A Mészöly-szöveg konkrét történelmi eseményt, a szekszárdi zsidók elhurcolásának témáját dolgozza fel, amint azt a monográfiaíró Thomka Beáta is megjegyzi.¹ Érdekessége azonban, hogy több történetből tevődik össze, a szöveg második felétől kiegészül egy személyes narrátori résszel, amelyből érzékelhetővé válik, hogy általánosabb kérdésfeltevésre, problémára érkezik válaszként a zsidó család történetéről szóló főszöveg.

Ennek megfelelően a mű első felében egyes szám harmadik személyű a narráció, csak a mű második felétől jelenik meg az elbeszélő személye, és lesz részese és szemtanúja maguknak az eseményeknek is, saját történetét összekapcsolva a Fischoff családéval. A novellában Fischoff Ármin, zsidó kereskedő és felesége, Fischoff Adriella, valamint fiuk, Tivadar története tárul fel. Adrielláért rajongtak a férfiak a városban, ennek következtében titkos házasságtörő viszonyt is folytatott Semjén Özséb földbirtokossal. Ebből a kapcsolatból született a fiú is, akinek egyszer titokzatos ajándék érkezett: egy ezüstfejű sétapálca, melyet valószínűsíthetően a földbirtokos küldött. A német megszálláskor a zsidó családot deportálják, vagyonukat lefoglalják, csak Tivadar tér vissza később Sz.-be. Itt kapcsolódik majd be az elbeszélő – szintén a háborúval összefüggő – története: megszökött a hadifogolytáborból, és a szökés közben pár órát töltött Sz.-ben is. Ekkor találkozik Tivadarral, akinek csupán az ezüstfejű pálcabotja és régi eleganciája maradt meg. A találkozás után az elbeszélő egy Baranya megyei faluban bújt meg, és ott érte Tivadar öngyilkosságának híre is.

Szerkezetileg – és a jelentés szempontjából is – a szöveg legvégén mintha a történetmondás motivációját magyarázó utószó fogalmazódna meg, egyértelművé téve, hogy egy újsághír olvasása adta az indíttatást a történet megírására, emellett azt is hangsúlyozva, hogy az elbeszélő hiteles tanúja az igazságnak, és fontosnak tartja közölni az újsághír háttértörténetét is. Majd ezzel folytatja:

“Ezért jegyeztem fel ezt a történetet. De hogy milyen rejtett szándékkal, gondolattal került a jegyzet végére ez az idézet:

– arról már nehezebben tudnék számot adni.”²

Vagyis a problémát, a kérdéseit sem fogalmazza meg egyértelműen, titokban marad, viszont a megidézett Lermontov-szöveg³ nyilvánvalóvá teszi, hogy a szó hatása, a megfejthetetlen referenciával rendelkező szó titokzatos ereje a téma. Újabb áttételben a Lermontovot méltató Ahmatovát idézi, miközben egy másik Lermontov-intertextus is beékelődik a szövegbe: “Íme, így dudolászta a bus habon át / A titokteli lány a dalát.”⁴ Az újabb idézet továbbviszi a gondolatot: már nemcsak a szó, a dal lesz titkos és mágikus hatású, hanem maga a megszólaló is, hiszen ez a lány sellő, egy másik, szintén titkos világ képviselője.

Ebből a záró részből látható, hogy a titok kulcsfontosságúvá válik a szövegben, és az elbeszélőt is ez motiválja: “Kis idő még, aztán valamennyien megbeszélhetjük a dolgot egymással. De addig is…” Vagyis a titok átmeneti állapotként definiálódik, hiszen egyszer mindenki előtt feltárulnak a rejtett dolgok, de addig ideiglenesen erre az állapotra kell berendezkednünk, és együtt kell élnünk a vallomás kényszerével és annak lehetetlenségével.

A következőkben áttekintjük, hogy ez a titok miként tematizálódik a szövegben, a Fischoff család életében. A szöveg értelmezésekor a szavak jelentéseinek vizsgálata kap hangsúlyt, hiszen a képszerű – azaz eredetét tekintve metaforikus – szóban érzékelhető a Potebnya által belső formának nevezett összetevő. Ez a tulajdonképpen a szó régi jelentését hordozó, feledésbe merült belső forma aktivizálódik a költői szövegben, és segíti a jelentésképzést, hiszen jelentés a jelölés során létesül.⁵ Az értelmezésben hangsúlyt kapnak az intertextusok mellett a nevek és az elbeszélés folyamata is.

