Németh Zoltán a Tömegsír és a Nálunk, New Hontban elemzése során e regények és a minimalista, újrealista próza poétikája között, s végül azt is megállapítja, hogy “stabilnak tűnik a grendeli életmű egészén belül egy olyan váltás, amely során a posztmodern fikcionalitás poétikájának kimerülése után (És eljön az Ő országa) immár egy új, talán minimalista vagy neorealistának nevezhető nyelv jelenti be önmagát”.¹⁴ Véleményem szerint azonban, ahogy a posztmodern próza kaptafájára nem lehetett ráhúzni Grendel művészetét maradéktalanul, úgy a “minimalista”, “neorealista” sablonnal is csínján kellene bánnunk (a valós párhuzamlehetőségek ellenére és azon túlmenően, hogy ezen fogalmak használata sem egyértelmű még, lásd éppen a Németh által is hivatkozott Abádi Nagy Zoltán-monográfiát az amerikai minimalista prózáról!). Leginkább azért, mert bár a Tömegsír névtelen elbeszélője s a Mátyás király New Hontban Schiller Mihálya is valóban emlékeztet a minimalisták redukált személyiségű, “anasztéziás”, “érzéstelenített” “hőseire”, s az újabb Grendel-próza nyelve (is, mint a korábbi is!) valóban “elutasít minden olyan beszédformát, amely az egyetlen igazság pozícióját tartja fenn”, s mintha valóban az “artisztikus jelentésképzés elutasítása” révén kívánna hatni a befogadóra,¹⁵ ez a nyelv, ez a mondatformálás azonban, még ha, különösen a Galerihez képest, sokat egyszerűsödött is, minden átláthatósága ellenére távol van a minimalisták “retorizálatlan(ságot retorizáló), lecsupaszított”¹⁶ megszólalásmódjától. Emellett Grendel éppen hogy nem él a dekontextualizálás eszközével, szemben a minimalisták többségével,¹⁷ mint ahogy determináló társadalmi miliőt sem rekeszti ki a valóságábrázolásból, s kétségtelen, hogy minden történelemfilozófiai és metafizikai igazságok iránti szkepszise ellenére, a felszín mögöttese nem hagyja hidegen (persze olyan “neorealisták” is vannak, akik rokonok ebben vele, ezért is tarthatja nagyra például Bret Easton Ellis és Viktor Pelevin prózáját).¹⁸ Anekdotikus cselekménybonyolítása, mitologizáló törekvései, iróniája, szatirikus hajlama, a groteszk és abszurd eszközök jelenléte prózájában pedig kifejezetten túlmutat az úgynevezett újrealisták, minimalisták többségének szándékain és eszközkészletén. Ha át is vett egyes szemléleti és poétikai elemeket tőlük is, amint láthattuk, legutóbbi regényeinek inkább van közük a kései Mészöly-prózához, a korai Grendel-prózához és esetleg a közép- és kelet-európai régebbi és újabb abszurd irodalmakhoz.

“…Isten veled is New Hont. Örökre” – zárta 2001-es regényét Grendel, de a legújabb műve már címével is jelzi (Mátyás király New Hontban), hogy a szerzőnek egyelőre nem sikerült véglegesen búcsút vennie ez általa teremtett különös városkától. Bár az idézett megnyilatkozás valójában nem a szerzőé, hanem a műbeli narrátoré, de ahogy a szülőhelyükről, lakhelyükről, adott világukból folytonosan elvágyódó, szökni, utazni vágyó hősei nem tudnak (például abban a regényben Bárány Pista sem, mert “nincs hová menni”), úgy, úgy tűnik, maga Grendel Lajos sem tud szabadulni ettől a világtól.

