Kornitzer Lászlónak

 

Karl mutatta meg a fickót. Karl a barátom volt, és taxizott. Karl magántaxis volt, a saját ura, jó két éve rúgták ki a társaságból, mert nem volt hajlandó seggrészeg városi képviselőkkel autózni, holott annak a fuvarozási társaságnak, amelyhez ő is tartozott, úgy szólt az egyik humorosnak szánt reklámszlogenje, hogy: “mi spicceseket is szállítunk”. Karl kocsijába behánytak, kritizálták a vezetési módszerét, sokallták a tarifát, és, főként, bömböltették a rádiót, vegye hangosabbra, még hangosabbra, kiabálták, mire Karl azt mondta, köszöni szépen, majd leakasztotta kabátját a munkaügyisek irodája melletti fogasról, hová még a munkába lépése napján lógatta fel, és csak egyszer, karácsonykor vitte haza kimosni, majd ment. Karl felmondott, mint a jövő. A nemzetközi divattal ellentétben Karl jókora barkóval bírt, trapézszabású nadrágban járt, és norvég napszemüvegben vezetett, ezért olykor megbüntették a rendőrök. Megkérdeztem Karltól, miért ez a fickó tűnt föl neki, miért őt ajánlja a figyelmembe, annyi más ember viselkedik hasonlóképpen, nézzen csak ki Karl hétvégén a “Köztársaság és Egészség Parkba”, látni a fogja, hogyan van ez. A barátom kikapcsolta az autórádiót, Abba-számot sugároztak. Karl képtelen volt hallgatni az olyan zenét, amit szeretett. Hú, bazdmeg, mondta elbűvölve, ez nagyon jó szám, és kikapcsolta a rádiót. Így ment ez. Rod Stewartot, Elton Johnt hallgatott, őket nem szerette. Hányni tudott volna a Supertramptől, de egyszer egy munkanapján mégis végighallgatta az egész párizsi koncertjüket, pedig az rengeteg szám volt, dupla albumon fért csak el. Soha nem hallgatott végig egyetlen Jimi Hendrix-számot, pedig megőrült érte. Nem tudom, hogy van ez, vonta meg a vállát, miközben a víztorony üvegkupolás épülete felé pillantott. Amit szeretünk, nem kell. Amit nem szeretünk, azzal meg folytonosan ismerkedünk. Karl bámult a kocsiból. Politikai választásokra készülődött az ország. Valamelyik reggel arra ébredtünk, hogy a Dóm tornyán, az Öregek Otthonán és a Víztornyon is zászlók csattognak. Karl mutatta, nézd, nézd, és én, miközben bámultam a zászlókat, éreztem, hogy idegesít a lobogásuk. Karl elfintorodott, a köztemető kerítésére is kitűztek néhányat, sőt, és ekkor jelentőségteljesen rám nézett, a hamvasztó kéményén is csattog egy.

Őt, mondtam, Karlt, mégis ez a fickó zavarja.

Karl, legyünk őszinték, veregettem meg a vállát, ez mégiscsak túlzás.

Igen, csakhogy nincsen annyi túlzás, amennyit el ne használhatnánk, ingatta a fejét, átnyúlt felettem, és kinyitotta a kocsiajtót. Otthon voltam, megérkeztünk.

Üdvözlöm a feleséged!

Karl gázt adott, és elhajtott.

Attól a naptól fogva jobban figyeltem. Előadó vagyok, pontosabban csak voltam, és nem esik nehezemre a figyelem. A világ folyamatosan ellenünk munkál, s mi csak akkor maradhatunk talpon, ha úgy vigyázunk az egészségünkre, akár a pénzünkre. S mennyivel jobb emberek a betegek. A szegények nem jobb emberek, ők csak szegények. A betegekkel más a helyzet. Mennél betegebb az ember, annál jobb lesz. Ám amikor a beteg emberek szerencsés módon fölgyógyulnak, csakhamar rosszak lesznek újra, visszatérnek helytelen szokásaikhoz, káros szenvedélyeikhez. Nos, csakhamar fölfigyeltem a Karl fickójára. Vékony testű tag volt, izzadságvédő fejkötőben, ujjatlan, fehér trikóban futott, átvilágított testén az alkonyati fény. Ahogy elhaladt mellettem, belelihegett az arcomba, és könnyű, ellenséges illatot hurcolt magával. Karl figyelmeztetett, jól figyeljem meg, nem szokványos példány a hasonszőrűek közül. És én engedelmesen figyelni kezdtem, holott a figyelemnél kevesebb egészségtelenebb dolog van a világon. A figyelem butít, kiszolgáltatja a lelket, rosszabb, mint az alkohol vagy a kokain. Például amikor előadok, azokat utálom a legjobban, akik figyelnek rám. Tágra nyílt szem, révült bólogatás, csodálkozó egyetértés, milyen visszataszító az effajta magatartás! És micsoda hivalkodás, amikor jegyzetel is az ipse! Úgy bólogat, mintha értené, lassan körmöli a mondatot, s mint az ondó, elcsöppen közben a nyála. Ha előadok, az ilyesfajta hallgatóktól tüntetőleg elfordulok, és azokhoz szólok, akik unják, fáradtak, akik fütyülnek az egészre, akik megvetően és ellenségesen bámulnak vissza. Ő, ez a futó is olyan volt, mintha nem figyelne rám vagy akárki másra. Váratlanul jelent meg, olykor reggel, egészen korán, vagy alkonyati félhomályban, hallottam a trappolását, az ütemes lihegését, és már el is tűnt. Kámfor. Tömjénfüst. Mint a cirkuszi varázslás utáni rossz kályhafüst. De eltűnt, és ez a lényeg. Néhány napig szartam rá. Nem érdekelt a fickó. Az emberek futnak, tornatermekbe és uszodába járnak, mert az egészség fontos. Hétvégén kirándulnak, mert az egészség fontos. A férfiak gumióvszert és fogselymet használnak, a nők salátát rendelnek, spirált helyeznek a hüvelyükbe, mert az egészség fontos.

Amikor egy este a fickó újra elhaladt a házunk előtt, arra gondoltam, nyilván igen régen csinálja, talán évtizedek óta fut így, és nem csak az én házam körül, hanem egészen távoli utcák felé is elkerül. Öt napon át folyamatosan megjelent, jött, lihegett, elfutott, füst. Mit tagadjam, nyugtalanság fogott el. Eltűnt a sarkon, és én csóváltam a fejemet, s feltettem magamnak a kérdést, miért éppen itt, ezen a környéken, s főleg miért az én házam előtt közlekedik ez az ember?

Láttad?, kérdezte másnap este Karl a kocsijából kihajolva, mert nem sokkal lámpagyújtás után elgurult felénk.