A család történetéről szóló narráció nem követi a kronológiát, így az 1945-ös deportálások utáni helyzettel indít, általános helyzetképet ad a Jóvátételi Bizottság munkájáról, a Fischoff családot ért veszteségekről, tragédiáról. A háború következményeként a család üzletét ideiglenesen irodának rendezték be, vagyis ez lesz az ideiglenesség, átmenetiség témájának első megjelenése a szövegben. A bolt egykori tárolóedényei is eredeti rendeltetésüktől eltérően, átmenetileg székként funkcionálnak, sőt a szöveg is várószobáról és várakozókról beszél, melyek szintén az ideiglenesség tematizációi.

A titok motívuma elsősorban a feleség, Fischoff Adriella életében meghatározó, mivel házasságtörő viszonyt folytat a helyi földbirtokossal, Semjén Özsébbel. A szövegben Adriella cselekményes jellemzője az éneklés, a dúdolás lesz. Ez több módon is megjelenik, elsőként egy hasonlatba építve: “olyan hamvasan aludt el, mint az Énekek Énekében a szerelmes”. Már az első említése összefüggésbe hozza az éneklést a szerelemmel, aminek jelentősége a későbbiekben látható. Az asszony Zsidó Kaszinóban is sokszor fellépett: többször is sikerrel énekelt Mozart- és Chopin- dalokat;⁶ a Kaszinó is mindig számíthatott bársonyos altjára. A történet során csak egyszer fordul elő, hogy dúdol (“végigdúdolta egész repertoárját”). A szöveg nélküli énekelés, a dúdolás mellékes cselekedet, itt is elsősorban leplez és egyúttal ki is fejez valamit. Az ajándékba kapott ezüst pálcafej indítja meg, melynek titkát valószínűleg ismeri, és a dúdolással boldogságát fejezi ki, másrészt az elhallgatást, hiszen a titkot nem fedheti fel.⁷

Az éneklésnek ez az erőteljes hangsúlyozása egyértelművé teszi a kapcsolatot a Lermontov-szövegben megidézett sellővel. A lételeméből kiszakított vízi tündérről szóló mesék, illetve az énekükkel csábító szirének történetei minden nép és kultúra körében közismertek. A szirének a férfiakat énekükkel csábító madártestű nők, de a kora középkortól a halfarkú sellőkre is kiterjesztik ezt az elnevezést, és hagyományosan három fontos attribútum kapcsolódik hozzájuk: a hangszer (zene), a fésű és a tükör. A szirének csábító ereje egyrészt énekükben, másrészt gyönyörű hajukban rejlik, amint a zsidó kultúrkörben is van analóg történet a hajban rejlő erőre, hiszen a bibliai Sámson óriási testi erejének titka is ebben keresendő. Adriella férjét is megbabonázza ez az erő: “hosszú órákat tudott azzal tölteni, hogy a párnahegy mögül átcsüngő hajsátorból egy csigás fonatot olyan szoros szimmetriával tekerjen az ujjára, mint a csavarmenet”. A sellő szó a “serlik”, “sellik” igéből ered, mely “forog”, “örvénylik” jelentésben volt használatos, így a szó etimológiája is világosan tükrözi ezt a mindent felforgató erőt, amely felborítja a hétköznapok nyugalmát, és a mesében is mindent képesek odahagyni érte a hajósok, vállalva életük kockára tételét is. Adriella is – bár szinte észrevehetetlenül, mégis érzékelhetően – forgatja fel a rendet. Sellőként vonzza a férfiakat, amint az elbeszélő beszámolója is erről vall: “gyerekfejjel én is szerelmes voltam Tivadar anyjába”.

A szerelem és a titok összekapcsolódása látható a rózsa motívumából is, hiszen a kaszinóbeli éneklések után kapott rózsacsokor egyértelműen a férfiúi hódolat jele. Az ókorban a szerelem istennőjének virága, így a szerelmet, a vágyat fejezi ki vele a titkos hódoló, de máig használatos a sub rosa kifejezés is, mely a bizalmas, titkos ügyek megnevezésére szolgál. Ugyanígy a történetben is a környezet előtt titokban marad az állandó rajongó kiléte.

