“Novella- és regényirodalmunk 1818-ban kezdődik, amikor Fáy Andrásnak A különös testamentom című víg elbeszélése napvilágot lát, mely már nem fordítás vagy átdolgozás, hanem eredeti és a magyar életnek tükre. […] A XVIII. század utolsó három évtizedében semmi önálló próbálkozást nem látunk e téren […]. Ez még a fordítások, átdolgozások, kompilációk korszaka” – írja 1925-ben Szinnyei Ferenc.¹ Ajtay Sámuel Erkölcsnemesítő való és költött történetek című kötetéről is megjegyzi, hogy “idegen forrásokból” van “összetákolva”. Ajtay kötete a jelen összefüggésben különösen fontos, hiszen – írja György Lajos – August Gottlieb Meißner novelláit “Nagyváradi Ajtay Sámuel hozta át magyar nyelvterületre”.² Szinnyei szerint “amit 1818-ig látunk, még nem eredeti magyar novella- és regényirodalom”.³ Értelmezői stratégiájában olyan fordításelméleti koncepció körvonalazódik, mely szerint a fordítás legjobb esetben is csak “ügyes utánzat” lehet, ezért egyenesen kizárja “irodalmunk”-ból. Ezeket a fordításokat, köztük utalva a németből fordított bűnügyi novellákra (az ún. Kriminalgeschichtékre), az “eredeti/gyermekkor előttiség” retorikai stratégiájával írja le. Jelen tanulmány első része a Kriminalgeschichte műfajában, elsősorban August Gottlieb Meißner és Karl Friedrich Müchler műveiben,⁴ valamint Ajtay Sámuel két kötetben megjelent Meißner-fordításaiban⁵ a nyomozás “vallomásos” paradigmáját vizsgálja. A nyomozás “modelljének”, paradigmájának fogalmát – ismeret-, jel- és olvasáselméleti megfontolások alapján – William W. Stowe használja.⁶ A Kriminalgeschichtében abban az értelemben van szó “nyomozásról”, hogy az elbeszélő – a rövid vagy lábjegyzetes kerettörténet általi – előadása szerint a periratokat olvasva kívánja a tettes életében azt a mindig esetlegesként megalkotott mozzanatot megragadni, melynek hatására bűnözővé vált. György Lajos hivatkozott művében megállapítja, hogy ezek az elbeszélések “azt akarták kimutatni, hogy a körülmények szerencsétlen alakulása minden embert gonosztevővé aljasíthat. A jóság tehát nem érdem, csak szerencsés állapot”. A Kriminalgeschichtének és Ajtay fordításainak jelen vizsgálata arra kíván rámutatni, hogy “e meddő korszak” “tákolmányai” révén jelenik meg a magyar irodalomban a nyomozásnak (és általában a megismerésnek) ez a napjainkig újraértelmezést követelő paradigmája. Szegedy-Maszák Mihály kiemeli: “A fordítás sikerének nem a forrásszöveghez való hűség a föltétele, hanem az, hogy az átköltés képes-e beilleszkedni a célnyelv hagyományába.”⁷ A Kriminalgeschichte hagyománya képezi Jósika Miklós A szegedi boszorkányok című regénye értelmezési kontextusát,⁸ mely a vallomás eltérő konstrukciójával és e műfaj egyes előfeltevéseinek megkérdőjelezésével a nyomozás másfajta paradigmája felé mozdul el. Darvasi László A müttenheimi szörny különös históriája című elbeszélésében⁹ – a Kriminalgeschichte “vallomásos” paradigmájának összefüggésében – figyelemre méltó mozzanat, hogy míg a Kriminalgeschichte a vallomás révén a “valóságot” közvetlenül hozzáférhetőnek véli, addig a Stallendorf vallomása és más szövegek nyomán alakuló történet Darvasinál a nyomozás nyelviségének és az identitás nyelvi feltételezettségének tapasztalatával szembesít.

A Kriminalgeschichte elnevezést először August Gottlieb Meißner használta 1783-ban.¹⁰ A Skizzen tizennégy kötetének célja büntetőjogi alaptételek szemügyre vétele, pszichológiai megfigyelések megfogalmazása és maguknak a történeteknek a nyomon követése. Noha különbséget tételez a tettek jogi és morális megítélése között, a jogi irat és az irodalmi elbeszélés között nem teremt distanciát abban az értelemben, hogy mindkettő az emberi lélek pszichológiai kutatását szolgálja. Ebből a szempontból figyelmet érdemel Müchler 1828 és 1833 között kiadott négykötetes munkájának címe is: Kriminalgeschichten. Ein Beitrag zur Erfahrungsseelenkunde. Amikor Meißner a jogi iratokhoz való nehéz hozzáférésről panaszkodik, amiért “gyakran a puszta szóbeli elbeszéléssel kellett megelégednie”, épp a jogi perspektíva háttérbe szorulásának vádjával szemben védekezik. 1855-ben Eduard Osenbrüggen zürichi jogász viszont – mint Schönert idézi – így méltatlankodik: “Amilyen kevéssé mutatkozik meg a […] lovagregényben a sok olvasó buzgalma a középkor történelme iránt, éppoly kevéssé mutatkozik meg elmélyült érdeklődés a Criminalgeschichten elterjedt olvasmányaiban a büntetőjog komoly kérdései iránt.” Osenbrüggen és számos kortársa számára a jogi, orvosi-pszichológiai és morális reflexiók összekapcsolása az irodalmi elbeszélés integráló perspektívájában már nem tartható. Jelen tanulmány kontextusában irodalom és jog “differenciálódásának” e jellemző példája Jósika A szegedi boszorkányok című regénye kapcsán lesz különösen fontos.

Meißner történeteiben “az emberi szív titkos történetét” kívánja föltárni, hisz nem a tett, nem az esemény “felszíne”, hanem “a szív belsejébe vetett pillantás” alapján kell ítélni. Ez – Beccariától Sonnenfelsig – a felvilágosodás számos jogászának törekvéseivel is egybecseng, másrészt megvannak az előzményei a XVIII. század második felének német epikaelméletében.¹¹ A tettek, események okaira való rákérdezés összefügg a “titok” korabeli, uralkodónak mondható konstrukciójával. Zedler 1732-ben megjelent Universallexikonja kifejezetten az okok nem ismeretét nevezi titoknak. Blanckenburg sokat idézett regényelméletében (Versuch über den Roman) pedig kifejti, a szerzőnek föl kell tárni okok és következmények rejtett “láncolatát”, középpontba állítva a valakivé alakulás folyamatát. E pszichológiai igény érvényesítésével Meißner alapvetően formálja át a német morális elbeszélés (Pfeiltől La Roche-ig) elsősorban Marmontel német recepciója nyomán kialakult hagyományát.