Természetesen igen, válaszoltam.

Hiányzik?, kérdezte Karl.

Nem tudom, mondtam, és rossz volt ezt mondanom.

Miről adtál ma elő?, kérdezte Karl.

A katonáról, akinek Péter vágta le a fülét, mondtam.

Aha, bólintott Karl, miféle Péter?

Szent Péter, mondtam, levágta egy másik ember, egy katona fülét, hogy megvédje Jézust. Ez volt az első vérontás Jézus érdekében, egy fül, erről a fülről beszéltem a hallgatóságnak. Arról a katonáról, akit őrségbe osztottak be, majd kivezényeltek, akinek fogalma sem volt semmiről, és akinek levágták a fülét.

Hát csak vigyázzak, mert újra jön, váltott témát Karl, és megbőgette a motort.

Legyél nyugodt, Karl, mondtam, tudok vigyázni magamra.

Legközelebb róla is tarthatnál előadást, nevetett Karl, és elhajtott.

Nem is olyan valószerűtlen, mint ahogy gondolod, nevettem én is Karl után, pedig ő addigra már messze járt. Mélyre szívtam az émelyítő benzinszagot.

Este a kandalló, az üres kandalló mellett üldögéltem. Mindenféle járt az eszemben. Arra gondoltam, ez az alak futhatna a kerület határában terülő mezőn, lekocoghatna a folyóig, a töltés oldalában roskadozó sárga gátőrházig, amelytől nem messze egy fiatal lány megcsonkított tetemére lelt a gátőr, akiről kiderült, hogy ő maga is gyilkos, bár ennek a megcsonkított lánynak a halálához köze nem volt, ő csak rátalált, nem ő vágta le a lány füleit, orrát és a lábujjait, miután erőszakot tett rajta, csak megtalálta, ahogy ő mondta, egészségügyi séta közben, és a kihallgatáson ez lett a veszte, mert ellentmondásba keveredett, miután csakhamar kiásták a felesége hasonlóképpen kegyetlenül megcsonkított holttestét a gátőrház példásan gondozott veteményeséből, a felkarózott paradicsomok ágyása és a káposztafejek mellől, és a halottkémek döbbenten látták, hogy a gátőr szemetes zsákba csomagolt feleségének is le vannak vágva a fülei és a lábujjai, jóllehet később kiderült, a szerencsétlen asszonyt senki sem erőszakolta meg a halála előtt. Akárhogy is volt, kint, a városunk határában terülő mezőn, még ha háborús bombákat vagy meggyilkolt emberek tetemeit rejti is a föld, lényegesen egészségesebb a levegő. Ennek a belátásához nem kell előadónak lenni. Ha szántóföldön, mezőn, erdőkben fut, akkor nem látná őt, ezt a futót, jóformán senki sem. Talán egy-két mezei sétáló inthetne utána. Vagy nyílt terepen a traktorosok, igen, kik mindenféle gazdasági megfontolások végett szinte télen-nyáron kint tartózkodnak a mezőn, a traktorosok fölfigyelnének rá, mert ő elfutna a traktoruk mellett.

Bámultam a kandalló üres gyomrába. Jó volt, hogy nincs hideg, nem ég a tűz, nem kell fahasábokkal bíbelődni.

Viszont úgy sejtem, elmélkedtem tovább, a traktorosok nem szívelhetik, ha valaki a traktoruk körül szaladgál. Az egyik délvidéki utamon hallottam, amikor megálltam kávézni egy benzinkútnál, s éppenséggel egy traktoros magyarázta el, hogy a traktorosnak olyan a traktora, mint másnak a legjobb barátja. Olyan a traktor, mint egy feleség, a traktornak a traktorosok neveket szoktak adni, Charlie, Ivan, Maria vagy Arabella. Az a traktoros, akivel a déli utamon szóba elegyedtem a híg kávé és a másnapos szendvics mellett, azt bizonygatta, hogy az ő traktora szent. Úgy érti, kérdeztem, hogy nemcsak bírja a jóságot, de közvetíti is? Pontosan így érti, helyeselt boldogan a traktoros, ugyanis egyszer felborult vele, és ő, a traktoros meghalhatott volna, de csodával határos módon túlélte a balesetet, csak a jobb oldala zsibbad az eset óta, miközben a traktora gyakorlatilag teljesen tönkrement. De ő, mondta a traktoros, nem adta fel a reményt. Jó egy esztendő szívós és sokszor hiábavalónak tetsző munkájával sikerült újjávarázsolnia a gépet, pedig a vállalata olcsó kamatra kínált neki modernebb szériát, ám ő, ez a déli traktoros, visszautasított minden kecsegtető ajánlatot, és nem hiába tette, azóta gyorsabb és erősebb, sőt még kényelmesebb is a járgánya, mint új korában. A traktoros közelebb tolta széles, napsütötte arcát. És kevesebbet is fogyaszt, mondta jelentőségteljesen. Azóta, hogy megesett vele ez a szerencsétlenség, nem csak munkára használja a traktorát, folytatta. Gyakran minden különösebb cél nélkül elhajt vele egyik faluból a másikba. Kirándul a traktorával vagy bevásárol. És a gyerekeket is gyakran közel engedi, fejezte be a traktoros.

A piszkavassal a nem létező parazsak közé kapartam, és bólintottam, hát igen, a gyerekek, ők rendben vannak, a kis gézengúzok nem lehetnek elég fiatalok ahhoz, hogy traktorokkal és a működésükkel ismerkedjenek, de ki szereti, ha a képletes felesége vagy a személyes szentje körül liheg, futkározik egy idegen?! A traktorosokkal könnyen össze lehetne akasztani a bajuszt, kemény népség. Ha sikerülne is elkerülni egy traktort a futónak, esetleg a mezőőr kiáltana rá, hogy hé, jó uram, csak vigyázzon, arrafelé alattomos a talaj, és mutatná is, arra, míg a szem ellát, ingovány terül, amarra pedig végeláthatatlan bozótos, tüskék, szúrós ágak, kapaszkodó növényzet, illetve szar, rengeteg disznószar, tehénszar, bárányszar, még emberek szara is, és persze dögtemető, amarra meg kullancsos a fű, veszélyes kígyók, csúszómászók lapulnak a hasadékokban, akár az életre is veszélyes vérszívók szállnak sűrű felhőkben.

Nos, esetleg így lenne.

