A 75 éves Poszler Györgynek

 

(A krétaiak nem féltek a haláltól)

A fotóban megőriznivaló titok van, mondja Jean Baudrillard, de az ilyen titok “az esztétikán inneni vagy túli vidékről származik”. Azt feltételezi, hogy a titokban megtestesülő emlékezet túlélheti a “lassan elerőtlenedő esztétikai princípiumot”, megszólaltatva a hajdani színterek feledésbe süllyedt, eltitkolt eseményeit.

Ha így van, akkor a fotók titkainak (is) több rétege lehet. Mélyükön: történetek, történelmek. Művek. Életművek. A titkokban újabb titkok. Megfejtettek, meg nem fejtettek, megfejthetetlenek. Árnyképeik, fényeik, fedőrétegeik a jelenben, a mai történetekben, történelmekben, sorsokban, művekben.

Az esztétikai kifáradás szakasza helyett azt mondanám, inkább az esztétikai hatás kifáradásának, továbbá a teoretikus munka elerőtlenedésének a szakaszában vagyunk.

Nem hagyható figyelmen kívül a fotóról szólva, hogy a koncept művészetben (mögöttesként) a koncepciónak-gondolatnak-struktúrának adott jelentést. A műtárgyban elfoglalt szerepe az lett, hogy az esztétikai princípium részeként kifejezze az őrzés-életbentartás-megvilágítás érzéki-gondolkodói struktúráit.

Egy dolgozószoba falán, könyvespolcain elhelyezett fotók is többek önmaguknál. Poszler György dolgozószobájában ott van Goethe, Babits, Szerb Antal fotója is. A szellem univerzális otthontalanságának évtizedeiben az otthonlétérzést segítik felkelteni. Hasonlóképpen a szülőváros, a gyermekkor helyszíneit ábrázoló fotók.

“Szerb Antal mondja valahol, írja, hogy kevés hely van a világon, ahol azt érzi az utas, »ott van«. A központban, ahol számára lényeges dolgok vannak. Ilyen Velencében a Szent Márk tér. Párizsban a Concorde tér. Nos nekem ilyen volt Kolozsváron a Fő tér…” Elmondja, hogy “persze egy kicsit könnyen beszélek”, mert ott van a budai Kosztolányi Dezső téri otthonban két szoba falán is az egykori Kolozsvár. Kilenc képen. “Fotó ’42 teléről. A Mátyás-szobor. Nagy hóban, este néptelen téren. Ahogy gyermekkoromban volt.”

Amikor tizenegy éves múlt.

Volt nekem is fotóm a Mátyás-szoborról a Fő téren. 1942 teléről. Amikor tizenkét éves múltam. Az anyám vásárolta kakaósdobozokban voltak a képek. Városokról. Várakról. Terekről. Szobrokról. Aki összegyűjtött húsz képet (húsz kakaósdobozból), albumot nyert.

Ragasztgatom az albumba a képeket. Csodálom a várakat, a templomokat, a Mátyás-szobrot Kolozsvár behavazott Fő terén. Városom Budapest, de ott érzem magam a szobornál a távoli téren. Talán a kép kakaóillata is segít ebben.

A kakaóillatot akkor is érzem, amikor tizenhat évvel később, 1958-ban ott állok a Mátyás-szobornál.

Azokban a hónapokban, amikor elnyertem az albumot, Komlós Aladár Petőfit tanította a gimnáziumi magyarórán. Összekapcsolódtak bennem a versek, Bem erdélyi hadjárata, Segesvár, a Mátyás-szobor. Kilencéves múltam, amikor elkezdődött a világháború. Tizenhárom éves voltam, amikor Komlós Aladár Petőfi-razziáin kimentünk a táblához. Ő egy Petőfi-verssort mondott, nekünk meg kellett mondani a vers címét. Vagy egy Petőfi-verscímet mondott, és nekünk idézni kellett a versből. Persze csak az önként jelentkezőknek. Mi Petőfit hajtogattuk, az utcán már szedték össze razziákon a “megbízhatatlanokat”. Innen Komlós egyedülálló, tulajdonképpen elborzasztó, mégis hiteles szókapcsolása: Petőfi-razzia. Pontosabban nem mutattak rá számomra azóta sem a történelem, az irodalom, a hűség, az üldöztetés szövevényeire.

Ugyanakkor Gyuri is az iskolapadban. A piaristáknál Kolozsvárott. “Nyolcéves múltam, amikor a Westerplattén eldördültek az ágyúk. Megkezdődött a világháború… Igaz, nekem nem volt Don-kanyar. De volt bombatámadás… Lebombázott városok, lelőtt repülőgépek, elsüllyesztett hajótonnák, megsemmisített hadosztályok, a vízállás- és időjárás-jelentésnél is hétköznapibbak… a háborús dalok. Magyarul, de németül is. Pannika magyarul. Erika németül… Dövényi Nagy Lajos »helyzetmagyarázata«. »A Kárpátokon nem jönnek át. A baráti német hadsereggel karöltve.«”

Sétára indulok a Mátyás-szobortól 1958-ban. Mindössze tizennégy évvel azután, hogy elindul a Mátyás-szobortól Budapestre.

Ma már nem emlékszem az utcák nevére. Segít. Anélkül, hogy tudná. Egyik esszéjében írja le a helyszínt. A szobái falán: “Erdős Tibor tollrajza a Farkas utcai gótikus református templomról. Gy. Szabó Béla metszete a Bethlen-bástyáról. Két kép a régi Fő térről. Az egyik metszet – ilyen lehetett nagyanyám gyermekkorában. A másik fotó – ilyen volt az én gyermekkoromban. Bernáth Csaba rajza a szülőházamról. Bernáth Csaba festménye a Búza utcáról. Szakál Sándor metszete: Kolozsvár 1759-ben. May Georg Houfnagel híres metszetének elég talmi kópiája…”

A Tér-időt láthatatlanul összefűző hálókat értelmezi a bölcselet. A bennük különbözőségükben is párhuzamos sorsokat fikcionálja létszerkezetté az irodalom. De pontosabb, ha nem hálókat említünk. Hanem: szövevényt. Főképpen Közép-Európában. Egyik kedvenc szava. A “külsőt”, a történelmet, a “belsőt”, az érzésvilágot is magába foglalja. Együtt a sorsok feloldhatatlan antinómiáit.

