A vándorlegény hátrarántotta a hetedik fejet. És reccs. Nem lett volna mivel levágnia, mert a kardja addigra teljesen kicsorbult. Igaz, a sárkány se volt képes már lángot fújni, és foga is csak hátul maradt.

Így hát egy eleve megvolt, csak hat fejet kellett innen-onnan összeszedni.

A királykisasszony nem értette, mire ez a nagy rendszeretet.

– Ennyi fejet úgyse cipelhetünk magunkkal, egész hazáig!

A királykisasszony azt sem értette, miért nem örül a vándorlegény, ha királyfinak szólítja őt.

– Mert nem vagyok az.

– Látom rajtad, hogy az vagy. Igazi királyfi!

Eredetileg tényleg nem vándorlegény volt, de hát ezt körülményes lett volna elmesélni. Kezdve onnan, hogy senki se vándorlegénynek születik. Valami másnak születik az ember, és aztán abból a valamiből elvándorol. Ő történetesen egy főminiszter fia volt, belőle is olyasféle válhatott volna, ha el nem szökik, és vándorlásba nem kezd.

Az első fejet a barlang szája előtt találta meg. Elégedetten tapogatta a sima vágási felületet. Igen, akkor még éles volt a kardja. A király fegyveresházából lopta, a fenőkövet pedig egy özvegyasszony adta, akinél néhány éjszakára megszállt.

– Ne haragudj, nekem te királyfi vagy, amióta megpillantottalak, és az is maradsz mindörökre – mondta a királykisasszony. – Jó lenne, ha hozzászoknál, mire apám várába érünk.

A második és harmadik fej egy domb tövében hevert. Fölkergette arra a dombra a sebzett, mérges sárkány a vándorlegényt, és ha egy szerencsés vágással nem sikerül egyszerre két előrenyújtott nyakat elvágnia, ki tudja, mi történik. Még mindig látszott a csodálkozás a dülledt, sárga szemekben. A négyből háromban. Az egyik kifolyt, gallyacska állt ki az üregéből.

Réges-régen volt egy lánypajtása a vándorlegénynek, miatta esett bánatba és hagyta ott a palotát. Ez történetesen király lánya volt, mégis sárkánymartalék lett belőle.

A negyedik fej a domb túloldalán, egy szakadék alján feküdt, összetörve. Még a veleje is kiloccsant. Miféle gondolatok ragadhattak a zuzmós kövekre, tűnődött a királyfi, és sajnálta, hogy a fejgyűjtemény mindenképpen hiányos lesz. De az a nyomorult, betört fej a rémültnek látszó, véres szemekkel legalább olyasmi volt, amit látni szeretett volna, amikor sárkányölésre szánta magát.

A következőért soká kellett gyalogolnia. Észre se vette, milyen messzire kergette a sárkány a barlangtól. Hajolgatott a lángcsóvák elől, és ügyelt, nehogy elbotoljon valami kőben vagy csontban. Sok csont volt szerteszórva. Királyfik bordái ugyanúgy lehettek, mint szűzlányok fehérre szopogatott lapockái. Ez a fej is lehullt, és be is lett gyűjtve annak rendje és módja szerint. Már ennél a vágási felület durva, egyenetlen volt, csorbult a kard nyilván. De észrevett még valamit a vándorlegény: korábban valaki belevágott ebbe a nyakba. A forradás fönn volt, egészen az áll alatt. Egy kevésbé szerencsés kardcsapás nyoma.

– Te tényleg mindet össze fogod szedni? – kérdezte a királylány. De nem haragudott. Valamit eszegetett éppen. – Még nem is ebédeltem – magyarázta. – Éppen leültünk volna enni, amikor megérezte a szagodat. Nem vagy éhes?

– De.

– Akkor egyél!

– Mindjárt. Meg kell keresnem a maradékot.

– Megvárlak.

Hanem hogy a következő fej hol lehet, arra nem emlékezett. Hirtelen semmire sem emlékezett. Állt a döglött sárkány és a mellé halmozott fejek mellett, és a királylányt hallgatta. Valami táncdallamot dúdolt. Egy-egy sort néha énekelt is. A királylánynak mély hangja volt.

