Az újságot nyeles nádkeretben tartják, hogy ne lehessen ellopni, ami őt arra inspirálja, különben eszébe se jutna, hogy csak azért is ellopja, szemében huncutság, átölel, cigivel hadonászik az orrom előtt, szemembe megy a füst, nem számít, kiáltja, ma nem számít semmi, ma új életet kezdünk, mit iszol, ma mulatunk, dorbézolunk, szétcsapjuk az agyunkat, mert lement a nap, vége az alkonynak, hallod, testvér, fölhívom gigit, indulunk a nagynénihez partizni, mire gigi, hogy ezt most kihagyná, ha őrültet akar látni, kimegy a lipótra, zsolt a taxit bérkocsinak hívja, a sofőrt kormányzónak, kormányzó úr, nemdohányzó, mert akkor eldobom, a lékai térnél tüsszögni kezd, a sofőr lehúzódik, a nyeles újságot ott hagyjuk a hátsó ülésen, langyos, éjféli lombok, a kerti asztalon üvegek, poharak vigyázzállásban, hű szolgák vak szenvedélye, koccintunk, ex, fenékig, zajgolyók pattognak a ház körül, a teraszon zsibongó tömeg, megvilágított jégszob-rok fénye az arcokon, álmosan morajlik a város, pest horkol, buda forgolódik, temetői virágok émelyítő illata, elnyújtott kutyavonyítás, fisz-mollban ciripelnek a tücskök, meg nem született gyermekek lelke, végignyalja a spanglit a szakma birtoklásának derűjével, elvékonyodott fejű szög akad nadrágomba, a szék recsegve sóhajtozik, lehull a görcs, lelkes, bizsergő léhaság, ma bármi lehet, megcsikordul a kavicságy, valaki áll mögöttem, sötét villanás mindent eltüntet maga körül, kezét nyújtja, középső ujja ágyékomra mutat, nevem letépi arcáról a közöny maszkját, nocsak, egy régi ismerős, megborzongok kézcsontjainak karcsú hajlékonyságától, a kertben állunk kéken fénylő jégszobrok közt, marina alacsony, mint zsolt, az öccse, kicsi, kemény, zárt formák, emlékszik rám, vagy úgy tesz, beszélgetünk, házigazda és vendég, de közben nincs ott, nincs jelen, megsemmisítő idegenség, érzékelések hullámvasútja, piros, ujjatlan felsőben van, haját csattal fogja össze, zöld szeme körül árnyékok, hasonlít zsoltra a vékony, akaratos orra, a szépség közelében van, megkarcolja a tökéletességet, de elmarad az utolsó ecsetvonás, ami nem változtat a vonalakon, csak kifejezőerőt ad, szép volt és üres, látványos és riasztó, feszélyezett, hogy ennyivel magasabb vagyok náluk, zsolt megrúgja a lámpát az ösvény mellett, a lámpa gonosz, érces hangon válaszol, ciprusfasor vezet a medencéhez, a parton szobor, márványkereszten aranytojás, a fekete gránitlapon puhán és csillogva omlik el a víz, nem tudom hézagtalanul ráteríteni marinát az emlékmásra, megtelt idővel, dimenziók, mélységek, űrök nyíltak és tömődtek be, a remény titkos kamrája ismeretlen tárgyakkal lett teletömve, bakfislány, akit két surmó megles a fürdőszobában, minden elmozdult, átrajzolódott, új értelmet nyert, de mitől vagyok ilyen ideges, pulzusom a hasamban lüktet, akarattal kell szabályoznom a lélegzetem, úgy kell minden szót kipréselni, közhelyek, udvariasságok, klisék, formulák, az igazi szavak szegény, ostoba rokonai, hulladékszavak, megrágalmazott, elárult, agyagba döngölt szavak, szókérgek, szóárnyékok, szóhamu, neszekből összeálló csönd, a kis asztalon gyümölcsöstál, marina a fényes almát vízszintesen vágja ketté, a felét nekem adja, csillag alakú magházrajzolat, mohákkal borított kövek a műtó partján, a kertész hetekig próbálta megérteni a kertbe hozatott kövek szándékát, a kövekre nem elég távolságtartó tisztelettel nézni, mondta, a kövek önálló akarattal bírnak, a kőnek lelke, élete, emlékezete, vágya, jelleme van, ki kell ismernünk a köveket, mielőtt hozzájuk érünk, megroppan a nagylábujjam a cipőmben, kavics hever előttem, a gondolat, hogy akarhat valamit, nyugtalanítónak tűnt, marina folytatta, tisztelnünk kell a létformákat, a kő megtanít, hogy egyszer majd átesünk a nagy változáson, a víz meg arra tanít, hogy minden lélek, ha kígyó iszik belőle, méreggé, ha tehén, tejjé válik, tőlünk függ, mivé leszünk, erre sem tudtam mit mondani, vagyis azt mondtam, ja-ja, és akkor megkérdezte, mivel foglalkozom, mivel foglalkozol, mi történt veled azóta, mire én, semmi, zenész lettem, brácsázok egy kvartettben, nem, nem is így