[KEZDETEK, A KEZDET]

A kezdet, legalábbis ami ebből ma (még) látható, az Adatok című kötet, 1988-ban. Majd folytatódik a kortárs, akkor induló folyóiratokban közölt publikációkkal, főként az egyetemek körüli orgánumokban. Aztán ezek a különböző, tudatosan épülő verskísérletek és prózaszerűségek öltenek testet ’92-es, kétarcú kötetében, mely egyszerre tartalmaz verseket (A bábu arca), másrészről, azaz, a kötet másik feléről indítva, esszéisztikus prózákat (Történet). Ez a kettősség azonban már az első kötetben is megfigyelhető, két remek esszé mellett, nagyjából azok közé ékelődve szerkesztődtek a versek kötetté.

E két korai könyvben a Borbély Szilárd-szövegek erényei már alapvetően jelen vannak. Egyéni szerkesztésmód és a versszöveg nem önálló egészként, hanem csupán folyamatában való működtetése. Ezekben a könyvekben mégis a kísérletezésé a fő terep, a hagyományos versszerkezet lebontásáé, és egy saját(os) új versvilág felépítéséé.

Utólag visszanézve az esszék még a verseknél is árulkodóbbak. Bennük mindaz az intellektuális kaland és gondolatiság megtalálható, melyet Borbély nagy gonddal igyekszik elrejteni, beburkolni verseiben. Tiszta, világos beszédek, esszéfutamok, meditatív próza. Visszhangtalanságuk valószínűleg éppen annak köszönhető, hogy a korábbi esszéíró iskolákba nem besorolható, tehát nem szerves folytatása valamelyik irányvonalnak. Magyar nyelvterületen természetesen, hisz azért ennek a fajta, majdnem prózaversbe hajló esszének számos világirodalmi előképe létezik (például Borgestől Octavio Pazon át Valéryig). Mégis, később ezek az esszék a tanulmányok és kritikák felé mozdulnak el, személytelenségüket a lehető legnagyobb mértékben megtartva. A versek pedig a ciklikusságból következetesen és fegyelmezetten végigvitt, nagy ívű verseskönyvekké vagy még inkább könyvművekké válnak.

Az első ilyen nagyobb formátumú vállalkozása, a Hosszú nap el, a szerző szerencséjére és egyben szerencsétlenségére botránykönyvvé vált. Az Alföld folyóiratban megjelent e hosszú vers teljes terjedelmében, neves és idős pályatársak maximális támogató-vallomásával. Azután pedig megjelentek az ellenvélemények is, és majdnem termékeny vita alakult ki – végre – az irodalomról. De sajnos, ahogy ez lenni szokott, a vita elfedte magát a művet és a mű erényeit, a nagyközönség számára csupán a vita ténye vált érdekessé és ismertté. (A Hosszú nap el kötetként is megjelent 1993-ban a Jelenkor Kiadónál.)

De valójában bárhogy is csűrték-csavarták véleményüket a vitázók, ezzel a kötettel Borbély Szilárd elkezdte azt a szériasorozatot, amely szerencsére a mai napig tart, és már a kilencvenes években is a szűk szakma meghatározó költőjévé avatta őt, költészetét pedig a legmagasabb polcra helyezte. (Akkor is, ha a hivatalos elismerés majd jó tíz évet váratott magára…) A Mint. minden. alkalom. (1995) és az Ami helyet (1999) című kötetekről van és lesz szó, a kilencvenes évek legizgalmasabb költői vállalkozásairól.

 

[A CÍM, CÍMEK]

A Hosszú nap el óta Borbély Szilárd szereti az olyan kötetcímeket, melyek már első olvasásra is megdöbbentőek, azon túl természetesen, hogy kifejezzék valahogy, jellemezzék valamiképpen a kötet egészét, poétikáját. Ezt többnyire a nyelv széttrancsírozásával éri el. Már a címben érzékelteti, hogy valami mást kapunk, amit általában egy hagyományos verseskönyvtől várunk. Valami katartikusat, élményszerűt, amiről nem tudjuk pontosan, mi is lenne az, mert minden alkalommal más.

A Hosszú nap el kötet alcíme mindenképpen segít: “Drámai jambusok”. De azért meg is ijeszt, el is bizonytalanít… Hiszen a “drámai” egy alcímben igencsak ijesztően hat 2000 felé, de “jambusokkal” mintha helyrebillentené, vagy inkább új irányba terelné az aggályoskodást. (Hiszen bármely lexikonból meg lehet tudni, hogy a Shakespeare kori angol színház által használt ötös vagy hatodfeles jambust, a blank verse-t, nálunk drámai jambusnak fordítják…)

