“Az apszisz fölé pedig fel van rakva egy kereszt, amit egyébként soha, senki se szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérből élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tűzve a templom apszisza mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik… Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe… valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet.”

Kovácsoltvas-kereszt és virágzó gesztenyefa. A mondatok, a mondatok látomásában tehetsége egész természete. A kemény anyag átszellemítése. Az átszellemítésben rejlő “jel”. A tárgyak üzenete, amit a költészet ad nekik. Anyag és fény. Tömör, materiális lét – sugárzó “spirituális” lét. A kovácsoltvas súlya – a napfény könnyűsége. Ahogy az utóbbi meglebbenti-megemeli az előbbit. És mögöttük a virágzó gesztenyefa. Élettelen és élő, élőtől elevenné tett élettelen. Ahogy együtt törnek a földből az égbe, az anyagiból a szellemibe, a súlyosból a súlytalanba.

Ilyen, két világ között közlekedő, anyagiból szellemibe, érzékiből fogalmiba lendülő a poézisa és a prózája. Költői és elméleti életműve. Egymásra épülve, egymást magyarázva, egymással egyenértékűen.

Most az utóbbiról, az elméleti életműről. Előttem két vaskos kötetben. Az élők mértana. Jól vigyázzunk. Nem a vers mértanáról van szó. Amiről a híressé vált esszé beszélt valaha. Mindenről, ami él. Vagy pontosabban: ami a versben élni akar. Honti Mária szerkesztői mestermunkája. Ciklusokba szedve egykori olvasmányélményeim. Esszék és tanulmányok. A 64 hattyú, A vers mértana, A hegyi költő, a verselemzések A szőke bikkfákból. Meg az arcképremekek. Az apróbb villanások, a Szénaboglyák. A vallomásértékű interjúk az egykori a Látkép gesztenyfával című kötetből. És sok minden egyéb is. Ami nem volt kötetben, vagy a hagyatékból került elő. Egyszer igazán méltóan szembe kellene nézni az egésszel. Ám most a szembenézés vágyáról, esetleg vázlatáról lehet szó.

Lehetetlen nem gondolni a fogalommá vált versre vagy inkább verssé lett fogalomra: Között. Az emberi létezésre a végletek között. A véges, egyszeri egyénire a végtelen, általános, törvényszerű között. A személyre, törpére vagy óriásra a könyörtelen világegyetemben. Aminek léte kérdéses, de megkérdezhetetlen; kimondandó, de kimondhatatlan.

Ott, az “ég s a föld” – “a nap s az éj” – “az ég s az ég között”. Hogy is van? “Ég s a föld között”. Fent, ahol a madár és madártan van. Szárnyak, lombok, párák, angyalok. Lent, ahol a föld és földtan van. Röghegyek, ormok, tömbök, formák. “Nap s az éj között.” Nappal, ahol átlátszó ércek, fémmé lett kövek vannak. Kóborló állatok, füstölgő körmök, égő paták, roppanó sziklák. Éjjel, ahol hasadó kőlapok, szakadó porcok vannak. Fagyos sivatagok, összeolvadó színek, széthasadt önkívületek, néma villámcsapások. “Ég s az ég között.” Megint fent, ahol víziók és vízhiányok vannak. Tűrhetetlen feszültségek, tagolatlan feltámadások, szaggatások és hasgatások. Megint lent, ahol fekete nádak és gyilkos tanknyomok vannak. Táblák jelrendszerei, csillagok ékezetei, éghajlatok és feltételek.

Mérhetetlen költői tömörségben és gazdagságban az ember “között”-létének megkérdezhetetlen és főként megválaszolhatatlan dilemmarendszerei. Ennek az egymás ellen feszülő végletei között mozog költészete és “költészettana”. Az utóbbinak a szálait kellene felfejteni. Mert valóban ott van. Nemcsak költészete gyakorlata, de költészetelmélete is. Az élmény és a vers; az emlék és a szerkezet; az érzéki és a fogalmi; a világ és a forma; a kimondandó és a kimondhatatlan; a tárgy és a jel; a lidércek és a versszakok, a hiányok és a szakralitások; az elvont törvények és az eleven élőlények; az életet pusztító tanktámadások és az életet segítő verssorok között.

“Nem vagyok én más, csak egy edzett költő, aki sok mindent látott, sok mindent kipróbált életében, és a tapasztalataiból dolgozik. Tehát nem bibliográfiából, nem tudományos apparátusból, kutatásból veszi az állításait, hanem abból, amit megélt és meggondolt. Ennek megvan – mint mindennek – az előnye, hátránya. Előnye, hogy magamhoz képest igyekszem hitelesnek lenni; hátránya, hogy talán a konklúziók általánosítása nem olyan széles körű, mint amilyen lehetne.”

Mindenképpen ez, a költői tapasztalat a kiindulópont. De a továbbiakban nem marad egészen így. Ott van végig a gyakorlati tudás. De nem egyszerűen azt általánosítja. Nem mindig és nem végig ars poetica. Kezdetektől megvan a tapasztalat fogalmakban való rögzítésének az igénye. Az ars poetica teoretizálásának szándéka. Későn közöl vérbelien elméleti írásokat. Addigra jelentős a kifejezetten szakmai olvasottsága. De nagyon lényeges, hogy szinte “titkolja”. Nem akarja a költő költészettanát a tudós költészetelméletévé alakítani. Tudós költő marad. Nem lesz irodalomtudós. Pontosan tudja: az alapos hivatkozásrendszer az irodalomtudósnak kötelező, a tudós költőnek fölösleges. Netán – és ez még fontosabb – nem is elegáns. Nem akarja az esszét értekezéssé súlyosítani. Teoretikus terminológiával elnehezíteni a szöveget. Gondolatmenete hitelét a költői tapasztalat adja és a költői rang. A költői nyelv konkrétumaitól indul. Ezt – lépésenként – általánosítja. A szűkebb kört – lassan-lassan – szélesítve.