De sajnos ez a futó, akit egyre inkább a sajátomnak tekintettem, mint az a déli traktoros az ő traktorát, nem a mező zöldjében futott, nem a határ hűsében és kéklő párájában edzette a testét, hanem a mi utcánkban, a szomszéd utcában, meg a közeli téren, körözött a kerületben, eltrappolt az árokparti gesztenyefák, a platánsor és a városi múzeum előtt sorakozó hársak alatt, pillantást sem vetett az óriás reklámtáblákra, a buszmegállóban időző emberekre, csak futott, egyre csak futott, és amikor idáig jutottam a töprengésben és a megfigyelésben, mit tagadjam, megerősödött bennem a gyanú, hogy egyáltalán nem véletlen, hogy így cselekszik, hogy ő, ez a fáradtságot nem ismerő, ez a rögeszmésen visszatérő, örökmozgó férfi bemutatja nekünk a mozdulatait, a testét, és a teste keltette érzésekkel és gondolatokkal szembesít bennünket, leginkább persze engem, igen, mintegy kinyilvánítja nekem, hogyan kellene futnom, amennyiben hasonlóképpen a mozgásnak eme, ha nem is természetellenes, de emberi mértékkel mérve mégsem egészen természetes tevékenység gyakorlása mellett döntenék az egészségem vagy egyéb lelki vagy ideologikus megfontolások végett. Könnyen tettem a helyére a piszkavasat. Egy utolsó italt töltöttem, s indultam lefeküdni. Az éjszakában bagoly huhogott, aztán mintha futó léptek zaja verte volna fel az utca csöndjét. Nem, ez mégsem lehetséges. Mosolyogtam, mint aki jól bánt az elmúlt napjával, és lelkiismeret-furdalás nélkül térhet nyugovóra. A feleségem a hátán feküdt, szuszogott. Kezét összekulcsolta a melle fölött. Meg akartam érinteni az arcát, de visszahúztam a kezemet. És gyorsan elaludtam, mint akinek van miért felébredni.

Napokig gondolkodtam még hasonló teóriákon, végül egy szabad délutánon, mert azon a kedden délelőtt tartottam meg az előadásomat a kolonializmusról, mivel újabban nem a nő és a férfi kapcsolata, az öregség és a fiatalság vagy a rasszizmus számított különösképpen közönségcsalogató témának, hanem például a kolonializmus vagy az állatok kínzása, nos, ekkor, ezen a szabad és a munka nyűgétől nem befolyásolt délutánon kiálltam a kertkapuba, és vártam rá, mert szerettem volna kérdőre vonni őt, ezt az örökmozgó embert, hogy mégis miként gondolja. Mi a célja, ha vezérli valami konkrét célkitűzés egyáltalán? Egészséges akar maradni? A mozgásával lelkigyakorlatot végez, tisztulni akar, rosszat űz, salakot takarít? Amikor erre gondoltam, némi kajánság is elfogott, hiszen nincsen örök élet. Álltam a kapuban, múlt az idő, felhők habozták tele az eget, ő nem mutatkozott. Pedig ilyen tájban is szokott érkezni. Jön kora délután, fut, elfut, már csak a trappolást hallod, és az ideg rángását érzed a szájad sarkában, pedig nem is szóltál utána. De most elmaradt az én futóm. Hiába vártam egyre türelmetlenebbül, nem mutatkozott. Kérdezgettem a szomszédokat, ki hazafele igyekezett, mások a boltba vagy edzésre tartottak, ám ők se látták.

Talán ha elmennék, gondoltam, a sarokig. Ott, a sarkon állt egy terebélyes vadgesztenyefa. A fa alatt újságoskioszk és gyorsétkezde, hol gyakran magam is veszek ezt-azt, szendvicset, csokoládét, kolbászt, ahogy kedvem tartja. De ez az igazán közeli sarok is olyan valószerűtlenül távolinak tetszett most. Hiszen már az előadásról olyan nehezemre esett hazajönni. Tettem néhány lépést, szinte dühödt szenvedéllyel léptem néhányat, mert elég elindulni, mindig elkezdeni nehéz, de aztán páni rémület fogott el, hiszen ha az ember elmegy valahová, akkor vissza is kell térni, ha elmész, visszajössz, kivétel persze, ha a valaki szent vagy valami hasonló szerzet. A szentek elmennek, és nem térnek vissza. Azért szentek, mert nincsen visszatérés. Aki visszatér, újra sáros lesz. Vagy, nem is tudom, talán tévedek. Hiszen Jézus is visszajött, pedig elég sokat tettek azért, hogy többé ne térjen vissza oda, ahol ilyen csúnyán elbántak vele. Visszaléptem a kapumhoz, és a házba vánszorogtam.

Vacsora után felhívtam Karlt. A taxis barátom gyakran kikocsizik a kerületen túlra, a városi tó partjára vagy a folyó északi részéhez, egészen a teherkikötőig, néha a Dómba szállít utasokat a vasárnapi misére, sűrűn jár a köztemetőbe, sőt Karl elviszi a fuvart a gyárnegyeden túlra, egészen a barakkdzsungelig, pedig arrafelé elég veszélyes a magunkfajtának, akiknek legalább két bankkártya lapul a tárcájukban. Hiába hívtam Karlt, nem érdekelte az én futóm. Neki is megvolt a maga baja. Karlnak aznap fuvar közben halálozott el az utasa. Karl a Természettudományi Múzeum piros lámpájánál megállt, és hirtelenjében rádöbbent, hogy elfelejtette a címet. Hátrafordult, hogy megkérdezze az utasát. Hidegen csillogó szempár meredt vissza, egy eltátott száj sötét üregébe látott Karl, vércsík feketéllt alá az orrból, de nem jutott el a felsőajak húsáig, megalvadt félúton. Középkorú, őszülő, átlagos férfi, átlagos öltönyben, és holtan. De még hullának se volt különös, dörmögte Karl. Nem merészelt megállni, nem volt bátorsága igazolvány után kutakodni a tag zakójában, úgyhogy hajtott, összevissza furikázott a városban, miközben görcsösen igyekezett visszaemlékezni a címre. Jó egy óráig fuvarozta a tagot, miközben hallgatta a híreket, a választási híreket, a háborús híreket, a gazdasági híreket, a sporthíreket, s végre a meteorológiai hírek közben, talán, mert könnyű záporokat ígértek, és őt, Karlt, az eső mindig felidegesíti, eszébe jutott az átkozott cím. Felkiáltottam, és ököllel ütöttem a kormányt, dünnyögte. S valóban így lehetett, mert Karl nem szerette színezni a dolgokat. Karl tehát odahajtott, egy kertvárosi kerület volt a célja, de a szerényebb fajtából. Az utcákon tucatházak sorakoztak fából és pirosra festett téglából emelve, bukszusokkal, sövényekkel és törpefenyőkkel körbevéve. A madáretetőkből rigók lopkodták a szalonna bőrét, a kerti csap előtt nyugodtan ott hagyhatta a gazda az új fűnyíróját. Frissen nyírt fűszag illata szállt, és barkácsológépek berregése hallatszott mindenfelől. Az egyik házból szólt a himnusz, lebeg a függöny, el akar szabadulni, és a szól a himnusz. A postás mindig ugyanabban az időpontban fordul be a sarkon a furgonjával. Ide jött Karl az ő hullájával. Vékony, sápadt nő nyitott ajtót, pongyolában volt, a pongyolán nádas mintázata, sás és nád, és vízbe ugráló békák. Mezítelen talpával a másik lába vádliját masszírozta.

