Bodor Ádám életművének példátlan erejű betörése a magyar irodalmi kánonba a kilencvenes évek egyik legfontosabb irodalmi eseménye volt, amely egyértelműen a Holmi novellapályázatán nyert első díjnak, illetve az életmű csúcsaként számon tartott Sinistra körzet megjelenésének köszönhető. Az esztétikailag egységesen magasra értékelt írói teljesítmény természetszerűleg erőteljes kritikai visszhangot váltott ki, s interpretációk jelentős számú sorát, melyek közül jó néhány az eltelt másfél évtized kritikájának és irodalomértelmezésének kiemelkedő darabjai közé tartozik, és nem mellesleg jellemző dokumentumai ezen területek közelmúltbéli és jelenkori felvirágzásának is. Ez az inspiratív erő töretlen az azóta napvilágot látott két újabb Bodor-kötet hatására is, ami igazolni látszik a helyes ítéletet, fenntartva az újraolvasás és újabb értelmezések megalkotásának igényét. Ennek az impozáns termésnek a foglalata a tevékenységében egyre figyelemreméltóbb L’ Harmattan Kiadó és a Dayka Gábor Társaság legújabb, Tapasztalatcsere című közös kiadványa, amely ebből a termésből ad reprezentatív válogatást, a korábban megjelenteken kívül több új szöveg közreadásával: ez utóbbiak szerzői a legfiatalabb irodalmárnemzedékhez tartoznak.

A szerkesztők a kötetet Bodor Ádám monográfusa, a tragikusan fiatalon elhunyt kiváló irodalomtörténész, Pozsvai Györgyi emlékének ajánlották. Tőle nem került írás a gyűjteménybe, hiszen monográfiájának fejezetei nem szakíthatóak szét egymástól, az ígért új tanulmány viszont már sajnos nem készülhetett el. Pozsvai Györgyi munkája eddig – legalábbis könyv alakban – önmagában képviselte a jelentős életmű szakirodalmát; most már e két kötet együtt méltán szolgál bőséges tájékozódási pontokkal és egyben olvasási tapasztalattal, melyek segítségével hatékonyabban eligazodhatunk Bodor Ádám lenyűgöző prózavilágában. Amíg a monográfia egy szerző nézőpontjából, a teljesség igényével közelítette meg témáját, a Tapasztalatcsere szerzői számtalan megközelítésmódot alkalmazva járják körül ugyanazokat a kérdéseket, gyakran egymással is élénk dialógust, a szó szoros értelmében vett tapasztalatcserét folytatva.

Az alcím esszéket és kritikákat ígér, valójában recenziókat, hosszabb-rövidebb kritikákat és jó néhány tanulmányt találunk a kötetben, valamint ezek különböző átmeneti változatait. Esszét egyet sem, bár némelyik írás magán viseli az esszéisztikusság jegyeit is. Orbán Ottó beleélő hangvételű, remek kisesszéje (Adam Bodor leinti Mustafa Maupassant kamionját) mindenesetre méltán kaphatott volna helyet, afféle kakukktojásként. A gazdag termésből egyébként is sok minden kimaradt: a Sinistra körzetről csak néhány, talán emlékezetes dolgozat, például Bodor Béla és Reményi József Tamás írásai, Az érsek látogatásáról már számos bírálat, így többek között Szilágyi Júlia, Mészáros Sándor, Bónus Tibor, Lőrincz Csongor és Bombitz Attila szövegei: ennek oka talán az lehet, hogy a kötet szerkesztői e némelykor élesebben bíráló írásokkal kevésbé tudtak azonosulni. De valószínűleg valamennyi fontos