Ötletem hirtelen született, mint az igen jó és az igen rossz ötletek általában. Kollégáimmal az ablakmélyedésben álltam, a rektori fogadás kifulladóban volt, ígéretet kaptunk, hogy kifizetik tizenharmadik havi járandóságunkat. Bizakodás fogott el, az év a vége felé járt, egy műemlékké nyilvánított, jelenleg részben garázsként használt, részben használaton kívüli istálló-épületegyüttes rekonstrukciós tervével már elkészültem. A magam számára is váratlanul azt javasoltam a körülöttem állóknak, hogy a két ünnep között jöjjenek el hozzám vacsorára. Meghívásom valószínűleg későn érkezett, rövid csönd állt be a társalgásban, de aztán mindenki igent mondott. Még az addig nekünk háttal álló, Svájcból nemrég hazatelepedett statikus is kapott az ajánlaton, és sarkán megpördülve nekem szegezte a kérdést, hogy jöhet-e ő is. Nyomatékul megragadta zakóm hajtókáját, hátrébb léptem, pillantásom kisujjának hosszúra növesztett körmére esett. Viszolygás jelenhetett meg az arcomon; figyelmeztettek már máskor is, hogy vigyáznom kéne, mert tekintetem mindent elárul, de nem tehetek róla. Egyrészt eszem ágában sem volt meghívni őt, másrészt, mivel vidéken nőttem föl, és láttam már ilyet, kisgyerekkorom óta borzadok a sötét szokásokról árulkodó, sárgásbarna, hosszúra növesztett körmök kultuszától. Neveletlenség lett volna megkérdeznem mégis a borzas szakállú svájcitól, nem akadályozza-e a rajzolásban és a számítógép-használatban a förtelmes szarutöbblet, pedig a nyelvem hegyén volt már a kérdés. Hogy minél hamarább eleresszen, gyorsan igent mondtam tehát, és megállapodtunk mindenkivel egy közeli időpontban.

Nincs jobb, mint karácsony és szilveszter között hívni vendégeket, arcukat még az ünnep fénye és tompultsága ragyogja be. Veszélyes viszont egy szakmában dolgozó, neves szakembereket ereszteni össze. Karosszékükben úgy ülnek, mint a trónon, és minden vitás kérdésben megfellebbezhetetlen ítéletet mondanak. Kollégáim azonban megtalálták a heves vita ellenszerét, legalábbis amíg az első koccintásnyi rövid ideig közöttük voltam. Ritka baráti összejöveteleink alkalmával eleddig is a kulináris gyönyöröknek áldoztunk, mondhatni ez volt a bevált recept az elmérgesedő viták elkerülésére. Mielőtt fölharsant volna az új vendég jövetelét jelző erőszakos csengetés, már fölálltam, hogy kimenjek a konyhába. Abban reménykedtem titokban, hogy el sem jön, de a durva csengetés rá vallott, így kelletlenül kinyitottam az ajtót. Átnyújtott egy cserép mimózát, mondván, hogy az egész várost bejárta, hogy ezzel kedveskedjen nekem, és végül a temető előtti virágüzletben találta meg. Meglepett beszédes ajándéka és a gunyoros szöveg, de értetlenségemnek nem adtam jelét, épp csak megmutattam, hogy merre menjen, és eltűntem a konyhában. Mint a legfiatalabbnak, aki szakácsművészetével mesterszakácsok előtt először vizsgázik, úgy éreztem, bizonyítanom kell. Bíztam benne, hogy mire végzek odakinn, az előre bekészített borkülönlegességek, továbbá az ajándékba hozott, számozott palackokban rejtőző száraz borok, s a hozzájuk illő borkorcsolya-falatkák megteremtik a pompás vacsorához a kellő hangulatot. Bár húgommal a különböző fogásokat már jó előre bekészítettük a hűtőbe, a díszítés, a koronaékszerek hidegtálak tetején történő elhelyezése még hátra volt. Hosszan bíbelődtem vele, és biztosra vettem, hogy ha a májpástétom-heggyel a szobába belépek, tetszészaj köszönt majd. Nem így történt. Már az előszobában megütötte fülemet az új vendég hangjának bántó rikácsolása, meg is torpantam a küszöb előtt. Feszült hangulat fogadott. A közönyös hátak sorfalán fél kézzel kellett átemelnem a súlyos tálat, másik kezemmel az ajtónyílásban kapaszkodtam meg. Úristen, gondoltam futólag, mekkora bandát hívtam össze! Ki tudja, mire neszeltem föl, elég legyen annyi, hogy az utolsó pillanatban sikerült elkapnom kezemet a csaknem ujjaimra záródó satuból. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az ajtót fél lábával az új vendég rúgta be. A pástétom megroggyant, a tál az asztal végén állt meg. A többieknek látniuk kellett a tréfásnak semmiképp sem nevezhető lábmozdulatot, mégsem tiltakozott senki. Mintha általános apátia ült volna a társaságon. Az is megfordult a fejemben, hogy túl sokáig voltam a konyhában, nyilván azt hitték, hogy elfeledkeztem róluk, s most cinkos hallgatásukkal büntetnek. A köpcös férfi bántó nevetésére viszont, mellyel a tál landolását nyugtázta, mindegyikük fölkapta a fejét. A maga módján lenyűgöző, bátor hang volt. Egy házaspár azonnal föl is állt, hangversenyjegyük van, mondták, és minden további szabadkozás nélkül távoztak. “Zenei fülek” – kommentálta menekülésüket új kollégánk.

A vendégek komorak maradtak, én a tálakkal ki-be jártam, és mire leülhettem volna enni, lazítani és barátkozni, a falióra elütötte a fél tizenegyet: a társaság felszívódott lassan, és én csaknem egyedül voltam a kivilágított lakásban. Csaknem, ugyanis a szakállas svájci a távozása után alig negyedórával visszajött. Egyenesen a szobába ment, azt hittem, keres valamit, amit itt hagyott, de nem. Leült az asztalhoz, feje megbiccent, kimerültnek látszott. Szemhéját félig leeresztette, apró szeme, mint szélfuvallatban a sejtelmes lombok takarta hegyi tó, meg-megcsillant. Kis pihenés után megrázta testét, és mint akibe visszatér az élet, maga elé húzta a pástétomos tálat. “Úgy szeretem, ha véres” – közölte. Hallottam, hogy lassú csörömpöléssel elmegy az utolsó metrójárathoz igyekvő villamos. Vendégem a megereszkedett pástétomhegy maradványaiból kiszedegette a zergéket imitáló mandulát, lenyalt minden egyes darabot, majd ujjai közé csippentve elropogtatta a képzelt zergecsontot. Megpróbáltam szembeszállni vele, és megjegyeztem, hogy “csak a bélszínt szokás véresen tálalni”, de válaszra sem méltatott, szúrós tekintete az arcomat pásztázta. Gyöngyözött a homlokom, mint mindig, ha megoldhatatlan feladattal találom szembe magamat. Gondoltam, felhívom a barátomat, de úgy ítéltem, hogy túl későre jár, és eszembe jutott, hogy nincs is itthon, magam vettem meg a helyjegyét az esti bécsi vonatra. “Mi az? Segítséget hívsz?” – érdeklődött a szakállas saskeselyű. – “Ahhoz már túl késő!” Elléptem a készüléktől, és letöröltem a homlokomat. Elállt a lélegzetem: a fehér vászonzsebkendőt vércsíkok festették be. Talán az ujjam, reménykedtem, hiszen a kenyérszeletelővel megvágtam az este. Jobb lett volna mégis, ha a síkságon maradok, gondoltam, ha félelmemnek nem adom jelét, hiszen sosem támad a szakállas keselyű a lejtőtől távol, csak ha a balvégzete az illetőt a szakadék közelébe sodorja. Addig csak játszik, áldozata előtt keresztbe teszi a lábát, hogy orra bukjon, hogy teli tálcákkal csörömpöljön és sírjon, hogy ujjaira csapja az ajtót. Vendégem időközben új foglalatosságot talált magának: a sóspálcikákat tördelte centiről centire. “Egyszerűen csak a felaprózás kényszere miatt” – magyarázta. Éreztem, hogy könnyelmű mondatával veszélyes vallomást tett, és nekem keservesen meg kell majd fizetnem érte. “Te mért élsz egyedül?” – szögezte mellemnek a kérdést valóban. És már hallottam is az omlás zaját, mintha a közelben vasgolyókkal egy épületet rombolnának le. Zakója fekete szövetébe bújtatott karjaival szárnyként csapkodott előttem, de én minden erőmet összeszedve elhatároztam, hogy ellenállok.

Nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel vettek fel a kerületi kórház baleseti sebészetére. Ápolónőm elbeszélése szerint érkezésem meglehetős riadalmat váltott ki a folyosón összeverődött személyzetből. Azt hitték, valamiféle előszilveszterezésből jövünk, és kísérőm álarcot meg tógát visel. Közelebbről nézve azonban kiderült, hogy orra aljától a szeme vonaláig fekete szőrzet borítja az arcát, bő kabátujja pedig a hasa aljáig lelóg, ahogy rogyadozó lépteimet irányítandó szorosan magához ölel. Az is nyilvánvaló volt, hogy sürgős ellátásra szorulok.

Az altatók és nyugtatók megtették hatásukat: bordatörésem és zúzódásaim is hamarosan gyógyulásnak indultak. Egy hét sem telt bele, hogy kezelőorvosom határozott mozdulattal széket húzott az ágyam mellé, épp szieszta ideje volt, vissza nem térő alkalom a bizalmas beszélgetésre. “Szeretném, ha újra bízna!” – mondta kezét kézfejemre téve csöndesen. Hason feküdtem, álmomból zavartak föl, szemhéjamat épp csak résnyire nyitottam. Éreztem, hogy szeretné, ha megnyílnék előtte, rám is emelte égkék szemét, hogy rábírjon a vallomásra, vagy életem rövid áttekintésére, amelyhez ő majd segédkezet nyújt. Behunytam újra a szememet, nem akartam válaszolni provokatív mondatára. Várt néhány másodpercig, mielőtt befejezte volna: “Hazaengedjük, de alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy öngyilkossági szándékáról letesz!” “Soha nem jutott az eszembe – éreztem, hogy kövér izzadságcseppek indulnak el a hátamon –, hogy önként vessek véget az életemnek!” Arcomat a párnába fúrva kiáltottam: “Engem megtámadtak!” “De hiszen otthon volt! Ki támadta volna meg?” Alig érezhető türelmetlenséggel, magyarázatképp hozzátette: “A kísérője?” Elfogott az indulat, párnámat ellökve kissé fölemelkedtem. “Mi ez itt?” – kiáltottam, s az indulattól elmélyült a hangom. – “Miért nem vesznek fel jegyzőkönyvet?” A következő pillanatban cipőreccsenést hallottam, és tágra nyitottam a szememet. Orvosom arcáról lehervadt a mosoly, és a helyét furcsa grimasz foglalta el. “Csak annyit kérek, hogy bízzon a világban!” – mondta gépiesen még utoljára. Hátrafordult, és ültéből fölemelkedve átadta helyét a tagbaszakadt ápolónak. Hogy ott állt-e előbb is, hogy tanúja volt-e párbeszédünknek, vagy csattanós bizonyítékként a végszóra jelent-e meg, fogalmam sincs róla. Kezében a magasra tartott injekciós tűvel intett az orvosnak, hogy menjen el. “Bízni fogok!” – kiáltottam a semmibe kétségbeesetten.