Így hoz létre egy egészen egyéni, legkisebb elemeiből is felismerhető elméleti-prózai írásmódot. Ami fokozatosan halad a szubjektivitástól az objektivitás, a lírai vallomástól a teoretikus megfontolás felé. A skála egyik szélén a Látkép gesztenyefával vallomásos interjúi állnak. Felforrósodó, líra értékű érzékenységgel, elmélyülő, teóriaértékű megállapításokkal. A skála közepén a Szőke bikkfák verselemzései vannak. A legszemélyesebb érdekű azonosulással. Az azonosulás definíció rangú megformálásaival. A skála másik szélén a nagy elméleti elemzések sorakoznak. A Szó és szótlanság egykori anyagából. Csak kettőt említek. A pontos majdnem-értekezést A költői kép poétikájáról. A konfesszió és filozófia végletei között közvetítő traktátust A vers mértanáról. Amit szellemes fél-parafrázissal a szerkesztő az egész monumentális gyűjtemény címévé emelt. Érdemes megfigyelni. Az alcímek igazán nem tudományos dolgozatba valók. Mintha egy nagyobb vers poétikus tagolását hordoznák. Csak példaként. A tárgyak. Liliom és kockacukor; A részletek; Isten kardja; Névtelenek. Háttérzaj; Meglepetés. Távolság és sebesség; Bolygórendszerek. Összetett hasonlat; Macskafejű harmat; A képtelenség haszna; Irányfények; Befejezés. Isteni kondás; Rendezettség. Akácfa; A mérhetőség iskolái. És a példák még – bízvást – sorolhatók. És bennük a két “kísérlet”. Az irodalomelméleti axióma rangján. A vers mibenlétének költői-tudományos meghatározásáról.

Mindezek mögött a Nyugat egykori esszéművészete. Mindenek fölött Babits és az “esszéíró nemzedék”. De korántsem azonos vele. Ott a XX. század arspoetica-művészete. De korántsem azonos vele. Ott a XX. század tudományos iskoláinak sora. De korántsem azonos vele. Hanem valami egészen egyedülálló. Legmagasabb szintje az esszé-vallomás Babitshoz. A költői-elméleti remekmű. A hegyi költő. A versekhez felnövő verselemzésekkel. És a mesternek tett “matrózruhás hűségesküvel”. Valóban versrangú verselemzések. Például a Danaidákról. Amelyben ott érződik az európai és magyar “századvég cukor- és szeszfoka”. És a legmesteribben az Esti kérdésről. Kompozíciója ritmusának zárómozgásáról. Amiről azt lehetne mondani: “lassan siet”. És az egész szerkezetről. Aminek felépítését a nagy teoretikus metafora hordozza. Olyan, mint egy szökőkút. Ahol a felszökő víz visszahullásának sebességét az egymás után megtelő “kőtálak” poétikai akadályrendszere bontja le és fékezi meg.

A legfigyelemreméltóbb, hogy mindehhez nincs hagyományozott nyelv a magyar értekező prózában. Nem közelíthető sem a művészet felé húzó esszétől, sem a tudományt művelő értekezéstől. Hanem csinált magának objektív lírájából és teoretikus fantáziájából egy magánhasználatra szolgáló, egyszeri nyelvezetet. Amit művének értelmezője nem alkalmazhat, nem költhet újra. Nem tudja gyakorolni, csak körülírni. Nem tudja megidézni, legfeljebb idézni.

De miről szól az egész? E teoretizált ars poetica?

Szinte gyilkos a leegyszerűsítés. Mégis vállalom. Két dilemmáról van szó. Vagy egyazon dilemma két oldaláról. Ide vezettetik minden vissza. Tehát kevés, de súlyos kérdés. Mint az érdemleges gondolatrendszerekben.

Az élményből indul ki. Az egyszeri, megrázó, mindent mozgásba hozó, de semmit sem értelmező élményből. Az élményt a világ, a környezet átfoghatatlan tárgyi gazdagsága inspirálja. A tárgy, amiben – költészetéből tudjuk – “jel” van. Nos, a tárgynak érzéki tulajdonságai vannak. A “jel”-nek fokozott érzéki tulajdonságai vannak. Ebből adódik – az említett – két dilemma. Vagy az egyazon dilemma egymással – természetesen – összefüggő, de egymást legfeljebb megidéző, ám – biztosan – nem magyarázó két oldala.

Az egyik oldal: az érzéki-tárgyi élmény a költői megfogalmazásban hogyan léphet túl önmagán? Vagyis az érzéki-tárgyi jellegen. Miként lesz az érzéki–művészi élményből gondolati–művészi általánosítás? Művészi általánosítás az élmény kimondásának fogalmi megközelítésében. A kimondás kísérletének formai rendjében. A formai rend teremtette költői kompozícióban. Ennek jön segítségére a költészet közegének, teremtőjének, létalapjának, a nyelvnek az alapvetően fogalmi jellege. Amely – fogalmi jellege következtében – a tárgyak egyértelmű megjelölésére tör.

A másik oldal: éppen ebből következik. Hogy az érzéki–tárgyi élmény a költői megfogalmazásában túllépett önmagán. Vagyis az érzéki élményből fogalmi építményt épített. Nos, akkor hogyan őrizheti meg vagy nyerheti vissza a művészetet művészetté, a költészetet költészetté tevő érzéki jelleget? Amely megőrizte és meghaladta – a művészi általánosításban meghaladta – a kiváltó tárgy (“jel”) eredendő érzékiségét. Ez e teoretizált ars poetica, e “költészettan” elméleti alapja. Hogyan és mitől megy végbe e kétszeres metamorfózis? Az érzékiből fogalmivá, fogalmiból érzékivé válás poétikai titka.

Ez áll a vers mibenlétének meghatározására irányuló két “kísérlet” mögött is. Hogy a vers érzéki részjelekből új, átfogóbb érzéki jelet alkot. És ez új, átfogóbb érzéki jelet közli a világgal. E közlés csak e formában, a vers átfogóbb érzéki jelében közölhető. Minden más formában közölhetetlen. Ezt jelenti az önmagában túl enigmatikus ige a létérzet megmagyarázhatatlan voltáról. Amit a költészet sem tud ugyan kimondani. De megkísérli artikulálni a kimondhatatlant. Itt válik e teoretizált ars poetica kulcskérdésévé a kép és a hasonlat.

De nem innen érdemes elindulni.