értekezés nem férhetett a kötetbe, már csak terjedelmi korlátok okán sem, és az újonnan megjelenő szövegeket is el kellett helyezni, melyek célja többek közt – a szerkesztők előszava szerint – az értelmezés dinamikájának fenntartása, netán ritmusváltó lendületbe hozása. Mindenesetre alig van a Bodor-recepciónak olyan számbavehető fejleménye, amely (legalább lábjegyzeti utalás szintjén) ne szerepelne itt. Ugyanakkor a régebbi publikációk nagy része is átdolgozásra, pontosításra került. A kötet összesen huszonnégy szerző huszonhét különböző szövegét tartalmazza, Angyalosi Gergely, Doboss Gyula és Kálmán C. György vannak jelen két-két írással. Az egymást követő darabok tematikus csoportosításban kaptak helyet. A sort a novellákról, karcolatokról szóló elemzések nyitják, ezután következnek a két regény és/vagy novellaciklus, végül pedig a Balla Zsófiával közös interjúkötet, A börtön szaga értelmezései. Az írások túlnyomó része egy könyvvel foglalkozik, de helyet kaptak összehasonlító elemezések is, mindhárom a Sinistra körzetet veti össze az író valamely másik művével: H. Nagy Péter a rövidprózákkal, Kiss Dávid Az érsek látogatásával, Szi-lágyi Zsófia pedig az interjúkötettel. Így valóban reprezentatív válogatás (afféle “best of…”) jött létre, mely hű tükre annak, ahogy a bodori oeuvre elfoglalta őt megillető előkelő helyét a magyar irodalmi kánonban, és erőteljesen sugározza azt a rendkívüli hatást, élményt, szűnni nem akaró, különleges vonzerőt, amelyet ez az életmű olvasóira és értelmezőire gyakorolt. E helyt tehát nemcsak maga a kötet e recenzió tárgya, hanem sokkal inkább az életmű recepciója, annak alakulásfolyamatai.

Mivel tehát az életmű kánonba emelése a Sinistra körzet magasfokú olvasói-értelmezői sikerének köszönhető, a befogadás- és hatástörténet is ebből a pontból ragadható és érthető meg igazán. Ez pedig óvatosan szólva is rendhagyónak mondható, hiszen Bodor első prózakötete, A tanú 1969-ben jelent meg. Az életmű bekerülését a magyar irodalom vérkeringésébe, a kritika figyelmének felkeltését ugyan számos akadály nehezítette, és írásművészete még az 1980-as prózaválogatás (Milyen is egy hágó?) magyarországi megjelenése után is visszhangtalan maradt. 1985-ben újabb gyűjteményes kötet jelent meg Bodortól (Az Eufrátesz Babilonnál), erről íródott a Tapasztalatcsere nyitó írása, Balassa Péter tollából. Balassa a rá jellemző biztos érzékkel fedezte fel az író kivételes tehetségét. Gondolatgazdag, tömör recenziójában a rácsodálkozás elemi gesztusaival mutatja fel a novellákban a köznapitól a képtelenig vezető feszültség útját, és az ezt megvalósító, magasfokúan művészi megjelenítésmódot. Azonban Balassa figyelme önmagában kevésnek bizonyult, és különös módon az író 1991-es “felfedezéséig” egyetlen érdemleges írás sem látott napvilágot, mely Bodor Ádám novellisztikáját tette volna tárgyául. A Sinistra körzet kikerülhetetlenné váló erőteljes hatásának lett azután a következménye, hogy mind a korábbi életmű, mind pedig a később megjelent kötetek ezen alkotás felől váltak olvashatóvá.