Az első tizennégy év meghatározó szerepe, “amit ott Kolozsváron éltem meg. Nagyobbik részét a királyi Romániában. Kisebbik részét a kormányzó Magyarországon. Ezt nem lehet tőlem elvenni. Mindennek ott a nyoma rajtam. A jónak és a rossznak is… E tizennégy év nélkül nem én lennék. Vagy nem ilyen én lennék”.

Ismerem ezt az érzést. Az első – számomra budapesti – másfél évtized meghatározó szerepét. Ami nélkül nem én lennék, aki vagyok, vagy nem ilyen én lennék.

Lehet “ottlétérzést”, otthonléttudatot találni az ilyen történelemben?

Velence Szent Márk terén, Párizs Concorde terén talán nem történt egy s más a históriában? Szerb Antal mégis azt írta, az utas úgy érezheti: “ott van”. A gyönyörűségben is, a katasztrófában is.

 

A könyvtárszobában a Szerb Antal-fotó mögött nemcsak a sorakozó könyvek, hanem egy másik, egy elképzelhető kép is: ül Szerb Antal az íróasztalánál. Az elképzelhető kép idején két évvel vagyunk a havas Kolozsvár, a budapesti Komlós Aladár-magyarórák után. Szerb Antal a Görögország a görögök előtt című esszéjét írja. Gyuri már a budapesti Fáy Gimnázium egyik iskolapadjában ül. Én már nem a nagy albumot lapozgatom, a mindennapos eshetőségre készen a hátizsákomba pakolok. Túl vagyunk 1944. március 19-én, az utcán német katonai járőrök. Szerb Antal közben arról ír, hogy habár “amit mi tudunk, azt a görögök tudták először… még nem ment át a köztudatba, hogy maguk a görögök is örökölték a tudásukat, sok tekintetben már a készbe ültek bele, magán a görög földön már előttük járt egy nagynevű civilizáció”… A krétaiaké, akik – írja néhány héttel 1944. június 5. előtt – “nagyon szerethették az élet szépségeit, örömeit, ünnepeit. Nem féltek a haláltól…”

A Fáy Gimnázium diákja nem tudhatja, hogy húsz év múlva majd a félretolt, elfeledett Szerb-életművet ő kezdi visszahozni az irodalmi közgondolkodásba, nem tudhatja, hogy hatvan év múlva, amikor a müncheni Deutscher Taschenbuch Verlag európai diadalútjára indítja Szerb Antal munkáit, tőle kérik az utószót, ily módon a Die Pendragon-Legende látványos reklámfüzetében egymás mellett jelenik meg a negyvenhárom éves Szerb Antal és az akkor hetvennégy éves Poszler György fotója. Azt sem tudhatja, hogy Szerb Antal így fejezi be néhány héttel 1944. június 5. előtt az esszéjét: “Íme, egy elveszett Paradicsom…”

Június 5-én vonul be sárga csillaggal megjelölve Fertőrákosra munkaszolgálatra, onnan vezet az útja a balfi tömegsírba.

 

(Különböző útvonalak – közös szövevény)

Körüljárom tehát 1958 márciusában a Mátyás-szobrot.

Két héttel előbb magához hívat a főszerkesztőm. Egy ideje várom már, hogy közli: kidobnak. Tudják, hogy a Műegyetem lapját, a Jövő Mérnökét szerkesztettem 1956. november 4-ig. Tudják, hogy október 22-én este megjelentettem benne az ifjúság forradalmi pontjait. Barátaim segítségével kaptam állást a színházi újságnál, már kétszer el akartak távolítani, amikor a főszerkesztő hívat, azt gondolom: most.

A Fővárosi Operettszínház vendégjátékra utazik Bukarestbe és Kolozsvárra, mondja, te fogod őket elkísérni. Megemlítem, hogy diákkoromban jártam utoljára az Operettszínházban. Nem számít, mondja szigorúan.

Ülök a vonaton a zenekari tagok között. Arra mászkál Rátonyi Róbert. Nem fogsz te unatkozni velünk? – kérdezi. Nem mondom, hogy tartok ettől. Talán még hasznomra is lehet az út, gondolom. Honthy Hannától eleganciát lehet ellesni, Feleky Kamilltól olyan dolgokat, amiket a fiatal színészeknek magyaráz: egy szerepet két-három hét alatt be lehet tanulni, de a rögtönzések begyakorlásához két-három hónap kell. Bukarestben láthatom a korszak egyik legnagyobb színésznőjét, Bulandrát, Giraudoux Chaillot bolondjának a főszerepét játssza.

Az Operettszínház a Csárdáskirálynővel vendégszerepel. Az első előadás szünetében néhányan a színház büféjében kávézunk. Az igazgató Fényes Szabolcs, a gazdasági igazgató Szirtes György.

Érkezik Vas Zoltán a feleségével. Mindenki tanácstalan. Tudjuk, hogy Nagy Imrével és bajtársaival 1956 november közepétől a szovjetek őt is fogságban tartják Snagovban. Fesztelen, szokásához híven anekdotázik, nem kell tőlem tartanotok, mondja, engedéllyel jöttem az előadásra, utána azonnal visszavisznek. Látjátok az oszlopnál azt a két fiút? Le nem veszik a szemüket rólam, ne izguljatok, most már úgyis benne lesz a nevetek a jelentésükben.

Az nem tudható, hogy miközben Nagy Imre harcostársai és családtagjaik még Snagovban vannak, Budapesten már megkezdődött a nagy per. Átéltem ezerkilencszáznegyvennégyet, megjártam az ötvenkettes börtönbarakkot, ötvenhat októberében a Műegyetemet, a Köztársaság teret, a Parlamentet, a Deák téri főparancsnokságot. Vannak tapasztalataim a történelem szövevényeiről, jól tudom, hogy mi vesz körül 1958 márciusában Budapesten is, Bukarestben is.

Holott csak azt hiszem, hogy jól tudom.

Harmadnap indulok sétára Kolozsvárott a Mátyás-szobortól.

Nem lehet fogalmam róla, hogy Gyuri Szombathelyen, a Mezőgazdasági Főiskolán tanít.