mondtam, előkelően mélyhegedűnek hívtam a brácsát, mélyhegedülök egy vonósnégyesben, elhallgatott fent a zene, mintha a hírre, hogy profi van a háznál, minden kétes hangnak el kéne némulnia, kérdezgetett és én válaszoltam, hamarosan eljutunk a zene mibenlétének boncolgatásáig, a zenész, mondom neki, a zenész lényegében véve fülművész, a zenészek a fül érzékére specializálódott művészetipari szakmunkások, a zene, ez a dolog lényege, fülművészet, nem csak a zeneszerzés fülművészet, a zenei előadóművészet kilencvenkilenc százalékban szintén fülművészet, egy százalékban a szemnek szól, egy százalékban szemművészet a zenei előadóművészet, ez tagadhatatlan, milyen a frakkod, hogy csillog a festék a fán, a lámpák, látvány és hang összefüggései, például tomi, a csellósunk úgy tudja behangolni az á-t, ha maga elé képzeli egy bizonyos kóristalány száját, ahogy kiénekli, de kilencvenkilenc százalékban fülművészet a zenei előadóművészet, és a hiedelemmel ellentétben nem az abszolút hallás fontos, hanem a különbségek abszolút meghallása, a hangzásbeli különbség, a hamisság meghallása, a zene tehát egyrészt a fül, másrészt a szem, harmadrészt az unalom művészete, szüntelen próba, szüntelen próbálkozás, szüntelen megközelítés a végtelen unalom jegyében, negyedrészt pedig a zene mozgás, balett, a zene az ujjak, a kéz, a test néma balettjéből fakad, együtt mozogsz, táncolsz a hangszereddel, egy kivésett fadarabbal folytatott birkózás melléktermékeként születik meg a zene, tükör előtt kell gyakorolni, a legfontosabb tükör előtt gyakorolni hangszer nélkül, mozogni, hallani a csöndet, ez az úgynevezett maddox-módszer, itt abbahagyom, félek, hogy elvetem a sulykot, hogy őrültnek, krónikus hazudozónak fog tartani, eltekintek a továbbfejlesztett maddox-módszer taglalásától, mikor is a képzés egy pontján a zenészt megfosztják hangszerétől, elkülönítik tőle, hónapokig csak mozgásokat gyakorolnak, ujjukat, karjukat, testüket tornáztatják, feszítik, hajlítgatják, a maddox-módszer gyakorlásával a zenészek egy idő után hallani kezdik a hangokat, amiket a semmiből, a levegőből csalnak elő ügyes kezükkel, nem mentem el tehát a végsőkig, a továbbfejlesztett maddox-módszernél nyeltem egyet, átugrottam a továbbfejlesztett maddox-módszert, áttértem a szorgalomra, a zenésznek nem szabad lankadni, nem lehet pihenni, a zene nem barát, nem szerető, akivel este találkozol, a zene beléd nő, vagy inkább beléje nősz, egymásba nőttök, a hangszer a tested részévé válik, veled lélegzik, emészt, alszik, szeret, a brácsa kart jelent, a brácsád a szó szoros értelmében beléd karol, eggyé váltok, és többé nem ereszt, eggyé váltok, szegycsontod a kávája, oldallemeze a csípőd, ef-rése a szemed, az ébenfa kulcs a füled, a nyak végén mosolygó puttófej a fejed, ha valaki jól ér hozzád, megpendülsz, igen, ez a kétszáz éves, kivájt, kiszáradt fadarab vagy, és ha abbahagyod, véged, ha leteszed, véged, együtt korhadtok ki a létezésből, üszök és korom marad utánad, ahogy a tanárod mondta a főiskolán, üszök és korom, marinának az a reakciója, az észrevétele, a hozzáfűznivalója, hogy neki botfüle van, botfülem van, mondta szinte büszkén, az almahéj á-mollban nyiszogott a foga alatt, gyöngyfogával zenélt a szerves rostok húrjain, ennyi az élet, kérdések megsemmisítése, szakácsnő külsejű nő szaladt felénk, csúnya kutya, csúnya kutya, kiáltotta, és eltűnt a bokrok közt, marina nevetése társasági, udvariassági, fékezett nevetés volt, arra gondoltam, hogy marina nevetése velejéig hazug nevetés, a mindenkit, az önmagát is megvető, üres csaholás, szépségét csúnyasága tartotta egyensúlyban, csúnyasága magasra feladott labda volt, amit szépsége csapott le, olyan szépség ez, ami elrettent és megfontolásra késztet, szíve mélyén nem szunnyadó gyanakvás őrlángja ég, bizalmatlanság, távolságtartás, mutatós volt ez az új marina tizenöt év után, mutatós, de aszimmetrikus, mint egy félrecsiszolt kristály, vagy csak a helyzet tette fedetté, nehézkessé, a háziasszonyi szerep,