Tele volt a nő pongyolája kecskebékával, mondta Karl.

Karl nem látott még ilyen pongyolát, mondta, és a nő cigarettázott.

Asszonyom, mondta Karl, az utasom meghalt, de ide akart jönni, gondolom, Önhöz, és Karl az utcatáblára pillantott, onnan olvasta le a címet, nehogy eltévessze.

Hozzám?, kérdezte a nő, de nem vette ki a cigarettát a szájából, kócos volt, és tele volt a pongyolája békával.

Igen, ezt a címet mondta, bólintott Karl, miközben azt a békát nézte, amelyik a nő bal melléről készült átugrani a nő jobb mellére. Az asszony előrehajolt, a hátsó ülés felé pillantott, ahol a halott tag ült, már amennyiben, gondolom, tette hozzá Karl, a halottak tudnak ülni. A nő szemrebbenés nélkül lehelte be a kocsiba a füstöt. Aztán kifejezéstelenül fordult Karl felé, de mégis ezt mondta:

Magának fantasztikus barkója van.

Köszönöm, mondta Karl, elárulná, hölgyem, hogy kicsoda ez itt, kérdezte aztán.

Holm!, Holm!, kiáltott a nő, még mindig cigarettával a szájában, és Karl megesküdött volna, hogy a béka közben átugrott a jobb mellére. Át kellett ugrania, mert a béka már a nő jobb mellén volt. A bal mell dombja üres volt.

Mi van?, kérdezték odabentről.

Holm!, Holm!, mutatok valamit, kiabált a nő, és hamu hullt alá a cigarettájáról. Előjött ez a Holm, és Karl azt hitte, hogy káprázik a szeme, mert Holm kiköpött úgy nézett ki, mint az a halott tag a hátsó ülésen, mint két tojás, ahogy mondani szokták.

Holm is alaposan megnézte a halottat.

Na, bazdmeg, mondta aztán, majd Karlra bámult.

Mi a fasznak hozta ide?!

Ő akarta, válaszolta Karl, és érezte, hogy hidegebb lesz a kelleténél a gyomrában. Holm ugyanolyan volt, mint a kocsijában a halott tag, csakhogy ez a Holm élt.

Ő, mutatott hirtelen a nő a halott tagra, ő a férjem volt. De most, fordult aztán Holm felé, most ő a férjem. És nagyot cuppantott Holm borostás arcára.

Ne fecsegj, mert pofán váglak, mondta komoran a férfi, mire a nő csicseregve felnevetett.

És én most mit csináljak?!, kérdezte őszinte kíváncsisággal Karl.

Holm megvonta a vállát, vigye, ahová akarja.

De én nem akarom sehová se vinni, ellenkezett Karl, és érezte, hogy félni kezd. Izzadt. A tenyere ragacsos lett.

Holm lassan lejött a lépcsőn, egészen közel állt már Karlhoz.

Tűnjön el innen, vagy rendőrt hívok.

És a fuvardíj?!, kérdezte Karl, mert bármennyire is be volt szarva, a fuvardíjhoz minden körülmények között ragaszkodott. S közben elfelejtette leállítani az órát. Az óra a halott taggal még mindig ketyegett, úgyhogy, mondta nekem Karl, képzelhettem, mennyi volt a fuvardíj. De az a másik, az élő Holm mégis fizetett, szépen kisimogatta a tárcájából a papírpénzeket. A nő húzott egyet a pongyoláján, és különösebb izgalom nélkül ment fel a lépcsőn.

Hova vigyem?, kérdezte.

Ahová akarja, vonta meg a vállát, és bement a házba. Hallatszott, ahogy felcsavarja a rádiót, harsogni kezdett a zene.

Ahogy a feleségem mondta, szólt Holm, és az asszony után ment. Ahogy belépett a házba, csend lett, mert az a Holm, az élő, nyilván nyomban lehalkította a rádiót. Karlnak nem volt ellenére a csönd, mert Abba-számot sugárzott a rádió.

Karl kikocsizott a határba, gödröt ásott az ingovány szélén, volt ott béka és nád is dögivel, és szépen belefektette a tagot a gödörbe. Jó mélyre elásta, nem akart különösebb komplikációt. Karlnak nem volt ínyére kapcsolatba keveredni a rendőrséggel.

Így hát nem tudtam meg semmit az én elmaradt futómról. Rendben, gondoltam, tudomásul veszem, hogy a tag nem mindennap szaporázik el a házam előtt. Talán nem is fut mindennap. Vagy fut egy hónapon át rendszeresen, aztán nem fut valamennyi ideig, egy hétig, kettőig, nem tudom. Mert akkor pihen. Regenerálódik, összegezi a tapasztalatokat. Vagy beült egy taxiba, és meghalt. És most egy mocsár mélyén rohad. Vagy szerelmes lett, és abbahagyta a futást. Fogalmam sem volt, mi a fene van, és minek kell lennie. Csak azt tudtam, és ezt egyre erősebben tudtam, hogy mindinkább kedvem ellen való a mozgás legegyszerűbb formája is.

Így telt el egy hét, majd a következő reggelen kávésbögrével a kezemben álltam ki a kapuba. Olyan nyugtalanság fogott el, mint még soha. Lombozott a kertben, a ház előtt, egy almafám. Szép, takaros kis fa, s ahogy nézelődtem a kapuban, láttam, hogy remeg a fa ága. De csak az egyik ága remegett, mintha pillanatokkal előbb rebbent volna el róla valami madár. Szélcsend volt, az ág remegett. Lassan odamentem a fához, letörtem az ágat. Visszasétáltam a kapuba. Hátranéztem. Most egy másik ág remegett, letörtem azt is. Aztán már nem mertem a fára nézni. Nyilván ki kellene vágatni, de az is mennyi mozdulat.

Gyűlölet támadt bennem, ha valami mozdult a közelben, egy kéz, az enyém vagy az újságjáért hajló szomszédé, megrezzen az a semmi kis levél a tarkómnál, az arcomon simít végig a szél, mint egy hűsítő kendő, ám a mozdulat mégis a lelkemig hasít. Talán az én futóm okozza ezt a szenvedélyt, ahogy időközben elneveztem őt, azt mondtam, futó, az én futóm.

