Három prózapoétikai fogalom összefüggéseinek elméletkritikai kommentárját szeretném vázolni. Az interpretációt egy 20. századi elbeszélésnek és műfaji mintának szentelem, amely a fikcióteremtésre és a személytelen elbeszélőre bízza az alternatív konfesszió megformálását. A novellába szőtt biotextuális szál és az irodalmi átvételek Mészöly Miklós Anyasirató (1983) című művében még egy szempontból figyelmet érdemelnek: együttesük anélkül vált más szöveg pretextusává, hogy beékeléseivel, intertextusával az új, “továbbíró” vers számolt volna.

A fikciós és a referenciális olvasásmód összefüggéseinek elméleti problémája mellett még néhány vonatkozás foglalkoztat: a kritikus, az olvasó műveleteinek hatáskörén kívül az alkotó mint értelmező és öninterpretátor kérdése is; továbbá a történet fikciós működésének, illetve a lehetséges történeti és biotextuális szemcsék narrativizálódó, illetve metaforizálódó módozatai. Előrebocsátanám, az említett elbeszélő nem önéletíró, a memoár és egyéb személyes diskurzusváltozatok nem foglalkoztatják opusában. A jelen kísérletnek ezért az autofikció töredékes alakzatainak kellően nem tisztázott poétikai működésmódja ad értelmet. Fenntartható a korábbi vélekedés, hogy Mészöly fragmentáris önfikciója eleve alkalmatlan arra, hogy a megnyilatkozás autobiografikus jellegűvé váljék. Ugyanakkor az olvasásban keletkező elbeszélő metaforikus referenciájaként lehetséges a szerzőhöz és biográfiájához közelítő virtuális alak és alakzat megalkotása. Ez egyben arra figyelmeztet, hogy még két szempontra, a narratív és a figuratív olvasat lehetőségeire is tekintettel kell lennünk. A század magyar prózájának igen különös megnyilvánulásáról van szó. Olyan terepen járunk, amely egyértelműen a szerző, valamint az elbeszélő paradox helyzetéről tanúskodik. A problémának jelentős figyelmet szentelt az utóbbi időszakban több európai kutatóműhely, konferencia és kiadvány.

Az említett kettős olvasásmódokhoz hasonló a res gesta és a res ficta viszonyával kapcsolatos álláspont kijelölése is. A res gesta mindazon elemeket, utalásokat, jelzéseket felöleli, amelyeknek bármiféle feltételezett tényszerű vonatkozás tulajdonítható. A res ficta a Mészöly-próza esetében több forrásból, átvételből, beékelésekből szövődik. Mindkét vonulat kétirányú transzformálódásról tanúskodik. A kölcsönösségnek még egy formája észlelhető, a res gesta és ficta együttese ugyanis újabb szöveg- és metaforikus kontextus létrehozójaként működik. Mindez nemcsak a referenciális, hanem a narratív olvasatot is kérdésessé teheti.

Az életrajzi fikció – a kategóriában foglalt kettősséggel összhangban – a történeti, biografikus elemet a fikcióteremtő műveletek egyik lehetséges forrásának tekinti (többek között W. Iser tapasztalata értelmében is). A fogalmat nem korlátozom a biofiction (Alain Buisine-féle) jelentésére, tehát nem feleltetem meg az élettörténet kronologikus elbeszélésének, ami az önéletrajzok bizonyos típusának jellemzője. A történeti vagy poétikai, illetve a narratív vagy figuratív értelemtulajdonítás ebben az esetben is az inter-pretáció függvénye.

A biografikus szerző és a szövegben kirajzolódó virtuális szerző kategória kettősségének elméleti előföltevését az alább elemzendő példa is alátámasztja. A harmadik személyű narrátor is kivételes pozíciót foglal el: szinte egyetlen Mészöly-szöveg elbeszélőjével és narráló hangjával sem tart rokonságot.

A biotext fogalmát Jean Ricardou értelmezésével összhangban alkalmazom: “Avec le biotexte, les éléments sont requis par l’acte de l’écriture. Ou, si l’on aime mieux, le mécanisme est du registre de la textualisation.”¹ Egyazon elemek, biotextuális szemcsék funkciója a biográfia, vagy önéletrajz, vagy fikciós elbeszélés szövegszerű létrehozásának folyamatában, az eltérő műfajelméleti státusnak megfelelően, illetve az interpretációban alakul ki. Nem megkerülhetetlen szempont, inkább egyike az értelemtulajdonítás lehetőségeinek.