az előszoba kopott, kifakult szőnyegén játszottunk zsolttal, hallatszott, hogy bent, a fürdőszobában a víz marina bőrét paskolja, úgy mélyül a zubogás, ahogy a vízszint emelkedik, zsolt vérszomjas indiánjai lemészárolták tutyimutyi kovbojaimat, aztán valamit megért, felajánlja, hogy lessük meg marinát, megmutassam, így kérdi bennfentes hangon, megmutassam, az van benne, hogy nem nagy ügy, mindennapos dolog, először ő néz be, int, hogy jöhetek, nedvességtől harmatos, rózsaszín hús a gőzölgő, haboskék vízen, feslő mellét szappanozza, na, kérdi zsolt, milyen, hogy milyen, rozsdás rugó forog a hasamban, mit adsz cserébe, megnézheted anyámat, mondtam, és azt vártam, röhögni fog, anyádat, anyádat nézegessed csak te, de nem, oké, mondta olyan arccal, mint aki titkolni próbálja, hogy milyen jó üzletet kötött, marina átnézett rajtam, talán a nevemet sem tudta, unta kísértetszerű létezésemet, egy kisklapec voltam az öccse haverjai közül, mással volt elfoglalva, kávét iszik, telefonál, sminkel, olvas, homályos ködpamacs vagyok, jelentés nélküli, üres jel,

kihallgatok egy telefonbeszélgetést, azt mondja, tegnap volt a strandon, de mikor meglátta annak a fiúnak a lábujját, elborzadt, pillanat alatt összeomlott benne a hónapok óta dédelgetve őrzött kép, ő az ilyen lábujjú fiúktól irtózik, nem, mondta a telefonba, megvolt mind az öt, de göcsörtösek és formátlanok voltak, mintha csomót kötöttek volna rájuk, és a nagylábujja hosszabb volt a másodiknál, szabályosan rövidültek az ujjai, mintha a második ujjából levágtak volna egy percet, és a kisujján a köröm helyett az az elszarusodott csomó, és az ujjak közti sárgás úszóhártya, iszonyatos, iszonyatos, attól fogva ő nem szólt hozzá, jó, elismeri, a keze és a szeme szép, kedves fiú, de mit csináljon, undorodik, délelőtt jött szembe a folyosón, és hiába volt rajta cipő, zokni, nadrág, ott volt a lába, ott rejtegette rettenetes bütykeit, sárga karmát, egész bogos, görbe, ronda lábfejét, megnéztem otthon a lábam, nekem a láb csak láb volt, mész vele, labdát rúgsz, nyomod a pedált, lehet erős, gyors, vékony, tömzsi, szőrös, de hogy szép vagy csúnya lenne, mindenesetre levágtam a körmöm, nézegettem a lábam sokáig, képtelen voltam a szépség fogalmát a láb fogalmához rendelni, csontszerkezet, nyúlványok, bőrtakaró, csupa rideg funkcionalitás, zsolt be tudja fűzni a lábujjával a cipőjét, lehetnek ügyesek e nyúlványok, és nyilván ha négy van vagy hat vagy abnormális méretű, az baj, vagy ha kívül van a hüvelykujj, tehát hogy kívülről kezdődik a láb, de még ez se biztos, hogy ez csúnya, inkább érdekes, marina fiújának a lábával nem ilyen szembeszökő problémák voltak, marina fiújának a lábával valami ahhoz hasonló gond volt, mint mikor anyám azt mondja öltözködéskor, hogy ehhez a színhez az a szín nem megy, ez a szín azt a színt üti, és nekem fogalmam sincs, miről beszél, miért nem megy és miért üti,

zsolt az osztály réme, fékezhetetlen, vakmerő, pimasz, nyakas, bekeni a tanárok fotóját takonnyal, leugrik az elsőről

esernyővel, az ijedtségtől néhány órára megnémul, idegeneknek különböző kitalált neveken mutatkozik be, a név félrevezető, a név látszat, a nagyok nem nagyok, a szabók nem szabók, a nevünket mindennap újból ki kell találni, a legveszélyesebb, a leghalálosabb belezilálódni egy névbe, a név törött játék, az élet kimeríthetetlen gazdagsága helyett megkövesedett rögeszmékhez szegődsz, egyfelé lakunk, a jó tanuló és a rossz tanuló, és egyszer kiderül, hogy ugyanúgy alszunk el, alszol, szék, kérdezed, nem alszom, vagy nem válaszol, és akkor alszik, szekrény, ablak, asztal, táska, cipő, és ha egyik se válaszol, ha elaludt mindegyik, ha egyik se bámul rád a sötétben, akkor te is alhatsz, egy tavaszi vihar után szikrázó fény a lépcsőházban, az újságban fénykép is jelent meg róla, gömbvillám, megtanultuk a szót, zsoltéknál állandóan kigyulladt valami, gobelin a falon a nagyszobában, rágyújt a párizsi ficsúr, és akkor éppen ott, ahol rágyújt, barna folt jelenik meg, és lángra lobban, vizes törülközőkkel csapdosták körbe, üszök és korom, vagy manyika lement a közértbe, és mikor hazaért, a kilincs tűzforró volt, a kulcskarikára akasztott dísz, a színes pamutfigura porrá