Meglepő, de nem példa nélküli a karácsonyi eseményeket a húsvét távlatából értelmezni, azaz a születés örömét a már akkor fenyegető halál perspektívájába helyezni. Ám az a vigasz nélkül is beletörődő, a legmélyebb fájdalomról is méltósággal beszélő, nyugodt, nyelvében viszont egészen egyedi költészet, melyet Borbély Szilárd a 2004-es Halotti Pompa című kötetében létrehozott, és amelyet az előttünk lévő könyvében az előbbihez szorosan kapcsolódva továbbgondol, minden elemében újdonságnak számít. A Halotti Pompa három Karácsonyi szekvenciája közvetlenül, a kötetnek a halálról, a bűnről, a szenvedésről és az ítéletről való tudása közvetetten előlegezte az új könyvet, mely egy betlehemes játék keretei között írja újra a korábban felszínre tört problémákat.

A Míg alszik szívünk Jézuskája, alcíme szerint, betlehemes misztérium(játék), de mint a szerző a könyvvégi jegyzetekben maga is jelzi, ez a műfaj – eddig legalábbis úgy tudtuk – nem létezik. A szöveg különlegessége abban áll, hogy a történeti betlehemesekhez hasonló felépítésű drámát (melynek főbb részei: a szálláskeresés, a pásztorok és a három király érkezése, illetve Heródes katonáinak megjelenése) önálló versek, népi énekek, imádságok és régi egyházi dalok szakítják meg, melyek a könyvet a mindig szakrális tartalmú misztériumokhoz közelítik, miközben a betlehemes játék Borbély által követett, a bibliai történettől elszakadó hagyománya már a tizennyolcadik századtól profánnak, templomban nem előadhatónak számított. Borbély tehát egy kultikus tartalmú profán és több liturgikus műfajt kever. De a darabnak vannak egyéb, a hagyománytól lényegesen eltérő megoldásai is. Így például az, hogy tizenöt “stációra” van felosztva, ami egyrészt egy újabb műfaj, a passiójáték emlékezetét aktiválja, másrészt rögtön az alapkonfliktusra irányítja a figyelmet: Jézus születésének története csak halálának perspektívájából ünnepelhető, hiszen ő azért születik, hogy halálával “elvegye a világ bűneit”, hogy szenvedésével magára vegye a világ szenvedését, azaz megváltást hozzon. A szöveg nagyon következetesen rendelődik alá ennek az egybetartozásnak, és számtalanszor emlékeztet a születés tragikumára, azaz a halálra szántság mindenkire érvényes törvényszerűségére.

Ezért válhat a szöveg különösen fontos szereplőjévé a viccelődő, kedveskedő Halálka, Jézus halála. Szerepe szerint azért jelenik meg már a jászolnál, mert Jézust a keresztre szánja a sorsa, azaz nem halhat meg korábban, így ő, Halálka védi többek között Heródes katonáitól, és kíséri egészen a Golgotáig. A sorszerűséget, az előre programozott szenvedéstörténetet azonban a többi szereplő is felismeri: “Mária: S a szögben, mely átveri? / s a lándzsában, mely átdöfi? / Gáborka: Mindenben a Szent lakik!” (107.) A kártyáknak ez a meglepő, de épp logikája miatt hátborzongató leosztása egyébként a 2004-es kötetben is megjelent, például az igencsak felértékelődött első Karácsonyi szekvenciában:

A vers egyszerű formájával, gyerekdalra emlékeztető ritmusával és horrorisztikus képeivel ér célt, és sűríti mindazt, amit a betlehemes játék száz oldalon keresztül árnyal. Borbély Szilárd azonban még tovább megy, amikor közvetve, a nyelvvel játszva azt mondja: (mindnyájan) Isten kezében vagyunk – mintha mi lennénk azok a szögek, melyek átlyuggatják már a csecsemő Jézus kezét.

A “halotti pompa” szintagma is csak addig érződik oximoronnak, míg Borbély azzal, hogy a barokk vallási kontextusba helyezi az ugyancsak a barokk költészetből táplálkozó szövegeit, feloldja a kötetcímben rejlő ellentmondást. Hiszen a barokk kor keresztényei számára az emberi lét semmiség a metafizikai távlatokhoz, Isten létezéséhez és az örök élet ígéretéhez képest, ezért a halál jóformán ünnepi eseménnyé, az örök életbe való átlépés pillanatává válik. A dráma kérdései voltaképp innen indulnak, de messzire jutnak: ha ez így van, hogyan lehet bármilyen halál, köztük Jézus halála tragikus esemény? Hogyan lehetnek Jézusnak a bűnt évezredeken átnyúlóan magukon viselő “gyilkosai”? Miért sújtja átok az őt “eláruló” Júdást? Ha a történet forgatókönyvszerűen játszódik le, lehet-e egyáltalán valódi tragikuma?