“Úgy hozza létre a vers az emóciót befogadójában, ahogy a levegő létrehozza a lélegzést, vagy az utak kereszteződése a várost. Egyszerre van valami, ami azelőtt nem volt. A legkisebbke versélmény is valamiféle születés, esetleg csak egy lelki muslinca megmozdulása. De a közeg felkelti a funkciót, a vers – hatástényezőin át – a megfelelő lelki mozgást. Talán ezért szeretjük a művészetet, ezért a boldog, aktív teremtődésért.”

Bizony, bizony, aki még sohasem állt villámütötten egy mű, a művészet egy ténye előtt, az nem tudja, mi a művészet. A franciáknak van egy lélektani szakkifejezésük a szerelem egy fajtájára: coup de foudre, villámcsapás-szerelem. Nyugodtan párhuzamba vonhatjuk a művészet adta élmény egy fajtájával.

Ha Arany verse kristály, Vörösmartyé láva, folyós, forró, ide-oda kanyargó; olyan hősége van a szövegnek, hogy az ember riadtan kapja félre az arcát, amikor egy-egy léghulláma megcsapja.”

Három vallomás a költészet adta élmény meghatározó erejéről. Ami a művészetet, a verset létrehozza. És a befogadó, az olvasó létét formálja. Pontosan ezért e magánelmélet-művészetértelmezés, teoretizált ars poeticából fakadó “költészettan” kiindulópontja is. De három különféle vallomás. Amiből az élményfogalom értelmezési lehetőségeit össze lehet rakni.

Ám ezek előtt válnak fontossá a konfesszióértékű életinterjúk. Persze valamiféle vallomáskényszer is van – a hetvenes és nyolcvanas években. A hosszú hallgatás után. És – természetesen – egy nehéz sorsú nemzedék reprezentánsának is érzi magát. Néhány fontos, helyenként megrendítő élményről ad számot. Csak néhány példázatértékűről.

A pusztuló egykori középosztály tudata a két háború között. A múlt megmaradt relikviáival zsúfolt szobákban. A jelképként is értelmezhető nevű utcában. A Horthy Miklós úton. Ahogy valamiképpen jelképesek a későbbi lakások is. De most még az elsőről. Ami furcsa módon mégiscsak új. Ekkor teszi le ugyan a “matrózruhás hűségesküt” a régen olvasott, de sohasem látott mesternek, Babits Mihálynak. És ekkor figyeli Karinthy Frigyest a közeli Hadik kávéház tükörablaka mögött. Ám mégis más, rosszabb világ van már, jól érezhető, “makacs” tényekkel. Persze sokat segít a nagy gimnázium, A Baár-Madas. Benne Áprily Lajos derűsen vergiliusi szellemével. Ahogy sok irányban is vezet. Például a természettel való elementáris egység felé. És a klasszikus humanitás örökségének elevensége felé. Ez ad erőt, vagy ez is ad erőt az elkövetkező három pokoljárás elviseléséhez. A háborúhoz, az ötvenes évekhez, `’56-hoz. A pokoljárásokat változó lakások hordozzák. Legalábbis biztosítják hozzá a méltó díszleteket. A Margit körúti lakás ’44-ben. A mindent elárasztó poloskák alvilági hadával. Ahol éjszaka, a sötét szobában zsoltárokat énekel egy névtelen bújtatott. És ahol egy vasárnap délelőtt örökre eltűnik a lépcsőházban Halász Gábor magas-vékony és Szerb Antal alacsony-vékony alakja. A Múzeum körúti lakás az ostrom alatt. Amely tökéletesen elpusztul az ágyútűzben. És ahol el kell temetni a paráznán-meztelenül fekvő hullákat az elhagyott utcákon. Eddig a Horthy Miklós út, a Margit körút és a Múzeum körút nehezen feledhető élményrendszere.

És a hajószerű lakás a Kékgolyó utcában. Ahol Rilkét, Babitsot, Vörösmartyt olvashatnak csendben vagy halkan az elhallgatottak. És ahol látni az ablakból – ’56 őszén – a fel-felvonuló tankokat.

És – persze – közben a háború és az ötvenes évek, a két pokoljárás között a “hároméves irodalom”. `’45-től `’48-ig. Amikor írnak és szerkesztenek. A Centrál kávéházban és a Belgrád rakparton. Amikor megjelenik a Kettős világban. És néhány számot megél az Újhold. Ekkor ad – a Kettős világban okán – Baumgarten-díjat ugyan már nem Babits Mihály, de Schöpflin Aladár. És azt mondja a versekre – hosszan elnyújtottan –, hogy: joó. Meg ezalatt lehet elutazni Rómába és Párizsba. Ha szegényen is, mégis némi ösztöndíjjal. Visszatérve jön a “fordulat éve”. Nincs már Újhold sem. És vége a “hároméves irodalomnak”. Mormolhatják – csendben vagy halkan – Vörösmartyt. “Most tél van – és csend és hó – és halál.” Így, gondolatjelekkel. Ahogy mesterelemzésében a költőtől beiktatott kis szüneteket magyarázza az “utolsó h betűs leheletig eljutott szósort”. Rilkét: “Változtasd meg élted”. Meg újra és újra Babitsot. A létező és az érvényes különbségének valóban kőtáblába véshető meghatározásáról. “Nem a seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt.” Feltehetően nem is a nagy bölcseleti költeményt ihlető Emil Laskra gondolva. Hanem a létező, de nem érvényes körülmények gyilkos fojtogatására. Azután a harmadik pokoljárás jön. A Kékgolyó utcai lakás ablakából meglátni a Vérmezőn felvonuló tankokat.

Hogy lehet ezek után nem észrevenni: hogy az élmény határozhat meg sok mindent? Költőt és verset. Gondolkodót és versmagyarázatot.

Az élmény tehát az első lökés, ami az alkotót és befogadót a vershez, a vers szülte emócióhoz vezeti. Villámcsapás, coup de foudre. Nemcsak villámcsapás, de “veserángás” is. És – persze – Vörösmarty versének lángja és hőfoka. Amiből egyszerre születik szerelem és versélmény. Nem játék a szavakkal. Hogy a szerelem versélménye és a versélmény szerelme. Valami emocionális hordozó, ami a vers és versélmény egyik lényegi meghatározója. Hogy is mondja a vers mibenlétének második meghatározási kísérlete? A vers közölhetetlen közlendőjében a versjelenség emocionális tartalmát is mondja. Vagyis indulás, ok lehet a “coup de foudre”, érkezés, okozat lehet az emóció. Persze az érkezés csak idézőjelben érkezés. Állomás egy úton. Aminek eleje van, vége nincs. És az érkezés nem az utazás reménye, hanem a befejezés veszedelme. Persze van ebben még valami. Hogy a versélmény a versemóciót is hordozza, közli. Ezzel pedig az élmény sugárzónájában és a sugárzás befogadójában az élményszerzés emóciójára való képességet, illetve e képesség állandó megújításának lehetőségét-reményét. Ezzel a klasszikus katarzisteóriák küszöbére érkeztünk. De nem érdemes átlépni a küszöböt. Mert szimplifkálódna vagy túlteoretizálódna az egész ragyogóan egyéni gondolatsor.