A kötet maga hasonlóan talányos megoldásokkal terhelt, a minimalista zene repetitív ismétléstechnikáját idézi a töredékes motívumok újra- és újramegjelenítésével, egy picit mindig csúsztatva, variálgatva ezt, hogy ne legyen unalmas. A meg-, illetve kitalált forma adja az egész keretet, a jambikusság hullámzása és a központozás nélküli, de mondatkezdő nagybetűt és vesszőt alkalmazó rövid és hosszabb mondattestek hullámzó torlódása. Hol túlszaggatva, hol meg-meglódulva a Hosszú nap el egységes költeménnyé válik, ám cseppet sem könnyű olvasmánnyá. Hiába a jambikus mankó, bele kell rázódni ebbe a világba, és át kell adnunk magunkat ennek a sajátos ritmusnak, mely inkább az elhallgatásra operál, mint a kimondásra. A kötet- vagy költeménycím többször is variálódik a jambikus folyamban, így az olvasó az alternatívákból bőven kap segítséget a cím értelmezéséhez.

Borbély Szilárd következő verseskönyvének a címe szokatlanságával még jobban elbizonytalanította az akkori versolvasó közönséget (Mint. minden. alkalom.). Hiába oldották fel a szóvégi, mondatzáró funkciójú pontokat, a cím csupán valami érthetetlen emelkedettséget sugallt, de azért mégsem hatott túl poétikusan.

A pontokra tehát szükség van.

A cím különösségét adják, melyet csupán a kötet elolvasása után érthet meg a Kíváncsi Olvasó. A cím Borbély Szilárd számára nagyon fontos része a kötetnek. Jelen esetben a pontok három részre tagolják a hasonlító jellegű hiányos mondatot, külön-külön emelve ki, és ezzel nagy fontosságot tulajdonítva a szavaknak. Ezzel az egyszerű, de szokatlan megoldással jól kitágítja a cím értelmezési lehetőségeit. Hiányérzetet keltve az Olvasóban, hogy itt valami olyasmiről van szó, amit ő nem ért, ami arra ösztönzi, lapozzon a kötetbe. Hátha kiderül valami… A könyvben pedig szövegeket talál, melyek külsőre nagyon hasonlítanak a versekre, de egymásra feltétlenül, oszlopszerűen szedve, és szintén érthetetlen címekkel ellátva. Köztes sorokkal, mint a mutatókból kiderül, amelyeknek talán az lenne a funkciójuk, hogy elválasszák vagy éppen összekössék az egyes szövegtesteket. És szintén a mutatóból lehet gyanakodni a cím által felvetett problematikára, illetve annak megoldására.

A [MUTATÓK]-at Borbély Szilárd zárójellel és ponttal látta el, éppúgy, mint a belső címlapon a saját nevét, ami egyrészt következetességre vall (kivéve a külső borítót), másrészt a számítógépes kódolás ötletszerű felhasználásáról az irodalomban. (A gyanakvást természetesen alátámasztja, hogy a szerző a számítógépes irodalomról esszét is írt az Alföld egyik tematikus számába.)

A kötetcím tartalmi megfejtéséhez pedig csak vissza kell lapozni az Adatokhoz, Borbély első kötetéhez, ahol ezt írja: “A vers mindig csak alkalom.” Vagy hosszabban: “Ha a vers azt mondja: én: az nem a mindennapi ént jelenti. Nem azt, aki tesz-vesz, eszik-iszik, beszél. A verssel találkozni alkalmat jelent: ünnep.” A nyelvben való találkozása önmaga versbeli alteregójával ünnepi alkalom lehet számára, ami korántsem olyan bonyolult dolog, mint amilyennek hangzik, inkább patetikusan egyszerű. Mégis. Borbély Szilárd megoldásában bonyolódik a helyzet, de csak annyira, hogy nagyon is izgalmassá váljék, játékká.

A cím megfejtésének e kötetbeli verziója így hangzik:

 

“A versbe mindig minden alkalom

és mindig minden ugyanolyanom

a vers ahogy halad én már tudom

hogy mi következik ha lehagyom

a megszokott ritmust a verssorom

ban átléptem mint hogyha alkalom

adódik akár ha másképp gondolom

ahogy majd visszatér mit elhagyom.”

[A VERSBE

 

A Mint. minden. alkalom. utáni kötet címe kevésbé bonyolult, ám szintén rendkívül talányos. Minden egyes könyvfedélzáródás után újra és újra elgondolkoztat e kötet címe. Mintha hibás lenne a példányom, nézegethetném, lapozgathatnám, hogy tényleg így van-e, elírás-e, de kiderül, hogy nem, következetesen így szerepel végig az oldalak tetején, a léniák felett, szögletes zárójelben. Ami helyet.

Szó sincs tévedésről.

E két szó ízlelgetése, szopogatása adhat helyet újabb és újabb jelentésaspektusoknak. És természetesen ott a fülszöveg, ami valamennyire rávilágít a cím okozta rejtélyre. (De nem oldja fel.) “A mondat pedig a beszédet átrajzoló mintázat, valami olyan, ami által letapogatható a felület, mint <ami helyett van> például ez a cím.” A kötetbeli versszövegek olvasása, az identitás boncolgatása után adódhat azonban más értelmezési lehetőség is: ami helyettem van. Vagy: valami, ami helyet keres magának.