Az új regény New Hontja mintha nem pontosan ugyanaz a városka lenne, mint az előző regénybeli, az Akasztó-hegy árnyékán kívül semmilyen topográfiai tény, történelmi esemény, közös szereplő nem emlékeztet rá. Ugyanakkor érezhető, hogy ez a New Hont is a korábbi művekből jól ismert Abszurdisztán elveszett és elátkozott, már-már mítoszi tartománya: a történelmét, múltját, s vele eredeti nevét elvesztő “New Hont maga a nagy üresség volt, a nagy semmi, egy rettenetes nagy sivatag (…) A városnak volt becsületes, történelmi neve, amikor még város volt, amikor még volt történelme is, és erre a történelemre emlékeztek a városiak. Aztán a város eltűnt, helyén üresség támadt, hiába voltak itt házak, parkok, terek, uszoda, meg futballpálya, ez már nem az a város volt, amelynek hajdan történelme is volt. Egyszer csak valaki elkezdte New Hontnak nevezni a várost, s ez megtetszett másoknak is, s nem telt bele, csak néhány röpke esztendő, s már mindenki csak New Hontnak hívta a várost, egy kicsit lefitymálóan, valami mélabús, ironikus lesajnálással, hogy hát nekünk ez jutott, ez a New Hont, valahol a világ hátsó felében. Mindenütt jó, de a legjobb New Hontban, ahol nincs semmi, de az legalább van.” Grendel rafinált prózaírói eljárásai (elsősorban ezúttal is a jelképesnek és a valóságutánzó elemeknek a keverése) ugyanakkor egyidejűleg azt a látszatot keltik, mintha ezúttal is egy reális térben (szlovákiai magyar kisváros) és időben (középpontban 1991 augusztusa, amikor Moszkvában megpróbálják Gorbacsovot puccsal eltávolítani a hatalomból) játszódna a regény groteszk-abszurd elemeket ezúttal sem nélkülöző cselekménye.

A szürkeséget, ürességet, sivárságot leginkább a mű Schiller Mihály nevű “hőse” látja bele New Hontba, vagy inkább érzi meg benne, aki egykor jobb sorsra érdemes, verseket is író, a világot a maga módján értelmezni vágyó és tudó, de akaratgyenge, erőtlen, sodródó fiatalember. A rendszerváltozásnak is vesztese, munkahelyének felszámolása, segédraktárosi állásának elvesztése után a kilátástalanságot és az önsajnálatot már olyan mélyen átéli, hogy elfogadja a városka kurvájának szövetségkötési ajánlatát. Ettől kezdve a lány stricije, de inkább kitartottjaként, kényelmesen, bár időnként a maga selejt, “mások lecsóján élősködő” voltával is szembesülve és megalázó helyzetekbe is kerülve tengeti életét. A regény végén ráadásul kiderül, hogy a kitartói szerepe is csak látszat volt, mert valójában a lány igazi, orosz és ukrán alkalmazottakat is foglalkoztató maffiózó kitartójának az eszköze és áldozata maga is. Schillernek még a neve sem az igazi (ahogy városának sem), ugyanis annak idején a fiatal tanárként New Hontba költöző apját a város nagyhatalmú párttitkára kényszerítette arra, hogy a “rossz emlékeket idéző” Döbrögi nevét változtassa meg. Ugyanez a párttitkár apját később az állásától is megfosztatta, tönkretette (ami végül is a halálához vezetett) egy műkedvelői színjátszó előadás miatt, melyben akarata ellenére bohócot csinált Lenin elvtársból.

Az egykori párttitkár, Király Mátyás, a regény másik “hőse” a rendszerváltozás első számú vesztese, aki mindenhatói szerepéből máról holnapra kipottyanva, családját is elvesztő, magára maradt, közutálatnak örvendő öregemberré vált. Csupán két-három egykori hűséges, így szintén bukott elvtársa tart ki mellette, akikkel együtt a moszkvai puccs hírére (ami beigazolni látja egy korábbi irracionális álmának Bajazid szultántól érkező üzenetét: “nemsokára lejár a próbatétel ideje. Nagy események vannak készülőben, s te igazságosabb leszel Mátyás királynál is”) nyomban Comitét alakít. A teendőket illetően megoszlanak a vélemények, Sirotka elvtárs például, aki az előző rendszerben a politikai rendőrséget felügyelte, elsőként a felakasztandók listáját írja össze, de az igazságos Mátyás szerepével egyre betegesebben azonosulni vágyó Király elvtárs a hibák jóvátételét, a bocsánatkérést, a valódi egyenlőség megvalósítását hirdeti meg. Célja, úgy meghódítani New Hontot, ahogy Mátyás vette be annak idején a büszke Bécset, ezért keresi föl, előbb a város lakosai számára egyszerre félelmetes és nevetséges, de mindenképpen anakronisztikus alakulatával, később, már-már tébolyultan, egyedül, a városka fontosabb helyszíneit és alakjait, számtalan komikus helyzetet teremtve és burleszkszerű jelenetbe keveredve. Pünkösdi királysága azonban nem sokáig tart, hamar eljut a városba is a hír: “Az árulót kiszabadították” (ahogy Sirotka elvtárs fogalmaz), s ezután a város lakosai szolgáltatnak igazságot Mátyás királynak, megalázva és száműzve őt egykori uralkodása helyszínéről.