És van e gondolatsorban még valami, ami nagyon fontos. Valami újnak a spontán képződése. Újnak a versben – a versélményben – , ami lelki mozgást eredményez. Aktív teremtődést – mondja a rendkívül pontos szöveg. Ez az, ami fontos üzenet a költészet lényegéről. Valami új, ami eddig nem volt. Sem a költő, sem az olvasó reflexeiben. Az újon van a hangsúly. Változtatás ez, versnyelvben, versformában, versszerkezetben. Valami réginek, egy korábban kialakult sztereotípiának a megtörése. Mert kifejezésformák megjelennek a költészetben. Aztán megmerevednek. Elkopnak, ingerszegénnyé válnak. Nem jelentenek már meglepetést. Nem formálják már az élményszerzés emóciójára való képességet. És e képesség állandó megújításának lehetőségét–reményét. Elhalványult sztereotípiává válnak. És megjelennek a sztereotípiákat megtörő, új költői közlések. Megjelenés, megmerevedés, megkopás, megtörés, új megjelenés. Olyasmi ez a költészet fejlődéstörténetében, amiről az orosz formalisták beszéltek valaha. E teoretizált ars poetica ismerte őket. Ismerte, de nem tőlük tanulta. Tudta a világlíra történetéből. Hogy a sztereotípia megtörése és újjal helyettesítése az állandóság és a változás ritmusa a költészettörténetben. És a folytonosság és az újítás adja e történet állandóan változó egységét. Költészeti, esztétikai ritmus ez. Ami az ember fiziológia-pszichológiai ritmusával azonos. Azaz esztétikai és biológiai ritmus egymásra csúszik. De erről talán inkább később.

“A tartalom, vagy – legyünk pontosabbak – a lét, az élet által való megragadottság növeszti ki magából a formát, illetőleg fejeződik ki a rendezettség által.”

Nem kerülhetem el a megjegyzést. Ezután jön a szövegben a gyönyörű tétel Marcus Aurelius lovasszobráról. Amely kétezer évig bírta az időt a Capitoliumon. Most – mármint az interjú – születésekor restaurálják. De csak egy másolata kerül vissza. Mert bírta a kétezer évet, de az utolsó harmincat már nem. Nem vált sztereotípiává. Ám a keménnyé-prózaivá vált idő megrontotta. Azaz belső romlás és külső rontás is van. De erről – itt – nem érdemes elmélkedni. Vissza tehát a lét növesztette forma dilemmáihoz.

Az élet, a lét által való megragadottság. E megragadottság pedig – ne feledjük! – maga az élmény. Ebből lesz a forma rendezettsége, azaz a vers. Ami közöl valami eddig nem létezőt vagy nem ismertet. A költői rendezettség pedig a vers tartalma vagy – ha így jobban tetszik – üzenete vagy közleménye. Amelyben – temészetesen – ott a versjelenség emocionális összetevője. Gondoljuk tovább. A vers tartalma a formája. Igen, erről vagy erről is szó van. Vagyis eldönthetetlen az ősi vita. Tartalom és forma viszonyáról. A tartalomból lesz forma vagy inkább a formából tartalom?

Erről, az élményből önmagát formáló költeményről ad egy önelemzést tartalmazó verselemzést. És utal egy másikra is. Két saját versről van szó. A legremekebbek közül. Az önelemző verselemzés e teoretizált ars poetica nagyon lényeges mozzanataihoz vezet. Ezért érdemes közelebbről is megnézni.

Az önelemző veselemzés Sidney Keyes, a vele egyidős angol költő háborús halálát elsirató kompozicionális remekmű, a Villamos megidézése. Benne egymásra montíroz két gyötrelmes élményt. A költőtárs gyötrelmes útját a halálos végű, éjszakai, sivatagi felderítésen. Saját gyötrelmes útját az ötvenes évek sivatagában, a hatos villamoson. Út a tényleges éjszakában, a materiális sivatagban a fizikai halálba. Út a mesterséges éjszakában, a spirituális sivatagban a pszichikai reménytelenségbe. A zsúfolt hatos villamos egy történelmi korszak rossz emlékű jelképe. A villamosút feledhetetlen költői utalásokban az erőszakos halált idézi. A rossz szerelvény kanyarokban tántorog és hörög, mint a haldokló. A szatyorban vitt hús papírján vörösbarna lé, mint a vér. A zsúfoltságban a testre szoruló testek összepréselődnek, mint a hullahegyek.

A képzelet és a valóság teremtette élmény ténylegesen egymásra csúszik. Ezen egymásra csúszásból jön létre a párhuzamos szerkesztés remeke. Tizenegy egymást váltó versszakban. Amelyek a lírai logika szellemi vaspántjaival kötik össze a két történetet, vagy inkább a két élményt. Fogják össze a szétesni akaró érzelmeket. Teremtik meg két történetből és élményből az egyetlen formát. Az egyetlen verset és versemóciót. Váltakozó, el-elakadó ritmusban. Egyik szakaszban a költőtárs halálba vezető útját. Másik szakaszban a költőnő reménytelenségbe vezető útját. Megtörve a zárt formát, az önkéntelenül képződni akaró sztereotípiát. Egészen az utolsó, nyolcsoros versszakig. Ahol váltakozva, egymással feleselve utalnak az egyetlen formává lett két történet és élmény különböző, de rokonítható összetevőire. És laza majdnem-disztichonokban sugallják a klasszikus forma nosztalgiáját, lehetetlenségének realitását. Zártabb megformáltságukban mindenesetre érzékeltetik a történet és élmény megidézése után a pszichikai és poétikai megnyugvás mozzanatát is.