Szóval, akárhogy is, a cím nyissa meg a lehetséges értelmezések kapuját és persze, legyen mindig érdekes!

 

[A NYELV MINT]

A ’95-ös Borbély Szilárd-kötet, a Mint. minden. alkalom. a nyelv (szó) körül mozog leginkább, erről értekezik, ír legtöbbet a költő. Első kötete óta foglalkoztatja a nyelv intenzív problémaként, noha a nyelvhez való viszonya is folyton változóban volt és van a mai napig. A kilencvenes évek köteteiben védekezésként felvett maszkjait igyekezett szisztematikusan lehántani magáról, azzal a hittel, ha megmutatja nekünk ezeket az ál(ságos)arcokat, melyeket önkéntelenül a bábszerű verstestekre aggatnak a költők, és leleplezheti önmagát a nyelv által, a nyelvben.

Ezek a maszkok viszont mind a saját arcai voltak egykor, és hiába igyekszik elidegeníteni magától, kudarcként, csupán a kísérlet kudarca marad meg evidenciának. Így a kudarc megírása is kudarcba fullad, mert sem neki, sem az Olvasónak nem adhat elégtételt. Ezt a helyzetet felismerve, a kudarc okát keresve jut el, talál rá újra a nyelvre. Megszemélyesítve, mintegy egyes szám harmadik személyként, mint aki ott áll az Én és Te, vagyis közte és az Olvasó között.

A nyelvre pedig azért van feltétlenül szüksége, hogy minimum ezt a kudarcélményét elmesélhesse, megoszthassa velünk. Úgy érzi, a nyelv eszközként való használatának ismeretével ez a probléma minimalizálható, így írásban a nyelv lecsupaszítására, leegyszerűsítésére törekszik. Mindez persze csak következmény, ami a személy(esség) lecsupaszításának szándékából fakad, amihez az írás elszemélytelenítő fogalmazásmódját (roncsolt nyelv, hibás nyelvtan) használja.

Talán ezért nehéz e kötet hátterében, első olvasásra a személyes élményeket megtalálni. Mintha belső bizonytalanságát próbálná eltakarni valaki, leplezni előttünk, de csak annyira, hogy a szándékot, a szándékosságot észrevegyük.

Az Ami helyet kötetben már máshová helyezi a nyelvvel kapcsolatos súlypontokat Borbély Szilárd. Az identitás és a nyelv kapcsolatát immár a megismerés határain túlra száműzi. Angyalokról beszél ugyanis a nyelv kapcsán, s immár nem a nemük izgatja, mint az előző kötetében, hanem azt állítja: “A nyelv halott angyal”; “Olyan, mint az angyal. / Olyan lenne, mint egy hasonlat, amely halott. / Az angyalról beszél, aki nem érez.”

A továbbiakban pedig úgy alakulnak a “dolgok”, hogy aki kinéz az ablakon a függöny mögül, járkál föl-le a lakásban, maga válik egyes szám harmadik személyű szereplővé (a nyelv helyett), akiről a történések szólnak. Látszólag, mintha maga Borbély Szilárd lenne ez az angyal, de ő folyton elhatárolja magát, közvetett, és reflektív módon jelzi, hogy ez nem így van, ez csak játék (a nyelvvel/ben), ugyanakkor persze halálosan komoly az “ügy”. (Hiszen egy halott angyal nem vicc… )

 

[AZ ÉN, AZ ÉN, AZ ÉN]

A Mint. minden. alkalom. szövegvilága az önmagát elszemélytelenítő folyamatban megteremti saját nyelvtani alteregóját. Mintha a korábbi kötetek személytelen poézise után a hasonmás, a romantikus Doppelgänger megteremtésének gesztusát alkalmazná a költészetben. Amit egyébiránt Esterházytól, Parti Nagytól vagy Kukorellytől már láthattunk. De Borbélynál valójában mintha egészen másról volna szó. Nem a költészeti hagyomány tabutémáinak dilettantizmusba öltöztetett visszacsempészéséről, hanem egy beszédlehetőség megteremtéséről, a nyelvvel szembeni viszony alakíthatóságáról.

Borbély Szilárd a nyelvet mint eszközt használja fel közvetítésre, de úgy, mintha valójában személy volna, tehát kéri, segítsen neki eljutni a másik emberhez. Az Olvasóhoz. Mindezért cserébe a hasonmását adja, amelyet a szöveg “én”-nek nevez, vagyis a hárompolaritású viszonyt (én–nyelv–te) kettővé csökkenti mintegy alkalomszerűen, mert így szerzőként elszemélytelenítheti magát. Megteremtve a lehetőséget önmaga számára, hogy a lehető legközelebb kerüljön az immár két pólus további csökkenthetőségéhez, a “másikhoz”. Az egyediből, az egyéniből egy “általános” ént alakít ki. Talán, mert ezt az utat találta leginkább járhatónak az említett kudarc feldolgozásához, és ebben mindenképpen eltér az emlegetett posztmodern kánon-szerzőktől.