Mire a Farkas utca felől visszaérek, sokan gyülekeznek a Fő téren.

A szállodában kupaktanács. Ismeretleneket is látok. Az öltözékükről, a tekintetükről nem nehéz leolvasni, hogy szolgálati emberek.

Szirtes György az első, aki feltalálja magát: szólunk Hannácskának…

Elindulnak ketten, ő és Fényes Szabolcs, Honthy lakosztályába.

Énekeljek is? – ragyog fel Honthy.

Nem, nem, csak integessen az erkélyről.

Feltűnik Feleky Kamill. Sértett: megint kihagytok valamiből? Várj, Kamillka, kéri Szirtes, majd este az előadáson te jössz…

Honthy csókokat dobál az erkélyen. A tömeg mámoros, lobognak a piros-fehér-zöld zászlók. Honthy visszalép, várja az újabb instrukciót, mintha a tapsrendet kérné, az igazgató visszaküldi, Feleky nem bírja elviselni, hogy kimarad a tapsorkánból, az erkélyre perdül, Honthy a “Hajmássy Péter, Hajmássy Pál”-t énekli, lent ezrek énekelnek vele, Feleky derékon kapja, néhány tánclépést tesznek, lent sokan sírnak.

Búcsúzik a tömeg. Távoznak a titkosszolgálat emberei.

 

Gyuri ezekben a napokban kijön a szombathelyi Mezőgazdasági Főiskola osztályterméből, ahol huszonhét évesen magyarórát tartott. Még kollégiumi szobában lakik. Szerény kutatási lehetőségek az ottani könyvtárakban. Jegyzeteit rendezgeti az első Szerb Antal-könyvéhez. Talán éppen a Görögország a görögök előttet jegyzeteli. Talán arról olvas, hogy a krétaiak “nem féltek a haláltól”. Talán már ismeri a csak kéziratban maradt Nyilatkozat “A királyné nyaklánca” megjelenése alkalmából című Szerb-jegyzetet: “A múlt nem sokkal különb, mint a jelen, s hogy a jelen milyen, arról ugyebár Magának nem kell beszélnem”; lehet, hogy az ugyancsak kéziratban maradt Író, ne írj mondatai mellé tesz ceruzajeleket: “Író, ne írj. Ne alakulj át irodalmi üzemmé… Oly szörnyű látni, legkülönb írásművészeink hogyan mennek tönkre ebben a hajszában, hogyan fogy egyre a mondanivalójuk… Tiszteld a kimondhatatlant…”

A titkosszolgálat emberei elküldik jelentéseiket Kolozsvárról Bukarestbe és Budapestre. Gyuri Szombathelyen Nietzschét olvas. Volt tanítványától tudom, így kezdi az óráját: “és Zarathustra felment a hegyre”.

Egyik írásában majd feljegyzi, hogy kilenc évvel előbb már Ortegát, Huizingát, Röpkét olvas. “Tizennyolc évesen félig értettem. Tehát mélységesen megrázott.” Szerb Antal, Nietzsche, Babits, Kosztolányi, a Marcus Aurelius-vers, a fiatal Lukács György regényelmélete…

Ezekben a hónapokban láger-drámát írok, aztán Kölcsey-drámát. Nem olvasom Szerb Antalt, Babitsot, csekély ismereteim sincsenek Nietzschéről. Még jó ideig hiányoznak az alapok. Kölcseyt olvasom, aztán Madáchot, mert színpadra próbálom segíteni az elfeledett Mózest.

Másféle támpontok, másféle műfajok.

Mégis mintha ismeretlenül is volna valami közös: a szövevény.

Ami persze csak később értelmezhető pontosan.

Ezt elemzi majd egész pályáján: hogyan hatol a mélyére az irodalom?; miképpen ütköznek értelmezései a gondolkodástörténetben?; mennyiben jelennek meg antinómiái az ország, a régió történelmében?

 

(Nem indulni el rossz irányba)

A felejtésnek kitett emlékezés és a megőrzésért küzdő emlék folyamatos sakk-matt helyzetében kedvenc “gyaloglépésem”: megfigyelni a hajdani eseményekre mások másféle nézőpontból vetett tekintetét.

Nemrégiben Margócsy István beszélgetés közben (Mexikói út, gulácsi rizling) megemlíti, hogy másnap reggel irodalmi programra Kolozsvárra utazik. Elmondom a negyvennyolc év előtti kolozsvári emlékeimet. Felhívja a figyelmemet arra, hogy a Korall közölt dokumentumokat az Operettszínház ötvennyolcas vendégjátékáról. Néhány nap múlva át is küldi Heltai Gyöngyi A “vendégjáték rítus” kockázatai (A Csárdáskirálynő Romániában 1958-ban) című tanulmányát. Elbűvölően pontos. Mintha a szerző is ott lett volna a turnén. Fontos a mintha. Visszatérek erre. Az is fontos, hogy a kutató nem résztvevő, feladatához híven összegyűjti és értelmezi a forrásokat. Számomra fontos, hogy megerősíti az emlékeimet, igazolja az egykori érzéseimet: “…a vendégjáték eseményeinek értelmezésekor tehát figyelembe kell venni, hogy a Fővárosi Operettszínház 1958. március 10-én kezdődő bukaresti és kolozsvári vendégjátéka egy olyan időszakot követett, melyben Kádár a legjelentősebb segítséget a szovjetek után Romániától kapta. Másrészt fontos annak tudatosítása, hogy miközben 1958 márciusában Bukarestben Kálmán Imre dallamain andalodott a politikai elit, a Nagy Imre-csoporthoz tartozó családtagok még házi őrizetben voltak Romániában. Nem tudták, hogy 1958. január 28-án a budapesti ügyészség vádat emelt Nagy Imre és csoportja ellen, nem értesültek a február 6-án megkezdődött, majd félbeszakadt tárgyalásukról…”

Dokumentálja a diplomáciai háttérmunkát is. Ismerteti például Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet jelentését: Kolozsvárott “az érkezésnél mind a pályaudvaron, mind pedig a szálloda előtt nagy tömeg várakozott… a szállodát több ezres tömeg vette körül… az addig nem mutatkozó Honthy Hanna és Feleky Kamill nevének kiáltozása közben a tömeg tüntetni kezdett…” Beszámol a következményekről. Romániában is, Budapesten is. Pontos, körültekintő. De valami, ami azonban számomra a legfontosabb, hiányzik belőle. Mert a dokumentálás: a kutató teljesítménye. Az átélés: az én tapasztalatom. Az egész történésfolyamat, a történelmi körülmények, a Hely múltja, az Eset hátterének “titkaiba” való beágyazottság Poszleré.