Az egész világ mozog, hullámzik a fű, recsegve dőlnek a szél ellen fák, az emberek kapkodnak, jönnek-mennek, izegnek és mozognak, egy kukoricapehely doboza itt esik le a közelemben, fellobban egy gyufaláng, mennyi mozgás van, ráadásul többnyire értelem és eredmény nélkül, megmozdul, nem is érti, miért, abbahagyja, újrakezdi. Mozog, hogy végül ne mozogjon.

A feleségem, ő is állandóan tesz-vesz. Ha azt mondom neki, üljön le egy pillanatra, megvonja a vállát, de engedelmesen leül, néz maga elé, mormog néhány szót, és csakhamar feláll, máris keres valami házimunkát, én pedig figyelem, hogyan mozog a keze, a fényes kézfeje, súrol, stoppol vagy törölget, s közben ide-oda mozdul a csípője, még az is mozog. Ahogy a melle remegett a blúza alatt, már az is zavart. Újabban úgy volt jó nekem, hogy nem mozgunk közben. Mondtam neki, a feleségemnek, ne mozogjunk. Egészen benne vagyok a testében, ő van felül, rám borul, mert neki így kényelmesebb, és szereti így, de én arra kérem, ne mozogjunk. Üljön szépen, nézzük egymást. Ha akarja, fogom közben az arcát vagy a mellét, óvatosan tartom őt, de nem mozdulok. Hogy ragyog a teste, ragyog, nem mozdul. Milyen szép, nem? Hát nem. Ő nem kedvelte így a dolgot, mozgás nélkül. Mintha csak várni lehetne, és aki igazán, feltétel nélkül várakozik, az mozdulatlan. De két szerelmeskedő ember relációjában ez nem lehetséges. Ő, a feleségem ilyenkor is mozogni szeretne, amit természetesen megértettem, mert akkor biztosan jobb neki, előretolja a csípőjét, majd visszahúzza, úgy tesz, mintha ki akarna emelkedni belőlem, majd még mélyebbre préseli az ölét, néha meg kört rajzolgat vele, mozog, rajzolgat, mozog. Eltátja a száját, és becsukja. Az ajkán fénylik a nyál, el akar csorranni. És ahogy lélegzik, ahogy egyre mélyebbre veszi a levegőt, a bőrén didergés fut át, még a bőre derengő felszíne is csupa mozgás, mozdulat. Nekem viszont akkor volt jobb, ha nem mozogtunk, és nem fizikálisan volt jobb, hanem, hogy úgy mondjam, lelki értelemben, mert mozgás közben ugyan én is többet tapasztaltam az érzékeim által, viszont ilyenkor nem éreztem a lelkemet.

Napok óta a lelkemre gondolok. De mégis nagyon fontos nekem a lélek, az én lelkem, ami összeköt ezzel a folyton változó világgal, és persze az életen túli titokzatos birodalommal, vagyis voltaképpen leginkább vele, a futóval. Arra is gondoltam, a lélek egy szó, amit nekem végre meg kellene tanulnom. A tanulás is mozgás, nem? A szavak túlnyomó részét egyszerűen és magától értetődően tanulják meg az emberek, ház, kutya, ölni, szeretni, megtanulod a szavakat, és a tudás azt jelenti, hogy a szó mozgatta jelentés és a te személyed kielégítően harmonikus viszonyba került egymással. Ha a ház, amit a saját kezeddel felépítettél, egy napon összedől, és te szörnyet halsz a romok alatt, vagy a kutya, amit a legjobb, tudományos kísérletekkel is igazoltan kitűnő ételekkel tápláltál, egy nap váratlanul a torkodnak ugrik és halálra mar, nos, mindez az általatok képviselt tudás közös és lehetséges része, vagyis semmi olyasmi nem történt, amely a ház szó vagy a kutya szó által jelölt dolgok lehetőségein túli ismeretekre mutatna.

De hogyan tanulod meg azt a szót, hogy lélek?! A tudás is mozog, sőt a tudás is folyamatosan mozgásban van,. De vajon a hit, az őszinte, feltétel nélküli hit mozog-e?! Azt mondod, lélek, jó, rendben, de micsoda emel fel, mi fog rád omlani, ha a hitre bízod magad, netán az ég?!

A házunk közelében ültem a kedvenc padomon, egy park kezdődött itt, egy jókora park, kőrisek és hársak, csoportban álló, fehér törzsű nyírfák, és néhány nyugalmas szobor. Igyekeztem mozdulatlanul ülni, még a kezemet se mozdítani, és a tekintetemet is csupán egyetlen pontra irányítani. Így változott meg az életem. Lemondtam néhány előadást. Aztán lemondtam minden megjelenést. Nem tartottam meg az előadást a római félfülű katonáról, a legújabb viharok, háborúk és baleseti krónikák statisztikáiról, de még azt az előadást sem tartottam meg, melynek témája az a legújabb tudományos felfedezés volt, miszerint az ásványvíz és a gyógyvíz hosszú távon káros az egészségre.

Dolgozik egy kolbászsütő az utca végén, a saroknál, a túloldalon, a metró lejárata mellett, gyakran ő is mozdulatlanul áll, a mellkasa előtt fonja karba a kezét. Akkor mozdul csak, ha a vevő valamelyik kolbászra mutat. Elveszi a kolbászt, a hurkát, paradicsommártást vagy mustárt fröccsent rá, a vevőnek átnyújtja, a neki járó pénzt elrakja, és újra összefonja a karját. Arra gondoltam, ez az ember, ez a dolgos kolbászsütő a túloldalon, boldog. Csak a boldog emberek viselkedése lehet ilyen magától értetődően természetes. A boldog emberek bírnak azzal a képességgel, hogy a mozdulatok rettenetes kavalkádjából minden feleslegességet kiiktassanak A kell bár nem győzi le, de meggyőzi a lehetségest. Arra gondoltam, a boldogság az, ha nincs felesleges mozdulat, ha egyetlen rezdülést, egyetlen finom elhajlást sem érzel hiábavalónak.

Betértem néhány napja a közeli templomba. S ahogy bámultam a falakat, őrjítő nyugtalanság fogott el a rengeteg mozdulattól, az evangéliumi jelenetek pompázatos sokaságától, hogy szenvedtek a szentek, haldokoltak, sírtak, gyászoltak vagy tanítottak, beszéltek, az ég felé sikoltottak, vagy fájdalomtól eltorzult arccal a testükön megnyíló sebre mutattak. Angyalok fújták a harsonákat, s a templomi szobrok ugrásra készen álltak, mint a vadállatok. A félhomályban gyertyák lángjai inogtak, mint az elbukottak lelkei. Tömény dohszag terjengett a fapadok között. És nyomasztó csend volt, olyan elviselhetetlenül nagy csend, és mégis olyan sok mozgás, akarat, vágy, reménykedés és félelem harcolt a festett falakon egymással, hogy csakhamar ki kellett menekülnöm. Szólni lett volna a leggyalázatosabb. Egy oldalajtón keresztül léphetett ki a pap, utánam szólt. Azt hittem, igen, az első pillanatban azt hittem, maga az Úr szólít, de csak egy nyílt arcú, komoly férfi állt mögöttem, fekete volt a reverendája.