Az utalás egy másik remekre történik. Ekhnáton éjszakája. Vers a mindennapok trivialitásában megtisztulásra vágyó ünnepnapi eszme kihunyásáról. Szennyezett, megkeményedő tények. Megtisztulást kereső vágyak. Egyeztethetetlenek. Lazábbra fogott szerkesztettségben, szorosabbra fogott gondolatiságban juttatva el a végkifejletig. Az ünnepnapi eszme kettős haláláig. Mindennapi trivialitás és ünnepnapi eszme egymásban való kihunyásáig. Pontosabban az utóbbinak az előbbiben való megsemmisüléséig.

Még két sajátossság kapcsolódik a lét és élet adta élményből önmagát megteremtő vershez és versformához. És a belőlük fakadó versemócióhoz. Egy lírailag irracionális és egy poétikailag racionális mozzanat.

A líraian irracionális mozzanat Sidney Keyes halálos felderítőútjának tudattalanul költői megalkotása. Hogy a vers megírásakor nem tudta, miként is történt. Nem tudta, de “kitalálta”. És később megtudta, hogy jól “találta ki”, miként is történt. Véletlen? Vagy a költői képzelet (empátia?) szerencsére megfejthetetlen titka? Tehát “kitalálta”, megérezte. Mint Füst Milán a IV. Henrik királyban a királyra mondott nagy átkot. Amit szóról szóra “kitalált”. És később egy enciklopédiában szóról szóra megtalálta ugyanazt. És azt is, hogy Catullus Lesbiájának valójában Clodia volt a neve. És a kanadai vadászok vörös sipkát hordanak a hómezőkön. Hogy messziről látni lehessen őket a végtelen fehérségben. Végül azt is, hogy télen – törvényszerű égi pályáján – az Orion csillagkép felé fordul a Föld. Csakhogy van egy alapvető emberi–költői különbség. Füst Milán ugyanis csinálta mágikus költői legendáját. Lehet, hogy “kitalálta” a kitalálásokat. Nemes Nagy Ágnes pedig nem csinálta mágikus-költői legendáját. Biztosan valóban “kitalálta”, amit kitalált.

A poétikailag racionális mozzanat a szükségszerű költői távolságtartás vallomása. Hogy élmény, villámcsapás, veserángás, a költői szöveg hősugárzása – természetesen – van. Meg van a költői élmény befogadására, újraalkotására való képesség is. De az élmény és mindaz, amit jelenthet, a maga közvetlenségében, költőileg megformálhatatlan. Aranyt idézi költészettörténeti bizonyítékként. Hogy lánya elvesztésének elementáris fájdalmát nem tudta közvetlenül verssé formálni. Az élmény azonnali forróságában a forma, a vers nem tudja megalkotni önmagát. Csak az eltávolítás, az elidegenítés lélektani gesztusa után. (Gondoljunk Thomas Mann novellistájára aTonio Krögerből. Akit az alkotásban kifejezetten zavart a tavasz triviális élményzuhataga.) Ez is hozzátartozik a költészet pszichológiai és poétikai titkaihoz. Mint a művészi alkotás egyik alapvető gesztusa. És – valószínűleg – a művészettel való élni tudás, a művészettel való öngyógyítás egyik alapvető gesztusa is.

“Olyan gesztus a kép a versben, amely minduntalan megpróbálja elérni saját határait, megpróbálja elérni, amit ábrázol, és – legjobb változataiban – kis híján, majdnem, szinte-szinte el is éri. Ez a »majdnem« a szóba zárt kifejezés természeti korlátja. De azért a kép mégiscsak a szóbeli művészetek kockázatosan előretolt limesze a szó és a tárgy között.

Ami pedig a hasonlatot illeti, az »olyan, mint«-nek ez a bámulatos formulája mintegy összeköti bal és jobb agyféltekénket, a nyelvi-értelmit és a képi-érzékletest bennünk, szervezetünk kettősségének hídjaként.

Nem elégedhetünk meg többé önismeretünk ősi, igaz, alapvető, de szűkös emócióinak birtokával. Nem realizmus többé csak a tudottra támaszkodni, ellenkezőleg, a tudott rakétatámaszponttá válik az ismeretlen felé.”

A villámcsapás-, veserángás-, hősugárzás-élmény és az önmagát konstruáló–jelentő költemény után a három idézet sok mindent elmond. Arról, hogy miként lesz az élményből vers. Arról, hogy miként formálja önmagát a költemény. Vagyis – visszakanyarodva az elejére – megint csak a “között”-ről van szó. Az útról az élmény és a költemény között. Ahol az élmény és az önmagát formáló és kimondó vers, és általában a költészet legfőbb titka van. Ez e teoretizált ars poeticából lett “költészettan leglelke”. Félig kimondott, de így tanítani való, axiomatikus igazsága. Innen lehet tovább menni e vázlatos megközelítésben. Persze a teljes felfejtésig úgysem lehet eljutni.

Az idézetek között kettő szó szerint a “között”-ről beszél. De nézzük meg pontosabban: miről is.

Az elsőben kifejezetten a költői kép lehetőségeiről esik szó. Hogy minduntalan megpróbálja elérni saját határait. A fogalmazás rendkívül árnyaltan pontos. A legjobb változatban majdnem vagy szinte-szinte el is éri. Vagyis a szóval, a nyelv szellemi–fogalmi elemével a tárgyat, a világ anyagi–érzéki elemét. Tehát a költői kifejezés természeti határai okozzák a gondot. Az út a szó és tárgy “között”. A nyelvi anyag és a tárgyi világ, a fogalmi és az érzéki “között”. Emlékezzünk csak az alapkérdésre. Odaút, a fogalmiságtól az érzékiség felé. És visszaút, az érzékiségtől a fogalmiság felé. Persze olyan fogalmiság felé, amiben már benne van a majdnem vagy szinte-szinte elért határ, az érzékiség hozama. A költői szóban, szövegben rejlik a dilemma. Miként tud a fogalmi szó, fogalmi szöveg annyira érzékivé válni, hogy – az eleve adott fogalmiságba beemelve – elérhesse, kimondhassa a tárgy eleve adott érzékiségét. Ez a majdnem, szinte-szinte elérés-kimondás a vers, a költői szöveg gesztusa, lehetősége a költői kép.