A Kriminalgeschichtékben a bűntény három diskurzusának összjátéka rajzolódik ki. A tettes vallomása és az ettől elválaszthatatlan, javarészt implicit kihallgatás áll a középpontban (a vallomás sokszor kérdésekre adott válaszok egymásutánjaként értődik, amelyek eleve meghatározzák, mi mondható, létrehozzák a válaszok lehetséges horizontját), hiszen az elbeszélő által közzétett történet a perirathoz “fűzött” kommentárként tételeződik.¹² “Ezen jelenlévő történetet a’ tolvajnak önnön maga szájából hallák a’ Törvény-szék előtt” – ér véget A ’megholt feleség’ intését sem kell az embernek megvetni című Meißner-mű Ajtay fordításában. Az elbeszélésekben a legtöbb gyilkos nem rejtegeti tettét, sőt vágyik a vallomástételre.¹³ Ezzel egyúttal igazolódik a tettes vallomásának alapul vétele. A szövegeknek e bizonyossága nyomán a vallomás – Foucault-t idézve – “az igazság előállításának lehető legfontosabbnak tartott technikája”-ként konstruálódik meg.¹⁴ Jogi funkcióját illetően írja le Foucault azt a fontos fejleményt, hogy az egyén számára önmaga legitimálásához az lesz mérvadó, mennyiben képes saját magáról az igazságot elmondani. Mivel a narrátor kutatásának alapja a vallomás, hozzáférhetetlen marad, amit a tettes nem beszél el.¹⁵ Ebből adódnak az elbeszélő feltevései, sőt találgatásai. Egy katona például nem beszél arról, hogy a kapitány miért tagadta meg a házasságlevelet. Az elbeszélő ennyit fűz hozzá: “Man darf voraussetzen, daß der Hauptmann zu dieser Weigerung erhebliche Gründe hatte.” (“Feltételezhetően a kapitánynak jelentős oka volt, hogy azt megtagadja.”) (Mord aus Liebe). A “jelentős okok” feltételezése ellenére a narrátor nem kételkedik a vallomás “igazságában”, ugyanis azt “mindent vagy semmit” alapon értékeli: vagy megvallja az igazságot, azaz mindent (e két fogalom szinonim), vagy tagad, hallgat. A kettő kölcsönösen kizárja egymást. Mivel a katona már “mindent” megvallott, annak egyetlen részlete sem kétséges. “Részben igaz” vallomás a novellákban nem tételeződik: aki vall, mindent vall; aki tagad, mindenről hallgat.

A Kriminalgeschichte a sorsok alakulásában – erről később bővebben lesz szó – döntő szerepet tulajdonít a véletlennek. Ha azonban a gyilkossághoz (egyáltalán) nem a szándék, inkább véletlenek sora vezet, akkor – mivel a tettes nem csak a bűntény, hanem a szöveg szerzője is – felmerül a kérdés, a szövegben milyen szerepet játszik a kontingencia. A narrátor önreflexív megnyilvánulásai alapján olyan szövegfogalom érvényesül, amely számára magától értetődő, milyen “konfigurációban” mondható el a történet, noha az előző példában épp az vált beláthatóvá, hogy ezt az eseményt a katona áldozat voltának jelentésével épp a saját és az elbeszélői narrativizálás ruházza föl. Cselekménye nélkül a tény semmi, állítja Paul Veyne.¹⁶ A cselekmény pedig ezekben a novellákban kettős (tettes és narrátor) kijelölésű: a tettes által szervezett cselekményesítést a narrátor mindig kizárólagosnak mondja. A novellák tehát úgy alkotják meg a tettes vallomását, mint amitől “az igazság megszületését várják” (Foucault). Másfelől ugyancsak Foucault hívja föl a figyelmet a hivatkozott helyen a vallomással kapcsolatos ambivalenciára: kényszer (kínvallatás) eredménye, miközben számos szöveghely hangsúlyozza, a leleplezésben a gondviselés hatalma érvényesül, megkövetelve, hogy a tettes “önként” vallja meg tettét. Meißner több elbeszélése épp ebben a vonatkozásban sugallja e nyomozási paradigma korlátját. Az Ajtay által lefordított Addig úsz a’ tök a’ vízen miglen elmerűl című novellában Lorika szeretőjét meggyilkolja udvarlója, aki azonban nem tesz vallomást – míg egyébként Müchlernél a tettes kifejezetten vágyódik erre. “Hogy Belvillet nyilván bevádolják, arra elegendő bizonyság nem volt”; Lorikát kétszer is kínvallatásnak vetik alá, “még is szinte úgy, mint elsőben, álhatatosságában megmaradt. Végre szabadon ereszték őtet, ‘s ezen ártatlansága megesmérését, egy víg, pompás vendégléssel innepelte meg”. A novella tehát kijelöli a pontot, ahol a hatóság tehetetlen, hiszen más bizonyíték hiányában a rendelkezésre álló eljárás épp ártatlanságát bizonyítja. A meggyőződés szerint azonban, aki bűnös, azt valami vallomásra fogja kényszeríteni, a vallomás pedig mindenekelőtt szükséges. Lorika eladósodik, s amikor elhordják ingóságait, rábukkannak a holttestre: “Gonosz-tettét tovább nem tagadhatá, ‘s ekkor mindent önként megvallott” [kiem. tőlem: D. E.]. Itt mutatkozik meg e nyomozási paradigma korlátja: Lorika csak a bizonyíték láttán vall önként, Belville és a bűntárs komorna pedig egyáltalán nem. Míg Müchler hivatkozott novelláiban a tettes azért tesz vallomást, mert nem képes hallgatni, addig ebben az elbeszélésben azért, mert hiábavaló volna. A vallomás ilyetén konstrukciója azonban nem kizárólagos Meißnernél, nála is számtalan példa található arra, ami Müchlernél megfigyelhető: “Az egész szerencsétlenség okainak minden bizonnyal magokat, ezen vígyázatlan embereket tartották volna: hanem az azt cselekvő személy azonnal az őrállóhoz méne, kezébe szolgáltatá magát annak, ‘s megvallá cselekedetét.” (Tisztátalan, gyilkos, gyujtogató. Még is csupán egy ártatlan Leány). Müchlernél a vallomás a bizonyíték, itt a bűnjel váltja ki a vallomást, amely mégis a legfontosabb bizonyítékként tételeződik. (Ebből a szempontból érdekes módon a “klasszikus detektívtörténet” poétikai rendjével rokonítható, ahol a nyomozó “rekonstrukciója” szintúgy megköveteli utána a gyilkos vallomását.) Mégsem merül föl, hogy ez korlát volna, ellenkezőleg, Lorika lelepleződésében a narrátor a bizonyosságot látja. Ezt fejezi ki egy másik novella címe is: Az eltitkolt gonosztettet a’ Szél is kifúvja.