A háromféle megközelítés azonban egymás nélkül – bármilyen pontos a kutatóé, bármilyen mély nyomot hagy az, ami történt az átélőben, bármilyen nélkülözhetetlen a Tér-idő történelmében, mint a saját sorsában való ottlét – nem teremt olyan nézőpontokat, ahonnan a mögöttesek megközelítésére tovább lehet indulni. Ezért “vértelen” (számomra) a még oly pontos forrásfeltárás a másik kettő nélkül; ezért lehet akárcsak impressziók gyűjteménye a második megközelítés az első és a harmadik nélkül; ezért lehet akár nosztalgiázás a harmadik az előző kettő nélkül.

Minderre azért térek ki, mert az ilyen együttlátáshoz talál a Poszler-esszé formát. Nemcsak a legutóbbi, a Kolozsvárról szóló A “másik” város című kötetében. Az életmű a nyugatos esszét és a hermeneutikai értelmezéstanokat lényegíti át egymáson. Ez azt jelenti, hogy az emlékezés nem kizárólagosan elevenné tétel, hanem a személyes és közösségi titkokhoz való eljutás és feltárás. Miközben megtörténik a szellem számára legfontosabb: a “dolgokra” való első rákérdezés. Az elmúlt negyedszázad esztétikájában-esszéisztikájában az erre képes kevesek egyike. (Rövidesen kiderül, hogy – számomra – még kik rendelkeztek-rendelkeznek leginkább ezzel a képességgel.)

Már a pályakezdő szakaszában benne van ennek az igénybejelentése. Az etikai közelítésekben is. A rossz irányoktól való távoltartásban. Az alávetettségek alól való kitérésben. Bizonyára azért, mert ez már a fiatal diák számára is meghatározó. Holott érzi csak akkor még persze, hogy merre tartanak a rossz irányba haladó járatok, sejti csak, mire kell nemet mondania. Amiként 1944-ben, egy november végi napon. Talán akkor kezdődött a barátságunk, holott negyven évvel később ismertük meg egymást.

Már jó ideje dolgoztam a Követés című regényemen, amikor az Astoriában az egyik szokásos “asztali beszélgetésünkön” elmondtam, hogy megtaláltam a negyvennégy november végi sajtóban a felhívást, amelyben a Szálasi-kormány elrendeli a Leventeriadót, mely szerint “a levente legfőbb kincse a becsület, s leventéink most bebizonyíthatják, hogy a nemzeti vagyonnak ők a leghűségesebb szívű őrzői, védelmezői”. Az “őrzés és védelmezés” azt jelentette, hogy a sárga csillaggal megjelölt házak lakásaiban a még megmaradt holmikat nyilas altisztek, honvédek vezetésével ki kellett rámolniuk a leventéknek. Egy ilyen akció, mesélem, azon a lakáson is végigsöpört, ahol éppen megbújtam.

Ülünk tehát az Astoria Kossuth Lajos utcára néző ablakainak közelében. A szemközti oldalon a Puskin mozi kirakatai. Gyuri mintha elsápadna. Mereven nézi az utca túlsó oldalát.

Negyvennégyben Fórum volt a mozi neve.

Áll a tizenhárom és féléves kisdiák a Fórum mozi bejárata előtt. Talán jegyet akar váltani. Talán csak a fotókat nézi a kirakatban. A nevét kiáltják. Teherautó fékez mellette. A platón osztálytársak. Leventesapkában. Integetnek. Hívják, menjen velük. Visszaint, elfordul, továbbmegy. Nem tudtam, mondja erősen átkulcsolva a konyakospoharat, honnan jöttek, merre mennek, hová hívnak. Valahogy úgy éreztem: nem kell felszállnom arra a teherautóra.

Sokfelé jártak akkor (azóta is) a “rossz irányba” haladó járatok, teherautók, szerelvények. De lehetett nem felszállni. Lehetett nem indulni rossz irányba. Lehetett bárkinek később, tizenöt-húsz-huszonöt év múlva nem aláírni… Tizenhárom évesen csak érezni lehetett, hogy: nem. De érezni lehetett. Az ilyen érzés is történet.

 

(Lépéskényszer – avagy a törékeny kultúra védelme)

Jobbra (az íróasztal felől) a Freud-fotó.

“…kimutattuk, hogy a mítoszokat és meséket ugyanúgy lehet értelmezni, megfejteni, mint az álmokat… követtük azokat a kanyargós utakat, amelyek a tudattalan vágy hajtóerejétől a művészeti alkotásban való megvalósulásig vezetnek…”, idézi Freudot korábbi nagyesszéjében.

“…az események fokozatosan eltűnnek a szemünk elől, kisiklanak látóterünkből a valóság szintjén… a »nem létezett« egyszerűen csak azt jelenti, hogy mi magunk nem létezünk olyan erővel, hogy emlékezetre tehessünk szert saját életünk átéléséhez…”, írja nyolcvan évvel Freud után Baudrillard.

Az ötvenes évek végi pályaindulás idején a művészeti alkotás még őrzött valamit megvalósult voltának hajtóerejéből, illetve az események még nem siklottak ki olyannyira a látótérből, hogy kételkedni kellett benne, vajon “mi magunk” létezünk-e abban az értelemben, hogy emlékezetre tehessünk szert az átéléshez. Holott Heidegger már feltette a kérdést, amit Derrida tovább fogalmazott, és gondolataik nyomán nálunk a legradikálisabban Balassa Péter töprengett rajta, hogy a művészet még mennyiben olyan lényeges módozat és forma, “amelyben történeti ittlétünk számára döntő igazság történik”.

Tehát: ami még sűrű és hatékony volt, az előbb áttetsző és bizonytalan lett, mára pedig törékeny és hatástalan.