Nem, atyám, mondtam neki, a léleknek biztosan nem építenek templomot.

Nem, atyám, Isten nincs, mert ha lenne, mozogna ő is. A mozdulatlan Isten viszont nem isten.

Mi többet adunk, mint amennyit még elbírsz, de azért gyere el máskor is, fiam, válaszolta a pap.

Még mindig a túloldalt figyeltem a padomon. Innen is hallottam a kolbászzsír sercegését. Felálltam, tehát én is megmozdultam, mert olykor nincs más megoldás, engedményeket kell tenni. Átballagtam a kolbászsütőhöz, átmentem hozzá, és ő csak állt kart karba fonva, míg alant sercegtek a hurkák és a kolbászok. Álltam vele szemközt, nem szóltam. Ő sem mozdult, nézett. Mintha fekete kőből faragták volna az arcát, széles állkapocs, olyan arc, amelyen minden durva, a szem sötét, hatalmas árka, a húsos fül, a vastag szemöldök, de még az állát borító borosták is a vadság és a mértéktelenség jegyében feketéllettek. Nem mozdult, és ez igen jó volt, mintha valami fontosról tudósított volna. Nem szólíthatod meg, anélkül is hallod, mit üzen. Sercegett előttünk az olaj pokla, a kolbászok héja felszakadt, s a bőr alól sziszegve pukkant ki a gáz, jöttek-mentek körülöttünk, aztán egy fickó a hátam mögött megállt, hogy kolbászt vagy virslit kérjen, várt türelmesen a sorára, de én nem mozdultam, és a kolbászsütő sem mozdult, és ez az egész olyan volt, hogy végül könnybe lábadt a szemem, amit kissé szégyelltem, de mégis szólnom kellett végül.

Köszönöm, uram, mondtam neki, köszönöm.

Nem válaszolt, nem mondta, hogy szívesen, és ez elviselhetetlenül jólesett. És nekem volt még egy kérdésem is. Őszintén szólva nem szívesen mondtam ki, mert a kérdés is többnyire a feleslegességek utálatos birodalmát gyarapítja, kérdezel valamit, mire a másiknak, annak, akit megszólítottál, meg kell mozdulnia, gondterhelten dörzsöli a homlokát, és válaszol, de a kérdező ember úgy se jobbra indul, ha a másik balra mutat, és nem fogja levenni, ha arra kérik, hanem éppenséggel felveszi, nem összeadja, hanem kivonja, és így tovább. Az ember nem azért kérdez, hogy amit nem tud, megtudhassa, hanem azért kérdez, hogy megbizonyosodjon, s egyúttal meg is nyugodjon, hogy a másik ugyanúgy nem tudja, ahogyan ő sem tudja. Kész összeesküvés.

Azt kérdeztem a kolbászsütőtől, látta-e ő is a futót, és ha igen, mit szól hozzá. Esetleg vásárolt-e már nála hurkát. Vagy kolbászt.

De a kolbászsütő nem nyitotta ki a száját.

Jól van, gondoltam, ennek így kell lennie. Teljesen mindegy, látta-e vagy sem, adott-e neki virslit vagy nem. Az a lényeg, hogy ez a kolbászsütő nem mozdult.

Azt a kolbászt kérem, szólt végül a fickó, aki mögöttem állt, türelmetlenül csapott közénk a hangja, miközben rámutatott egy átsült kolbászra, és kérek még, mondta, egy szelet kenyeret, és kérek egy uborkát, azt, mutatta, meg szalvétát, tette hozzá. Bólintott, nyilván elégedett volt, hogy végre mindent elmondhatott. Elegáns fiatalember volt, banki alkalmazott. Ismertem, az én bankomban dolgozott. Sokszor adott nekem pénzt, mint ahogy én is adtam neki. Egész nap mozog a pénz az ujjai között, fel s alá járnak a tízezresek, a betétek, a váltók és a szerződések, és most, ebédidő lévén, sült kolbászt szeretne enni. Ám a kolbászsütő nem mozdult. Karja a melle előtt keresztbefonva, az arca, mint a kő, nem is pillantott ránk. Nézett üvegesen, nem mozdult. A fiatalember arcát elöntötte a megalázottság pírja, dadogni kezdett, azt a kolbászt kérem szépen, azt, elveszetten mutogatott. Úgy bámult a kolbászsütőre, mintha az megsértette volna, ho-lott a férfi továbbra sem mozdult. Komoly döntés születhetett, gondoltam, mert a kolbászok lassan megfeketedtek, az odaégő hús kesernyés felhője szétáradt a környéken. Nem lepett meg, hogy végül felrobbant a sütő. Szétcsapott az olaj, mint valami forró szökőkút, égni kezdett a kolbászsütő fehér köténye, lángra kapott az ember. Mennyire másképpen ég egy ember, mint, mondjuk, a fa. A házak, az autók és a fák hangosan égnek, recsegnek, ropognak, sírnak. Egy ember csendesen ég. A világ elcsendesül, amikor egy ember lángra kap, és, ráadásul, a kolbászsütő nem is kapálódzott, nem igyekezett eloltani magán a lángokat, csak állt, s ha nem félnék a szótól, azt mondhatnám, úgy állt, akár egy próféta. Gyorsan eloltották a kolbászsütőt. Közben engem megtaszítottak. A földre zuhantam, sokáig nem mozdultam, aztán valaki, talán egy orvos fölém hajolt, fáj-e valahol, kérdezte, és nekem válaszolnom, sőt intenem is kellett, hogy semmi baj, és felálltam, leporoltam magam, s hazaindultam volna. Ám abban a pillanatban, ahogy hordágyra emelték az összeégett, még mindig nem mozduló kolbászsütőt, megjelent az én futóm.

Elfutott a földön heverő kolbászsütő mellett, rá is pillantott, ezt tisztán láttam, rápillantott, de nem állt meg. Így történt. Hazamentem. A feleségem már várt, ő nyitott ajtót. Kicsit hallgatott, megvárta, míg leülök a konyhában, és azt kérdezte, mi baj.

Nincsen baj, mondtam.

Azt mondta erre a feleségem, nagyon nagy baj van. Csak rám kell néznie, hogy lássa, mekkora a baj.

