Konsztandinosz Petrosz Kavafisz költészetének világirodalmi rangját Somlyó György és Vas István honosító magyarításai után szükségtelen bizonygatni. Kevés ilyen rangos költőnek adatott meg, hogy előbb legyen a magyar világköltészeti kánon része, mint a nyugat-európaié. Ennek ellenére Kavafisz költészetének magyar alakváltozatai nem igazán születtek, kultikus-tisztelt fétis maradt, és az idő mintha mostanság érett volna meg arra, hogy ezt az eltékozolt egykori előnyt végre a magyar költészet is kamatoztassa (lásd például Kovács András Ferenc munkáit), kiteljesítse vagy újraértelmezze.

Edmund Keely 1976-os monográfiájában kifejezetten az Alexandria-motívumon keresztül közelített Kavafisz költészetéhez, s amikor egy alakulófélben lévő mítosz leírásába kezd, nemcsak az Alexandria-univerzum, hanem analóg módon a Kavafisz-kultusz kibomlására is figyelmez. Itt nemcsak létszimbólumról van szó, hanem költészetanalógiáról is. Egy folyamatosan változó kultúrájú, népességű, vallású város átalakulásai során mutatja fel azt a konstans elemet, mely átörökíti a folyamatos változásban megmaradó örököt. Alexandria tehát a költészet túlélési technikáiról alkotott metafora lesz. Megítélésem szerint ezt a túlélési technikát kicsiben Kavafisz költészete is modellálja, kivált történelmi vagy áltörténelmi anekdotáiban, melyekben rendre egy-egy komolynak vélt vagy tartott eszme bukásának emberi léptékű megjelenítésére, illetve két szemlélet ütköztetésének leírására szorítkozik. Ezek a szövegek vagy puszta szükségszerűségnek, vagy egyfajta kombinatorikus rend megnyilvánulásainak érzékelik a történelmet, melyben az ember lényegében a nyelv, a retorika, illetve a rituális szerepjátszás által létezik (például A barbárokra várva, Egy kisázsiai községben). E költemények kifejezőereje az ilyen rituális (nyelvi) szituációk (például egy köszöntő beszéd elkészítése, a hatalomátadás ceremóniája, egy-egy csata kimenetelének latolgatása, egy-egy sírvers megszövegezése) közvetlen megjeleníthetőségéből fakad. A Kavafisz-szövegeken belül érzékelhető nyelvi keveredés (a görög regiszterek sajátosságából kifolyólag) folyamatos történetiségbe kényszeríti a leghétköznapibb megnyilvánulásokat is.

Az idézet, a szöveg leletszerűsége vagy dokumentumjellege az intertextualitás számtalan változatát hozza létre. Kavafisz gyakorta nem tesz mást, mint költőileg föltár néhány antik szöveghelyet: az Akhilleusz lovai című költemény például nem más, mint egy Homérosz-hely kiemelése az eposzi áramból és felragyogtatása a líra keretei között. Olykor egy-egy történetírói passzus anekdotizálódik (például Nero határideje, Alexandriai királyok, Julianus és az antiochiaiak), s válik csattanóval ellátott, sosem patetizálódó példázattá. Kivált az episztolák és epitáfiumok esetében fordul elő olyan eset is, amikor maga a vers válik dokumentummá vagy történelmi “ténynyé”.

Külön regisztert alkotnak Kavafisz erotikus vagy szerelmes versei, melyeknek a hazai irodalom nem túl sok figyelmet szentelt. E költeményekben szintúgy érvényesülnek a történetmesélés lírai szabályai, az erotikus Alexandria a történelmi Alexandria metaforikus párjává válik, maga a test és a testi élvezet is történeti dimenziót nyer. Az erotika is inkább csak retrospektív vagy lehetséges erotika lesz, sose konkrét aktus. Az emlékezés, mely már a görög szavak kiválasztása során is eklektikus módon vezet el egy-egy mítoszhoz és korhoz, úgy uralja Kavafisz idejét, hogy minden jelenidejűséget kiszorít belőle. Gregory Jusdanis, aki Kavafisz költészetében a szövegszerveződés, az erotika és a történelem egymást átjáró erőit kutatta, találóan mutatott rá, hogy Kavafisz erotikus költészete, mely a fiatal férfitest bűvöletében fogant és allegorizálódott, lényegileg a Foucault által leírt, úgynevezett taxi-effektus szabályai szerint működik: a testiség csak a szerelmes távozásakor vagy távollétében ruházódik fel azzal a szerelmi vággyal, mely az aktus valós vagy elgondolt megismétlésére irányul. Az írás maga is így ölt corpust, az emlékezetben visszajátszott testként vetül papírra a vers maga: a szó és a gyönyör közt szoros és szabályokkal rendelkező összefüggésrendszer bontakozik ki.