Adriella idegen saját világában, mégis megtalálja a házasság és a házasságtörés közötti egyensúlyt. Ennek szövegbeli tematizációja a gyertyatartóval van összefüggésben, hiszen az Isten jelenlétét, a fényt jelképező tárgy jelenthetné számára a titkos vallomások, a megbánás és lelki megkönnyebbülés lehetőségét. Azonban ez nem úgy történik, mint várható lenne: “ezt meg tudta beszélni Istennel, és az Isten azt mondta, hogy a boldogság elviselhetetlen terhét csak közösen lehet cipelni”. A szöveg éjjel-nappal égő ötágú gyertyatartóról beszél, melyet a zsidó családok általában leginkább péntek este és az ünnep estéjén használtak, és hagyományosan a feleség feladata volt ennek meggyújtása. A szimbólumnak külön jelentősége – ami aztán Adriellát is jellemzi az előbbiek alapján –, hogy a zsidó temetőkben a női sírokon a vallásos nő jelképe.⁸

Adriellának tehát különös a viszonya a zsidóságához, saját társadalmi közegéhez, és ennek eredménye a másik, számára különleges világhoz való vonzódása, amelynek fiát is köszönheti. Ez a titok megmagyarázhatatlanul erős kapcsot jelent a fiához, így ő az egyetlen, aki heves érzelmeket vált ki belőle: forróság, aléltság, sírni a boldogságtól.⁹ Adriella a tökéletes boldogságot is akkor tapasztalja meg életében, miután kilesi fia különleges gesztusait. Ennek a boldogságnak lesz jelképe a gömbölyűség, mely elé a szöveg a romlatlan jelzőt is odateszi, bár formája miatt enélkül is a tökéletesség, a harmónia jelképe. Ez az éjszaka megváltoztatja az események szokásos menetét is, hiszen Ármin, aki eddig az álmatlanságtól szenvedve éjszakánként végigjárta a lakást, és kileste alvó feleségét, most alszik, sőt horkol, és Adriella az, aki ébren figyeli alvó társát. Szintén a sellőt idézi meg Adriella éjszakai aktivitása, aki a csütörtöki titkos találkozókról mindig későn érkezik haza, megerősítve egy más világhoz való tartozását.

Mint említettük, a férj is titkos éjszakai életet él. Éjszakai cselekményeiből derül fény érzelmeire, és nyerhető betekintés az ő világába. Ekkor derül ki, hogy számára is ugyanúgy meghatározó a gyertyatartó szerepe a cselekmény tárgyi világában, a zsidó családfő szintén különleges viszonyban áll Istennel (odamosolygott az ötágú gyertyatartóra). Ármin éjszakai ténykedéseinek és egyéb rezdüléseinek nincs magyarázata a szövegben, de mintha menekülne a lakásból – főleg miután kileste alvó fiát is –, és az üzletben találna menedéket. A szövegben a családfő helye lesz elsősorban a bolt, hiszen titkos élete ideköti, az ő domíniuma lesz az üzlet, melynek titkait csak ő ismerheti, csak neki tárulnak fel a meghitt éjszakai ott-tartózkodásnak köszönhetően: “A fölkattintott villanyfényben olyan volt a bolt, mint egy békés szombatra előkészített, alvó seregszemle.” Ármin életébe beidegződtek ezek az éjszakai cselekmények: mozdulatai gyakorlottak, téblábolása szokásos. A zsidóság ősi hagyományait képviseli, a változatlanságot a változó társadalmi és történelmi körülmények közepette. A zsidó tradíció állandósága pedig a régi rend fennmaradását biztosítja. De ebbe a világba nemcsak Adriella nem illik bele, hanem kirí belőle fia, Tivadar is.

Tivadar nevének jelentése: az Isten ajándéka. A személyét meghatározó, származása körüli titokról már esett szó, szövegbeli első megjelenése is ezzel függ össze: “Csak egy isten kérhette számon, hogy fiuknak Semjén Özséb földbirtokos lett a vér szerinti apja.” Tivadar attribútuma lesz az ezüstfejű pálcabot, melynek első említését körüllengi a titok. A mondatszerkezet utal arra, hogy jelentős tárgyról van szó, hiszen már első említésekor is határozott névelővel jelenik meg, és a “most is” szókapcsolat utal a tárgy valamilyen állandóságára: “…benyitott Tivadar fiuk szobájába. Az ezüstfejű pálcabot most is oda volt támasztva az ágy fejéhez, a holdfény fellengzős homállyal csillant meg rajta.”