A Mord aus Liebe narrátora a közzététel célját abban látja, hogy bizonyos problémák ismertté tétele elősegítheti megoldásukat, ami magyarázza a kiadás gyakori nyomatékosítását. A közreadóként megképződő narrátor célkitűzése összefügg a nyomtatás médiumával és annak jellegzetes vívmányával, a lábjegyzettel. Egyúttal társadalmi, jogi problémákról nyújt ismereteket, új tapasztalatokat. Michael Cahn rámutat: a tudományos eredmények akkor nyerik el a tudás státusát, amikor azokat a nyomtatás által létrehozott nyilvánosság elé terjesztik.¹⁷ Michael Giesecke a nyomtatás médiumához kötődő tudásfogalmat nyilvános és társadalmi karakterrel jellemzi.¹⁸ Meißner és Müchler számára a nyomtatott könyv abban a horizontban merül föl, ahol státustól, foglalkozástól stb. függetlenül elvben mindenki hozzáférhet. A nyomtatásnak ez a konstrukciója nyilvánul meg Meißner Tronfot Tronffal. Igaz Anecdot című írásában: “Melly által a’ csekélyebb tehetségű emberekre nézve is a’ hasznos tudományokat megtanulás könnyűvé lett!” A hozzáférhetőség, nyilvánosság a Kriminalgeschichtékre nézve azt is jelenti, hogy a narrátor okok utáni keresése közreadott ismeretként és nem “titokként” tételeződik.

A novellák diskurzív összetettségét vizsgálva feltűnő a lábjegyzetek nagy száma, amelyek periratokból idéznek, szavakat, szokásokat, eseményeket magyaráznak meg. Fölmerül a kérdés: miért nem “magában a szövegben” szerepelnek ezek az információk? Miért jellemző ez magára a műfajra? A lábjegyzet a történettel szemben távolságot teremt, így az együttérzés felkeltésének (vö. Mord aus Liebe) ellenében működik. Nemcsak a szöveg linearitását töri meg, hanem az olvasónak a tettessel való azonosulását is, hiszen a vallomás a tettes nézőpontját érvényesíti, míg a lábjegyzet a kommentár diskurzusában a “közreadóét”. Elválasztás és hozzárendelés vizuálisan megvalósított összjátékán alapszik, ami a bűnözőhöz fűződő kettős viszonyban is látható. E tipográfiai konvenció működési mechaniz-musa összefügg Meißnernek azon megállapításával, hogy a pszichológiai tekintet előtt a “hagyományos” morális elbeszélésben meghúzott határ jó és gonosz között feloldódik. A vallomás nemcsak identifikációra felhívó aktus, hanem – mivel egyúttal tanúságtétel is – “az ítélet szolgálatában áll”:¹⁹ a per diskurzív helyzetének megteremtése révén a tettes minden kijelentése úgy konstruálódik meg, mint ami döntést követel arról, ki a hibás, hogy bűnözővé vált. Michael Cahn a lábjegyzetet a tudományosság tipográfiai konvenciójaként írja le, ami azonban a nyomtatás tipikus vívmánya. A szöveg két regiszterét diskurzív hierarchiában, de hangok dialógusaként választja el: az első szöveget nem szakíthatja meg a másik, a “kommentár”, ami a “főszövegben” csak számra vagy csillagra méltatható. A jegyzet tekintély iránti tiszteletadásként értelmeződik, a hivatkozott tekintély pedig paradox módon épp a jegyzetben való felbukkanás révén emelkedik tekintéllyé. A lábjegyzet tipográfiai formája így kölcsönhatásában mutatja be az autoritás problémáját. Foucault A szexualitás története I. kötetében (lásd fent) hangsúlyozza: a vallomás hatalmi viszonyban bontakozik ki, mivel a beszélőnek szüksége van egy – autoritással és hatalommal rendelkező fórum képviselőjeként fellépő – partner legalább virtuális jelenlétére. A vallomás igazságát épp a megfogalmazódásához legyőzendő akadályok adják. A Mord aus Liebe elbeszélője szerint a bűntények gyakori oka a szabadságvágy. Foucault felől válik beláthatóvá, hogy a vallomástétel aktusa összekapcsolódhat az igazság kimondása szabadságának illúziójával. Az Ermordung einer Person aus verzweiflungsvoller Rachsusht gegen eine andere című Müchler-műben Habermann hiába kérdezi az őrmestert, ki keverte őt igaztalanul gyanúba. Bizonyos abban, hogy a katonai hatalom némává tette, de vallomásában szabad. Reflektálatlan marad, hogy vallomása ismét hatalmi viszonyba ágyazódik. Amikor azonban a narrátor különböző társadalmi és jogi problémákat kíván föltárni, a tudományos hatalmi viszonyok határozzák meg, hogy a megszólalás milyen lehetőségei állnak rendelkezésére. A lábjegyzet tipográfiai technikája így láthatóvá teszi a szövegen belüli hierarchiát.

Carlo Ginzburg nyomán “nyombiztosításról”²⁰ e műfaj összefüggésében az individualizációból, abból a meggyőződésből kiindulva lehet beszélni, hogy a vallomás az identitás igazságát alkotja meg. A legfontosabb különbség Ginzburg elmélete és a Kriminalgeschichték között az, hogy Ginzburg elsősorban azokról a technikákról ír – Sherlock Holmesból kiindulva –, melyek az emberek fölötti fizikai ellenőrzést teszik lehetővé (antropometria, ujjlenyomat stb.). A fizikai ellenőrzés iránt ezek a novellák nem érdeklődnek, az individuum “lejegyzésének” (Kittler) alapvető különbségéből adódóan. Abban az értelemben mégis szó van “nyombiztosításról”, hogy a bűnözővé válást kívánják megragadni. Az pedig soha nem kérdőjeleződik meg, hogy a beszélő “azonos” a vallomásával. Másfelől a döntő tett kapcsán a narrátor nemegyszer jegyzi meg, hogy nem tud magyarázatot adni. Hogy ez ellentmondásnak tartható-e, attól függ, mi értendő azon a kérdésen, hogy ki ez az ember. Manfred Frank nyomán ugyanis megállapítható, hogy a Kriminalgeschichtékben az emberi én csak mint Személy hozzáférhető, mint fölcserélhetetlen Individuum nem. Frank ugyanis úgy tesz különbséget Person és Individuum között, hogy mindkettő individualizál ugyan, de a Személy tér- és időbeli objektum, akinek tudati állapotok és testi sajátosságok is tulajdoníthatók, míg az Individuum az egyedülálló és fölcserélhetetlen szubjektum.²¹ Ez szorosan összefügg azzal is – ahogyan Friedrich Kittler Frankot idézve megállapította –, hogy az 1800 körüli individuum “individuális általános” volt.²² Ennek oka a kor technikai feltételeiben rejlik, hiszen a szavak nem jelölnek meg szingularitásokat, márpedig a korban más “tároló” médium (Speichermedium) nem létezett: “A technikai médiumokkal éppen olyan tudás kerül hatalomra, amely már nem elégszik meg alattvalóinak individuális általánosával, önképükkel, saját maguk leírásával. Az ilyen imaginárius képződmények helyett a meg nem hamisítható részleteket rögzíti.”²³ Amikor a Kriminalgeschichte azt nyomozza, hogy az illető miként vált bűnözővé, nyelvfelfogása szerint a nyelv átlátszó médium, mely “magukat” az eseményeket “teljességükben” közli. Ez a meggyőződés mutatkozik meg az ilyen gyakori megjegyzésekben: “miután mindent megvallott”. Többek között ez a jelenség különbözteti meg a Kriminalgeschichte-szerzőket Freudtól és Breuertől, akik “a nyelv patognómiáját – a XX. század tulajdonképpeni fiziognómiáját – alapítják meg”.²⁴