A Bodor-értelmezés alapvonalait mindenekelőtt a könyv megjelenését követő kritikák alakították ki, melyek javát tartalmazza a gyűjtemény. Elsősorban a műfajiság kérdése állt a vizsgálatok homlokterében, vagyis hogy regényként, avagy novellaciklusként olvassuk-e a történetek sorozatát, és ez a kérdés aztán rávetült az életmű többi darabjának megítélésére is. A kisprózákról szóló írásában például Margócsy István határozottan novellaciklusként, Tarján Tamás pedig regényként tekint a Sinistrára; Vaderna Gábor Az érsek látogatásával foglalkozó tanulmányának is a műfajiság a központi problémája. Angyalosi Gergely ellenben épp e kérdés vagylagosságát említi. Ebben a vitában mégis mintha a novellaciklusként való meghatározás győzött volna, bár a regényforma novellaszerű epizódokból, viszonylag zárt egységekből való építkezésének is van hagyománya a magyar irodalomban, gondoljunk csak az anekdotikus regényszerkezetre, például Krúdy egyes regényeire, ahol a műegész hasonlóan egy vékony történetszálra fűzött, önmagukban is megálló elbeszélésekből kerekedik regénnyé. S valljuk be, Bodor esetében nagyon is döntő szerepe volt a Holmi novellapályázatának, hiszen regényen dolgozott, viszont novellapályázaton indult, és ezt a formaproblémát valamiképp át kellett hidalni. A szövegszervező erők feltérképezésénél hangsúlyossá vált a kihagyás alakzatának szerepe, a szöveg és történet szintjén egyszerre működő utalásrendszer és motivikus hálózat vizsgálata is. A szerzők jórésze behatóan foglalkozott a Sinistrában megjelenő életvilág magyarázatával a hatalomnak való kiszolgáltatottság kontextusában. Ugyanakkor számtalanszor kifejezésre jutott, hogy a történetben bemutatott viszonyok nem azonosíthatóak valamely konkrét elnyomó rendszerrel, s legtöbben óvtak a közvetlen politikai-referenciális olvasattól, ahogy az erkölcsi példázatosság felőli interpretációkat is kizárták. Ennek hozadékát pedig a kimeríthetetlen jelentésgazdagságban jelölték meg, amelyet elsőként kitűnő, esszészerű kritikájában Angyalosi Gergely fogalmazott meg. Bán Zoltán András pedig egyenesen főműnek aposztrofálta a könyvet; szerinte “Bodor eddigi világfeltáró kutatásai” itt “értek zenitjükre. A Sinistra körzet így vált főművé: egy vészjósló következetességgel végiggondolt és végigelemzett világteremtés összefoglaló remeklésévé”. Bán itt a kritika dimenzióit a metafizika világába emeli, állításait valószínűleg mégsem lehet kétségbevonni. Számos kísérlet történt a mű esztétikai-stiláris meghatározására, itt is Bán Zoltán Andrással érthetünk egyet, miszerint ő Bodor opusát abszurd realistának minősítette. Ide kapcsolódóan jó néhányan felvetették az irodalmi hatások és az intertextualitás témáit is. Már Balassa Péter utalt a Kafka-párhuzamra, amelyet azóta többen megismételtek (legutóbb Radnóti Sándor, a jelen kötethez írt utószavában), és ez a kapcsolat minden valószínűség szerint döntő fontosságú e prózauniverzum maradéktalan megértéséhez. Már csak annak okán is, mivel Kafka alapjaiban teremt egy olyan, addig ismeretlen reprezentációs minőséget, amelybe a bodori világ törvényszerűségei is beleilleszkednek. De emellett szóba került még a magyar novellahagyománytól (például Kosztolányi és Mészöly) a kelet-európai groteszken át García Márquezig sok más alkotó és mű is. Mégsem valószínű, hogy Bodor mágikus realistának lenne nevezhető, mivel nála a fantasztikum világa sosem válik uralkodóvá a valószerűség felett, még ha a realitás egy szélső esetével állunk is szemben. Érdekes módon Tarján Tamáson kívül senki nem említi e próza talán legközelebbi rokonait, a 20. század második felének kiemelkedő, nálunk mégis kevéssé ismert szerb prózáját. Tarjánnál Kiš és Pavić szerepel, de még erősebbnek tűnik a rokonság több más alkotóval: Branimir Šćepanović-tyal, Filip Daviddal, Borislav Pekić-tyel és legfőképp Miodrag Bulatović-tyal. Sokan foglalkoztak még a történetben megjelenő nevek etimológiájával, mind eredetük nemzetiségi sokféleségére utalva, mind pedig az úgynevezett beszélő nevek megfejtése kapcsán. A névnek amúgy is különös jelentősége van Bodornál, ahogy a névvesztésnek is; gondoljunk csak az első regény hőseinek nyakában lógó táblákra.