égett, lánglidérc garázdálkodott a lakásukban, lokális tüzek, mondta a tűzoltó, nem terjednek, mintha csak a céltárgyra koncentrálnának, kicsi, kerek luk a perzsaszőnyegen, kiég a cipőből a cipőfűző, leég a dobozos tejről a doboz, csak a tejtégla áll a fagyasztóban, elhamvad a borosüveg címkéje, elolvad a hajcsavaró, a cigaretta önmagát szívja el, zsolt éjjel kimegy pisilni, és alvó nagynénje orrlyuka világít, a tűzoltók a többedik eset után átfogó, mindenre kiterjedő vizsgálatot folytattak, elektromos kisülés, magas rezgésszámú rádióhullám, a falakban összegyűlő, öngyulladó gázok, vagy mégiscsak a gyerekek dobálnak szét égő gyufákat, zsolt születésnapja, áll az ablak előtt, fellebegteti a huzat az újságot, mennyi év, mennyi elfelejtett, vissza nem térő nap, óra, perc, galamb száll a párkányra, fejét forgatja szaggatottan, fejest ugrik a mélybe, lángra kap a tollpihe, belemar a függöny visszahajtott varrásába, elköltöznek a környékről, zsolt magántanuló lesz, nem látom évekig, már gimnazista, mikor betör egy kirakatüveget a margit körúton, bevágódik elé egy járőrkocsi, leteperik, bilincs, gumibot, ekkoriban fejleszti ki a döntéselméletet, arról, hogy ki vagy, döntéseid rendelkeznek, önmagunk megérlelése a kényszerek, a determináció feltörésétől függ, megváltoztatni a szokáskódot, szándékosan olyan döntéseket hozni, amelyek ellentmondanak az érdeknek, a reálisan kiszámíthatónak, a józan észnek, a szükségszerű ellenkezője, a váratlan, a meglepő, például szándékosan elveszteni egy sakkpartit, vagy kényszeríteni magunkat, hogy beleszeressünk egy lányba, aki iránt viszolygásba oltott, fagyos közönyt érzünk, fesztelenül társalogni egy ismerőssel, közben megszámolni, hány szót ejt ki a száján, tehát új, váratlan szempontok bevezetésével iktatni ki a becsontosodott reflexeket, szeszélyes és totális művészi tudat irányítása alá vonni a létezést, fel kell adnunk megtervezett életünket, hogy megtudjuk, milyen élet vár ránk, felszínre hozni az elrejtettet, elrejteni a nyilvánvalót, aztán ott, a rendőrségi fogdában rájött, hogy a döntések túl sűrű mátrixot képeznek, a hibák is bele vannak kalkulálva, a szabadság illúziója még szorosabbra fonja béklyóinkat, nemsokára nagy robajjal összeomlott a kelet-európai kommunizmus, de ő a döntéselmélettel bíbelődött, tudható volt, hogy azt az évet vastag betűvel szedik majd a történelemkönyvek, hogy kötelező anyag, érettségi tétel lesz, és mindenki ennek a kötelező anyagnak az eufóriájában élt, ő viszont a döntéselmélet eufóriájában élt, és mikor találkoztunk, és ezt az életidegenséget pedzegettem, azt mondta, a forradalmak ősi ellenségeiket ültetik trónra vagy ócska politikává züllenek,

a fenyőfát teliholdkor vágták ki a montefiori északi lejtőjéről, azért az északiról, mert ott kevesebb a gyantás zárvány, a festékbe vért, mézet, kurkumát, ólomport kevertek, azért jut eszembe a fenyő, a viola d’amore, a zárványok, mert hersegve türemkedik be a park zöldje a szobába, a fák gyapjúburája alá meleg bújik, az ágon veréb ül, mintha a napból hullt volna oda, a doktornő haja hátul összefogva, sárga gombolyag, köpenye alul rövidebb, mint az ilyen helyeken szokás, rubato stílusban játszik arcán a fény, hogy utaztam, kérdi, tetszik-e a szobám, napirend, étkezések, könyvtár, pingpongterem, vizitek, a hangja fisz-mollból modulál föl-le, kezem az ölemben, hogyan kell társalogni, nyilván vannak elképzelései, az olyan szerencsétlennel, aki ruhástul folyóba ugrik, várom, mikor tér a lényegre, ideális adottságok, mondja, az étel fölséges, a személyzet segítőkész, az orvosok kitűnő szakemberek, de azért nem árt tudni, hogy olyanokat kezelnek itt, akik valamely megrendítő erejű csapás alatt maradandó lelki károsodást szenvedtek, stabil idegzetből labilis idegzetté váltak, a hegyen a várrom sorvadt ínyből kiálló, szuvas fog, miattam ne tessék aggódni, mondom, lakik a szomszédunkban egy srác, a laci, és a laci fémet eszik, szögeket, kanalakat, feldarabolja fűrésszel, és megeszi, olyan az íze, azt mondja, mint a csipsznek, egyszer átjött, és lenyelte a zippo öngyújtómat, aztán megevett