Ginzburg gondolatmenete a “lejegyzés” meghatározó különbsége ellenére fontos kérdést vet föl a Kriminalgeschichte műfajára vonatkozóan. Giovanni Morelli közel száz évvel az idézett novellák német (és mintegy hatvan évvel magyar) megjelenése után tette közzé tanulmányait, melyek szerint eredeti képek és másolataik megkülönböztetéséhez a részletek fontosak, melyeknek a művész kevesebb figyelmet szentel. Ginzburg szerint Morelli, Freud és Sherlock Holmes esetében egyaránt az orvosi szemiotika modellje nyilvánul meg, ami azt teszi lehetővé, hogy a közvetlen megfigyelés által hozzáférhetetlen betegségek tünetek, “részletek” révén váljanak megállapíthatóvá. A Kriminalgeschichtében sem hiányzik a nyomozás mozzanata, de a kérdés az, miért vált valaki bűnözővé. A Mord aus Liebe narrátora például arról panaszkodik, hol kell inkább keresni az okot: a törvényhozásban vagy a bűnözőben? A klasszikus detektívtörténetben és a Kriminalgeschichtében a nyomozást irányító kérdésfeltevés és a nyelvfelfogás homlokegyenest eltér, a részlet előtérbe helyezése révén azonban a válaszadás módja mégis rokonítható. Ginzburg azért fontos, mert a bűnözővé válás okát keresve a figyelem olyan mozzanatokra irányul, melyeket részleteknek, sőt véletlennek mond. Ki tulajdonítana jelentőséget például az ablakon szórakozottan kidobott néhány mogyoróhéjnak? Márpedig az elbeszélés címe mintegy szentenciaként mondja ki: A’ Mogyoro-Héj, vagy a’ csekélységből mi nagy szokott támadni. A novellák azt mutatják meg, milyen katasztrofális következményei lehetnek az apró-cseprő tetteknek: “Apró, gyakran egészen jelentéktelennek látszó körülmények szerencsétlen egybeesése az egyik embert tolvajjá, a másikat gyilkossá teszi” [ford. D. E.] (Mord aus Liebe). Az ablakon kisodort mogyoróhéj taszítja Bendorfot szerencsétlen házasságba és teszi végül váltóhamisítóvá, egy másik novella (Egy haramia, mivel azt az emberi társaságból minden maga hibája nélkűl kirekesztették) pedig a grófi vadászpudli lábának kificamodásában véli megtalálni a haramiává váláshoz vezető pontot. Amikor a narrátor lényegtelennek látszó körülményekről ír, egyúttal feltételez egy olvasatot, amelyben azok lényegtelenek, s amelynek ellenében ő rámutat meghatározó szerepükre. Ez rendszerint a tettes saját korábbi értelmezése, melyet elfogása után ő maga revideál: a mellékesnek gondolt esemény lesz a kardinális pont. A’ Mogyoro-Héj … kínál erre jellemző példát: “’S e’ képen magában, ‘s beszéllgetésiben egészlen elmerűlve, maga sem tudván miért? felkap egy marok mogyoróhéjat ‘s kilöki az ablakon.” A vallomás olyan személyként alkotja meg a tettest, akinek nem eleve szükségszerű sorsa a bűnözővé válás. Olyan személyiségként konstruálódik meg, aki “képes” vallomást tenni, a tettes és általa az elkövetett bűn egyaránt megszólítható. A bűnöző, a kihallgató és a narrátor olyan közös nyelviségben osztozik, ami elmondhatóvá és az olvasókkal is megoszthatóvá teszi az így szerzett tudást. Erre az előfeltevésre különösen Darvasi novellája kérdez majd rá.

A szegedi boszorkányok című regény Bevezetésében Jósika Miklós “egy régi levélgyűjtemény”-t nevez meg forrásként. A Kriminalgeschichte hagyományát erőteljesen megidézi mind a babonával szembeszálló morális-tanító célkitűzéssel, mind a periratok “érdekes alakban” való előadásának szándékával. Péter László ellenvetést tesz: “Ám a hiteles történet mindössze a bevezető fejezetre, a boszorkányság vádjával elítéltek 1728. július 23-i máglyahalálának leírására korlátozódott; a többi, a »cselekmény«, Jósika fantáziájából született”, majd szembeállítja a “hiteles történetet” a “fikcióval”.²⁵ Érdekes módon a Kriminalgeschichték horizontján ilyen jellegű különbségtevés nem merül föl. Meißner a jogi, orvosi, morális, irodalmi kérdéseket egymástól elválaszthatatlanul érvényesíti, de Jósika alapvetően másként jár el. A Bevezetés előtt ezt írja: “A bevezetésnek semmi összeköttetése nem lévén a regénnyel magával, azt azok, kiket a boszorkányságróli fejtegetés nem érdekel, – olvasatlan hagyhatják.” A hiteles iratok hozzáférhetetlenségéről panaszkodó Meißner így élesen szemben áll Jósikával, aki szerint “a regénynek magának” nem része a jogi problematika. Meißnertől eltérően számára a jogi kérdés és az irodalmi mű két különálló rendszerbe tartozik, és a kettőt úgy kapcsolja össze, hogy az eset “ügyirat szerinti” közlése és a “fiktív” mű közti feszültséget bontakoztatja ki a befogadásban. Míg Péter László szükségét érzi, hogy a történet “fiktivitását” hangsúlyozza, addig Dézsi Lajos 1916-ban kijelentette: “A regény művelődéstörténeti korrajz s alapjául megtörtént esemény szolgált. Szerző Bevezetésében hivatkozik is egy régi levélgyűjteményre, melyet forrásul használt föl.”²⁶ A figyelemre méltó ebben az, hogy míg a Kriminalgeschichték egyöntetűen létrehozzák a “hiteles” pretextus illúzióját, melynek autoritása nem kérdőjeleződik meg a közreadóként és kommentálóként megképződő narrátor számára, addig az irodalom “kidifferenciálódott” rendszerében Jósika kétféle elbeszélőt alkot. A Bevezetés elbeszélője rokonítható a Kriminalgeschichték iratok olvasójaként megalkotott narrátorával, de a másik homlokegyenest szemben áll vele: “Lépjünk már most a színpadra s gördítsük fel a függönyt egy ily setét dráma elől” (15). Nem iratok olvasója és magyarázója, hanem láthatatlan megfigyelő, leskelődő, aki ráadásul a történetmondás aktusában előtérbe helyezi magát, látványosan beleavatkozik az eseményekbe, akár a szót is átveszi szereplőjétől.²⁷ Booth ezt a XVIII. és XIX. század elbeszélőinél jellegzetes sajátságként írja le.²⁸ Gyakran megjegyzik, mi tartozik hozzá “történetünkhöz”, vagy hogy melyik szereplővel nem “fogunk találkozni”, s a történet alakításának ezen mérlegelései nyomán az olvasó történettel szembesül, a jogi iratokra tett bevezetésbeli utalás illúziója nélkül.

