Hölgyeim és Uraim!

Az 1980-as években, amikor a magyar irodalomnak újra lettek, lehettek nagy kritikusai, akik írásaikkal befolyásolni tudták az irodalmat (az irodalmi termelést) és az olvasóközönséget is, előbb egy olyan kritikus nyűgözte le az alkotók és olvasók figyelmét, akinek az írásai nemcsak műértelmezések voltak, hanem a jó élet keresésének a kifejeződései is, aki nemcsak a műformák kritikusa volt, hanem a kultúránk egészéé is; később másik kritikus került az érdeklődés középpontjába, aki tudományos szigort és szakterminusokat várt el a kritikától. Ha 1988-ban vagy 1995-ben fiatal irodalmárok arról vitatkoztak, milyen a jó kritika, általában vagy az előbbi, vagy az utóbbi kritikusra és gyakorlatukra hivatkoztak. Mint talán tudják, e viták leghíresebbike éppen ebben a házban, a pécsi Művészetek Házában, e teremben zajlott le kb. tíz évvel ezelőtt, ahol most e dicsérő beszédet tartom.

Azért idéztem fel e régi vitát, mert a Jelenkor legjobb 2005-ös publikációit megnevező kuratóriumi döntés hallgatólagosan újra felteszi az akkori kérdést, “milyen a jó kritika”, s azt a választ adja rá, hogy olyan, mint Györffy Miklósé a 2005/6-os számban. Persze, sokfajta jó kritika van – az egyik fajta jó kritika olyan, mint a Dunának, Rajnának egy a hangja című bírálat. Györffy írása azzal kezdődik, hogy összefoglalja Térey János Niebelung-lakópark című drámájának a cselekményét (milyen nehéz is jól megírni egy ilyen összefoglalást), s azzal zárul, hogy leszögezi a véleményét a drámáról és – a Krétakör Színház általi – előadásáról: az előadás “és a Térey-fantázia a kortárs magyar kultúra kimagasló teljesítményei, és a POSZT alkalmából én a magam különdíjával jutalmazom őket”.

Györffy régi vágású kritikus, olyan erényekkel, amelyeket a szakmában az utóbbi másfél évtizedben nem tartottak sokra vagy legalábbis túl keveset hangsúlyoztak. Minden kritikája összefoglalja a tárgyalt mű cselekményét, felvázolja a szerkezetét, jellemzi a stílusát, részben, hogy az olvasó követni tudja a fejtegetéseit akkor is, ha nem olvasta a művet, részben, hogy el tudja dönteni, el kívánja-e olvasni ezután. Nem más hivatásos olvasóknak beszél bennük, hanem a művelt közönségnek. Olyan kritikus ugyanakkor, aki – Németh László szavát használva – “a vélemény hőse”: az általa írt kritika az értékelés műfaja. Györffy Miklós már az 1980-as években is ilyen kritikákat írt. Első kritikakötete, az Új magyar prózaszemle az évtized végeztével Pécsett jelent meg a Jelenkor kiadásában. Ha ma valaki arra kíváncsi, milyen volt a magyar széppróza ebben az évtizedben, mielőtt a művek olvasásához fog, alaposabb és megbízhatóbb kalauzt nem tud választani Györffy e könyvénél.

A Jelenkor-nívódíjat a kuratórium nemcsak Térey-bírálatáért ítélte oda Györffy Miklósnak, hanem a 2005/1-es számban megjelent Thomas Bernhard-drámafordításáért és a szerző magyarországi fogadtatását bemutató tanulmányáért is. Györffy talán az egyetlen jelentős mai kritikus, aki egyben jelentős műfordító is. Hogy magyar anyanyelvű olvasóként is olvashatunk Brochot, Bernhardot, Handkét, Walsert és másokat, jelentős részben neki köszönhetjük. A kortárs magyar irodalom értékelése eléggé elkülönül a más nyelvű kortárs irodalmak hazai befogadásától. Vannak anglisták, germanisták, italianisták, hispanisták stb., akik rendszeresen fordítanak vagy ismertetnek kortárs műveket, ám közülük csak nagyon kevesen foglalkoznak kortárs magyar irodalommal is – ugyanakkor a magyar irodalom kritikusainak a többsége szinte sohasem ír más nyelvű irodalomról. Azt hiszem, olyan szempontok, formálási lehetőségek vesznek el ezáltal a magyar irodalom írói és olvasói számára, amelyek gazdagíthatnák a szerzői és befogadói gyakorlatokat. Györffy Miklósnál nincs jobb mai ellenpélda arra, milyen jót tesz egy kritikusnak, ha alaposan ismer egy más nyelvű irodalmat is, s fordítóként a szöveg létrehozásának munkáját belülről is ismeri.

Talán tudják, ha olaszul beszélnek egy író fogadtatásáról, a fortuna szót használják: “La fortuna di Alessandro Manzoni in Ungheria”. Azt hiszem, Bernhardnak, Walsernek és társaiknak szerencséje, hogy (mások mellett) Györffy Miklós fordította őket magyarra, ez egyben a magyar irodalom, s benne a Jelenkor szerencséje is.

(Nagy Boglárka és Takáts József itt olvasható laudációi az Alexandra Kiadó által támogatott Jelenkor-nívódíj átadásán hangzottak el a pécsi Művészetek Házában 2006. június 18-án. - A szerk.)