Az Ödipusz és a múzsák című nagy Freud-esszében azon gondolkodik, hogy a művészet olyan köztes birodalom a realitás és képzelet között, amelyben az emberi létmód és a törekvések érvényesen megmaradnak. Freud tételéről, miszerint a művészet önfelszabadításra törekszik, és ezt az elnyomott vágyaktól szenvedőknek is megadja, azt mondja: “Itt lesz a pszichológiából esztétika. Legalábbis elindul a folyamat. Hogy a pszichológia esztétikai konzekvenciáiból az esztétika pszichológiai konzekvenciáivá alakuljon.” A pszichoanalitikus teória, mondja, tehát az ösztönök megfékezéséről és a törékeny kultúra védelméről szól.

Elemzéseiben folyamatosan visszatér: a kultúrát mi sem fenyegeti jobban, mint az ösztönök felszabadulása. Felidézi B. Wilhelm Jensen száz év előtti Gravida-novelláját, amivel Freud foglalkozott. Jensen hőse, az idegbeteg régész úgy véli, hogy találkozik egy domborműről ismert nőalakkal. Megelevenedik a számára, mint hajdani szerelme. Radnóti Sándor kíséri végig a Poszler György 70. születésnapjára ajánlott tanulmányában a Hadrianus korabeli újattikai relieftöredék újrafelfedezését az archeológiában (A. Friedrich Hansen), az irodalomban (B. Wilhelm Jensen), a pszichológiában (Freud). Megerősíti, hogy a domborműleány (töredék)alakjának különös bája van. Novellájában Jensen ad neki fantázianevet (Mars isten mellékneve, gravidus [kilépő] nyomán), a Gravidát, írja.

Az összecsengések a fontosak. Poszler a kultúra fenyegetettségére futtatja ki gondolatmenetét. Radnóti folytatja ezt a gondolatsort, félreérthetetlenül Kafkára utalva: Freud elbeszélése – Jensen Gravidájáról – előre, a nem is olyan messzi jövőbe mutat, írja, “amikor már valóban tökéletesen magától értetődő és semmilyen magyarázatra nem szorul, ha valaki »egy reggel… nyugtalan álmából felébredvén szörnyű féreggé változtatva találta magát ágyában«”.

Tehát (a Freud-fotótól indultunk tovább) a kultúra fenyegetettségének érzéki megközelítése. A Gravida-töredéken a lábak hiányoznak, s ez – az alak titkaként – a vizionálható lépegetésnek baljós mögöttest ad: a veszélyeztetettség érzését kelti fel. Amit a Poszler-esszé azzal is felerősít, hogy bejátszatja Dürer Lovag, halál, ördög című 1513-as metszetének elemzését. Nem tekintem véletlen választásnak, hogy ezt a metszetet idézi fel, és nem az 1498-as Négy lovast, amelyen Angyal kíséri a vágtát és a Lovag az igazság mérlegét tartja a kezében. Azon a Dürer-metszeten, amit értelmez, nincs Angyal. Nincs igazságkeresésre utaló mérleg. A Lovagon viszont vértezet van, páncél, sisak. Mellette a Halál lovagol, mögötte az Ördög. “Ezt elemzem… a Lovag esélyét… a megmaradásra…”, indokolja a képválasztást és tovább erősíti a Freud-mű környezetvilágának felidézésével: akkoriban születik Croce esztétikája, írja, Planck kvantumhipotézise, Einstein speciális relativitáselmélete, Nietzsche is akkor hunyja le szemét, miközben Ady kezdő újságíró Váradon, Bartók újdonsült akadémista Pesten és megszületik József Attila. “Megfogant a század, benne a halál és ördög kísérte páncélos lovag.”

Néhány lépésre a Freud-fotótól a falon a szépséges, karcsú Gravida-torzó egyik kivételes példánya a bécsi Freud Múzeumból.

Már az indulásnál említi, 1999 őszén a Keleti pályaudvaron, hogy a Collegium Hungaricum-beli közös programunk másnapján felkeresi a múzeumot. Azokban az órákban én a belvárost járom. Még nem tudom, hogy feljegyzéseim alapján azonosítom majd négy év múlva a Követésben Karl Lutz utolsó, 1944-es svájci utazásának néhány Bécsben töltött óráját. Gyuri megjárja a múzeumot, megvásárolja a torzómásolatot. Segítek a csomagolásában.

A Lépegető (Gravida) tehát az íróasztallal szemközti falon. A “titka” ma: nem a kultúra törékenysége és védelme, mint amikor “megfogant a huszadik század”, hanem a töredezettség és akár a “lábak híján is” a mégis lépéskényszer (gravidus – kilépő), amikor megfogan a huszonegyedik század.

 

(Ars poetica, ars teoretica – testközelből)

Újabb kérdéseit a kultúra törékenysége utáni újabb helyzetben teszi fel.

Nemcsak a művészet léte és mibenléte kérdéses, mondja, hanem a művészetről szóló teória léte és mibenléte is. Nemcsak a művészetet kell védeni, írja, hanem a jövőjét is kutatni, nélkülözhetetlenségét bizonyítani. Talán testközelből könnyebben lehet, teszi hozzá.

Mit jelent az esztétikában, az értelmezéstanokban az, hogy testközelből?

Voltak a huszadik századi irodalomban, leginkább a Nyugat első három nemzedékéhez és a hozzájuk kapcsolódó negyedik nemzedékhez tartozók között – s persze vannak a mai nemzedékekhez tartozók között is –, akik számára az irodalom: a sorsuk. “Kezd feléledni életem eleme: az irodalom.” Ezt Lengyel Balázs írta le közel húsz éve a balatonfüredi szívkórházban az intenzív osztály után, még injekciós fiolák pattanása közben, a lélegeztető gyakorlatok szünetében, amikor az első könyv után nyúlt és amiként írta: újra hozzákapcsolódott a szervezete működéséhez az irodalom.

A testközeliség Poszler számára hasonló. Esztétikai művében is. Történeti kitekintéseiben is. Előbb az elsőről.

A nyolcvanas évek közepén a belterjes irodalmi közbeszédben kétféle kommentár is kísérte – az elismerést sohasem tagadva meg – életművét. Az egyik szerint a műelemzésben néhol uralja a teóriát a lét-, ön- és műfaggató hang. A másik szerint a műelemzésben néhol uralja a lét-, ön- és műfaggató hangot a teoretikus értelmezés.