egy egész húsdarálót, csuklani kezdett, azt mondta, beindult a hasában, a doktornő tekintetében fáradt türelem, nem jön be neki a lacis sztorim, pedig ez mindenkinek bejön, nézek, kivár, végre nekem szögezi a kérdést, nem, vágok közbe, nem akartam öngyilkos lenni, akkor meg miért, kérdi, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, mondom, álltunk a hídon zsolttal, virágport söpört a szél, autó húzott el mögöttünk, ránk lökte a meleg levegőt, az üveg alján néhány csepp whisky, fényes csíkok remegtek a vízen, kidagadt a folyó a medréből, rázkódott a híd, a pillérek körül erős loccsanások és nyögés, fogcsikorgatás, ahogy a feltorlódott hordalék átfordul, karnyújtásra rohant a víz alattunk, szennyesen hömpölygő ár, elrendeződtek a motívumok, a hőség párjaként közös szomjúságunk, ahogy elindultunk otthonról, nem mehettünk haza, egy kamion felpuffasztja az ingem, megpecsételjük az éjszakát, egyszerre lépünk át a korláton, huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst grafitik, egy sofőr rémült tekintete, a lágymányosi híd lámpafüzérei, a hajóknak szóló táblák, jelzőfények, ő számol, egy-két-há, elrúgom magam, de már ahogy elrúgom magam, tudom, mind-ez mennyire fölösleges és hiábavaló, a megtevés visszavonhatatlansága kioltotta a dologgal kapcsolatos eredeti izgalmat, ennek az izgalomnak bágyadt maradékával szemléltem zuhanásom, józanul, mondhatnám, ha nem lettem volna részeg, mellettem, alattam repült zsolt csukott szemmel, mintha erősebben hatna rá a gravitáció, hurkok rántják a mélybe, jól úszom, tudom, hogy túl fogom élni, kimászok, hazacuppogok vizes gatyában, kialszom magam, aztán felhívom őt, hecc, brahi, csíny, cukkolás, kivagyi bohémkodás, zsolt gyerekkora óta keresi a bajt, szokása a sorsot kihívni, nem hiszem, hogy épp most vallana kudarcot, most adná meg magát, és tényleg nem gabalyodtam a hordalékba és nem hűltem ki, nem rántott le örvény, viszont aztán, már otthon nem bírtam tovább, jött a frász, a szomszédok hívták ki a mentőt, arra ébredek, hogy idegen paplan hideg csücskét szorítom, az ügyeletes suttogva mondja a leckét a hóhajú professzornak, bólogatnak, a prof kampón lógó kórlapomat nézi, nem értem, mit beszélnek, nyilván a drogos, epilepsziás, szimuláns, depressziós diagnózis-verziókat morzsolgatják, ez az orvosi bikkfanyelv oly előkelővé és félelmetessé teszi őket, a nővér biztatóan mosolyog, az adjunktus komoran néz, belőlem merítenek ihletet, ahogy én, ezt is tudják, sugárzik visszafogott, magabiztos szánakozásukból, belőlük reményt, a prof arra kér, látogassam meg a szobájában délután, továbbsodródnak a szomszéd ágyhoz, kezdődik elölről a procedúra egy másik szerencsétlennel, az udvaron, a hámló téglafal előtt, az alagsori konyhából felpárálló zsírszagban pácolódva, a szürke, repedezett aszfalton az orvosok csillogó volvói és jaguárjai, két ablaktábla közt üszkös kráter csikkekkel, zugpöföde, üszök és korom, a lázadás füstje, a rend, a tisztaság, a gyógyulni-akarás felszíne alatt a megrögzöttség, az abúzusra való örök hajlandóság, a prof törékeny arcában nagy, barna, álmos szemek, a maga részéről kimerültségre tippel, ismeri a nevem, van egy cédéje tőlünk, ha egyetértek, beutal egy vidéki szanatóriumba, ahol régi ismerőse, kollégája, hirsch doktornő dolgozik, jártam már ott, egy zenésztársamat látogattam meg, az operaház pozanosát, amfetaminnal cincálta szét az idegeit, egy este beletülkölt a csengettyűáriába, úgy hívta a helyet, a bolondok mekkája, ősz volt, a kertész vastalicskában tolta az avart, nem hittem, hogy egyszer én is idekerülök,