További perspektívákat nyit meg az olvasás előtt, ha a figyelem arra a narratív közegre irányul, amelyben az elbeszélő virtualissá vagy éppen narratív alakzattá (figure) válik. Ez magával a szerzővel is bekövetkezhet. Genette Jean Giono Noé című művét illetően beszél arról, hogy itt nem az elbeszélő, hanem a szerző válik alakzattá. A szerző metalepszise ez, “a két regény közti regényíróé, aki saját megélt, per definitionem extradiegetikus világa és fikciójának intradigetikus világa között helyezkedik el. Az alakzat [figure] ezúttal szó szerinti értelmű, s egyben fiktív eseménnyé alakul.”²

Ugyancsak a határmezsgyén egyensúlyozó narratív eljárások teszik lehetővé azt, hogy az életrajzi, történeti tényanyag fikcionalizálódjék. Továbbá, hogy a szerző saját művének és más szövegeknek az olvasójaként, kommentátoraként vegyen részt a folyamatban. Cortázar, Calvino prózájában nemcsak a virtuális szerző, hanem a virtuális olvasó is a fikción belülre kerül. A kutatások számára ezek a műfajpoétikai konvenciót kikezdő viszonyok kihívást képeznek. Példákat nem csupán a 20., hanem korábbi századok alkotásai is felkínálnak.

Műfaji összefüggés. Mészöly Miklós Anyasirató³ című prózája különös átjárókat biztosít több megnyilakozásforma, műfaji konvenció (novella, az életműből hiányzó konfesszió, a gyászmunkára vállalkozó emlékezés, emlékezetállítás), valamint az intra- és extradiegetikus világok között. A biotextuális elemek fikcióteremtő működésével egyidőben – a paradoxonok számának szaporításaként – a mindvégig névtelen, harmadik személyű, a történettől távolságot tartó elbeszélő már-már a l’auteur comme absence, a textuális hiányként megjelenő szerző és narrátor alakzatát képviseli.

Kontextusok. A címében archaikus (folklór, zenei, vallási, irodalmi) hagyományt és műfaji alakzatot idéző próza bonyolult, alapvetően metaforikus narrációja több szál ötvözése. A 20. századi magyar történelem, a címszereplő anya, a fiú, a család életrajzi, időbeli megfelései – évszámok, rejtett vagy jelölt dátumok által – történeti referenciák hálózatává állhatnak össze. Hasonló hálózat alakul ki az irodalmi referenciákból is. A kettő elválaszthatatlan, kölcsönviszonyszerű kapcsolatot létesít egymással, s mint ilyen generál újabb szöveget.

Az elbeszélés felütése, alaphelyzete, helyszínei, a rekonstruálható évszámok, életko-rok (1898/1899, 1918/1919, 1921, 1928, 1944, 1949, 1983) biografikus és történelmi jelentésvonatkozásokat tartalmaznak. Több utalásnak és más Mészöly-szövegreferenciának is lehetséges ilyen jellegű kontextualizálása. Mindez viszonylag ritka a szerző opusában. Az irodalmi összefüggések egyikét maga a Mészöly-próza és a feldolgozás alatt álló műhelynaplók jegyzetei képezik, amelyek értékes filológiai adatokat tartalmaznak a szöveggenetikai értelmezés számára is.

Az elbeszélés – Mészöly gyakorlatától eltérően – a viszonylag könyebben észlelhető szövegközi játékok egyik változatát folytatja. A felütésbe kurzivált mondat, tehát minden jel szerint idézet ékelődik: “Hatvannégy éve esett el a róka – Ragacsos és vörös volt az est… –, a megyeszép fiatalasszony akkor húszéves, első terhességével a Séd-patak medrében lopakodnak éjszaka orvoshoz, mert nem lehet tudni, hogy a vörösök lőnek-e beléjük a kijárási tilalom megszegése miatt, vagy egy bujkáló fehér, hisztériából, mikor a zörrenő lépéseket meghallja. Később, negyven év múlva, egy félig romba dőlt parasztház kiutalt hátsó konyhájának salétromos falán lóg súlyosan a blondelrámás festmény.”

Egy valamikori, mellékes, személyes szóbeli utaláson kívül, hogy orosz költői szövegátvételről van szó, illetve egy idézettöredékről, amely Mészöly édesanyjától származik, egyéb biztos támpont nem segítette az elemzést. Körülményes úton jutottam el Szergej A. Jeszenyin⁴ költészetéig. A róka és az Erdőn átal ment anyám című verseken kívül még néhány szöveghely jelölt vagy közvetett jelenléte észlelhető az Anyasiratóban. További átvétel-töredékek ismerhetők fel egyéb Mészöly-elbeszélésekből, kéziratos jegyzeteiből, illetve Jókaitól, Juhász Gyulától.