Vagyis. Nem a gombrowiczi kiáltozást imitálja (“Én. Én. Én. Én.”), és talán Flaubert-rel–Esterházyval is inkább azt szögezné le: “Bovaryné nem én vagyok.” Leginkább Hamlettel tud azonosulni (miként az 2003-as Berlin/Hamlet kötetéből is kiderülhet), lemondóan legyintve vele, hogy mindez csak “Szó, szó, szó”.

Azaz, az “én”, aki a versekben megjelenik, csak nyelvtani személy… Próbálja elhitetni velünk, mintha ilyen egyszerű lenne, lehetne az egész, és a kulcsot feltétlenül neki kellene átadnia az Olvasónak. Mintegy igazolásképpen a világ tárgyszerű leírását adja, az apró mozzanatok-történetek pontos rögzítését, liftben, színházban, kirakatoknál, villamoson, séta közben stb. Megmutatva, hogy mindebben semmi különleges, poétikus dolog nincsen, ezeket mindenki ismeri, ezek a dolgok bárkivel megtörténhetnek. Mintha az egész versírás csak erre szolgáló alkalom volna, hogy mindez leírható, elmondható, elmesélhető legyen:

 

“…és minden pusztán alkalom szerep

amit magamról elbeszélhetek

az ismerőseimnek ismerős lesz

az ismeretleneknek ismerősebb

mert nem tudnak majd viszonyítani

hogy vajon aki itt beszél az ki…”

[A VERS AZ OLYAN

 

Ez az idézet jelzi, reflektálja is Borbély Szilárd írással szembeni alapvető identitásproblémáját. Az Ami helyet kötetre ez ugyanúgy érvényes, mit az előzőre. Az ősi-archaikus, Nietzsche által is megfogalmazott “ki beszél?” kérdést érzékelhetjük folyton a szövegek hátterében. Bár korábbi köteteiben mintha radikálisabban, direktebb módon jelentkezett volna személyességgel szembeni fenntartása, az “én” folytonos és kíméletlen likvidálása, önmegsemmisítő gesztusa konkrét, verbális szinten is állandóan kifejezésre jutott.

Természetesen, azért nem ennyire éles váltásról van szó. Az Ami helyet kötet egy-egy elejtett mondatából kiderül, felfogása nem változott radikálisan: “Hogy mi lehetne még, elgondolom időnként, hogy / mennyire más lehetne az, ami vagyok. Ahogy mindez / persze részben az is, aki vagy ami vagyok, aki / vagy ami visszafogottan megoldásokat keres, de nyomban / el is veti.” Általában azonban ilyen önreflexív monológok nem találhatóak a kötetben, ellenben szenvtelen és visszafogott – de rendkívül ihletett – környezetleírások, körülírások és a részletek bontogatása annál inkább. Egészen embertelenül objektív módon időnként.

Talán ahogy egy angyal látja, láthatja a világot. Nem fekete-fehér és színes változatban, ahogy Wenders érzékelteti az angyalok – éteri és bukott – látásmódját, hanem nagyon erősen a nyelvbe ágyazottan. Vagy még inkább az angyal(i)ság eredeti funkciójában, közvetítőként, küldöttként, médiumként használva a nyelvet. Az angyalok a nyelvről mesélnek, a világ meg- és újrafogalmazhatóságának nehézségeiről. Mindezt hihetetlenül könnyedén, szép mondatokban, ahogy a mesékhez – na, és az angyalokhoz – illik.

A meseszerűséget szolgálja az is, hogy Borbély Szilárd mindennapi tárgyait emeli a nyelvbe, ezáltal mutatva meg a valóság és a szövegszerűség alapvető különbségeit. Vagyis hiába táplálkozik az írás a valóságból, teljességében képtelen azt megmutatni, részleteiben kiemelve pedig, csupán fikció. Ahogyan Borbély Szilárd számára a versszövegekben megjelenő személy is az, s ahogy a hozzájuk kötődő szerzői név is…

 

[A MESE, A MESÉLÉS]

“A mese akkor emlékezetes, ha nyugtalanít, a megértés, a keresés munkájára ösztönöz, aminek az elbeszélés ellenáll” – írja Borbély Szilárd egy kritikában, s közben egyre biztosabb vagyok benne, hogy ebben az értelemben az Ami helyet kötet valóban lehetne meseregény is – természetesen felnőtteknek. Szövegei rendesen ellenállnak a megértő-elemző olvasásnak, látszólag egyszerű mondatokat használ ugyan, de résen kell lenni, mert csúsztat. Réseket, repedéseket hagy a mondatok között, de ezt igyekszik eltüntetni a felszín(esség) és a mély (gondolatok) összemosásával, eldolgozásával a felületen. Ezért viszonylag könnyen olvasható, akár egy meseregény, de újra és újra vissza kell hozzá térni, mert mindig marad valami megmagyarázhatatlan (hiány?, űr?, megoldatlanság?)…