Hol vannak ma már azok a különben akkor mérvadó irodalomkritikusok, akik a teoretikus alapozást sokallották? És hol vannak azok az irodalomtudósok, akik kevesellték? Poszler vállalkozásának sajátossága ugyanis az, hogy a nyugatos esszén lényegíti át a hermeneutika eredményeit, a bölcseleti alapozással hozza testközelbe a mű-, lét- és önelemzést. Ez egyúttal olyan értelmezésre méltó antinómiák kijelölése a számára, mint a valóság és lényeg összefüggésének művészi evidenciája, s ami ebből következik, a lényeg kimondhatóságának–kimondatlanságának–kimondhatatlanságának antinómiái, továbbá ihlet és mesterség világos együttese, szenvedély és ráció feszítő dilemmája; a természet és ember egyértelmű szimbiózisa, a mítosz és tudomány feloldható–feloldhatatlan dichotómiája. Ezeknek az ellentétpároknak a faggatása nyomán jut el odáig, hogy az ezredfordulón a “művészet jelentése és funkciója újrafogalmazható és valószínűleg újrafogalmazandó is”. Példa legújabb írásai közül. Somlyó György esszéiről írja: “Költői eszközök köré idézi korok szellemét. Nem a korok szelleméből következtet a költői eszközökre, hanem a költői eszközökből a korok szellemére.”

Átlényegíti az értekezés műfaján az önvizsgáló esszévallomást is. Összegezi, hol tarthat ma a teória, az esztétika, s legfőképpen ő maga: “Hajdan hittem egy ars poeticából építhető ars teoreticában. Fogalmazgattam is a körvonalait. Nem esztétikai lett volna »felülről«, a bölcseleti tételek felől. Nem is esztétika »alulról«, a művészi tapasztalatok felől. Hanem esztétika »oldalról«, a művészi vallomások felől… Ma már nem hiszek egy ars poeticából építhető ars teoreticában. Úgy vélem, nem lehet rendszeresztétikát építeni. Amolyan régi típusút. Egy évszázad alatt a formalizmustól a dekonstrukcióig, a strukturalizmustól a posztstrukturalizmusig nagyon sok ismeretet nyertünk a részletekről… nagyon sok feltételezést veszítettünk az egészről.”

Az ismeretek, a változások, az új megközelítések értelmezésével “együtt áll” a folyamatos önértelmezés is. A testközeli kapcsolat a megőrzendővel, az újragondolandóval, a megteremtendővel. Ha Poszler regényíró volna, Mészöly Miklós ars poeticája jutna eszembe a folyamatos útonlétről. Ez a nézőpont, elemző technika, hitvallás hatja át a legjelentősebb elődökről, kortársakról írt munkáit: Babitsról, Kosztolányiról, Szerb Antalról, Illyésről, Ottlikról, Nemes Nagy Ágnesről, a legjobb erdélyiekről. Nagyesszéinek néhány legmaradandóbbja Szederkényi Ervin hívására született meg, került publikálásra a nyolcvanas években a Jelenkorban. Amiként az idézett Somlyó-esszé is a Jelenkorban, ezúttal a mai szerkesztők hívására.

 

(Nem elegendő a kimondás – belső tisztázás kívántatik)

A történelem közügy és magánügy, az életem magánügy, csakhogy, írja, nem választható külön. Tehát – amiként a történettudomány vitáiban is napirenden van – a históriát sorsként éljük meg.

Az elmúlt két évtizedben (számomra) mellette két nagy esztéta-esszéista műve vállalja az ilyen eretnekséget. Balassa Pétert Vörösmartyig visszatérően foglalkoztatta az, hogy a magyar történelemben a haladás/maradás nem időszakos ellentét, hanem strukturális együttállás. Folyamatos találkozás azzal, aminek kimondásától visszariadtak a jobbak is, mert amit a mögöttesekben megpillantottak, az egyrészt önkorlátozásra (szabad-e kimondaniuk?) késztette őket, másrészt azokat, akik vállalták a rámutatást, a nemzetietlenség gyanúja kísérte. A másik tudós esszéista Földényi F. László, aki úgy nézi a históriát, hogy a belőle való folyamatos kitaszítottság művészi megformálásait, emberi helyzeteit, mentalitásait teszi mérlegre, és ezeken át vizsgálja a szabadság béklyóit, a kultúra sorsát.

De szerencsére csak abban van közelség hármuk között, amit keresnek. Az alkat, az érzékenység, a módszer, a teljesítmény háromféle.

Poszler a folyamatos önmagukba való visszazárulásokként elemzi a válságfilozófiák magyarázatait a barbárság foganásától a megszületéséig, továbbá a nemzeti bezárkózás és a totális állam kapcsolódásait, valamint a huszadik századi tudomány remekléseit és zsákutcáit, a gondolkodás esélyeit, az esély romlását. Két évtizede veszi észre, hogy Spengler is, Aurelio Peccei is kétezerre jósolta a Nyugat agóniájában, az emberiség válságában a végső stádiumot. A megoldást nem tudjuk, de az értelem a fegyvert nem teheti le, írja. “Benda egykori sikolya jut eszembe: e fajért halt meg Szókratész és Krisztus? Mit lehet felelni? Bizony ezért. Ha lesz kollektív katarzis – méltán. Ha nem – méltatlanul.”

Tizennyolc év telt el azóta, hogy ezt leírta. Az ezredfordulón túljutottunk, a kollektív katarzisról szó nincs. Érdekes, hogy a nyolcvanas évek végén – az 1989-90-es fordulat előtt – még feltehető volt a kollektív katarzis, mint lehetőség. Holott a Történelem nem ismer ilyent. A szellem, mint fegyver? Ami nem tehető le? Persze. De mint a megoldhatatlanságok történetének, az antinómiák megfogalmazásának “fegyvere”.

A tudományban napirenden van, hogy a történelmi narratíva maga is gondolati konstrukció. A mítoszokból örökölt, több ezer éves kultúrakorszakok tengeréből sziklákként kiemelkedő stabil entitások (például a katarzis) illúziókonstrukciók. A történettudományban mindennapos annak a kifejtése, hogy a “valóságot” a róla szóló leírások alkotják, a “tények” rekonstrukcióként szóródnak-ütköznek a személyes narratívákban.