Az Alexandria örök című új Kavafisz-kötet, mindamellett, hogy a költő valamennyi kanonikus versét tartalmazza, és a korai, a kiadatlan és megtagadott, illetve befejezetlen versek közül is bőséggel válogat, a Kavafisz-kérdést is újra felveti, mely Kavafisz lehetséges magyar hangjaira fókuszál. Kavafiszról a hazai irodalomban elsősorban olyan kifejezések szerepelnek, mint “szárazság”, “objektivitás”, “szenvtelenség”, “nyelvi és formai pusztaság”. Mindamellett verseinek magyar hangja a korai magyarítások tekintetében mégis sokszorta inkább klasszikus értelemben véve nyugatos, például Füst Milán-i.

Kétségtelen, hogy noha a fordítástörténetileg is méltán kanonizált Somlyó György, illetve Vas István nevével fémjelzett kitűnő magyarítások a korabeli magyar versnyelvhez viszonyítva szikárab-bak és kevéssé metaforikusak, a képi univerzum burjánzását pedig féken tartják, mai szemmel mégis több ponton dekoratívabbnak tűnhetnek a forrásnyelvi szövegeknél. Amit a jeles író és tanár, Dimitrisz Hadzisz, aki 1963-tól magyarországi emigrációjában múlhatatlan érdemeket szerzett az újgörög költészet és így Kavafisz megismertetése terén is, még kifejezetten antipoétikusnak tartott, homálytalannak és racionalistának, az mára a költészet anyanyelvévé vált, sőt, mondhatni, még poétikusnak is számít ahhoz képest, amit ma antipoétikusnak vélünk. Summa summárum: az új Kavafisz-kötetben két egymással radikálisan szembeszegülő műfordítói gyakorlat érvényesül, s mindkettő kitűnően megteremti a maga Kavafiszát. A Somlyó–Vas-féle módszer szépségeiről, rekonstruktív hajlamairól, bámulatosan hajlékony és érzékeny nyelvi leleményeiről nem szükséges itt bővebben értekezni, hiszen a két fordító érdeme elévülhetetlen. Túlságosan is előíró, és minduntalan a nyugatos örökség artisztikumára hivatkozó műfordítás-szemléletünkben viszont Déri Balázs módszere szokatlannak számít: még Kavafisz foghatatlan, de erőteljesen érvényesülő, kötött zeneiségű költeményeit is prózaversben tolmácsolja, miközben a forma primátusáról a szöveg értelmi és mindenekelőtt retorikai rekonstruálására helyezi a hangsúlyt. Vagyis az antipoétikus beszédmódnak nagyjából azokat az aspektusait hozza játékba, melyeket ma tartunk annak. Gördülékeny, kortárs versnyelv az eredmény, a dekorativitás mintegy meztelenre csupaszítja a gondolatot, s ezáltal élesebbekké is teszi Kavafisz szövegeit. Rekonstrukció ez is: de ez a szerkezetrekonstrukcióra irányul, a szó elhelyezésének kultikusságát hangsúlyozza, s így nem a holisztikus költemény újrateremtésének költői heroizmusát hirdeti, hanem a szó kimondásába és elhelyezésébe vetett hitet. E premisszákból kiindulva a szöveget a szándékolt monotonitás vagy a magyar stilisztikai beidegződések ellenében is vállalt filológiai pontosság uralja.