A másodikban kifejezetten a költői hasonlat lehetőségeiről esik szó. A hasonlat “bámulatos” alapformulájáról , ami egyben a költői nyelv, maga a költészet egyik alapformulája, az “olyan mint”. Ami a költői nyelvben összeköti az esetleg távoli végleteket. A végleteket, amelyeknek a nem költői nyelv mindenképpen csak “közöttük” van. Aztán ad erre az összekötésre, erre a “között”-re egy fiziológiai–pszichológiai–esztétikai magyarázatot. Hogy az “olyan mint” azért annyira bámulatos formula, mert összeköti a jobb és a bal agyféltekét, a nyelvi–értelmit és a képi–érzékletest. Vagyis “közöttük” mozog. Közelíti az előbbit az utóbbihoz. A mindennapi, nem költői közlést ünnepnapi, költői közléssé alakítja vagy emeli. Benne van ebben e teoretizált ars poetica egyik legfőbb törekvése. Hogy az esztétikait és a biológiait összekösse. Megkeresse a költői hatás lélektani-élettani alapjait. Ám nem törekszik átfogó elméletre. A kérdést felveti. De a megoldást nem közelíti.

A harmadik valami egészen mást revelál. A költészetnek az ismeretlen, az eddig nem tudott tudást megostromló lehetőségéről vagy inkább funkciójáról. Érdekes, hogy egy tradicionális fogalomhoz nyúl. A realizmus megújításáról beszél. Annyira szuverén, hogy cseppet sem izgatja kétes története vagy legalábbis elméleti elkopása. Persze másfajta realizmusról esik szó. A tudott “rakétatámaszpontjáról” kell felbocsátani (vigyázzunk: nem “kilőni”) a hasonlatot, képet, magát a verset, ami abban a bizonyos “között”-ben közlekedik. A szótól a tárgy felé, a baltól a jobb agyfélteke felé. És – végső soron – a már ismerttől a még nem ismert, vagyis az ismeretlen felé. Tehát a költői fogalomból elméleti fogalommá emelkedett “között”-ben a kép, a hasonlat az elindító és első–végső mozgató.

Természetesen megint csak ne feledjük: az utat oda és vissza kell megtenni. A fogalmi nyelvtől az érzéki tárgy felé. De úgy, hogy az elérésben-közelítésben az érzéki tárgy is fogalmi jelentést kaphasson.

Ebben a térben bontakozik ki a kép és a hasonlat tana. E “költészettan” nagyon lényeges össszetevője. Önmagában áll, de végtelen távlata van. Meghosszabbítható egy teljesebb költészettan vázlata és egy költészettörténet körvonala felé.

A kiindulópont talán a kép és hasonlat kettős funkciója. A ráismertető és meglepő hasonlat különbsége. A ráismertető hasonlat valószínűleg nem is töri meg, csak tágítja a mindennapi beszéd képes jellegének sztereotípiáit. Csupán rávilágít, hogy a hasonlított és a hasonló hasonlósága valóban létezik. Költőileg hitelesít, megemel egy önmagában nem költői nyelvi tényt, nyelvi fordulatot. A meglepő kép megnöveli a távolságot hasonlított és hasonló között. Nemcsak tágítja, de meg is töri, el is távolítja a mindennapi beszéd képes jellegének sztereotípiáit. Felvillantja, hogy a hasonlított és a hasonló hasonlósága nemcsak a hétköznapi beszédben, de a költői logikában is, e lehetséges végponton is létezik. Az előbbi, a ráismertető hasonlat a realitás, a realista költészet birodalmát revelálja. Az utóbbi, a meglepő hasonlat az azon túlit, például a szimbolikus vagy az objektív költészetet. A tárgyi lírát, amit munkássága második felében maga is a legmagasabb szinten művel. Ezt támasztja alá a hasonlat másik taglalása. Ahol a hasonló felszívja a hasonlítottat, és óriásira növekszik tőle, szimbólum lesz belőle. Ahol a hasonlított szívja fel a hasonlót, és középponttá növekszik tőle, megszülethet a tárgyi líra, az objektív költészet. Valójában az utóbbinak, a tárgyi lírának, az objektív költészetnek a “költészettanára” figyel legjobban. Ami, mármint a tárgyi líra, objektív költészet nem veszíti el a szerzői szubjektumot. Csak a vers, a kompozíció centrumából a perifériájára szorítja. És helyére, a centrumba a hasonlót felszívó hasonlítottat helyezi. A hasonlóval megnövelt, jelentéssel felruházott, jelképpé emelt tárgyat.

A tárgyi líra, objektív költészet teoretizált ars poeticája a kompozíció centrumába helyezett tárgy elemzésével folytatódik. A tárgyban jel van. Mondja lírája és esszéisztikája is. Azaz értelem, lélek, jelentés. Nem akartam költészetét e vizsgálódásba bevonni. De most – egy mozzanat erejéig – mégis megteszem. Arról van szó, hogy az istenfaragáshoz “kemény köveket” válogatott. Feltehetően: amelyek a hordozott értelmet, lelket, jelentést – a hordozott rangjához méltóan – súlyosabban, tömörebben hordozhatják. Meg arról is szó van, hogy a tömbök “déli fényben állnak”. És “az én szívemben boldogok a tárgyak”. Mert úgy látja-képzeli-sugallja, hogy “fény van minden tárgy fölött”. És jött eléje “fénysapkában kilencvenkét elem”. Nem folytatom. Csupán az éjszakai tölgyfa “nagy mohos arcát” idézem még ide. Erről a jelenségről, a tárgyak értelmet, lelket, jelentést nyerő átszellemítéséről érzi: numen adest. Az istenség közeleg. A tárgyakban rejlő, tárgyakat teremtő istenség, ami csak a költészetben megközelíthető. Persze kimondani a költészetben sem lehet. De tőle tudjuk: a kimondhatatlan artikulálását a költészet megkísérli.