A pálcabot misztikája eredetének is köszönhető, hiszen a magát megnevezni nem akaró alkalmi vásárló – aki a botot hálából küldte – valószínűsíthetően Semjén Özséb. Itt fonódik össze a két ajándék, egyrészt a Tivadar nevének jelentésében tematizálódó, másrészt az ajándék pálcabot, így a származás, az “ajándékozás” aktusa révén végül is mindkettő a földbirtokoshoz kapcsolódik.¹⁰

Ez a bot és a bot érkezése kiválasztottságot sugall, hiszen a királyok, a beavatottak jelképe, ebben a zsidó kontextusban pedig egyértelműen mózesi attribútumként jelenik meg és nyer jelentést a környezet olvasatában, ily módon növelve Tivadar öntudatát és eleganciáját. A fiú külseje is szokatlan, lángvörös hajával és nyúlánk, törékeny alkatával, enyhén görnyedt tartásával mégis képes kamasz létére is gesztusaiból, mozdulataiból áradó eleganciát sugározni. Nem véletlenül jósoltak nagy jövőt neki a családban, hiszen láttak benne valami megmagyarázhatatlanul rendkívülit, amit az elhallgatás, a titok miatt nem tudtak származásával összefüggésbe hozni. Ez az elegancia azonban más aspektusból megközelítve a környezeten való gőgös felülemelkedést is jelentheti, amint az a történetben később meg is jelenik. A holdfény fellengzős homálya már előre jelzi a később a cselekményben is megjelenő fölényes viselkedését Tivadarnak. A sör megrendelése és a reklamáció eleganciája jelzi más igényeit, itt tematizálódik először a cselekményben a mű címe: nem felelt meg neki.

Az előző idézet rámutat arra is, hogy – mint mindenkivel, akit titok leng körül – a hold motívuma Tivadarral is összefüggésbe hozható. A hold, az ezüst és a pálcabot egy jelentéskörhöz kapcsolódnak a mű szövegében, ugyanis Tivadar megmagyarázhatatlan titkát és az ebből fakadó – szokásostól eltérő – viselkedést jelenítik meg.

A történetmondás motiváltságáról, arról, hogy egy újsághírből kiindulva meséli el személyes találkozását, már esett szó, de az elbeszélő ezen is túlmegy annyiban, hogy a múltbeli eseményeket is megidézve számol be a Fischoff család életéről, magyarázatot ad Tivadar származásáról és egy fontos tárgy, az ezüstfejű pálcabot eredetéről is. A személyes történetmondás kényszere a más történeten keresztül való önmegértésre irányul.¹¹ Így válik a beszéd, a narráció önmegértéssé. A vallomásjelleget tükrözi a szökés körülményeinek és veszélyeinek részletezése, amikor is a hosszú leírás közben az elbeszélő számára is világos lesz, hogy mindez nem magyarázható ésszerű tényekkel. Majd megtalálja a választ arra a kérdésre, hogy miért tért vissza mégis, hiszen “csakugyan nem volt sok ésszerűsége, hogy Sz.-be látogassak”. Ez a visszatérés a Szent Sebestyén-szoborral¹² van összefüggésben, tehát nincs ésszerű magyarázat, nem az értelem, hanem valamiféle babona, hit húzza vissza, egy gyerekkori tett megmagyarázhatatlan ellenőrzésének kényszere: “…hogy megnézzem: a főtéri Szent Sebestyén-szobor lábikrájában vajon benne van-e az a fatipli, amit még gyerekkoromban a kirángatott vasnyíl helyére belevertem.”

Tivadar megpillantása is szokatlan körülmények, a pusztulás díszletei között történik. A kiégett épület a klasszikus görög építészeti elemet, a timpanont idézi meg az elbeszélő számára, hangsúlyozva Tivadar arisztokratikus voltát. Alkata (még nyúlánkabban és törékenyebben, mint azelőtt) és magatartása erősítik ezt: “Épp csak a combjával nehezedett rá az ezüstfejes sétálóbotra – s mintha messze elnézett volna.” A szemlélődés mellett a felülemelkedést is kifejezi ez a póz, a bot pedig egy újabb referenciát is megjelenít, itt lesz támasz, amelyre elsősorban a fáradt vándoroknak van szükségük. Jelen esetben fenségének támasza lesz ez a tárgy, ily módon is támaszkodhat rá, hiszen előkelőségét növeli a helybeli lakosság szemében. A “messze elnézett” kifejezés pedig azt is tükrözi, hogy lelkileg másutt jár, gondolatban elvágyódik innen. Nem felel meg az ízlésemnek – hangzik Tivadar mondata egyes szám első személyben, ténylegesen megjelenítve most már a címet is a szövegben. Képletesen a bűzhödt főtér, valójában ez a világ az, amivel nem tud azonosulni, és ítéli magát önkéntes éhhalálra.