a lelki harmónia az emlékezés és a felejtés helyes arányán múlik, mondja a doktornő, azokat az emlékeket szabad feledésre ítélni, amiket megértettünk, az ablak előtt faág hajladozik, mintha vezényelne, veréb csücsül rajta, nem akarok semmit megérteni, nem akarok vezekelni, fogom az emlékeket, sikert, kudarcot, mindent leviszek a pincébe, mint egy teli bőröndöt, és soha többé nem megyek oda, a múlt be van temetve, el van felejtve, vége, a múltnak befellegzett, üszök és korom, mire hirsch doktornő, ez az angyalhajú lélekidomár azt tanácsolja, mielőtt a múltat végképp eltörölném, gondoljam végig, mi történt, le is írhatom, elejétől a végéig, mi vett rá, mi vezetett a farkasréti bulitól az erzsébet hídi vízbeugrásig, igen, ez lenne a leghasznosabb, a legcélravezetőbb, az írás, ha nincs ellenemre, az emlékekben ott a valóság, a valóság rücskös felszínén meg lehet kapaszkodni, helyette kezdtem szégyellni magam a közhelyekért, mintha provokálna, de inkább nem szólok, levesz a polcról egy olyan kemény borítós határidőnaplót, egy üres könyvet, ebbe írjak, és pihenjek, sétáljak, szedjem a gyógyszereket,

hogy az emlékek talán jóslásra valók, mint a kávézacc, a dermedt ólom, a csontocskák, a felhők és madárrajok, arra gondolok, hogy az emlékek a képzelet művei, hogy a hirsch doktornő által valóságnak nevezett valamit a képzelet ruházza fel a valóság színeivel, a képzelet öltözteti fel a valóságot, képzelet nélkül a valóság meztelen és átlátszó, ám annyiban igaza lehet, ha leírom, amire, úgymond, emlékszem, az, ha nem is a múlt, de a jövő szempontjából hasznos lehet, ahogy a görögök bikák beléből, gőzölgő maradványokból sejtették meg a jövőt, ez lehet a tétje ennek az egésznek, a határidőnapló fedele mögött fehér lapok tömör rendje, a zenészek rossz írók, nem fogalmakban, hanem érzésekben gondolkodnak, szokássá tenni a precizitást, a dombok fölött sárkányrepülő leng, a rohanó égen felhőhibák, pálcikaszerű árnyékok esnek a szobába, a részletek köré horgolt egész, minden szónál figyelni a többire, mint a brácsánál a bal és jobb kéz különböző, mégis szorosan összefüggő tudatossága, rögzíteni, ami eléd mered, ha nem jut eszembe valami, kisiklik, elillan, az “itt van a nyelvem hegyén” érzés, vagyis a vereség pillanatában egy dallamot hallok, tá-í-rá-pá-pám, a felejtés szignálja, sosztakovics agyában egy háborús repeszdarab volt, ha oldalra hajtotta fejét, zenét hallott, röntgenvizsgálattal ellenőrizték, fémszilánk vándorolt a fejében, és ha a zenei lebenyhez ért, csodálatos dallamokat hívott életre,

ugyanolyan idő, mint tavasszal, csak fordítva, visszafelé dobogó szív, a szoba tele az eső zajával, csapkodja kint a fák törzsét, kisüt, megint esik, nem tudja, mit akar, a gondnok a kancsós nő szobránál a növények tövébe szúrt fémtáblákat dörzsöli drótkefével, előreballag, beindítja a fűnyírót, durrog galádul, gyűröttre borzolódik a pocsolya, a kottavonalakként tükröződő villanyvezetéket cikkcakká tördeli, lekésem a reggelit, ülök a teraszon, zöld párák, nem mozdulok, kitettek száradni, repülő kondenzcsíkja, apám azt mondta régen a kondenzcsíkra, cigizik a pilóta, a csík két egyenlő részre osztja az eget, kijön egy bácsi, szürke öltöny, bemutatkozik, aranyos pál, anélkül, hogy mukkot szólnék, belefog, elmondja, hogy őneki sorra elhunytak a rokonai, ismerősei, és ő ezt el is fogadta, de utoljára a szomszédja és a temetőkertész, aki a felesége sírját gondozta, két utolsó ismerőse, ugyanazon a héten, különböző okból és különböző körülmények közt, amire most nem térne ki, eltávoztak, mintha annak, akivel ő kapcsolatba kerül, sőt már ott tart, hogy akár csak szóba elegyedik, a halál fiává kell lennie, a kertész a nagyterasz alatt söpri a levelet, a megtisztított mezőt avarcsík választja el a másiktól, melyet sárga foltok pettyeznek, melák pasas kezeslábasban, gallyseprűvel, igen, ő a kertész, hogy fogom ezt kibírni, egy hirtelen szélroham szétfújja a leveleket, szétdúlja az avarvonalat, a kertész a seprűvel hadonászva szentségel, aranyos pali bácsi eltűnik, ketten sakkoznak, mellettük, a sarokban vászonnal burkolt tárgy, tegnap este bekukucskáltam a hasítékon, rozsdás fém, mérőórák, fogaskerekek, valami orvosi műszer, elképzeltem, hogy megnyalom a sárga rézgombot, hideg és érdes és savanyú, mint az ecet, a nap tompán hunyorog, kijön egy nő, hogy elfogyott a kávé, nem válaszolnak, áll, mint egy árnyék, ami mellől kivágták a fát, a keszeg felcsattan, hogy a másik mennyit gondolkodik, ő tovább nem ér rá, dolga van, be kell menni a faluba, ijesztően lassú mozdulatokkal felborogatja a bábukat, egyiket a másik után, a másik a sakktábla hűlt helyét nézi, mintha az üres asztalon akarna sáncolni, kijön karcsi, az új haverom, orra lapos, mintha üvegnek nyomná, napszemüveg, fogvájó a szájban, kérdőn int, olyan mizújs mozdulat, mire én egy mi lennével felelek, egyedül maradok, folytatom az írást,