A szegedi boszorkányokban a vallomás eltérő beszédmódja és ebből következően másfajta nyomozási modell bontakozik ki. A Kriminalgeschichte meggyőződése szerint, ha a tettes ki is állja a kínvallatást, hallgat, és megmenekül, akkor történik más, ami a vallomást kikényszeríti – önkéntesen. Jósika regénye viszont így veti föl a kínvallatás eredményezte vallomás kérdését: “Mindent tagadtak, sőt Rózsa Dániel maga mint vádló lépett fel a boszorkányok ellen. Hasztalan, a 82 éves ember s a gyenge nő ki nem tudták a kínzás fájdalmait állani, s a karón, melyre őket a vallató biróság három óra hosszán át ültette, mindent vallottak, a mit ezek hallani akartak s ajkaikra idéztek” (29). A Kriminalgeschichtével ellentétben Jósikánál a hivatalos, a per során tett vallomás kizárólag mint a kínvallatás által kicsikart és ezért szükségképpen hamis, torz szöveg tételeződik. Az eljárás éppenséggel nem az igazság megszületésének helye, nem igazságot, hanem kényszerű hazugságot és ezáltal babonát, “eltévelyedést” állít elő. A vallatók kérdéseivel szemben a raboknak azt kell kimondaniuk, amit azok eleve tudni vélnek. A boszorkányságra vonatkozó kérdések csak azt teszik lehetővé, hogy “beismerjék”, amit kérdeznek, minden más választ “tagadásnak” tekintenek. A kínvallatás alapelve, hogy csak a bűnösség kimondása “igaz”. Az ártatlanság nem mondható ki, “bizonyításának” egyetlen módja a kínzás átvészelése. Ebben a paradigmában csak az bírható rá a beszédre, aki eleve gyanús: vagy mert saját magát vádolja (Kriminalgeschichte), vagy mert mások ellene vallanak (például Rózsa Dániel). E két mozzanat hiányában hosszú évekig föl sem merül, hogy Liszka, Felsenthal grófné szolgálója volt az, aki a két csecsemőt elrabolta. Nem derül ki Futaky Ferenc bűnössége sem, aki az elrablással Liszkát a grófné iránti bosszúból megbízta. A nyomozásnak ebben a paradigmájában az igazság előállításának eminens módja a vallomás, mi több, az önkéntes vallomás. Ebből következően a csecsemők elrablásának igazságát megtalálandó kihallgatják a személyzetet, csak éppen Liszkát nem, mivel megdöbbenését ártatlanságaként magyarázzák.²⁹ Liszka ugyan nem sokkal később elhagyja a házat, és Futaky Ferenc gyűlölete a család ellen köztudott, de az előbbi gyanús mozzanatként, utóbbi pedig motiváltságként a nyomozás “szemiotikai” paradigmájában nyerhet értelmezést.

Az ember önmagáról tett vallomása Meißnernél sem kizárólagos, de kétségtelenül elsőrendű módja az igazság előállításának. Jósika regénye viszont a vallomásnál vagy mások gyanújánál, azaz a szövegeknél az igazság kiderítésének “megbízhatóbb” alapjait sugallja. A nyomozást illetően ugyanis a mű érdekessége az, hogy a klasszikus detektívtörténet olvasói elvárásai alapján kifejezetten zavarba ejtő a nyomozás eredménytelensége. Mindenekelőtt annak kapcsán, hogy amikor Futaky hosszabb távollét után újra felbukkan Szegeden, mégpedig két gyermekkel, akiket előbb leányainak, majd sógornőinek mond, a Felsenthal család elleni gyűlölete ellenére sem merül föl, hogy lehetséges-e összefüggés a Felsenthal-lányok elrablása és a Futakynál váratlanul felbukkanó lányok között. Ez az a pont, ahol a regény poétikai rendje a Kriminalgeschichte műfaji kódját hozza játékba, hiszen a nyomozás olyan paradigmáját alkotja meg, melyben a narrátor az értelemképzést uraló instancia. Míg nem kevés iróniával és bírálattal illeti a regény bíráit, vallatóit, kizárólag a narrátort ruházza fel a szöveg azzal a megkérdőjelezetlen autoritással, hogy kijelenthesse, “ennek történetünkre nézve kevés érdeke van” (159), és “jobb leend az események fonalát kisérnünk, melyek legjobban megoldják kételyeinket” (332). Ebben a vonatkozásban Jósika elbeszélője a klasszikus detektívtörténet nyomozójával is összefüggésbe hozható, hiszen “nemcsak a cselekmény utólagos megszervezője, hanem e cselekményszervezés, narrativitás elméletének is teljhatalmú képviselője”.³⁰ Magának vindikálja a történet megteremtésének egységét, ne menjen semmi “történetünk kerekségének rovására” (439), hiszen “elszórt személyzetünk cselekvéseiben láthatatlan egység van, mely ugyanazon kifejlés felé siet” (356). Noha – Booth nyomán fogalmazva – önmagát látványosan előtérbe helyező elbeszélői funkció jön létre, a többször emlegetett egységet eleve magának a történetnek tulajdonítja. E meggyőződés nyomán a “végkifejlésre” tett utalásokkal már az első olvasás során úgy közli az egyes részeket, mint amelyek egy bizonyos befejezéshez vezetnek, de ennek során olyan mozzanatra hivatkozik, amely a nyomozás “vallomásos” paradigmájával nem egyeztethető össze: “Brunó és Rafaela nem titkolták, a mit éreznek, nehéz is leende, mert a vonzalom önkénytelen volt” (320). Amit Brunó mondani akart, “valóban oly fontos, mint azt megszaggatott beszéde s rohamos, majdnem öntudatlan előadása sejteték” (345). A narrátor a regény számos helyén az önkéntelen mozzanatok igazságát hangsúlyozza, noha érdekes módon a befejezésben a bűnösök vallomása, és nem a regény során kiemelt zavarodott viselkedés vagy mozdulat tételeződik az igazság előállításának elsőrendű technikájaként.