Természetesen ez a módszer is kétségeket tud ébreszteni, kivált az olyan versek tolmácsolásakor, mint a Nem eladó című. A költemény egy ékszerészről szól, aki képtelen megválni bámulatosra sikeredett remekeitől, páncélszekrényben tárolja vala-mennyit, a vevőinek csak a silányabb termékeket kínálja. A görög szöveg létrehozása már maga ékszerészet, kétségtelen, hogy Kavafisz e versében mintegy a vers genealógiáját is adja: ahogy a legszebb ékszer készül, úgy készül a vers is, úgy ragyognak fel a jambikus lüktetésű sorok végén a bravúrosabbnál bravúrosabb rímek, például: me táxi – metáxi, sztin físzi –tha t’afíszi stb. Ráadásul ezek egyike a magyar irodalomban szinte teljességgel ismeretlen rímtípust képvisel: a krinoi és a krinei szavak összecsengetéséről van szó, melyek újgörög ejtés szerint hangzásban azonosak (kríni), de írásban eltérőek. A magyar fordítás rímtelen és jambustalan, viszont hatványozottabban köznyelvi, retorikailag és szó-architektúrailag félelmetesen pontos, s így az is sejthető, ha ismerjük az eredeti szöveget, hogy Kavafisz mely szavakat rímeltette össze: “Becsomagolja őket gonddal, szép sorjában / drága, zöld selyembe. / Rubin-rózsák, gyöngy-liliomok, / ametiszt-ibolyák. Az ő ízlése szerint valók”. Déri eljárása már csak azért is szimpatikus, mert okos beismerésekkel jár: a magyar műfordító (és nyelv) sem képes mindenre, ezért választani kényszerül, s e választás nézőpontját igyekszik világossá is tenni.

Déri Balázs, a kötet tulajdonképpeni gazdája lenyűgöző filológiai munkával a legújabb szakirodalom és szövegkiadások alapján rekonstruálta a költemények sorrendiségét, a kötetkompozíciót, illetve minden eddiginél pontosabb és bővebb jegyzetapparátussal látta el Kavafisz szövegeit. Ez a kiterjedt kommentárrá növő apparátus (279–333.) számos korrekciót is tartalmaz a korábbiak viszonylatában, de még nemzetközi mércével mérve is unikálissá teszi a kiadást.

Fontos hozadék továbbá, hogy Déri megkérdőjelezte a korábbi magyar kiadások gazdájának, Dimitrisz Hadzisznak azt a megállapítását, mely szerint a megtagadott, kiadatlan vagy korai Kavafisz-versek már lényegileg nem gazdagítják új színekkel a Kavafisz-képet. Ha nem is robban be radikálisan új regiszter, az mindenesetre evidenssé vált, hogy nagy vers jó pár akadt e szövegkorpuszban is, mind a narratív-anekdotizáló, mind pedig (főként!) az erotikus térfélen. A tengeri csata, a Tacitus császár halála, az Athanasziosz, a Julianus a misztériumokban vagy a Poszeidóniaiak című költemények egyszerre örökítik tovább az eddig is ismert Kavafisz-esszenciát, s különösen e két utóbbi szöveg kívánkozik a kanonizált versek legjobbjai közé.

A Déri által először lefordított erotikus versek elsősorban a témavariációk gazdagsága miatt érdemelnek figyelmet: a birtokbavételtől a platóni, idealista szemlélődésig kiterjeszkedő skálának kivált az eleje gazdagodik. A nyelvhasználat talán explicitebb, mint korábban (a kódok feloldódnak), és a precíz elhallgatásalakzatok is szórványosabbak, az ego pedig talán kiemeltebb szerepet kap, mint eddig (Az alkohol lehetett, Fél óra, A bekötött váll, 1903 szeptembere, Szerelem hallatán, Így). A Második Odüsszeia című versben pedig olyasmit ismerhet meg a magyar olvasó, ami az Ithaka című korszakos jelentőségű vers újabb olvasatait hívja elő: a Dantéban reinkarnálódó eposzi alaptörténet (“De jaj, / Homérosz nélkül, hexameterek nélkül”) az írás odüsszeiájává alakítja a költői tevékenységet, s így költészetesztétikai olvasatot is kölcsönöz az egy életen át tartó utazásba zárt életigenlésnek.

A történetmesélő, historikus vagy erotikus versek univerzumában egyaránt jól működő szabadvers-technika még hatványozottabban rajzolja elénk azt a magyar Kavafiszt, akiben a metaforikus költészeteszmény leépítőjét, a barokkos vagy szecessziós dekorativitás, a Kosztisz Palamasz és köre nevével fémjelezhető népies zeneiség ellenpólusát láttuk meg. Déri fordításai fölvetik azt a kérdést is, vajon nem volt-e túl nyugatos a mi Kavafisz-képünk, holott Kavafisz épphogy a “nyugatos eszmény” ellenében dolgozott. Már csak azért is hálásak lehetünk neki, hogy jelenleg már legalább két magyar Kavafisz létezik.

(Fordította Déri Balázs, Papp Árpád, Somlyó György, Vas István. Kalligram, Bp., 2006, 334 oldal, 2500 Ft)