fölmegyünk a kertből a házba, manyika nem ismer meg, csillogó pohár a kezében, bőre szabályos rombuszokba rendezi a fáradtságot, koktélruhája szétnyílik hátul, csigolyák feszes és barna füzére, egyáltalán nem nénihát, hanem selymes, lankás, hívogató hetérahát, szétnézek a duruzsoló vendégseregen, ők azok, akik a lassú tétel alatt elragadtatottan csilingelnek fülbevalójukkal, és a szünetben szikkadt molnárkával kezükben merednek ki a büfé márványpadlójából, de az otrombasághoz most társult valami kókadt, szexi mélabú, puha akarattalanság, tavaszi, vitaminhiányos ernyedtség, veszélytelenek és lágyak voltak, mint az osztriga, nem akartak mást, csak megúszni az estét, öntudatlanul, félálomban motyogva tántorogtak föl-alá, a bóléval töltött dinnyehéjban piros gurigák úszkáltak, és minduntalan leperdültek villáikról, lemondó mosollyal álltak odébb, a falon g-nek, a híres festőnek a képe, glóriás lazac, rózsaszín foltok kusza geometriája, a konyhában egy hangosabb csoport felől szó-lövedékek süvítettek felém, tőzsdefelügyelet, adókedvezmény, cégbíróság, kimondtam magam elé, tőzsdefelügyelet, életemben először volt ez a szó a számban, ízlelgettem, tőzsdefelügyelet, próbáltam megrágni, magamévá tenni, élvezni, kéjjel csócsálni, tőzsdefelügyelet, tőzsdefelügyelet, elképzeltem, hogy az utcán leterítek vele egy gyanútlan járókelőt, elcsábítok segítségével egy naiv lelket, tőzsdefelügyelet, keble vadul hullámzik, adókedvezmény, aléltan piheg karjaimban, cégbíróság, megnyílnak párás szirmai, ketten tánc ürügyén egymás nyakába borulva imbolyogtak, egy kossuth-szakállas férfi itallal kezében a zongorán álló pohárgúlára meredt, mások a kínai váza motívumait és a tapéta mintáját, e bonyolult arabeszket tanulmányozták, gyűrt homlokok, a koponyafedél dűnéi, a szomorú kényszerűség, hogy valahová mindig nézni kell, a többi ember láttán érzett azonnali leigázottság, hány szín van a szőnyegen, az időhúzás szempontjából ez is kecsegtet némi haszonnal, a teraszajtóban egy pasas a természet látványában keresett menedéket és vigasztalást, a bokrok árnyéka hosszan elnyúlt a nyílt mezőn, marina eltűnt, zsolt eltűnt, manyika, a nagynéni előttem állt, de nem ismert meg, kólásüveget csúsztattam zakóm zsebébe, kezemben cigivel megfogtam egy banánt, közelről vettem szemügyre a romlás piciny, barna hullafoltjait, elképzeltem, hogy a szexi hátú manyika odalép, segítsek meghámozni a banánodat, kérdi búgó hangon, tökéletes fogsor, meghajolok udvariasan, a billenéstől ráfröccsen a kóla a mellére, jaj, bocs, mondom, és selymes húsát gyömöszölöm új és új papírszalvétákkal, mintha keresnék valakit, kimegyek a teraszra, a hold égre biggyedő ajka, a jégszobrok szorgalmasan maguk alá vizelnek, a nő megnyalja az egyik kiálló csonkot, valaha nemesi kúria állt itt, hintók vártak előtte, a lovak nyakában csengő, a kertben nyári lak, a nyári lakban biliárdasztal, lesz a magyarnak még ezer esztendeje, bömbölik hajnalban az urak, húzd rá, cigány, mátészalka gyászba’ van, egyikük a ház mögé megy, szétkeni mellén a havat, hagyjon már a pálinkaszagú szájával, kiáltja a lány, még korábban kutyakaparó, roggyant falú csárda a sáros erdőszélen, az asztalt csapkodják a parasztok, röpülnek a gyertyák, poharak, az anyád piros vigadóját, somlyói muskotállyal itatják a borcsa kutyát, hozott hurkát és vastag túrós bélest falnak, mert nem élhetnek zsidókoszton, ahogy nem élhetnek muzsikaszó nélkül se, lágy astro-jazz és mentolos szivarkák füstje száll, riasztók és mobilok pittyegnek, a kecskeszakállas dídzsé fején fülhallgatók boglyái, kifordult szemmel koncentrál, a közeli adótorony lebutítja a cuccot, nem működnek az infrák, két csoport közé szorulok, buridan szamara éhen halt, mert ugyanolyan messze volt tőle két fűcsomó, bal fülemben azt hallom, kétféle ember van, aki szépnek születik, és aki