Föntebb a klasszikus detektívtörténet és a Kriminalgeschichte rokoníthatóvá vált a részlet – eltérő kontextusban való – meghatározó volta alapján. A nyomozás paradigmáját vizsgálva azonban döntő különbség mutatkozik abban, hogy az előbbiben a nyomozás tárgya nyom (mint Morellinél a sokat idézett fülcimpa), míg a korábban idézett Meißner- és Müchler-novellák elbeszélőié szöveg (periratok, vallomás). Ebben a váltásban “a szövegektől a nyomok felé” irányuló módosulás érhető tetten.³¹ Aleida Assmann nyomán – a kulturális emlékezet médiuma szempontjából – a két említett műfaj két külön paradigmában írható le. A XVIII. századig ugyanis a szövegek olvashatóságát biztosítottnak tekintik, és töretlen a betűk tartósságába, megőrző erejébe vetett bizalom is. A XIX. században azonban – elsősorban történészek – kétségbe vonják az írásos források “megbízhatóságát” és ábrázolási konvencióikat. Thomas Carlyle szerint a múlt számunkra már néma, írásbeli közlése hiányosan és meghamisítva ér el minket. Ez a belátás a szövegektől a nyomok felé való hangsúlyeltolódást, s ezzel – emeli ki Assmann – a kulturális emlékezetben fontos struktúraváltozást idéz elő. A szöveghez az az illúzió fűződik, hogy az elmúlt a maga “teljességében” “életre kelthető”, s az emlékezet a beíródás, megőrzés felől válik meghatározhatóvá. Ezzel szemben a nyom a hiány, a felejtés, a megsemmisülés felől definiálja az emlékezetet. Ennek megfelelően a két paradigma a múlthoz eltérő hozzáférést tesz lehetővé: míg a szövegek tudatos megnyilvánulások, addig a nyomok a múlt nem nyelvi artikulációi, és így egy kor akaratlan emlékezetét dokumentálják. Ezért válnak például Jakob Burckhardt számára a nyomok értékesebbé: e néma és indirekt tanúknak nagyobb fokú hitelességet tulajdonít. Az indirekt, akaratlan, nem tudatos mozzanat kiemelése a Morelli-módszert idézi.

Ginzburg említett tanulmánya (lásd fent) az alattvalók “individuális általánosától”, önképeiktől a hamisíthatatlan részletek rögzítéséig vezető váltást írja le (noha ezek Kittler által használt fogalmak), melynek révén “Ázsiában vagy Európában akár egy szegény falu utolsó lakója is azonosítható és ellenőrizhető” lett. A hatalom technikájának ez a változása azonban, hangsúlyozza Kittler,³² az írástól az újabb médiumokig vezető váltást követi. Az “imaginárius testi képeket”, melyeket az emberek maguk is előállíthatnak, a könyv (esetünkben konkrétan a perirat) is tárolhatja és közvetítheti. Az olyan akaratlanul elárult jelek viszont, mint a hangszínváltozás, Bruno fent idézett szaggatott beszéde vagy az ujjlenyomat, az újabb médiumok fennhatósága alá tartoznak, hiszen csak ezek tudják őket rögzíteni és kiértékelni. A Kriminalgeschichték szempontjából különösen fontos Kittler hivatkozott megállapítása, hogy míg az írásos jogi jegyzőkönyvek önkéntelenül is az “értelemre” figyelve szelektálnak, addig a fonográf esetében a tudomány először rendelkezik olyan eszközzel, mely zörejeket – a “jelentésre” való tekintet nélkül – rögzít. Hasonló módon a Kriminalgeschichték narrátora azt közli, amit “fontosnak” tart, és e lényegi kérdés szempontjából mellékes, hogy az események értékelésében az apró körülményeket tartja annak. Ezt a megállapítását ugyanis nem vonatkoztatja magára a vallomásra, abban az értelemben, ahogyan majd Freud teszi. Kittler megállapítása azonban éppen arra hívja föl a figyelmet, hogy ez az eljárás miként függ össze a kor technikai feltételeivel. A szövegtől a nyom felé való hangsúlyeltolódást (Assmann) így az írástól az újabb médiumok felé fordulással (Kittler) összefüggésében érdemes szemlélni.

A szegedi boszorkányok ezen megfontolások alapján tehát olvasható úgy, hogy a vallomást nem az igazság megszületésének magától értetődő helyeként, hanem a kínvallatás által kicsikartként és ezért szükségképpen hamisként alkotja meg. A nem kínvallatásból eredő megnyilatkozás “igazságértékét” pedig az teszi kétségessé, hogy mivel “tudatos” aktusként képződik meg, eltorzíthatja, megmásíthatja, meghamisíthatja a “valóságot”. Noha a regényt záró leleplezés a történet szintjén a nyomozás “vallomásos” paradigmájának primátusát erősíti meg, a narrátori reflexiók a szemiotikai paradigma felé való elmozdulással már nem a saját magáról elmondott szövegnek, hanem a nem tudatosan előállított “nyomoknak” tulajdonítanak igazságértéket.

Darvasi László A müttenheimi szörny különös históriája című novellájában a bűn nyelvi megalkotásának reflektálása az identitás nyelvi feltételezettségére is fölhívja a figyelmet. A nyomozás nyelvi karakterének felismerése nyomán a bűntény nem “tárgyszerűségében” létezik a nyomozó számára – amit egyébként Jósika regénye is fenntart, hiszen a szemiotikai paradigma alapelve az, hogy a nyomok révén a múlt a maga “teljességében”, “igazságában” hozzáférhető.