Az elbeszélő számára fontos találkozás determináltságáról már esett szó, de az is magyarázatot nyer, hogy miért lesz fontos számára Tivadar élete és története. A narrátor életében is valami idegenszerűség az uralkodó, és ezért a személyes történetében is tematizálódik az ideiglenesség, átmenetiség (“ahol megbújni szándékoztam, amíg…”; “Néhány órát töltöttem csak akkor Sz.-ben”), de az ő célja ellenben a túlélés, az alkalmas idő kivárása. Az akác motívuma mutatja diadalát, hiszen keményfa lévén a halál feletti győzelmet szimbolizálja. A találkozás ideje, az ősz szintén jelzi már az elmúlást, utalva a szüret, a betakarítás idejére, valamint sokkal konkrétabban is megjelenik a halál a seregélyek hullát gyalázó magatartásában – de ez a halál csak Tivadar felett győzedelmeskedik.

A találkozás elrendeltsége, determináltsága is kifejezésre jut, a szöveg nyomatékossá teszi a kétszeri hangsúlyozással, hogy ennyi idő és szó volt számukra kimérve. Hogy mi a célja ennek, miért kellett Tivadarral találkoznia, az számára is rejtélyes, és saját életének hosszú részletezése – amelynek látszólag nincs köze a Tivadar-féle történethez – bizonyítja, hogy egyetemesebb érvényű kérdés foglalkoztatja, melyet a Fischoff család életén keresztül próbál értelmezni. Az elemzés elején felvetett probléma, a Lermontov-intertextusok rámutatnak erre. A sellő című vers beékelése utáni befejezés viszi a szöveget egy általánosabb probléma értelmezése felé:

“Kicsoda? Milyen lány?

Kis idő még, aztán valamennyien megbeszélhetjük a dolgot egymással. De addig is – mindig akad valahol egy ilyen vagy olyan ideiglenesen berendezett iroda, ahol már kora hajnalban nyitnak, hogy silabizáljanak vagy lestemplizzenek valamit.”

A szöveg elején a Jóvátételi Bizottság munkáját leíró mondat (silabizálta a kérvényeket és stemplizte az éjszakai kijárási engedélyeket) átalakulva tér vissza a befejezésben, egyik igének sem lesz konkrét tárgya, a cselekvések egy határozatlan tárgyra irányulnak, amely kibővítheti a jelentést. A silabizálás a nehezen olvasást, ily módon a dolog nehezen megfejthetőségét is tematizálja, visszatér így a titok. A pecsételés egyértelműen a titokkal van összefüggésben, a pecsét biztosítja a titok megőrzését, míg a pecsételés maga az elrejtés aktusa.¹³

Így a szövegben a titok és a vallomás, vagyis a titok feltárulásának lehetősége és időpontja válik fontos kérdéssé. Maga a titok több szinten jelenik meg, egyrészt személyes, látható ez a Fischoff család és az elbeszélő titkaiban, másrészt kollektív, ami a történelmi események alakulásainak kérdéseiben nyer formát. Ez érinti a háború, a történelmi igazságtalanságok problémáját, melyet megint kettős megközelítésben láthatunk: a zsidó család szemszögéből a deportálás, a vagyon kisajátítása, az elbeszélő nézőpontjából az igazságtalan háború felől. Mindezek fölött egy alapvető egzisztenciális kérdésfeltevés is áll, mely a titkokat egyértelműen valami mindent át- és összefogó magasabb hatalomhoz kapcsolja (“valamennyien megbeszélhetjük a dolgot egymással” ), és a titok feltárulása, vagyis ezeknek a pecséteknek a feltörése is a végső időket idézi meg megfogalmazásában és motívumrendszerében egyaránt.

Jegyzetek