Animizmus? – kérdezi egy interjúban a kérdező. Nem tiltakozik. De érezni, többről lehet szó. A költészet termékenyen naiv, alkotóan “infantilis”, feloldhatatlanul zseniális–archaikus világképéről. Arról a bizonyos antropomorf, az emberre hasonlító, poétikus világszemléletről. Amelyben az ember kivetíti magát a tárgyakba. És a tárgyakból önmaga képét olvassa vissza. A szekularizált–racionalizált világkép előttiről. A prózai helyett-előttről a poétikusról. Ahogy Hegel mondaná. A világ, ahol a hegytetőn Oreádok vannak. A fákban Driádok, táncoló Najádok. Azaz lélek fákban, bokrokban, hegyekben, felhőkben. Ezek tűntek el, és elvitték a szépet. A szépség titkát. Lélektelen mechanizmust hagyva maguk után. Ahogy Schiller elsiratta őket – a Görögország isteneihez írott ódában. Kísérlet e poétikus világ visszateremtésére egy nem poétikus korban. Őrzi a költészet nosztalgiáját, ismeri a tudomány szkepszisét. Tudja, hogy a külvilág már nem költői. De teremt egy költői belvilágot. Az átfogó, közös, kollektív mitológia helyett egy korlátozott, magán-, privát mitológiát. Tárgyakat maga köré, amelyekben csak ő érzi a numen adest üzenetét. Sejti a jelet, látja a fényt, érzi a mohos tölgyarc jelenlétét.

A jelből – persze – jelentés lesz. De nem egyszerűen a költői nyelv pluszjelentéseiről van szó. Nem is arról a jelentésmezőről, “holdudvarról”, ami a költői jelentés körül létrejön. Hanem a jelet hordó tárgyak költészetben megjelenő világának a kibogozandó, megfejtendő, kimondandó, de kibogozhatatlan, megfejthetetlen, kimondhatatlan jelentésrendszeréről. Amit többféleképpen megközelíteni lehet, de egyféleképpen megoldani nem. Mert a jelből jelentés is, meg jelenés is lesz. Az elsőt, a jelentést fogalmi nyelven legfeljebb meg lehet közelíteni. De a másodikat, a jelenést fogalmi–érzéki, azaz költői nyelven legfeljebb fel lehet mutatni. Ahogy a látásból is nemcsak meglátás lesz, de látomás is. És az ugyanúgy kimondhatatlan, de felmutatható, ahogyan a jelenés.

Tehát objektív, tárgyi líra. Ami a tárgy jeléből jelenést, a világ látásából látomást csinál. Ennek a mibenlétét közelíti e “költészettan”, teoretizált ars poetica. A kép és hasonlat költői–elméleti elemzésében.

De mi van a költészet rakétatámaszpontjával a tudottól a nem tudott, az ismerttől az ismeretlen felé. Erről csak két mozzanatot. És azt is csak igen röviden. Részletesebben költészete elemzésében lehetne beszélni róla. De most nem erről esik szó.

Először is, a vers nem egyszerűen a fogalmi és az érzéki “között” teremti meg önmagát. Hanem meghosszabbítja mindkét oldalt, a fogalmit és az érzékit is. A fogalmit objektív-bölcseleti líraként a világ kemény, általános, nagy törvényei felé. Az érzékit szubjektív-emocionális líraként az egyén lágy, egyszeri, kis jelenségei felé. Erről tanúskodik utolsó köteteinek megváltozott versvilága. Másodszor, a vers belép ismeretlen vagy félig ismert, de ki nem mondott tartományokba. A tudattalan világáról lehet szó, a fel nem fedezett, meg nem nevezett lelki tartalmakról. Amelyek átcsúsznak a tudomány nagy, átfogó fogalmai és durvára csomózott fogalmi hálói között. De ott megmaradnak és hatnak a maguk törékenységében. A matéria vas- és gránittömbjei között. És kifejezésre juthatnak a költészet jelenéseiben és látomásaiban.

“Az első mozdulatom – mondom – az volt, hogy a formát kezdtem tördösgetni, nem tetszett már nekem annyira a sima jambus meg a szép anapesztus meg a versszakolás. Összetörtem a sorokat. Összetörtem a mondatokat. És: a mondanivalót valahogy másképp helyeztem el ezek között a formák között… Egyszerűen muszáj volt sarokkal rálépnem néhány jambusra, hogy összetörtjem, mint a diót.”

Erről van szó. A világ megváltozásáról. Amit nem hordozhatott már a sima jambus, a szép anapesztus és a hagyományos versszakolás. Vagy tegyük hozzá a párosrímek és keresztrímek megnyugtatóan szabályos rendjét. Mindez kifejezhette még a háború utáni nagy megkönnyebbülést. A “hároméves irodalom” örök “tavaszában” az újrakezdés–elrendezés magabiztosságát. A Kettős világban tárgyi érzékiségtől bölcseleti elvonatkoztatásokba átlendülő, nehezen kivívott külső-belső rendjét. Annál is inkább, mert költészettörténetileg hiányzott a sorjázó Nyugat-nemzedékek mögül a többszörösen elvetélt magyar avantgarde fejlődéstörténeti lépcsőfoka.

De a Szárazvillám ’57-ben már tanúskodott valami változásról. Az általa is megnevezett Balaton meg a Paradicsomkert. És a már említett Villamos és az oly sok jelentésű A képekről. Valóban rálépett a jambusokra, és összetörte a versszakokat. De miért lépett rá, és miért törte össze? Mert megváltozott a világ. Költőiből prózaira váltott. Eltűnt belőle a szép. Legfeljebb önmaga karikatúrájaként jelenhetett meg tovább. Beszédesek az ekkori legfontosabb versek. Ezekről maga mondja: eltűnt belőlük a fogalmilag körülírható tartalom. Csak a megrendült bizonyosság, elvesztett emberkép, megkérdőjelezett poétika tanúskodott a változásról. Hazug a balatoni táj békéje. Három órakor. “Krisztus halála perc”-ében. Triviális tragédiát hordoz a halott kartonfürdőruhás lány. Hiába érnek északon “kecskecsecsű” szőlők. És hiába születtek e tájon “alapító oklevelek”. Mert a sásban fekvő hullák, roncsok, repülők visszavonják a vágyott, de eltűnt idill lehetőségét. A mélyben rejlő kemény geológia és a magasból zuhant, kíméletlen technika között porlanak szét az értelmes-szerves lét veszélyeztetett lehetőségei. Ezeket tagadja meg az utolsó egység keresztrímes látszatnyugalma. A régi, biztos formakincsben mondja ki a régi, biztos tartalom bizonytalanná válását. Sőt, önmaga ellentétébe fordulását. Ezzel éreztetve az új tartalomról lepattanó régi forma lehetetlenné válását. A megtört formában a megtört ember. “A két félre hasadt vérjárta forma.” Amiről már nem tudni: “Mire néki a testtelenből testbe lépni.” Itt valóban a forma az, ami históriai-szociológiai. Esztétikai ítéletet mond a megváltozott tartalom fölött. Mintha a kép is meginogna. A “között” poétikai tartóoszlopa. Ott, a szó és a tárgy, a két agyfélteke között. Az ismeretlenből az ismertbe irányított költői rakétatámaszpont. Ami régebben száguldott, de megfékeztetett. Feszített, de visszafogatott. Ettől fordul most el. A viadaltól. És kételkedőn “rugdalja a tér köveit”. Igaz, csak egy fáradt pillanatra. Aztán minden másképpen visszajön. Az Egy pályaudvar átalakítása nagy objektív–filozófiai, tárgyiasan lírai látomásaiban. A tudomány világa is belejátszott. Új ismerethez új vers szükségeltetik. Átláthatatlanabb. Ha a világ átláthatósága elveszett.