A novella első bekezdésében a fiktív világszerűség illúziójának fölkeltése mind a história, mind a Kriminalgeschichte műfaji kódját játékba hozza.³³ Tér-idő szerkezete a XVII. század közepi Bajorország történelmi világszerűségét képzi meg, noha az osnabrücki egyezmény, a müttenheimi gyilkosság és a rendőrkapitány reggelijének összekapcsolása a diszkurzivitás terében ironikus hatást kelt. A história poétikai rendjének elvárását a kötet alcíme és a novella címe is fölkelti. A “különös históriája” cím a históriás énekirodalom egyik közhelyét idézi meg, amikor a szerző munkájának bevezető soraiban “szép csuda dolgokat” ígér. A tényszerűség illúzióját keltő megállapítások és a személyekre való hivatkozások szintén felidézik a régi magyar irodalom e reprezentatív műfaját.³⁴ A Kriminalgeschichte és a história ilyetén játékba hozása elsősorban azért lényeges jelen kontextusban, mert a forrásra, személyre, idézésre való hivatkozás mindkét műfajban az “igazsághoz”, azaz a valósághoz, a múlt történéseihez problémátlan hozzáférés garanciájaként konstruálódik meg. A Kriminalgeschichte műfaji kódját mindenekelőtt a vallomás hozza játékba: a pék és családja meggyilkolásával megvádolt Stallendorf “mindenről részletesen beszámolt. Vallatni sem kellett.” Miközben a szöveg azt a műfajra jellemző olvasói várakozást kelti föl, hogy miként vált gyilkossá, Stallendorf “igyekezett ártatlan színben föltűnni, mintegy magát helyezve az áldozat szerepébe”, és tettének okaként képtelen betegségről, elméjén és akaratán uralkodó tébolyról, “nem evilági szörnyeteg”-ről beszél, amely “zabolátlan erővel kíván vért, borzalmat és halált”. A műfaji kódok, diskurzuselemek “újrakeverésének” (a bricolage-nak) a poétikája³⁵ Darvasi novellájában azt eredményezi, hogy míg a Kriminalgeschichte kódja Stallendorf történetét az “aktenmäßige Darstellung” (“ügyiratok szerinti bemutatás”) poétikai rendjébe írja, addig az emberben lakozó, irányíthatatlan, ösztönként is értelmezhető szörnyeteg főként a XX. század első felében gyakori a “gótikus” regényekben; a démonnal/ördöggel való együtthálás mint tabusértés és a gyilkos gyermekében újjászülető “szörnyeteg” pedig ismert mesei motívum.³⁶ Vagyis a Kriminalgeschichte elvárása nyomán keletkező “referenciakényszer feszültségbe kerül a mesei elbeszélésrenddel”, másrészt – írja hivatkozott tanulmányában Szirák Péter – “a történetalakítás többnyire abszurd logikáját az elbeszélő reflexió nélkül hagyja, s így a meseiség műfaji kódját erősíti meg”.

A Kriminalgeschichte, illetve a gótikus regény és a mese műfaji kódjának feszültsége hívja föl a figyelmet a novellában a “titok” és ezzel a “nyomozó” identitása konstrukciójának elmozdulására. A Kriminalgeschichte jellemzően a bűnözővé válás okaira kérdez rá, és nem tételez olyan mozzanatot, ami a vallomás révén, illetve a vallomást tevő számára ne volna hozzáférhető. Az okokat nem is “titokként” alkotja meg, hanem közvetlenül föllelhetőknek, mivel a tettes uralja az értelemképzést, és egyúttal rendelkezésére áll a lehetséges legnagyobb tudás a bűntényről és életéről. Az általános hozzáférhetőség – mint erről már esett szó – a nyomtatás nyilvánosságfogalmával is összefügg: a titok és a tudás konstrukciójának ez alapvető jellemzője. Darvasi novellája a “mindenről részletesen beszámolt” megállapítással fölkelti ugyan ezt az olvasói elvárást, azonban Stallendorf vallomásában többször ismétlődik, hogy “talán” és “maga sem érti, miért”, azaz hozzáférhetetlen titokként jelenik meg, ami a Kriminalgeschichtében nem lehet az.

Amikor Stallendorf a születendő gyermektől azt várja, “szembesülhessen a gonosszal, aki ezt a borzasztó bűnt rátestálta”, a bűnről való beszédbe a metafizikai értelmezhetőség dimenzióját vonja be. Azaz a “titok” olyan dimenzióját, amely mintegy eredendően kifürkészhetetlen. Annak hangsúlyozásával viszont, hogy az ész és a logika nem leplezheti le a bűnt, a klasszikus detektívtörténet előfeltevéseit vitatja, kérdése ugyanis az lesz, ki a gyilkos. Mivel a novella zárlata az “érvénytelenítés” lehetőségének aktusában helyezi új kontextusba a vallomást, oly módon hív föl az újraolvasásra, hogy a tettes kilétére vonatkozó kérdést kényszeríti ki. Ebben az értelemben “az utolsó mondat tartalmazza az egész konstrukciót felborító állítást”,³⁷ s ahogyan elmozdul a titok konstrukciója, úgy mozdul el Stallendorf individualitása, valamint ezzel szoros összefüggésben az, hogy mit ért az olvasó a szörnyön (emberbe bújt ördög? ösztön? betegség/őrültség? hazugság?). A felsorolt értelmezési lehetőségeket a novella a zárlattal is a szöveg játékterében tartja, hiszen az anyajegy “nem rendellenesség, csak jel”: mivel kontextusa meghatározatlan marad, a jelölt rögzíthetőségének illúzióját sem kelti. A szörny és Stallendorf individualitásának mozgásában megfigyelhető kölcsönös feltételezettség nyomán a szöveg így arra kérdez rá, hogy a tettének okait kereső vallomástevő individualitásának határai átjárhatóak,³⁸ bűntény és törvény közötti pozíciója per definitionem transzgresszív, individualitása állandó mozgásban, elmozdulásban, alakulásban van. Fuchsnénak a novellát záró megjegyzése az újszülött anyajegyéről (“Akárcsak a megboldogult Falkmeyer úrnak, mondta Fuchsné és csodálkozva a doktorra bámult”) pontosan azért értelmezhető a csattanó retorikájával, mert Falkmeyer lehetséges apasága a Kriminalgeschichte műfaji kódja által megnyitott narratívára “a végpont [olyan] értelmét”³⁹ ruházza rá, amely a vallomás konstrukciójában azt teszi beláthatóvá, hogy “az individualitás nem tekinthető többé a saját múlt egy fejlődéskoncepción keresztül olvasott és olvashatóvá tett egységes narratívájának végpontjaként, vagy a múlt (a narratíva) identikus elsajátításának (illuzórikus) retorikájában létesülő értelemképző és ezt az értelemképzést uraló instanciának” – mint ahogy azt Mesterházy Balázs fogalmazza meg Werner Hamacher Nietzsche-interpretációja nyomán.⁴⁰ Hamacher e vonatkozásban abban látja Nietzsche jelentőségét, hogy “az individualitást önnön határainak és meghatározottságainak állandóan történő átlépéseként vagy áthágásaként (Disgregation) határozza meg”. E belátással vethető föl az a megközelítés, hogy Darvasi novellája a vallomástétel aktusának transzgresszivitására, a tettet elkövető énjének megértése (és ezáltal megalkotása) és az ítélkezést megkövetelő értékrend (konstrukciója) közötti határátlépésre kérdez rá. Valamint arra, hogy a vallomástételben az individualitást szükségképpen az áthágás előlegezi meg. Ebben az értelemben “az individualitás jövőbeli, soha nem a már adott, hanem az, ami a jövőből a jelen számára lehetőségként adódik, ami mindig még csak adódni fog, és ami még így visszatartja magát”⁴¹ – szemben azzal, hogy a Kriminalgeschichte a nyomtatásban közzétett vallomásában már eleve rögzítettnek véli a tettes individualitását. Darvasi azonban nem csupán a vallomástétel aktusában, hanem ezzel szoros összefüggésben a titok konstrukciójában is a jövőből a jelen számára lehetőségként adódó individualitásra kérdez rá. A titok ugyanis (a vallomással rokonítható módon) az ismeretlent, a “visszatartottat” illetően distanciát teremt és határokat von meg. Ilyen értelemben nevezi Aleida és Jan Assmann a titkot “határt megvonó rendezőerőnek”.⁴² A titokra való rákérdezés mikéntje, a titok mibenlétének feltételezése megnyit bizonyos narratívákat, melyek megelőlegezik, kijelölik a kutató én pozíciójának lehetőségeit.