“Testközeli” esztétikája szerencsésen nélkülözi személyességében a felfűtöttséget is, a tragizálást is. Annak a mélyére néz, amiről Balassa Péter mondja: minden korábbi históriai konfliktussorozat és önszembenézés-hiány “ma ismét ijesztően rólunk szól a maga archaikus, meghökkentő modernségében: éjszakánk éppen azért közös, mert közöttünk, magyar és magyar között, nem pedig idegen és magyar között húzódik láthatatlan, megfoghatatlan, sötét folyamként. József Attilát parafrazeálva: hamis tanúvá lettünk saját igaz pörünknél”, s ennek következményei az örökös hárítások; amiről Földényi azt mondja: “A magyar nemzet jelentékeny része (százötven éve folyamatosan) az amnéziát választotta, s emlékezés helyett a feledésbe menekült. Pontosabban szólva úgy emlékezett, hogy nem emlékezett… Az amnézia, mint a túlélés gyógyszere. A nem emlékezés, mint az emlékezés sajátos magyar változata.”

Módszere kapcsán idéztem már néhány éve Nelson Goodmant: addig kell tanulmányoznunk, amit magunk elé állítunk, amíg “képessé válunk olyan vonások és struktúrák megpillantására, megragadására, amelyeket azelőtt nem vettünk észre”.

Miközben ily módon szemlél és töpreng, teherbíró szerkezeteket alakít ki a történelemről. Feltárja a huszadik századi magyar horror-változatokat. Nem tartja elegendőnek, hogy “ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja” (Illyés Gyula). A bevalláshoz, tisztázáshoz ugyanis nem elegendő a kimondás, írja, “belső tisztázás kívántatik”. Ami értelmezésében azt jelenti: sokan tudni vélik a másik felelősségét, a sajátjukat azonban kevesen, s ezért be kell látni, hogy mindenki vesztes, hogy nemcsak a másik a felelős, s hogy a tisztázáshoz a történtek néven nevezése elkerülhetetlen.

Vonzódik a nagy rávilágítókhoz, idézi Adyt: “Vak ügetését hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak”, de megkeresi a szinte ismeretleneket. Például a két világháború között Spectator néven író Krenner Miklóst. Aki a történelemről talált egy mellbevágó kifejezést: reálfantasztikum. Poszler értelmezésében a reálfantasztikum az, ami elméletileg a józan ész szerint lehetséges, de gyakorlatilag az esztelen indulat törvényei szerint lehetetlen, “világállapot”, amiben a realitás fantasztikum, a fantasztikum realitás. Hatalmas esszében rajzolja fel a Duna-völgyi reálfantasztikum históriáját (A hosszú koponyák internacionáléja [Párizs – Auschwitz – Nürnberg]), az európai fajelmélet eredeteit, kibontakozását, tömegpusztító hatását. Hogyan konkretizálódnak a fajelmélet eszmegyártó elődeinek víziói a náci rend igényei szerint Auschwitzban? Abban, ami Auschwitzig vezet? Minden irányból, a Duna-völgyből is, Magyarország felől is. Amikor a fajelméletben már nem fél- és áltudományos agresszióról van szó, hanem totális népirtásról. Nemcsak azokban az időzónákban járhatunk, amelyeket a témáik jelölnek, és nem is csak az esszék megírásának éveiben, hanem az olvasásuk idejében is.

Két centrális pontra rámutat már a Kemény Zsigmond-esszében: mi a magyar polgárosodás, hogyan lehetne (miért nem lehetett) megalapozni?; lehetett-e (miért nem lehetett), hogy lehetne magyar demokráciát csinálni? Kiélezett helyzetekben kiélezett kérdésekre, mondja, már Kemény idején sem, s azóta sem tudta-tudja megadni a magyar társadalom a hiteles, a jó válaszokat. Azonban nem akar igazságtalan lenni. Figyelembe veszi százötven év alatt a mindenkori túlélés parancsát. De arra keresi a példát (létmodellt), hogyan lehet, kell a túlélési technikák közepette is nem megalkudni. Erről szól egyik legszebb írása, a Kosáry Domokos-esszé. Bármilyen sors érte őt, írja, nem sértődött meg a történelemre, azt látta megtörtnek, nem önmagát, börtönben is, félreállítva is. Mindig a kérdések összebonyolódott szálainak elrendezése vezette, miközben azt vizsgálta, hogy miként csapódott le a romantikus nemzeti mitológiákban a magyar társadalom érzelem-, tudat- és gondolkodástörténete tudományos vagy áltudományos teóriákban és a népi vagy álnépi legendákban.

 

(Az értelem égő lámpája)

Szerb Antal akkoriban állítja össze – a német megszállás előtti hetekben – a Száz vers antológiát, amikor a görögökről is ír. Az értékek őrzése és összegyűjtése a viharban, mondja erről a mai esszéíró: önarckép száz versből. A versekhez írt rövid ismertetésekből kiemeli Szerb egy mondatát Goethéről, és hozzáteszi, a rámutatás remekműve: “Goethe, Johann Wolfgang (1749–1832), ő volt Goethe.”

A dolgozószobában a Szerb Antal-fotó közelében ott a Goethe-kép. Több írásában is visszanéz az idős Goethe tekintete. Többnyire azokban, amelyekben a bölcs öregedés lehetőségeit keresi. Amihez Goethénél hozzátartozik a fausti felejteni tudás, a mindenen túllépni igyekezete.

Faust már öreg, vak, írja Harald Weinrich, törekvései az ürességbe torkollnak, “egyszer és mindenkorra »felejtő ember« (Vergesser) marad. A sírgödör szélére érve, Adorno éleslátó sejtése szerint, talán még a fogadásáról is (amit Mefisztóval kötött – S. I.) megfeledkezett…”

Hiába azonban az öreg Goethe bölcs, mindent elrendező tekintete, ha az, aki a huszonegyedik századi dolgozószobájában rápillant a nyugalmat sugárzó arcra, valamiben nem enged: nem kíván Vergesser, felejtő ember lenni. Találkozások című kötetének (1992) hátsó borítójára fel is írja: “Elbukott Faust nem akarok lenni. Nincs is esélyem, hogy mindent megkapjak.” Bizony nem kíván feledni. Sem a kolozsvári gyermekkort, sem a budapesti ifjúságot. A belső parancsot sem: nem szállni fel a rossz irányba tartó kocsikra.