szép lesz, ő például nem született szépnek, de szép lesz, mert jól akarja érezni magát, és áldozatokra is képes, nem szégyelli, meg akar változni, méghozzá úgy, hogy ő dönti el, kivé, mivé változik, eközben jobb fülemben arról filozofáltak, hogy a magyarok génállományának tíz százaléka ismeretlen eredetű, és ez épp elég, hogy történelmünket csődök és kudarcok sorozatává züllessze, mert minden tizedik döntés idegen érzületből fakad, nem illeszkedik az ősi rendbe, a magyar kilencszer az ajtón megy ki, tizedszer az ablakkal próbálkozik, kilenc napig megbízható munkaerő, hű hitves, szerető szülő, tizedik nap tekintete elborul, feleségét nem ismeri meg, gyerekeivel visszafelé szavaltatja el a himnuszt, törvénytisztelő állampolgár, megbecsült tagja a közösségnek, aki titokban arra vágyik, hogy szakadék mélyéről vonítson a horpadt ég felé, másik fülemmel közben azt hallom, hogy szülés után a mellem kinyúlt, és lógó mellet nem lehet edzéssel visszaugrasztani, a melltartóvásárlás többe’ van, mint a műtét, meggyőzte barátnője, a sebész valami szépet hoz létre kezével, olyan orvos a plasztikai sebész, aki valójában nem a testet, hanem a lelket gyógyítja, a testtel elégedetlen, beteg lelket műti egészségesre, a vállam sem tetszik, túl széles, de vállat nem lehet műteni, vállat nem lehet modellezni, kisebbíteni, korrigálni, olyan volt a mellem, mikor levette a kötést, mint egy brokkoli, egy gyűrött káposztafej, lesprézte, rá a gézlapot, előttem a nő kiszedette szilikonját, mert a pasas, aki miatt berakatta, elhagyta, én nem pasik, én magam miatt teszem be, és akkor még jött a korrekciós műtét, jobb bimbó felső részéből lekanyarított két millimétert, honnan jön ez az idegen génkupac, tették fel a kérdést a másik fülemben, régi átok idők homályának bugyros mélyéből, hunor, magor, de a ménrótban rögtön ott a róth, becsempészve a kaftános, állszakállas róth bácsi, testradírral dörzsölöd le magadról a halott sejtet, hidratálók, parfümös tejek, tusfürdők, gélek, zsíroldó levesek, barnítókrémek, fogyasztó cédék, lazuljon el, számoljon százig, és ma már ne egyen, közben jobb fülemben témát váltottak, ki a huszadik század három legrosszabb és ki a huszadik század három legjobb embere, ezt saccolgatták, sztálin, hitler, szaddam, ez gyorsan ment, hitlernek azért volt egy-két eredeti ötlete, haha, na, de kik a jók, gandhi, teréz anya, itt elakadtak, gandhi, teréz anya, gandhi, teréz anya, ha már két indiai, legyen ravi shankar a harmadik, mintha a bal fülemnél lévő társaság kész lenne testét feláldozni, oltárra vetni, bálványozni, pengeélen táncoltatni, a jobb füles csoport gyámoltalanságát hamis szavakkal cicomázta föl, elárulta, elnémította, elutasította a testet, az egyik a személytelen húst felmagasztalta, a másik a személytelen húst árulónak kiáltotta ki, így is értelmezhettem volna, nem értelmeztem sehogy, inkább kimentem a kertbe, a jégszobrok maguk alá enyésztek a forró éjszakában, zsolt egy cigit görgetett foga között jobbra-balra, megritkult a vendégsereg, a teraszon táncolok marinával, a festék szemhéja gyűrődéseibe szorult, a rúzs lekopott ajka belsejéről, így vetkőzött, a nők életük során hat kiló rúzst esznek meg, ezért élnek tovább, kezdek berúgni, illatok és hők fizikájának hullámain ringatózom, szórakoztató köntösbe öltöztetem, illetve fojtom valódi motívumaimat, összehordok hetet-havat, hogy lássam mosolyát, áramlás a szív és az agy tengelyében, érzelmeket kelteni, a csillagok kifakulnak, látszanak a tárgyak körvonalai, elhagyott székek, asztalok, bokrok, füstölő kandeláberek, a lila derengésben a duna kilebeg medréből, a vécében tudatosul, hogy részeg vagyok, szakaszosan erőltetem, hogy meginduljon, közben nézem magam, a tükör kicseréli a jobb oldalt a ballal, de nem cseréli ki a fentet a lenttel, mögéje osonok, és a fülébe súgom, teréz anya, te kretén, nem indiai, hanem albán, nem az, hogy tévedett, hanem hogy biztos volt, hogy nem tévedhet, az adótornyon a ráaggatott parabolaantennák fürtjei, megborzongok a hajnali levegőtől, másodszor józanodom ki, egy hónap múlva látom újra marinát new yorkban