A történet egyik főszereplőjévé növő Halálka tehát – akinek ez a kedveskedő, becézgető, gyermeki elnevezése is beszédes – tulajdonképpen pozitív szereplő, az üdvtörténet egyik katalizátora. Ő és az alvó, a történet végén sem felébredő Jézuska áll a szöveg központjában. Ennek azonban az a következménye, hogy úgy hat, már születésekor halott ez az alvó Isten, hiszen cselekvőképtelen, passzív, és amíg fel nem ébred, az akaratán kívül történnek az események. Ráadásul Borbély most is – mint a korábbi köteteiben – igencsak pesszimista: az ébredés csak ígéret, az ígéret talán csak illúzió. Egyedül a várakozók és a várakozók reménykedve viselt fájdalma valódi. Sőt a kép lehet még sötétebb is. Mivel a szövegben, mint már említettük, a születés mellett a passió is jelen van, az ébredés elmaradása akár a feltámadás elmaradásaként is érthető. És ez talán még az előbbinél is élesebb következtetés. Hiszen nyilvánvaló, hogy a keresztény hit sarokpontja Jézus feltámadása/feltámasztása, és ha ez nincs, nincs mennyország, nincs az örök élet ígérete, nincs az emberi test és lélek feltámasztása sem. És akkor mindegy, teszi hozzá a szöveg, hogy valaki gyilkosság áldozataként vagy gyilkosként kerül a sírba. Nem véletlen, hogy a Halotti Pompa első részének alcíme Nagyheti szekvenciák volt, és az ottani versek csak nagypéntekig, a halál bizonyosságáig jutottak el, a húsvét, azaz a feltámadás hitéig már nem. A mostani könyvben ezért értelmeződhet Betlehem a nagypéntekig tartó út első lépéseként, ezért történhet, hogy a három király – akik egyébként a három ősatya, Ábrahám, Izsák és Jákob képében jelennek meg – az ajándékok mellett Jézus halálának jóslatával érkezik. Látható tehát, hogy bár a betlehemes játék eredetileg a megváltottság örömére emlékeztet, a Míg alszik… szereplőinek már csak az elmaradó megváltás valósága marad. Erre utal már a cím is: alszik a szív Jézusa, és a helyén csak álságos, érdekekkel átszőtt szeretet, az egymás iránti bizalmatlanság, illetve az énekes-jelmezes játékok, a pályaudvarokon és a bevásárlóközpontokban felállított, hivalkodó karácsonyfák vannak. Ahogy az is a kiüresedő karácsony jele, hogy efféle betlehemes játékokkal kellett felhívni a figyelmet: bárki lehet az Isten fia, akár a legszegényebb, éjszakai szállásnak az istállót örömmel elfogadó ember is.

Némiképp mélyíti a problémát, hogy a dráma szüntelenül emlékeztet Jézus zsidó voltára: “Ő Jósua. Mondják mások / Jézusnak is.” (108.) Mintha mindezzel kompromisszumot ajánlana a szöveg a Messiást váróknak és a Megváltó eljöttében hívőknek: Jézus a Krisztus, jelen van, megszületett, eljött, de még nem váltotta meg a világot. Ez a kettősség figyelhető meg egyébként abban is, hogy Mária, azaz Mirjam szelíden, anyai szeretettel hisz a fiában, viszont József, aki itt Reb József, illetve Jóska néven szerepel, kételkedik, és némi ödipális féltékenységgel utasítja el a pásztorok és a három király által hozott hírt. Petri György Apokrif című, a körülötte keltett botrányok miatt is emlékezetes versének József-alakja idéződik fel egy-egy jelenetben, miszerint nem könnyű egy családfőnek elviselni, hogy a felesége szűzen fiút szül, ráadásul Istentől: “Hogy lenne már pátriárka, / én vagyok az édesapja.” (70.)