A “főmű” kiemelkedő hatása és annak visszhangja ellenére továbbra sem született jelentős számú értekezés a korábbi prózatermés témakörében. Ami igen, annak java bekerült a Tapasztalatcserébe. Margócsy István a bodori novellisztika legfőbb jegyeit és jellegzetességeit vázolja fel. A narrátor szerepét vizsgálva kiemeli, hogy Bodor rejtőzködő elbeszélői elhallgatják az események mozgatórugóit, a motivációkat, és ha ilyen esetben a narrátor egyes szám első személybe kerül, titkolózóvá válik, és meginog a hitelessége. Ezért történetei épp olyan hiányosak és töredékesek, mint a világ, amelyet reprezentálnak. Maradnak a titkok és csodák, melyekre nincs magyarázat. Megoldásukat még az sem tudja, “aki pedig a történéseket látszólag végrehajtja, vagy intézi”. A Sinistra előtti prózaterméssel foglalkozó írások közül Tarján Tamásé a legbővebb: némileg könnyed hangvételű, esszéisztikus elemzése olyan kérdésgócokat jár körül, mint az ikermotívum vagy az animalizáltság, de meggyőzően szól hozzá a tulajdonnevek kérdéséhez is. H. Nagy Péter a novellák felől érkezve jut el a Sinistráig, miközben kirajzolódik a mű mérnöki precizitással megszerkesztett(nek tűnő), egységes volta. Ahogy hasonlóan egységesnek tűnik a recepciója is, ami persze nem a felkínált megoldások egyformaságát jelenti, hanem az életmű szinte vitán felül álló értékelését. Ebben jelentett némileg kivételt a kötetben ugyancsak szereplő bírálat Márton László tollából, aki ugyan nagyon jelentős könyvnek tartja a Sinistrát, itt mégis bevallottan a hibákra és ellentmondásokra koncentrál. Szirák Péter ezt azzal magyarázza, hogy ezek a felvetések csak annak számára léteznek, aki “egységes elbeszélői távlat és az összetett jellemkép elvárásai felől olvassa” az alkotást, Scheibner Tamás pedig részletesen is kifejti Márton megállapításainak cáfolatát. E ponton látható, ahogy a bodori mű recepciója és hatástörténete kimozdul korábbi stabilitásából, az újabb publikációk során az értelmezések csapásiránya kiszélesedik, és az egyes szövegek nemcsak az adott művek bemutatását, interpretációját tűzik ki célul maguk elé, de élénk párbeszédbe, olykor élesebb vitába is kerülnek egymással. A korábbi szövegekkel diskurzust folytató tanulmányok közül kettő egyben a gyűjtemény súlypontját is jelenti: Bengi László a szövegszegmentumok vizsgálatára, ezen belül az ismétlés alakzatának nyomon követésére építi beható interpretációját; Kovács Béla Lóránt nagyívű elemzése az olvasói várakozásokat elbizonytalanító, kétségessé tevő írói eljárások felől közelít.

Ahogy az első regény sikere felértékelte Bodor Ádám korábbi prózatermését, Az érsek látogatása ebből az összevetésből óhatatlanul csak másodikként kerülhetett ki. Erről a tapasztalatról számol be Angyalosi Gergely is, aki szerint Bodor nem volt képes megújítani poétikáját, és gyengíti a regény hatását, hogy A Sinistra körzettel összehasonlítva a kint és bent jelentése elhalványult, de nehezményezi az egymást gyengítő két főszereplő (a narrátor és Gábriel Ventuza) jelenlétét is, és a regényszöveget több szinten is túlterheltnek érzi. A sokkal inkább méltató hangvételű megközelítések közül kiemelkedik a regényről a Holmiban (és itt a kötetben is) egymás mellett megjelent két kritika, Lányi Dánielé és Doboss Gyuláé. Mindketten kiemelik azokat a pontjait Bodor poétikájának, szövegépítkezésének, melyekben az alkotó továbblép írói eszközeinek radikalitásában. Lányi többek között a mű elbizonytalanító időkezelését, Doboss pedig az eltérítés, kizökkentés, átértelmezés, vagyis a szinte végtelenné táguló többértelműség kibővülő eszköztárát. Az elégedetlen hangvételű bírálatok ismeretében érveik mindenesetre sokkal kifejtettebbek, és ezáltal meggyőzőbbek is. Az érsek látogatása narrátora utal rá, hogy az egyház képviselői itt