Közép

(Sassetta Aquinói Szt. Tamás imája a Mária-oltár előtt című képére; 1423)

 

Sassetta képén Szent Tamás,

mögötte kert, mellette könyvtár,

a kápolnában senki más,

előtte a Mária-oltár,

középen áll, rajta még látszik,

hogy igéből eredt a máig

sugárzó fény, amely teremtett

törzset a fának, neki testet,

fekete köpeny, fehér kámzsa,

a mozdulatlan mozgató

a múlót színről színre látja,

mint az időt az elmúló,

és kút, márványlapokból,

szőlőskert és gyümölcsös,

a kertből a kolostor

terébe boldogabb kor

tér az angyali bölcshöz,

és kódexek kinyitva,

léttel töltött mozdulat hívja

az állandót, ha vak kezek

lapozzák föl a szent helyet,

imádság, munka, gondolat

a pillérkötegek alatt,

hit és értelem együtt munkál,

testvérek az olvasópultnál,

imádkozz, szeress, dolgozz,

csak csoda van, szent, aki boldog,

imára zárt kéz folytat

paradicsomi párbeszédet,

és minden a helyére téved

most, hogy a földre roskadt,

alatta űr, fölötte rend,

arca és szíve földereng,

szabadulva a lenti éjből,

megfosztva végre mindenétől,

csak remény és skolasztika,

halálos eucharisztia,

mert végül égi sorsba kezd,

születni pusztul el a test,

Albertus Magnus már tudhatja,

a parton nincsen szükség partra,

s ami víz, parttalanodik,

Istenről vall minden, de lenn

a pusztulás eszköztelen,

ezen töpreng majd napokig

William Ockham vagy Tamás,

s míg elkészül egy istenérvvel,

Arisztotelész vele térdel,

s a göröggel mindenki más,

tudván, szavakon múlunk, múlik ő is,

névmástól az igekötőig

nincs, ami ne ő volna

(az Igét más név óvja),

s nem jöhet, akit vár, amíg

nem várja azt, ki érkezik

megváltani a meghasadtat,

így áll az eljövőig,

amíg helyén maradhat,

nem sejtve előre a képet,

a sienai Posztóscéhet,

az utókort, kétes aranyból,

a távlatot, a rendszert, akkor

elindul, ki a nyelvből,

ölelésnyire csak a mennytől,

és nem féltve magát

a poklokon nyitott szemmel megy át,

térdeplő zarándoklat,

úton van, mint a holtak,

hajlásra nem hajlandó

domonkos és halandó,

lentről tekintve fel,

középen térdepel,

az arányoktól megáldottan,

ezernégyszázhuszonháromban,

megértve, hogy halál

és élet, minden ott van,

minden középen áll.

 

  

Napút

 

Napra forog, rózsás az ablak,

ott a terek sugarasabbak

kívül, belül, fent, lent, középen,

ott az idők állnak a fényben,

koszorúban és koronában

rendeződik el erő, áram,

Mithras, Apollón, Sol Invictus,

Visnu, Buddha, Ozirisz, Krisztus,

dicsfény övezi, gloriola

az Egyet, mintha minden volna

magában s teljes, mint az egymás,

keletelve a székesegyház,

benedikció farkasfényben,

kopt igék a gótikus égen,

úrmutató s mandorla fénylik

a világ mind a hét végéig

hét ágra tűző kegyelemben,

logosz, spiritus, szív és szellem

fénylik, s a bölcs gondot viselvén

napkorongot visel a mellén,

fivérünk, Hermész Triszmegisztosz

csodálta őselv, Jézus Krisztus

hirdette ünnep, áldó s áldott

fényistenek, napúton járók

térnek meg itt, színaranymetszők,

az építést épülve kezdők,

s kantáta lesz gregoriánból,

az én elég, az ének lángol,

mennyi sugár, nincs híja egy sem

a többszólamú szeretetben.