A szöveg egész idejére szorosan egymásba fonódnak az elbeszélő mondatok és a kötőjelek között vagy azok nélkül, ám végig dőlt betűvel szedett, következetesen a mondattestbe ékelt versidézetek. Szabályos enjambement-t észlelünk, a soráthajlás biztosítja ugyanis az elbeszélő-, illetve a versmondatok nyelvi és képi ritmust eredményező egymásba fonódását. A váltakozó szövegszólamok szintaktikai, tematikus, képi egymásba épülése a szervesség benyomását kelti. Az álló és a dőlt betűs szedés csak felszíni elválasztás, amit az intarziás gesztusok ellensúlyoznak. A megoldás egyben nyelvzenei hatású: mintha az egymást váltogató szólamok fokozatosan összeolvadnának. Akár az a feltételezés is elképzelhető, hogy a Jeszenyin-versek a Mészöly-próza generáló közegének szerepét töltik be. Ebben az esetben akár co-auctori funkció tulajdonítható az orosz költőnek.

A szövegszervezés a narrátort más szövegek olvasójaként és továbbírójaként reprezentálja. Az egymásba hajló szövegek sora ezzel nem merül ki. Mészöly Jeszenyin-sorokra, Parti Nagy Lajos pedig közvetetten Mészöly-motívumokra alapozza a Rókatárgy alkonyatkor (Esti kréta, 1995) című verset. Ez az Anyasiratóbeli Jeszenyin- és Mészöly-szövegszemcsékhez mint pre- és intertextusokhoz folyamodik: a róka, a napszak, a vörös szín, vér, áldozat elemek az eltérő értelemösszefüggések közös asszociációs háttereként működnek. Az önálló, más-más műfajú művek között különös hipertextszerű kapcsolat jön létre.

Hasonló játék már korábban is folyt Mészöly és Parti Nagy között (Parti Nagy Lajos: “Kis preparátum a Nyomozásból”, in: “Tagjai vagyunk egymásnak”, Alexa–Szörényi [szerk.], Budapest, 1991. 338–339.; Mészöly Miklós: “Jókai magyar szótárából” [Parti Nagy Lajosnak], in: Jelenkor, 1995. 7–8. 591.; Parti Nagy Lajos: “Ceruzázás. Mészöly magyar szótárából”, in: Kalligram, 1996. 1. 43–48.). A másutt tárgyalandó interaktív szövegközi kapcsolatok kérdésköréből egyetlen mozzanatot emelnék ki. Mészöly mindmáig feltáratlanul maradt szövegbeékeléseit a továbbírók immár a szerző nyelvi megnyilvánulásainak, szótárának részeként idézik. Parti Nagy Lajos Mészöly-szótárának jelentős része Mészöly Jókai-átvételeinek anyagával azonos. Tárgyunk szempontjából nem mellékes adat, hogy nem a Jókai-próza, hanem az ugyancsak poétikai határterületen keletkező, nem publikálásra szánt följegyzések képezik az alapvető Mészöly-intertextus-forrást. (Jókai Mór: Följegyzések 1-2. Jókai Összes Művei, 1967.)

Az Anyasirató hang- és szövegösszeszövődései új fénybe állítják a felszólalás tárgyát képező kérdést, a szerzőség elbizonytalanodását, a co-auctoritás lehetőségét, valamint a fikciós és referenciális olvasás problémakörét. Mindezzel ugyanis egyértelműen erősödik a kontextualizációs műveletek jelentősége – legyen szó historikus, irodalmi, komparatív, recepciós vagy intertextuális szempontokról.

Az illeszkedő, egymásra referáló és egymást továbbíró szövegszálak:

A Mészöly-Jeszenyin szövegszólamok az alábbi mondatalakzatokban találkoznak:

– Interpositio, parentheszisz, közbevetés, betoldás: “Hatvannégy éve esett el a róka – Ragacsos és vörös volt az est… –, a megyeszép fiatalasszony akkor húszéves, első terhességével a Séd-patak medrében lopakodnak éjszaka orvoshoz, mert nem lehet tudni, hogy a vörösök lőnek-e beléjük a kijárási tilalom megszegése miatt, vagy egy bujkáló fehér, hisztériából, mikor a zörrenő lépéseket meghallja.”

– Paradoxiával átszőtt hasonlat: “Csípős füstben visszhangzik fülében A lövés, szemében ing a rét. A bokorból felpurranó széllel Szétpereg zönögve a sörét – mint ahogy a bál is ilyen valószínűtlenül előírásos volt.”