És éppen ez az izgalmas benne – miként ennek fontosságát Borbély Szilárd is hangsúlyozza Mészöly meséi kapcsán –, újra és újra olvasásra ösztönöz. Tulajdonképpen (persze) nem is mesék, hanem egy sajátos belső történéseket feltérképező, rendkívüli érzékenységet mutató napló, mely időnként a banalitás határán egyensúlyoz, és talán ezért érezhető meseszerűnek. A könyv szerkezete-szerkesztése is erre enged következtetni, ahogy egymás után feljegyzésszerűen következnek a versek.

És mindenekelőtt a legfeltűnőbb, hogy nincsenek verscímek. (A folyóiratokban publikált változatok még szögletes zárójeles, összevont szavakból álló cím alatt jelentek meg.) Borbély Szilárdnál azonban ez a változtatás-alakítás nem meglepő a kötetegész érdekében, mert a korábbi munkáiból is kiderült már, hogy kedveli a rájátszásokat a nagy, összefüggő formátumokra. Ez a formai megjelenés nem egy ötletszerű megvalósítás eredménye, hanem a költészetről vallott nézeteinek leképezése, tükröződése a műegészben. Ugyanis Borbély Szilárd – miként ez talán a fentiekből kiderült már – szakított a hagyományosnak tekinthető, romantikus költői eszményképpel, amely a szerző személyét “rendkívülinek” – szentnek, tévedhetetlennek stb. – tételezi. Számára a költő ugyanolyan szerencsétlen, esendő lény, mint a többiek, csupán néha engednie kell a nyelv csábításának, de nem gondolja magát – ezáltal – fontosabbnak senkinél.

A gondolat, az érzékelés, az emlékezés és a nyelv érintkezési felületein fogannak ezek a szövegek – talán abból a felismerésből kiindulva, amit Nádas Péter úgy fogalmazott meg, hogy “a nyelv okosabb, mint én vagyok”. (De állhatna itt más név is, Mallarméé például, aki megjósolta, hogy a szerző helyébe a nyelv kerül majd, azaz, hogy a “ki beszél?” kérdésre a nyelv a válasz, és nem a szerző. Nem is beszélve a Mallarmét idéző, a szerző haláláról értekező Barthes-ról.) Ebből a nézőpontból már szinte evidens is, miért kényszerül visszalépni Borbély Szilárd “én”-ként a szövegeiből. Engedi a nyelvet saját szabályai szerint működni, dolgozni, de a gondolkodás, az észlelés, az emlékezés általános törvényei alapján. Személytelenül személyesen tehát, ahogy a rádióbemondó hangja is az – a kötet folyton visszatérő hasonlatában –, összefoglalja a világban történt eseményeket, azaz inkább csak elmondja a szenvtelenül és pontosan megfogalmazott híreket: “Hát igen, van-e / tisztább dolog a fogalmazásnál. Annál / amikor azt mondja, ő csak a hangja.”

 

[A VERS AZ]

Borbély Szilárd verseit a személytelenség szándéka tartja össze, nem a személyesség, ahogy megszoktuk más, hagyományosabb költészetekben. Borbély Szilárd versei egységes, kompakt köteteket alkotnak, sőt, talán mondhatjuk, az egyes versek kötetben érvényesülnek legjobban, egymás környezetében, miként egy minimalista zenedarab egymásra épülő és jól kiszámított hangjai. Az általános témák repetitív módon térnek újra és újra vissza. A valódi összetartó erő azonban az általa működésbe hozott koherens nyelvi-poétikai erőtér, illetve szabályrendszer.

 

“Szabályok nélkül azt hiszem nincsen művészet

(…) mert szabálytalansággal nem élhet

a művészet akár a nyelv szabálytalanság…”

[SZABÁLYOK NÉLKÜL

 

Szabálytalanság szabályok által, a művészet örök paradoxonát fogalmazza ezzel újra, saját keretei között. A szabálytalanság nála szabályok által van rögzítve, mindhárom említett kötetében. A Hosszú nap elt a jambusok szabályozzák, és ezek adnak lehetőséget Borbély sajátos szabálytalanságai elkövetéséhez. A Mint. minden. alkalom. kötetben a nyelvtani szabályokat rúgja fel, vagyis a nyelvet nem nyelvtanilag, hanem költészettanilag szabályozza, így jöhetnek létre nyelvtanilag rontott verssorai. Szóhasználatát a jambikus ritmushoz alakítja itt is (a klasszikus időmértékes változatokat használva), illetve a helyenkénti rímekhez. Verstanilag tehát (nagyjából) szabályosan versel. (Ahol nem, mindig direkt teszi…)

A verstesteket nagybetűvel kezdi és ponttal zárja, mintha egyetlen központozás nélküli mondat lenne, ami a tördelés kijátszásával újabb játéklehetőségeket hoz működésbe.