valójában álruhát öltött hegyivadászok. Ez látszólag jó indokot szolgáltatna egyfajta közvetlen politikai olvasat számára. De egy ilyen magyarázatnak épp az a lényege, hogy a műben megjelenő világ közvetlenül vonatkoztatható volna valós eseményekhez, amíg Bodornál (ahogy erre Kálmán C. György is kitér) a referencializáltságból állandóan kicsúszik a totalitarizmus metaforája. A hatalomnak való kiszolgáltatottság ráadásul messze nem csak politikai kérdés, annál sokkal általánosabb, emberi léttapasztalat, ahogy A per sem csupán az emberi életbe beleavatkozó bürokratizmus megjelenítése. De Bodor világában a hatalomnak való kitettség csak egy tényező több között: ugyanennyire jellemző rá a helyzet természetes elfogadása, ami még beletörődésnek sem nevezhető, és az emberi kapcsolatok egyszerre kaotikus és beszűkült jellege is; ez a világ eredendően, alapvetően és befolyásolhatatlanul ilyen. A nagy Bodor-művek jelentősége éppen ebben áll: egy hatalmas művészi erővel megteremtett világot állít elénk, ami különösségével, rejtélyességével mutatja meg emberi társadalom és emberi létezés sötét oldalát és abszurditását. Annyira azért talán mégsem általános ez a világképlet, ahogy azt Kálmán C. György véli, miszerint bármilyen más csoport is állhatna a papi rend helyett. Egy műalkotás koherens világában mindennek megvan a maga önmagában, akár tisztán esztétikailag vett önértéke. Az olykor túlrajzoltnak tűnő groteszk alakok és helyzetek nem csupán eszközei, de lényegi alkotóelemei is ennek az egzisztenciális feltárulkozásnak. Az érsek látogatása valóban sok szálon kötődik a körzet világához, mégis továbblép egy történelmen túli világ bemutatása, egyfajta apokaliptikus vízió előcsarnoka felé. A mű szuggesztivitása, a nyomatékosabb torzultság, a sötétebb képek túllépnek a korábbi mű minden abszurditás melletti derűjén, jó példája ennek a város melletti szeméttelep szinte szimbolikus súlya. Itt már kialszik az a “napsütötte sáv”, melyet korábban Mustafa Mukkerman testesített meg.

A kötet utolsó három tanulmánya az ugyancsak nagy hatást kiváltott interjúkötet, A börtön szaga köré csoportosul. Hogy mennyire műalkotásról vagy pedig dokumentumról van szó, nem lezárt kérdés. A szöveg természetesen kiválóan alkalmas filozófiai és irodalomelméleti apparátus mozgósítására, vagy akár kifejezetten irodalmi műként való olvasásra. Ezt az utat választja Sz. Molnár Szilvia és Teslár Ákos; míg Szilágyi Zsófia tágabb kontextusban, ugyancsak a Sinistra felől, a könyv határhelyzeti pozíciójára kérdez rá, mind műfajilag, mind pedig valóság és fikció viszonyát tekintve.

A Bodor-interpretáció gazdag spektrumú sokirányúsága mellett mégis számos olyan kérdéskör van, amely kisebb hangsúllyal vagy terjedelemben kapott szerepet. Pozsvai Györgyi monográfiájában például teljes részletességgel feldolgozta a Sinistra körzet narratológiai struktúráját; más alkotások esetében ilyen kísérlet nem történt, bár a legtöbb elemző egyes aspektusaiban érinti a kérdést. Keveseket ragadott meg a körzetnek mint világmodellnek alaposabb körüljárása, a kint és bent viszonylatában. Termékeny lehetne a Sinistra összevetése Tarkovszkij Sztalkerével (Márton László utal erre), a hasonlóság magáért beszél, de a két alkotó világmegjelenítő metódusai is nagyon hasonlóak. Valószínűleg több ez, mint egyszerű tematikus rokonság, sokkal inkább egyfajta közös, műveken túli és talán sajátosan kelet-európai világtapasztalatról van itt szó. A természetmegjelenítés hangsúlyos szerepét és újszerűségét sokan kiemelték. Szilágyi Márton rámutat: a természet, a táj vizionárius megidézése a kiszolgáltatottság mélyebb rétegét mutatja meg. Bodor ezáltal végérvényesen lerombolja a természetnek mint menedéket adó, idilli térnek az erdélyi irodalomban ismert toposzát. A természet szorosan