Mert mit lát, kérdeztem.

Semmit, mondta a feleségem.

Akkor jó, bólintottam, és őszintén örültem.

Másnap nagyon korán reggel álltam ki a kapuba. Felhőtlen volt az ég, derengett kelet felől. A madár ébred először, aztán nyomban a harmat. Csillogni kezd a világ, a reménykedésbe öli minden dühét az élet. Figyeltem, hogy kezd a környék mozogni, hogy támad fel és árad szét a fény, ragyog a levelek hasán a víz, madarak ugrálnak és kaparásznak a bokrok alján, megérkezik az első kutyasétáltató, autó kezd berregni, spaletták nyílnak, csapódnak, postás kerekezik, és aztán a feldübörgő iskolabusz.

És aztán jött ő is.

Felém futott.

És elé álltam, és felkiáltottam.

Mondja, miért csinálja, miért nem áll meg, miért?!

Bevallom teátrális voltam, nevetséges és szánalmas, mert hogyan is gondolhattam, hogy megáll, hogy olyan kérdésre, melyet nyilván megszámlálhatatlanul sokszor feltettek neki, majd éppen nekem fog válaszolni. Ügyesen kikerült, s meg kell vallanom, valóban jól csinálta, a járdáról le nem lépve, engem mégsem érintve, elegánsan és tapintatosan.

Meddig fut?, kiáltottam utána.

Meddig csinálja még?

S amikor éppen befordult volna a sarkon, dühösen azt ordítottam, hát akkor jó utat, barátom, mire ő megcsúszott egy pillanatra, de nyomban visszanyerte az egyensúlyát.

De így sem válaszolt.

Természetesen volt nekem is Bibliám, mert kinek nincsen Bibliája a mai világban. Manapság nem csak a hotelszobákban van Biblia, de néhány kocsmában is, ki van írva, hogy cigarettázni tilos, és a tábla alatt ott hever a Biblia. Vagy a munkahelyeken, újabban már egyes munkahelyeken a padok, az íróasztalok fiókjában kötelező kellék, és ha valaki munka közben, teszem azt, Bibliát olvas, azt nem ildomos megbüntetni.

Karl cigarettával a szájában magyarázta, hogy minden azon múlik, mit akarunk ettől az egésztől. Az életünktől, kérdeztem. Igen, bólintott Karl füstölve, mit akarunk az életünktől, ez a kérdés, majd így válaszolt, ő csupán jól akarja magát érezni. Nem akarja, hogy levágják a fülét vagy az orrát, és megerőszakolják, hogy különösképpen tiszteljék vagy szeressék, nem akar gátőr vagy traktoros lenni, sem pedig tudós, nem akar szeretőket, lényegesen több pénzt, nem akar több hitet és reményt, csak jól akarja magát érezni. Nem akarja, hogy a feleségének jobb vagy rosszabb legyen, csak jól akarja magát érezni. És ez azt is jelenti, hogy nem akarja magát rosszul érezni.

Ennyi az egész, ő ezt akarja, mondta Karl, és eldobta a csikket.

Az idő úgyis eltelik velünk, hát miközben telik, érezze magát jól.

Ez egy program, Karl?, kérdeztem.

Ez, kérlek, ez egy program, válaszolta Karl.

A program könnyen elromolhat, válaszoltam.

Nem, mosolygott Karl, a legfontosabb tényezőket, amelyek a kedélyünk állapotáért felelnek, ki lehet követelni, de helyes érveket kell használni. Nem adnak oda mindent, amit megkaphatnánk, és ami, jegyezte meg Karl, egyébként járna is. Mint a hadseregnél, vagy a hegyi mentőknél, van egy túlélőcsomag, benne néhány alapdolog, azt odaadják, és némelyek ezzel a kis csomaggal is elboldogulnak, ezzel élik végig az életüket, ám, mondta Karl, vannak dolgok, amiket ki lehet követelni.

És ebben a csomagban nincsen benne a lélek, mondtam.

Nem akarlak elszomorítani, mondta Karl, de tényleg nincs benne.

Jó, gondoltam aztán, és gyorsan elmentem a bankomba, mert a feleségemnek pénz kellett. Nem vagyok igazságos, ha azt állítom, nekem már nem volt szükségem némi pénzre. Ragyogott az épület, a nők szépek voltak, ápoltak. Megálltam a terem közepén, és hirtelen megszólaltam. Azt mondtam fennhangon, hölgyeim és uraim, nagyon kérem, figyeljenek rám. És mindenki rám figyelt, jóllehet, a biztonsági őr nyomban elővette a fegyverét.

Csak annyit kérek Önöktől, folytattam, néhány pillanatra hagyják abba azt, amit éppen tesznek. Annyit kérek Önöktől, ne mozogjanak, engedjék le a kezüket, állítsák meg a gondolataikat. Én nem akarok semmi rendellenest, rabolni főképpen nem, mosolyogtam, csak annyit kérek, ha ez megoldható, hogy ne mozduljanak néhány másodpercig. És aztán lehet, hogy jobb lesz, tettem hozzá.

Csend lett.

Gondolják végig, bólintottam, önök számokkal dolgoznak, fontos műveleteket végeznek, miközben a mozgásuk eltakarhat valami fontosabb mozdulatlanságot.

Néhány nap után hazamehettem a rendőrségről. Ültem a zárkában, csak ülsz, olyan vagy, mint egy tudós madár, és aztán kiengednek a kalitkából. És nem tudsz semmit, s a második lombba belehalsz. Ballagtam haza, s egyszeriben meg kellett állnom. Mehettem volna tovább, de csak álltam, mint egy útjelző tábla, és jó volt. Figyeltem, mi történik. Semmi különös nem történt, egy kereszteződés, rohanó autók, siető emberek feszült arckifejezéssel, ó, annyira ismerem ezt. Csak álltam. Egyszerre szorosan mellém állt egy idősebb férfi, és megfogta a kezem. Nem szólt. Csak fogta a kezem egy ideig, nem is nézett rám, idővel aztán elment. Elengedte a kezem, és elment. Nem is tudom, fél órába biztosan beletelt, hogy újra el tudtam indulni.

A közeli sarkon fiatal lány szólt rám egy választási pult mögül. Szőke volt, hegyes orrú, elszánt, mint akinek még húsz porszívón kell túladnia aznap, különben a főnöke ordít vele egy lepukkant irodában. Azt mondta ez a lány, vagyis inkább felszólított, hogy írjam alá, és egy papírra, annak hosszú, tekergő ívére mutatott, amelyen már rengeteg odajegyzett név sorakozott, olyanok voltak a nevek, mint a bogarak, és mintha mind mozgott volna.

Kérdeztem, mit írjak alá, de csak hogy húzzam az időt.