A Kriminalgeschichte műfajában az élettörténet elmondásának diskurzív formája a vallomás, ami garantálja a hozzáférést a tettes életéhez, érzéseihez, szándékaihoz. Ezzel szemben Darvasi novellája úgy aknázza ki ennek diskurzivitását, hogy az identitás megkonstruálódásának nyelviségére, az identitás nyelvi feltételezettségére reflektál, noha a csattanó oly módon hív föl az újraolvasásra, hogy Falkmeyer apaságának lehetőségével a vallomás esetleges “hamisságát” veti fel, azt a kérdést téve föl, hogy ha Stallendorf hazudott, ki “valójában” a gyilkos. Más szóval a zárlat az “igaz–hamis” oppozícióban helyezi el a vallomást, noha a szörny jelöltjének rögzítetlensége nem engedi a “megoldás” azon retorikájának érvényesülését, mely a tettes (és adott esetben a kutató narrátor) énjét “kimerevítené”. A megoldás ugyanis a Kriminalgeschichtében (és hasonlóan a “klasszikus” detektívtörténetben) olyan végpont, ahonnan a történet a maga “totalitásában” tárul föl, s a zárlatnak ez a funkciója nem csupán a történet, hanem a tettes identikusságát is garantálja. A Kriminalgeschichte azzal biztosítja “a saját múlt egy fejlődéskoncepción keresztül olvasott és olvashatóvá tett egységes narratívájának végpontjaként” értett individualitást, noha a bűnözővé válás pontjára, a sorsfordulóra kérdez rá, hogy azt jellemzően egy az egyéntől függetlenként inszcenírozott, “külső” kényszernek tulajdonítja, s így kétely sem érheti a szereplő “azonosságát”: “[A] szereplő az egész történet alatt megőrzi azonosságát, s ez megfelel az elbeszélt történet azonosságának is.”⁴³ A fordulópont eszerint olyan esetleges mozzanat, amelyet a konfiguráció összehangol a szükségszerűséggel. Darvasi novellája viszont oly módon képzi meg a gyilkosságok elkövetésének esetlegességét, hogy számos különböző narratívát nyit meg és tart fenn számára, a zárlat csattanója pedig a Kriminalgeschichte olvasói várakozásával szemben egyiket sem “merevíti” ki, sőt Falkmeyer, Hilda Lebwitz és Fuchsné individualitását is szétírja. Az első olvasás során ugyanis a szöveg úgy alkotja meg az e szereplőkről való beszédet, híreket, mint amelyek eleve adottként rögzítenék individualitásukat: “Tudni kell, hogy Falkmeyerék nagy tiszteletnek örvendtek a városban”, Hilda Lebwitzet “tudvalevő volt, hogy rokonaként kezeli”. A második olvasásban – állapítja meg Palkó Gábor hivatkozott tanulmányában – “a szöveg pletykákat említő szakaszai ráértődnek magára a szövegre is”, és így a “forrásra” való hivatkozások is változtatják modalitásukat. Felmerül például az a kérdés, hogy ha Stallendorf “véres garasokat nyalatott fényesre a korcsmáros kutyájával”, akkor azok mitől lehettek véresek, hiszen Hildától kapta. Vagy ha “csak mint átutazó vándor” jött, honnan tudta, hogy a pék házába ment, és hogy Jánoskának hívják a gyermeket? Miért nem fogják ez után emlegetni a sok érdemet szerzett Falkmeyert? A narrátor szerint olyan ember volt, akit “a jövő történészei, helyi kutatói – e borzalmas esemény ellenére is – emlegettek volna, mert hírnevet szerzett Müttenheim névtelenek tapodta utcaköveinek”. Ahogyan az individualitás nem érthető a múlt narratívájának végpontjaként, úgy ezzel függ össze “a történet konfigurációjának szétesése”, s amikor Stallendorf már nem vallomást tett, hanem “színesen és lebilincselően mesélt”, illetve a bűnről “értekezett”, a hatóság előtti vallomás diskurzív helyzete megváltozik, s mint Ricoeur A tanúság hermeneutikájában megfogalmazza, “az elbeszélés műfaji határainak átlépéséig is eljut, s az irodalmi művet az esszéhez közelíti”.

Jósika narrátora így ír Szeged városának kulturális emlékezetéről: “erények ércznél romlatlanabb szobrai” “födi[k] ama szégyenbélyegeket”, a történetmondással pedig a város “multjáról lerántjuk e történetben a leplet” (18). Amikor Jósika elbeszélője fölhívja az olvasó figyelmét, hogy ez és ez “nem soká leend titok”, azaz hogy valamit elhallgat, akkor azt nyelvileg elmondhatóként-megragadhatóként tételezi: ez a titok konstrukciójának egyik alapmozzanata. Ennek megkérdőjelezetlenségét a regény összekapcsolja azzal a bevezetésben kifejtett meggyőződéssel, hogy “természetfeletti nincsen”, aminek “emberléptékű nyelvi rendszerben”⁴⁴ bármiféle “titka” ne volna kimondható. Ha tehát A szegedi boszorkányokban a történetmondás a város és a bűnesetek szövegének palimpszesztjében a felső réteg “lekaparásának” eljárásaként definiálódik, akkor Darvasinál elsődlegesen palimpszesztálásként értelmezhető: “S az ifjú színesen és lebilincselően mesélt. Habár furcsának hatott, hogy a szörny naponta más és más alakot ölt, hogy újabb és újabb tulajdonságokkal és jellemvonásokkal gazdagodik, s nem hogy határozottabb körvonalat kapna az ifjú elbeszélésében, de lénye egyre bonyolultabbá és titokzatosabbá válik.”

Jegyzetek