kapcsolódik a térhez, amelynek megkonstruált többértelművé válásáról Márton László ír, aki találóan utal a táj egyfajta vágyszerűségére is, a népmesék Üveghegyét említve. Intertextuális vonatkozásban hozott példái mellé bízvást odatehetjük Stoker Drakulájának földrajzilag nem könnyen behatárolható, mégis valahol a szomszédban fekvő, félelmetes Borgói-szorosát is. Simon Attila a táj megjelenítésében kiemeli a látványelemek gazdagságának rendkívüli szenzualitású, aprólékos részletezését: a természetet “a látomásos-átlényegítő betétek pedig metafizikai státusba emelik”. Ez a gazdag érzékletesség azután szoros kapcsolatba lép a mű metaforastruktúrájával, ami nemegyszer az animalizálódás, a dezantropomorfizáció útján jön létre. A legalaposabban ezeket az összefüggés-láncolatokat H. Nagy Péter fejti ki dolgozatában. Magasabb szinten szövegszervező metaforák (nyom, betegség) a konkrétumban válnak láthatóvá: élénk színekkel, köddel, a természet organikusságával, a zenei hangok sorozatával egységben. Olyan, rendkívül magasan szervezett, komplex regényszövet jön így létre, amely nemcsak a magyar, de a világirodalomban is ritka. Kivételként Krúdy poétikáját említhetjük meg, amelyben a táj kiemelt szerepe ugyancsak magasfokú metaforarendszerré szervesül, például a Napraforgóban. És letagadhatatlan a párhuzam Krúdy 1917–1920 közötti, balladai hangvételű novellisztikája és Bodor prózája között is. Az érsek látogatásával kapcsolatban pedig Lányi Dániel a következőket állapítja meg: “legnagyobb értékét számomra mégis azok a roppant koncentráltságú, ám szigorúan komponált és mégis talányos képek adják, melyek e könyvet felejthetetlenné teszik.” Ha létezik az irodalmi műalkotásnak a ráción túli értékmérője, valószínűleg valami ilyesmiről lehet szó. Bodor Ádám világa a negatívumok világa, amely a hiányt is magában foglalja. Ez a hiány elkerülhetetlen velejárója a végsőkig feszített tömörítésnek, amit ez a prózaművészet végigvisz. A hiány pedig bizonytalanságot, létbizonytalanságot szül, az pedig zártságot, amelyből visszajutunk a szöveg zártságához. De jellemezhető az örök jelenbe dermedtség állapotával éppúgy, mint egy olyan világ víziójával, amelyben mások a törvények és a szabályok, más a logika és az oksági összefüggések. A rend felbomlik, hogy egy másik rendnek adja át a helyet.

Csak egyetérthetünk Doboss Gyula megjegyzésével, hogy finomítandóak azok a vélekedések, miszerint az író inkább a hagyományőrzők, mintsem az újítók közé tartozva hozott létre vitathatatlan művészi értéket, és sokkal inkább a posztmodern elbeszélés egy egyéni változatát művelte, s később ezen is túllépni látszik. Összefoglalásképpen a Tapasztalatcsere, ha itt a szó szoros értelmében tekintjük a címet, minden bizonnyal sikeresnek mondható, ellentétben a Bodor-novellával, ahonnan származik. Ritkán vehető kézbe – a halványabb különbségek ellenére – ennyire egységesen magas színvonalú és főként gazdag tartalmú, súlyos irodalmi tanulmánykötet, amely a közelmúlt és a jelen irodalomkritikai felvirágzásának reprezentatív foglalata. Lehetetlen úgy írni róla, hogy ne maradjon ki még legalább ugyanannyi jelentős gondolat: itt csak a legfőbb kérdésirányok felvázolására kerülhetett sor. Orbán Ottó hasonlatához kapcsolódva: ez a kötet egy olyan csoportos nyereményjáték, ahol nincsenek kizárólagosan, egyértelműen helyes megfejtések, de vannak nyertesek és nyeremények. A Bodor-műveket újraolvasva valóban fokozatosan nő azok élvezeti értéke, ennek az örömét árasztja e könyv tanulmányainak sora. S ha mindenáron csomót keresünk a kákán, a kötetborító talán lehetett volna inkább metálzöld, mint Andrej Bodor négykerék-meghajtású Suzuki terepjárója.

(Dayka könyvek. Szerkesztette Scheibner Tamás és Vaderna Gábor. L'Harmattan, Bp., 2005, 282 oldal, 2300 Ft)