A háború ellen gyűjt aláírásokat, szólt a lány, bosszúsan megrázta a fejét, szinte félrecsapta a tincseit, hadaró fejhangon arra kért, írjam alá, hogy tiltakozom. Hiszen én is tiltakozom, efelől kétsége sem lehet, fűzte hozzá fáradtan. Arra gondoltam, vajon melyik háborúra célozhat ez a lány, több háború is zajlott egyidejűleg a világon, egyik szörnyűbb volt, mint a másik, az egyiknek néhány hónapja vége lett, de még mindig találtak tömegsírokat a vadonban, és a pusztaságban kóborló árva gyerekre bukkant a vöröskereszt, a másik háború pedig még csak holnap kezdődik el, máris elszántan készülődnek a vérengzésre. Megkérdeztem a lányt, éppenséggel melyik háborúra gondol.

A lány némi ingerült türelmetlenséggel a hangjában nevezte meg azt a háborút, amelyik ellen nekem tiltakoznom kellett volna. Mit tagadjam, valóban igazságtalan háború volt, semmi kétségem nem volt efelől, borzasztó háború volt, kegyetlen és embertelen. Feleslegesen és hiába ontottak emberi vért ebben a háborúban, kétségtelenül.

Csak alá kell írni, mosolygott a lány. Oda kell írni a nevemet, hogy nem akarom azt a háborút, tiltakozom ellene, és egyúttal kijelentem, hogy igazságtalan, és aztán bámult rám, mint egy félkegyelműre.

Nos, mondtam végül, nem tudom, hogy aláírom-e.

Ő csak annyit kér, emelte meg a hangját a lány, és közben elpirult, hogy nyilvánítsam ki a személyes akaratomat, hogy ez a háború ne legyen. Ennyi az egész.

És akkor nem lesz ez a háború?, kérdeztem, hogy csak az időt húzzam, mert tudtam, nem csak idétlen a kérdés, de rosszhiszemű is.

Ez természetesen nem tőlünk függ, szólt a lány szinte csikorogva, majd felfigyeltem arra, hogy az eszébe jut valami. A sarok felé pillantott, ahol az idős férfival időztem az előbb.

Jobb, ha tudom, mondta a lány, hogy ebbe a háborúba a buzikat is elviszik. És nem csak az a helyzet, folytatta, hogy a háború embertelen, hogy öregeket, várandós anyákat, gyerekeket pusztít el, hogy milliókat tesz földönfutóvá, soha nem gyógyuló sebeket okoz családok ezreinek, hogy rombolja a környezetet, az élővilágot, de gondoljak bele, ebben a háborúban a buziknak is ölni kell, ráadásul az is előfordulhat, hogy éppen buzik ölnek buzikat, tehát jobb, ha aláírom.

Úgyhogy nyugodjak csak meg, és írjam alá, hajolt közelebb, mintha ideges lettem volna. Pedig nem voltam ideges.

Nem írom alá, tűnődtem, nem tehetem.

Maga rasszista?!, kérdezte hirtelen előrehajolva a lány. Kellemes volt az illata. Talán, nem tudom, talán jó lett volna megfogni a mellét. Mert ha maga rasszista, folytatta a lány, akkor is aláírhatná, hiszen egy ilyen háborúban, melyről persze leginkább a rasszisták tehetnek, a rasszistáknak éppúgy ölni kell, és éppenséggel, ha tudni akarom, és ha nem félek belegondolni a dologba, a rasszisták is ölnek rasszistákat.

Nem válaszoltam.

A lány tüntetőleg elfordult. Akkor valaki megérintett. A feleségem állt mellettem. Könnyes volt a szeme.

Mit csinálsz itt?!, kérdezte, és kimondta a nevemet. És az olyan volt, mintha egy irgalmatlan, nyers erő visszahozott volna az életbe, a saját életem szörnyű, kilátástalan káoszába. Mert tudjam csak meg, hogy van nevem. Mozgatják, kimondják, leírják, vagy nem írják le, de van. De csak egy pillanat volt az egész. Mozgás volt. Valami láthatatlan test megmozgatta a nevemet, aztán elengedte.

Aztán a feleségem hazavitt engem.

Karl kocsija állt a ház előtt. Topogott, cigarettázott a barátom, türelmetlenül várt rám. Karl nyomban karon ragadott, elrabolt a feleségemtől, aki nem ellenkezett. Nézett utánunk, láttam, ahogy elfordultunk a sarkon. Talán megkönnyebbült.

Gyere, mondta idegesen Karl, gyere, történt valami.

Karl útközben rágta a szája szélét, húsos ujjával dobolt a bőrrel bevont, békebeli kormányon. Néha a koszos visszapillantóba nézett, követnek-e bennünket. Alig volt forgalom, üresen nyújtóztak az utcák, szállt a por. Valahol háború volt, mi pedig a városon túlra, az ingoványos felé tartottunk. A határban traktorok és munkagépek dolgoztak. Láttunk néhány párt is meg turistákat is. Karl végül leállította az autót, és intett, kövessem. Egy fűzfa alatt volt a sír, a fűzfák bírják a vizet, ott volt a sír, domborodott, annak a halott tagnak a sírja, aki Karl autójában lehelte ki a lelkét, és aki nem kellett a nőnek, akinek a pongyoláján békák ugráltak.

Karl bámulta a mocskos, gazos földet.

Szerintem él, mondta, és leült.

Nem, ez lehetetlen, mondtam. Karl ekkor ásni kezdett. S úgy két óra múlva hallottam a csalódott sóhajt, mely halk szitkozódásba fulladt.

Tényleg nem él, mondta Karl. Csupa sár volt az arca, sár és mocsok, a keze vérzett.

Azt kérdeztem, vállalna-e még egy fuvart.

Most?, kérdezte.

Most, mondtam.

Kit kellene fuvarozni?, kérdezte.

Természetesen engem, válaszoltam.

És összeszedtem minden erőmet, Karl segített is, és visszamentünk a kocsihoz. Karl segített beülni hátra. Lehunytam a szememet. Aztán kinyitottam. Mit tagadjam, jólesett, vagy inkább kedvemre való volt Karl mélységes csalódottsága. Hogyan is gondolhatta?! Különben pedig így van ez. Ha a másik nem találja meg a számítását, mi megnyugszunk. Igazából megnyugtató dolog a többiek nyűge, baja, szenvedése. Karl hátrafordult.

Nos?

Keresd meg a futót, mondtam.

Karl gázt adott, indult. Nagyot huppant a kocsi, éreztem a benzinszagot.

És ha megtaláljuk, mi legyen?, kérdezte Karl.

Üsd el, mondtam, és soha többé nem nyitottam ki a szemem.