 

“A versírás az is manipulálás

hogy hihetővé tegyen dolgokat

a dolgok által keltsen benyomást

mit úgy nevezhet majd hogy képzelet

a képzeletben van csupán közös

nem a valóságos találkozásban…”

[A VERSÍRÁS AZ

 

Kissé pesszimistán azt állítja tehát, “valóságos találkozás” csak a képzelet által – a művészetben – lehetséges. Amit a nyelvtanilag hibás, szándékoltan rontott-roncsolt beszédmódjával, jambikus ritmusával old…

Az Ami helyet kötet prózaversei egészen másfajta hibastruktúrával dolgoznak. A szerző az újraolvasások során létrejött szövegváltozatokat, javításokat, pontosításokat < > jelek közé biggyeszti, így egyszerre teszi zavarttá és spontán hatásúvá az egyébként nagyon is megcsinált-megdolgozott szövegeket. Egyébiránt pedig nemcsak benne hagyja a szövegben ezeket a változtatásokat, hanem ily módon jelzi is ezeket a “javított-korrigált” helyeket. Ezáltal jobban megfelel saját szabályrendszerének, s nyoma van a pluralitás látszatának is, harmadrészt – mivel nagyon is óvatosan bánik ezzel az eszközzel – izgalmasan rétegzett lesz tőle a szöveg. (Ugyanezen módszerrel élt egyébként Németh Gábor is A huron tó című könyvében, vélhetően hasonló megfontolásból…)

 

[AZ ISMÉTLÉS SZÜKSÉGSZERŰSÉGE]

Mind a Hosszú nap el kötetre, mind a Mint. minden. alkalom.-ra, mind pedig az Ami helyet című kötetre alkalmazható az ismétlés kierkegaard-i alapelve. Az ismétlés az ismételt újbóli megjelenésével semmiképpen sem tudja ugyanazt a hatást elérni, alapvetően új minőséget hoz létre. A kis eltéréssel ismétlődő szövegek újként jelennek meg, esztétikai élményt nyújtva abból fakadóan, mintha ezt már hallottuk volna, ismernénk.

Az ismétlésre, mint a Kierkegaard-magyarázóktól tudjuk, akkor van szükség, amikor egy mással nem helyettesíthető formában tárul fel a “túljutás” lehetősége egy addigi állapoton. Így válik az ismétlés – a személytelenség mellett a másik – fő szervezőerővé Borbély Szilárd köteteinek felépítésében, olyannyira kizárólagosan, hogy az egyes versek értelmezése – részként, részletként – értelmetlennek tűnik.

Sőt. Borbély Szilárd teoretikus kötetfelépítései is tekinthetőek ismétlési kísérleteknek, nemcsak saját korábbi műveinek tökéletesítéseként, hanem rokonságot-folytathatóságot keresve az egymástól olyan távoli költői világok, mint Tandori Még így sem vagy Koppar Köldüs kötetei, Keszthelyi Rezső Aszimptotja vagy éppen Marno Cselekmény…-e között. Illetve a szintén minimalista-repetitív Bertók-szonettek, Oravecz Héja és Hopi-könyve vagy Tolnai Ottó árvacsáthja között. Ezek a példák is meggyőzhetnek arról, hogy az ismétlés során a költő mindig végtelen számú lehetőség közül választ egyetlen, ősmintául szolgáló “változatot”, amelyhez minden körülmények között megpróbál ragaszkodni, amellett, hogy folyton reprodukálja az ősmintát, az egyes darabokat újra és újra tökéletlennek érezve. E felsorolt szerzők csak a lehetséges változatok kötetnyi sorozatában bíznak, éppúgy, mint Borbély Szilárd.

 

[A HASON MÁSA]

Kierkegaard színházpéldájában a színház varázsa a hasonmásban, a Doppelgängerben keresendő. Borbély Szilárd költészetében egy ilyen belsőről levált külső hasonmás játssza egyszemélyes drámáját, amelyben mintegy önmagától függetlenül lelkiállapotát szeretné közvetíteni a külső dolgok, adott esetben a környezet leírásával:

 

“…belülre néző, kint lehunyt szemek,

a szem, a színház, héja megremeg,

minden lebeg, és könnyű, és kerek,

súlya csak a függönynek lehet,

nehéz redőkbe omlik, és mered,

csak súlya van, halálos, ismered,

emelkedik, mögötte életed.”