A betlehemes játékok, minden kultikus tartalmuk ellenére, inkább a népies vallásosság körébe tartoznak, azaz inkább néprajzi és irodalmi, mint vallástörténeti vizsgálatok tárgyát képezhetik. Viszont jól ismertek, és ez lehetőséget kínál arra is, hogy egy mai szerző a közhelyes fordulatokkal, a kötelező panelekkel eljátsszon, és azokat ellenpontozva hozzon létre új nyelvi és teológiai vagy kvázi-teológiai problémákat. A betlehemes mint forma tehát több szempontból is jó választás volt, jelentősen segíti Borbély költői eszközeinek hatékony működtetését. A szerző korábbi hét kötetére is jellemző ugyanis, hogy minden elemében átgondolt, gondosan megszerkesztett, egységes könyvek, melyekben a nagyforma ötlete alá rendelődtek az egyes, közel azonos színvonalú szövegek. Most ez nem is kérdéses, a verselés, a rímtechnika, a közbeiktatott újabb szekvenciák, a népies dalok (például: “A kis Jézus aranyalma” stb.) mind-mind a mű előrehaladását és egységét szolgálják. Ugyanúgy, ahogy a liturgikusan emelkedett és a hétköznapian profán nyelv keverése, mely helyenként páratlanul szép, mégis kedélyes és nyitott szöveget hoz létre, melyet olvasni és – ahogy elképzelem – hallgatni is rendkívüli élmény. Borbély rég eltűnt műfajokat keres elő és szólaltat meg, de ahol archaizál, ott is mai, friss és ötletes. Hideg fejjel fogalmaz, finom megoldásokat talál, és bár lenne alkalma, sohasem ragadtatja el magát. Nem emeli a hangját, nem lesz dagályos, nem rendül meg, holott olyan kérdésekről ír, amelyekbe, hogy úgy mondjam, más belehalt már.

A Halotti Pompa liturgikus jellege nem kíván külön magyarázatot, de a betlehemes játék mai, profanizálódott formája is közösséget feltételez, mely birtokában van a bibliai történet alapinformációinak, a halál pompáját és rettenetét igazoló érveknek. A dráma betétdalaiként is megjelenő szekvenciák maguk is ennek az egyházi örökségnek a részei, úgy is, mint a középkori költészetek legelső és legfontosabb formái, melyekből például a szótagszámláló, néhány strófás, egyszerű versformák, a rímes, bonyolultabb szerkezetű himnuszok és az egyes szövegrészeket többször megismétlő, de az ismétlések során módosító, felelgetős, később világi versstruktúrák is kialakultak. Ha tehát a Halotti Pompa a halott anya emlékműve, a Míg alszik szívünk Jézuskája ennek az emlékműnek egy újabb dísze, mely egyértelműbbé teszi, hogy a krisztusi szenvedés minden emberi fájdalom előképe, ahogy minden gonoszság is ide vezethető vissza: a szállást kérőkre az ajtót rácsapó halandók önzésére, a szolidaritás hiányára, az öntudatlan szenvedélyek csábítására. Ahogy az is alapbelátása a szövegnek, hogy minden emberben Krisztus hal meg, de Krisztus sem támadhat fel, ha nincsen feltámadás. Egyik Borbély-könyv sem mondja azonban azt, hogy van.

Borbély Szilárd szövege tehát látszólag az áhítatos, de teljesen kiürült, profanizálódott játékon, illetve erre a játékra utalva ironizál, de ezzel voltaképp az olvasó lelkiismeretéig ér el. A legnagyobb teljesítménye azonban mégis az, hogy a mai magyar költészetbe behozott egy olyan hangot, melyen lehet beszélni a fájdalomról, a hitről, az egymás iránti felelősségről, a gyászról és akár a szeretetről vagy a lelkiismeretről is. Az elmúlt évtizedekben ugyanis úgy tűnt, ez pátosz és pózolás nélkül nem lehetséges, vagy csak kiforgatva, már-már nevetségessé téve ezeket a tartalmakat. Borbély azonban mélyebbre ment, és ezzel olyan rétegét érte el ennek az elsősorban poétikai kérdésnek, mely új megvilágításba helyezte, új értéktartalommal látta el és nagyrészt rehabilitálta a korábban kínosan került fogalmakat. Ez kisebb líratörténeti fordulatot jelent, jelentőségét pedig épp az határozza majd meg, lesz-e folytatása Borbély életművén belül, de még inkább azon kívül. Schein Gábor, Jász Attila, illetve Lövétei Lázár László vagy Acsai Roland legutóbbi köteti ugyanakkor már jelzik, hogy a Borbély Szilárd-féle, illetve az övénél eggyel fiatalabb generációban is van igény a vicces, laza, a “közönség kedvence”-típusú költészetet hátrahagyó, ám mégsem a patetikusan szenvelgő és a költői szerepet felerősítő beszédpozíciók felé forduló megszólalásra. A Halotti Pompa, és hozzá kapcsolódva a Míg alszik szívünk Jézuskája elérte, hogy újra lehet egy költői mű világlátásáról, netán filozófiájáról, a végső kérdésekkel szemben elfoglalt pozíciójáról, a halálról vagy Istenről való gondolkodásának következetességéről, belső konfliktusairól és mélységéről gondolkodni. Jelentős események történnek tehát körülöttünk, sőt, ha olvasói vagyunk: velünk.

(Kalligram, Pozsony, 2005, 120 oldal, 1990 Ft)