“Megtanított hát minket Pilinszky a hiány gazdagságára. Kifosztottságainkra ráborítva a szakralitás égboltját… örökös emberi veszélyeztetésünk felmutatója.”

De ez csak a legkülső héj, a verselés mesteri volta; ami még Aranynál is kivételes, az az V. László szerkezetének virtuóz megoldása. A verssszakok párosával vannak itt összefűzve: az első versszak mindig leírás, illetve a költő közlése, a második versszak mindig párbeszéd, a király és udvaronca között, a két szálon futó cselekménynek megfelelőleg… Talán túlságosan szimmetrikus volna ez a mikroszerkezet tizenöt versszakon át, ha nem ezt a szaggatott, drámai, homályosan villódzó történetet pántolná körül; így a történet lidérces sötétsége és a végsőkig csiszolt kristályszerkezet fénye valami hasonlíthatatlan, izgatott egyensúlyt sugall.

Léthelyzet egy elrontott világban és költészet egy elrontott világban. Tud-e az elrontással a költészet kezdeni valamit? Pilinszkyt szólaltaja meg, a korban, sorsban, rangban annyira közelállót. És az örök példakép Aranyt. Meg bármennyire meghökkentő: Arany mellett Eliotot.

Mesterelemzések. A szerelem sivataga és a Négysoros. Meg persze az V. László és a Rap-szódia egy szeles éjszakán. A két Pilinszky-remek sugallatában, az Arany- és Eliot-remek szerkezetében revelál valamit. Ezekről – csak szűkszavúan.

Pilinszky, a szenvedésre predesztinált megtalálja a condition humaine kiáltó szimbólumát, a humánum-hiány mementóját a haláltáborokban és foglyaikban. Valóban az emberi veszélyeztetettség jelképét. A lét mint szenvedés kimondhatatlan, csak költészetben sejtethető valóságát. De ebből a mélypontból – önmagában – nem lehet költészetet csinálni. Csak ha a humánum-hiány immanens döbbenete szembesíttetik a metafizikumigény transzcendens lehetőségeivel. Vagyis ha a hiány és a veszély realitását a költészet a hiány kitöltésének és a veszély megváltásának szakrális illúziójával helyettesíti. Ez e “költészettan” utolsó előtti tétele. A poézis szakrális illúziójának világot javító hite.

Ezt sugallja az Arany-ballada és az Eliot-rapszódia meghökkentő párhuzama is. Nem a költői “üzenet”, hanem a költői forma reszakralizáló, felemelő-feloldó lehetőségéről van szó. Hogy is van? Miként csúszik egymásra a XIX. századi drámai ballada és a XX. századi objektív líra? A párhuzamos szerkesztés – amit önmaga is megoldott, a Villamos és az Ekhnáton éjszakája kompozíciójában – mesteri, ellentéteket összekötő poézis-pántjával. Ahogy Aranynál a foglyok éjszakai szökésének és a király éjszakai lelkifurdalásának lidérceit, ha nem is megvilágítja, de egybekapcsolja a szerkezet gyémántkemény költői logikája. Ahogy Eliotnál a költő éjszakai sétájának és képzeleti látomásainak képfoszlányait, ha nem is magyarázza, de összefűzi a kompozícó gyűrűfeszes konzekvenciája.

“Természetesen a jó mű, tartalmazza bár szövegében az öngyilkosságra való sürgős felszólítást, egyszerűen minőségénél fogva mindig élni segít. Ez már a művészet sajátossága. Aki másképpen látja az irodalmat, vegyen szemüveget.”

Nos, gondoljuk el a szituációt. Az Előszó, Vörösmarty egyik végső üzenete elhallgattatott ifjú költők “csoporthimnusza”. “Az ötvenes évek alagútjai mélyén.” Verseket olvasnak egymásnak. Sokszor az Előszót, többnyire Pilinszky. Odaképzelték maguk közé Vörömartyt is. Őszbe forduló barna szakállal és bajusszal. Ahogy itt van, szinte karnyújtásnyira nekem is. Jobbra íróasztalomtól, a könyvespolcomon. Nem kell kommentár. Nem tudom, de remélni szeretném: talán valóban élni segít. Mindenesetre ez, a költői minőség élni segítő gesztusa e “költészettan” utolsó tétele.

Ezért kell élni a költészettel, és magyarázni, hogy talán élni segíthessen. De vigyázni kell, mert a túlmagyarázás veszélyes lehet.

“Igaz, ami igaz, nem tudjuk, hogy miért fontos ez a jelenségcsomó, amit művészetnek hívunk, csak következtetünk rá. Hatásából, élettény mivoltából, embertől elválaszthatatlan jelenlétéből. Ráhelyezve két tenyerünket erre a fontosságra, vagyis az élő, lélegző élményre, amit a művészet ad, kell gondosabban kitapintanunk a vers milyenségét, hogy aztán felrepítve jobban értsük mozgása biológiáját. Csak amikor kézbe fogjuk, meg ne szorongassuk túlságosan.”

(Osiris Klasszikusok Sorozat. Osiris, Bp., 2004, 716 + 586 old., 6500 ft)