[A SZÍNHÁZBA

 

Aki ezen a versszínpadon csupán hasonmás kíván lenni, a hasonmás szerepét akarja eljátszani, az megkockáztathatja azt a lehetőséget, hogy ily módon “eredeti” önmagát adhatja elő. Bízva természetesen a közönség megtéveszthetőségében. És aki nem kockáztat, tartja Kierkegaard, az rémisztően könnyen veszíti el azt, amit kockáztatva csak nagy nehezen veszítene. De “semmi esetre sem úgy, mintha nem is lett volna – önmagunkat”.

Borbély Szilárd a nyelvi hasonmás “témáiban” megfelelő távolságból tudja szemlélni és szemléltetni saját költői énje működését, mivel a beszédmód, a nyelvhasználat megfelelő védettséget nyújt számára önmaga túlzott kiadása, kiszolgáltatottsága ellen. A nyelvtani viszonyok és elcsúszásaik pedig “nem fedik le a dolgokat, elárulják a szerző hasonmását, aki ezeken a helyeken keresi a szerzőt” (A Mint. minden… fülszövege). Miközben Borbély Szilárd a költői státusról is gesztusértékűen lemond, önmagát csupán “szerzőnek” titulálva.

Összegezve tehát, a nyelvtan és a “szerző” viszonyából jön létre a hasonmás, akit a “szerző” folyamatosan és folytonosan – versről versre és kötetről kötetre is – tovább másol.

 

[BESZÉD ÉS HALLGATÁS]

A folytonos ismétlődések, az egyre pontosabban alkalmazott minimalista repetitív technika a beszélő helyzetének reménytelenségét végteleníti. Valahogy így lehet megfogalmazni a kötetekben érezhető kényszert. Hogy beszélni kell.

Hogy nem hagyhatja abba.

Saját kudarcait kell újra és újra megírnia. A beszéddel és a hallgatással szemben. Gyengeségét, ahogy Paul Valéry válaszolt a “Miért ír ön?” kérdésre.

Borbély Szilárd azt mondja, jó lenne úgy írni, hogy ne hagyjunk magunk mögött nyomot. Ez azért elég nehéz, hiába az írói technikák, objektivizálás stb. Ez a vágy azt a számára is teljesíthetetlen kívánságot rejti és fejezi ki egyben, hogy jó lenne nem írni. (Ugyanis az igazi író időnként nem tud nem írni. Emlékezzünk csak a felejthetetlen Jószef Attila-versre: Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó…) Borbély Szilárdnál ez így hangzik: “…a hallgatásban vagy hallgatva érzem jól magam”. Vagy ahogy korábban egy esszéjében írta: “Magamról nem akartam beszélni; magamról hallgatva akartam kimondani magam.”

Ezek az állandóan visszatérő (fő)témák az ismétlés repetitív technikájával remekül működésbe hozhatóak. Hiszen klasszikus témák és variációk ezek, újra és újként előadva, átgondolva és -érezve. Vagyis más-ként.

Másként kell tehát beszélnie (ahogy másként is hallgat), mivel a klasszikus értelemben vett költői nyelv már nem képes elég hitelesen és érdekesen-izgalmasan eljátszani szerepét (lásd Mint. minden…):

 

“A költészet már régóta halott

a versek már a nyelvet át nem írják

csak verset írnak át a verstelenbe

az egyik formából a másik formát”

[A KÖLTÉSZET MÁR

 

Borbély Szilárd tehát nem tud, nem tudhat (nem akar) közvetlenül beszélni valamiről, csak közvetett módon, azaz hasonmásokon, egyéni beszédmódon és rontott nyelvhasználaton, távolságon, azaz irónián keresztül, ahol “az én vagyok csak alkalom”.

 

[A VERS HŐSEI]

Borbély Szilárd kötetenkénti vershősei minden alkalommal kénytelenek a saját érzéseikre hagyatkozni. Jobb híján. Mivel számukra minden más bizonytalannak látszik. (Miközben persze folyton a bizonyosságról ábrándoznak.)

De a bizonytalanság miatt érzéseik kifejezése és kifejeződése minimalizálódik vagy akár meg is szűnik. Ez az érzelemhatástalanító folyamat Tandori Egy talált tárgy…-ával kezdődik, azzal a ’73-ban megjelent könyvvel, amelyben szisztematikusan lebontja a magyar költészet konvencionális formáit. A környező világot verssé átíró, világosan körvonalazható költői személy(iség) statikus álláspontja tarthatatlannak bizonyul. A kilencvenes évek költészete Tandori találmányát éppúgy (fel)használja, mint a nyolcvanas évek (bizonyos) költői tették. Ismét evidenssé vált a költői én és a költött én világa közti különbség. (Ami természetesen Parti Nagy, Esterházy vagy Kukorelly szövegeivel illusztrálható.)