A két, egymástól akár függetlenül is megálló cselekményszálat Grendel ezúttal is mesteri módon fonja egymásba: a szocialista idők anekdotikus emlékidézései révén többek között a két főszereplő múltbeli összefüggése is kiderül, az, hogy a sanyarú sorsot megélő Döbrögi-Schiller gyerek tulajdonképpen Király Mátyás egyik áldozata, ezt az egykori párttitkár maga is így érzi, ezért vezet egyik első jóvátételi útja a Comité élén Schillerék házi kuplerájába. A regény végén is találkoznak, amikor Schiller Mihály, miután Macájától megfosztva s egyébként is kifosztva, más utat nem látva, immár tudatosan a szivarozó maffiózó szolgálatába áll, s néhány év múlva annak “afféle adóbehajtó”-jaként tér vissza a városba, igaz, akkor Király Mátyás már a valóságról mit sem tudva, hűséges alattvalóival, Rozgonyival és Kanizsával sörözik a kávéházban, éjjel pedig múltbeli kísértetként járja az utcákat. A kétféle sors egyaránt vesztes, de két különböző, így egymást erősítő perspektívából mutat végtelenül kiábrándító képet mind a szocializmus koráról, mind az azt követő évekéről. S hogy a regény ezzel együtt is mulatságos és szórakoztató olvasmány, az a korábban jelzetteken túl a mű (bár nyelvi, jelentésszerkezeti értelemben ezúttal sem igazán rétegzett) rendkívül összetett és kimunkált elbeszélésmódjának köszönhető. A mindentudó, auktorális jellegű, látszólag szenvtelen hangú narrátori pozíció egyidejűleg képes kívülről és belülről láttatni szereplőit, és működtetni az irónia, a groteszk humor jól ismert grendeli eszközeit és a regényhősök belső nézőpontját is megjelenítő lélekábrázolás eszközeit. Ennek köszönhető az is, hogy nemcsak nevetünk a mű szereplőin, de időnként együtt is tudunk érezni velük, a szatíra éle ugyanis a megváltásra “se nem érdemes, se nem alkalmas” világ ellen irányul elsősorban, nem a benne élő ember ellen.

Grendel New Hont-regényeivel visszatért korai regénytrilógiájának (Éleslövészet, Galeri, Áttételek) kilátástalan világához, ami igen riasztó (mert azóta azért történt egy s más a régióban), de nem elsősorban az íróra, hanem inkább ránk, olvasókra nézve. S nem is a visszatérés ténye miatt, hanem azért, mert akkoriban az illúziótlan szembenézés még magában foglalta a remény mozzanatát, az utóbbi művekből viszont mintha hiányozna már (ez is). Legutolsó regényének antihőse, Schiller Mihály látszólag (egész nemzetközi színtérre jutva) ki tud lépni a maga New Hontja világából, de a regény végén, amikor dolgavégezetlenül ismét távozik, valójában “a visszaút New Hontból sehová” vezet. Néhány év múlva bizonyára kiderül, hogy az íróé, Grendel Lajosé hová vezetett – de mi lesz velünk?

(Tömegsír, Kalligram, Pozsony, 1999, 162 oldal, 800 Ft; Nálunk, New Hontban, Kalligram, Pozsony, 2001, 176 oldal, 1750 Ft; Mátyás király New Hontban, Kalligram, Pozsony, 2005, 194 oldal, 1900 Ft)

Jegyzetek