– Értelmező rendeltetésű ellentétezés/hasonlítás: “Vékony vér-csipkével ütközött ki Az az ősvadon-arc a havon – vagy egészen szakszerűen: mintha ott a bálon, boával a vállán, neki is be kellett volna számolnia az irhájával.”

– Párhuzam/kontraszt egyidejűsége a betoldásban : “A boa így került elő a naftalinból. Az öreg szűcs meghalt már, de a műhelyt átvette a fia, ügyesen kettévágta a boát – A fejét görcsösen felemelte, A nyelve a seben megmeredt –, és egy valóban lélekmelegítő, ujjatlan mellénykét készített belőle.”

– Asszociatív, ellentétező beékelés: “jobban melegítette, mint a szőrmemellény, mely közben eléggé megkopott, idők tanúja lett – Farka rőt zsarátként hullt a hóba –, mégis makacsul tartotta magát, s csak módjával fogyatkozott a szőre.”

– Egymásra vetítés, hasonlítás, azonosítás, beékelés, ismétlés, coda: “Mikor elkövetkezett a nap – Alvadt-vérhomály zúgott felette –, valószínűleg ő is ugyanazt érezte, mint a róka: A szájában rothadt répa-íz… A kép blondelráma nélkül is erős: mind a ketten a zsombor réten pihennek meg, mielőtt továbbindulnának – ragacsos és vörös az est –, nem túlságosan közel, de nem is nagyon távol egymástól.”

– A ragacsos és vörös est szintagma első említésekor múlt, második alkalommal jelen idejű létigével szerepel. A párhuzam analógiába fordul át, a két szál a nyugvópontra érkezve elválaszthatatlanul összehurkolódik.

A szöveg egyéb dőlt betűs és idézőjeles szövegdarabjai más forrásból származnak:

– “»Nincs semmi baj, na! A mezei kispacsiirta, mind a két szemét kisiiirta…«⁵ –, miközben lehettek fiatalok, nem alkalmilag, hanem először és utoljára, lévén ők a sorosak, hogy eljátsszák az Ifjúság repertoárját, félrecserélve a kedvenc Chopin- és Mozart-kottákat a boros magyarnótázással (…)”

– “Az utolsó években fogalmazott így: »Végtelen az én árvaságom, magamból kell mindent kiásnom.«” E mondatra a szerző édesanyjának feljegyzései között bukkant rá, tehát őt idézi közvetlenül.

Jeszenyin Erdőn átal ment anyám című versének “történetmagva” több vonatkozásban is előhívódik az Anyasiratóban: “Erdőn átal ment anyám Iván-éjszakáján. / Csatakos, hideg füben botladozott árván. // Lépett sások élire, bogáncs tövisébe, / tépte horgaskarmú ág – sírdogált szegényke. // Éles fájás járta át, ledőlt gyolcsfehéren, / feljajdult és szült fiút mohos fák tövében. // Szült világra, (…)”⁶

Egy viszonylag gazdag, különös bio- és intertextuális együttes vázlatos érintésére vállalkoztam. Az Anyasirató, a Jeszenyin-átvételek és a Parti Nagy-vers önmagában is és összefüggéseiben is további árnyalt, retorikai-poétikai szempontokat érvényesítő kommentárokat igényel. A felszólalás elméleti vonatkozásait illetően visszatérnék a szerzői és kritikusi interpretációs műveletek jelentőségének hangsúlyozására. Egy olyan prózai szöveg esetében helyeztem a hangsúlyt a radikális textuális műveletekre és ezek figuratív, valamint interaktív egymásrahatásait nyomatékosító olvasásmódra, amely – ismét paradoxálisan – lényegében a szerző szinte egyetlen, alternatív családtörténeti és önéletírói konfessziójának tekinthető.

Brunn, Alain éd. (2001) L’auteur, Paris: GF-Flammarion

Gasparini, Philippe (2004) Est-it Je? Roman autobiographique et autofiction, Paris: Seuil

Gilmore, Leight (2001) The Limits of Autobiography, Trauma and Testimony, Cornell UP: Ithaca

Lejeune, Philippe, Viollet Cathrine éd. (2000) Genèses du “Je”, manuscrits et autobiographie, Paris: CNRS

Massol–Monluçon–Ferrato Combe éd. (2004) Figures paradoxales de l’auteur (19-21- siècles), Université Stendhal Grenoble 3

Mattiussi, Laurent (2002) Fictions de l’ipséité, Essai sur l’invention narrative de soi (Beckett, Hesse, Kafka, Musil, Proust, Woolf), Genève: Droz

Jegyzetek

¹ Jean Ricardou (1982) Le Théâtre des métamorphoses, Paris: Seuil, 188.