Az én megjelenése és megjelenítése Borbély Szilárdnál mégis más késztetésből fakad. Valójában önvédelemből. Mivel a “szerző” nem tud már, vagy nem akar direkt módon csendbe burkolózni, illetve a hallgatás utópikus vágya mögé bújni, mint korábbi, első köteteiben. (Ahol a szavak szinte fájdalmasan szakadtak ki a benne lévő masszív csendből, hallgatásból.) Az elemzett három kötetben azt a védekezési technikát választja, tudatosan, hogy megnevezi, körülírja a dolgokat, kimondja az érzéseit, de úgy, mintha azok nem az ő érzései lennének, csupán a vers hőséé. Ez azonban ugyanaz a személyességet elhárító mechanizmus, mint korábban, csak most a másik irányból közelítve, a látszólagos kitárulkozás és a beszédkészség, vagy inkább -kényszer felől. Ezért szétszedi a nyelvet, élveboncolja (Nádas Péter kifejezésével), és ezt a szétdarabolt nyelvet a saját szabályai szerint rakja újra össze. Így az teljesen a sajátja lesz, és elbújhat mögé, akár egy maszk mögé, és azt állíthatja, ez nem ő, hanem a hős.

Borbély nem véletlenül ajánlja Nádas Péternek a Mint. minden…-kötetet. (Nádas hatása amúgy is erősen sejthető, így tulajdonképpen legalizálja azt.) A Leírás egyik novellájában például arról a szenvedésről ír Nádas, amikor érzékei és tudata elválnak, végül csak szavak maradnak. A gondolkodásról való gondolkodás a célja, érzések nélkül: “Milyen világosan működik az agyam! Felméri, élvezi önmaga szenvedését! Most: működik. Induljunk ki ebből! Ami van. Ezek szerint működik valami, ami én vagyok, de részlet belőlem.” Ez a valami névmássá válik, eltűnik, kiüresedik belőle a szubjektum. Borbély Szilárdból éppúgy, mint Nádas Péterből.

A személyiséghasadási élmény hierarchikus személyiségszerkezetet teremt. Egy másik létlehetőséget, ami ismeretlen izgalommal tölti el, hisz ebben önmagát meghaladhatja, túl- és visszaléphet. Ki és be a könyvbe. Akár…

 

[SZAVAK KUDARCA AVAGY A KUDARC SZAVAI]

Borbély Szilárd számára, minden látszat ellenére, az írás valójában – minden egyes alkalommal – az elhallgatásra való törekvés. Ez nem új találmány, vannak szerzők, akik csak az írás által tudnak igazán hallgatni. Elhallgatni. És mielőtt misztikus sávba csúsznánk, gyorsan meg kell jegyezni, bizonyos dolgok csak az írásban, az írás által hallgathatók el. Pilinszky a legjobb példa még mindig arra, hogy a versei súlyát nem a kimondott dolgok, hanem az elhallgatottak adják. Azáltal, hogy többet hallgat el, mint amennyit kimond, mondatai nemcsak hiányosak, hanem telítettek és talányosak is lesznek. Miközben iszonyatosan következetesen mindig ugyanarról beszél. Ahogy ő maga is mondta, számára az írás közelebb van a hallgatáshoz, mint a beszédhez.

A remény pedig, Pilinszky és Borbély Szilárd számára is, az írás kudarcának ellenében, a hallgatásban lehet. És persze talán fordítva is, amikor a hallgatás kudarcából segít kimászni az írás. Borbély Szilárd ezt második kötetében, A bábu arcában így fogalmazta meg: “Szavai egy kudarc szavai […] Szavai a kimondás által / Lesznek a kudarc szavaivá. A kudarcot csak ki- / Mondásuk árán kerülhetné el…”

Ezeken a kimondott kudarcélményeken, folytonos, de újra és újra megújulni képes önismétléseken keresztül jutott el a kilencvenes években három technikailag és tartalmilag bravúrosan megoldott kötethez, melyek majd tovább vezetnek, az ezredfordulón túlra. Hogy 2004 körülre mindez – a Halotti Pompa megjelenésével végérvényesen – evidenciává váljon. Ismétlései rendkívül élvezetes igazságkeresések és -variációk egy-egy általános, de örökérvényű témára. Ahogy ő látja, ahogy megilletődve/megihletődve átérzi a dolgokat, maga a tiszta költészet. (Ahogy például szürcsöli a teáját a konyhaasztalnál könyökölve, s bámul ki az ablakon, és mivel éppen nincs más dolga, számba veszi a fák sustorgó lombjait, az esőáztatta sétautat, a COCA-COLA hirdetéseket, a sarki zöldségest, ilyeneket.) Újra és újra megpróbálja érzékeltetni velünk az alapvetően leírhatatlan valóságot, a látványt, nem adja fel, kitart, nekirugaszkodik a mondatoknak, fogalmaz. Teszi a dolgát. És ez a legtöbb…

Az alkalom állandósága a folytonos változásban.