Van itt azért még valami… Az emlékezni tudást nem feledve végre túl kellene jutnunk a magyar múlton. Jönnek az új nemzedékek. Már az 1980-ban születettek, a rendszerváltás idején kisgyermekek is a harmincadik évükhöz közelednek. A mi korosztályunkhoz tartozók pedig magukkal viszik sorstapasztalataikat a háborúról, az ötvenes évekről, ötvenhatról, a Kádár-korszakról, a rendszerváltás idejéről, és magukra hagyják az ötven-hatvanéveseket is. Mégsem méltó az őrzött múltat emléktelen, feltáratlan voltában itt hagyni.

A Goethe-portré erre is figyelmeztet: a világító fényei és a fausti felejtés kibékíthetetlenségére. Segíti ezt az íróasztallal szemben elhelyezett Marcus Aurelius-lelet, a nem is olyan régen egy dunai kotrásnál megtaláltnak kalandos úton megvásárolt mása.

A “Bronzfejű cézár”-ról szóló ez év tavaszi írásához Kosztolányitól választott mottót: “…higgadt / léptekkel megy a sírhoz, az értelem égő / lámpája kezében, / megvetve, mi barbár, / mindazt, mi hazugság.” Leírja, hogy a filozófus császár végigelmélkedett mindent életről-halálról, háborúról-békéről, bölcsességről-balgaságról. De hogy ez elég-e a hazugsággal szemben? Valószínűleg nem, mondja.

Miért olyan fontos a huszonegyedik századi esztétának a hajdani “bronzfejű”, akinek vékony könyvecskéjéről vastag köteteket írtak évszázadokon át? Mert “mindenkinek mindent megbocsát, de irgalmatlanul ítéli önmagát”? Volna az ilyen magatartásban még valami időszerű? Uralkodik a birodalmon, de kételkedik az uralomban – vajon nem áll közvetlenül magányosan alakja korok és kultúrák határán?

Ne feledjük, az értelmes emberi élet kulcsszavai találhatók meg Marcus Aurelius feljegyzéseiben: tevékenység, cél, az egyén és közösség együttes haszna – mert az ember mégiscsak valamire született. Közben a kibékíthetetlenségek. Mindenekelőtt a császárnak lenni és a gondolkodónak lenni között. A kettő összeegyeztethetetlensége. “A filozófus cézár rend és erőszak gyilkos dialektikáját nem érthette meg. Az ironikus poéta (Kosztolányi) rend és erőszak gyilkos dialektikáját érthette már… Naphosszat keresem arcvonásain. Vajon mit oldhatott gondolati dilemmáiból meg? Talán keveset. De gyötrődött rajta.”

 

Mi más ma (is) a szellemi ember szituációja?

A kibékíthetetlenségek-megoldhatatlanságok persze másfélék. Gyanítom, hogy a “Bronzfejű cézár” kérdései sem tehetők fel. De sok tíz, húsz, ötven év előtt még feltehető kérdés sem. Jobb ezt tudni. Az ilyen tudás nem lemondás, hanem a korszak “fotói” mögötti titkokhoz, a titkok szövevényeihez vezető első lépés. Ahonnan tovább lehet haladni az újabb kérdések ismeretlenjeihez.

Mások a már fel nem tehető és a még fel nem tett kérdések. Az egyik korszakok múltát, bennük a szellemi ember helyzetének változását mutatja. A másik azt, hogy miért ilyen a mai korszak, melyek a titkai, újabb szövevényei.

Ha igaz, hogy a legjelentősebb képek rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy miközben nézzük őket, maguk is figyelnek bennünket, akkor elképzelhetjük, hogy miközben az íróasztalánál dolgozó professzor egy-egy pillantást vet szülővárosának helyszíneire s a szellemi szülőföldjét megjelenítő portrékra, azok is nézik őt. Várják a válaszait olyan kérdésekre is, amelyek felőlük már nem érkezhetnek.

Nem bizonyos, gondolom, hogy mindaz alapnak tekintendő, amit akár évszáza-dokon-évezredeken át annak tekintettünk. Hagyhatták ránk akár a legtekintélyesebb mesterek.

Nemrégiben szereztem tudomást arról, hogy miután Huizingától Panofskyig annyian elemezték Jan van Eyck Arnolfini házaspár című festményét, s belőle következtetéseket vontak le a korszak életmódjáról, szemléletéről, szokásairól, kellékeiről, mindezek keletkezésvilágáról, a mentalitásokról, egy Jacques Paviot nevű férfiú felderítette, hogy az Arnolfini házaspár esküvője idején Jan van Eyck már nem is élt. Vagyis a festmény a korszak “valóságát” egy elképzelt házaspár elképzelt esküvőjét vizionálva maga találta volna ki a látható mögötti megvalósításaként.

Nem hallottam ennél többet Jacques Paviot-ról, de tetszik nekem az ilyen titokfejtés, akárha hipotézis csak. Hiszen minden titok mögött újabb lappang. Igaz, ebben nincs semmi újdonság, de nem árt emlékeztetni rá a szellem általános deprimációja idején. Nem elegendő újabb célokat kijelölni a korszakesemények, a művészi alkotások értelmezéséhez. Nem a célok elérése jelenti az igazi feladatot, hanem az, hogy aki netán célt ér, merre, hogyan haladjon tovább az ismeretlenbe.

Egyik legszebb Kolozsvár-esszédben írod: kezdet a valóságban, vég az emlékezésben. Értem. Hiszen egy évvel idősebb vagyok Nálad. Mégis: cáfolnám. Vég?… Valóság?… A valóságnak (tudjuk) nincs vége.

Amikor ezt az írást befejezem, a könyvhétre és ünnepi születésnapodra (azóta kiadásra került) nagy köteted korrektúráját olvasod. A Marcus Aurelius-írás már nem fért bele.

Majd a következőbe…

Az eljövendő írásaiddal együtt.