A legény tekintete a sárkány ágyékára esett. Fölvette a kardot – jó nehéznek tűnt, ennyi vagdalkozás után, és a marka is fájt –, aztán beledöfte a hasba. Azaz csak döfte volna, mert a bőr nem akart beszakadni. Mélyen behorpadt a has lágy alja. A legény egész súlyával ránehezedett, és aztán még meg is forgatta, mire végre beszaladt a kard. Sűrű, sötét vér bugyogott föl a penge körül.

A dúdolás abbamaradt, ám nemsokára újrakezdődött.

A legény még mindig nem tudta, merre.

– A fa mellett – segített a királylány.

Ebből legalább tudni lehetett, hogy a királylány figyelte a viadalt.

Meglett az utolsó fej is. A legény csak most vette észre, hogy ez kisebb és könnyebb a többinél, a vonásai finomabbak. Kicsit a nagyapjára emlékeztette őt.

Végül beleszokott, hogy királyfinak szólítják. Szeretett volna néhány pihenéssel töltött hét után megint útra kelni, további sárkányokat ölni. Ha hagyták volna.

– Még mit nem – viccelt az öreg király. – Újabb királylányokat szabadítanál? Nem volt elég?

A királyfi nem akart hűtlennek látszani: maradt.

A lakodalom után az öreg király kezdte átruházni a különféle uralkodói teendők egyikét-másikát, hogy a királyfi idejekorán beletanulhasson a mesterségbe. Míg járták a tartományokat, és egymás mellett lovagoltak, hol mesékkel szórakoztatta, hol szentenciákkal okította őt. Nem titkolta, mennyire örül, hogy van kivel iszogatnia esténként.

– És roppantul szerencsés vagy a lányommal. Jó természete van. Ha nem is a legjobb. De nehéz mindenben a legtökéletesebbet egyszerre, egy bőrben megtalálni. Ez itt például egy szép, gazdag ország, én pedig egész jó após vagyok. A nejem sem a legkínosabb mint anyós. Ezt nyugodt szívvel állíthatom.

Az öreg királyné segített berendezni a fiatalok lakosztályát és a gyerekszobákat. Néha egy-egy kárpit vagy kiságy miatt voltak veszekedések, de inkább csak anya és lánya között.

Mikor a vajúdás megkezdődött, a királyfi éppen vadászni volt. Abból a meggondolásból járta a rengeteget, hogy ereje, ügyessége ne lanyhuljon. Akármikor szüksége lehet még rájuk. Az öreg király megint viccelt: – De a parasztlányok meg az erdészeim süldő lányai, azok se mellékesek, mi?

Már megvoltak a tojások, mire porosan, izzadtan hazaért. Erről lekésett, de további három hét, mire a tojásból kikelnek, magyarázták neki.

Segített, amiben tudott. Még ha szokatlan volt is minden. A felesége nem kelt föl az ágyból. Ételszag vette körül, tányérok és bögrék a paplanon, az ágy alatt ritkán ürített ágytálak.

Legyek is voltak, hogyne lettek volna. Akárcsak a sárkány barlangjában.

– Legfontosabb a szeretet – dörmögte az öreg király.

Nagy, hófehér tojások voltak. Tetszettek, hogyne tetszettek volna neki, de eleinte hozzájuk se mert nyúlni. Úristen, ha elejtené! Ám hamar megszerette őket, és meg is tudta különböztetni egyiket a másiktól. Találgatta, melyikben miféle szerzet lakozik. Melyik lesz először kíváncsi, hogyan szabadította meg anyját az apja.

Csak azok a nehéz, kövér legyek ne lettek volna, és a szag az ágy körül!

Mosakodni se kelt fel.

– Megviselte a vajúdás – mondta egy udvarhölgy.

Kapóra jött, hogy hírt hoztak egy fiatal, háromfejű sárkány garázdálkodásáról.

A feleségének nem is mondta. De az öreg királyné nagyon megharagudott:

– Ez önzés! Ki nem állhatom az önző férfiakat.

– A tojócső, csak az kell nekik – tette hozzá az udvarhölgy. Aztán ehhez még azt, hogy: – De az is lehetőleg csak egy párzásra.

A király nem akarta elengedni.

– Van ebben az országban szűzlány elég. Bizonyos vélemények szerint több a kelleténél. Ezt nem tudom. De hogy te sose voltál királyfi, azt rögtön megmondtam a nejemnek.

Lopott egy kardot a fegyveresházból. Volt már benne gyakorlata.

Annál is inkább, mert a saját csorba kardját lopta el újra. Már amennyire az övé volt. Használni használta, ennyi biztos.

Vagy a kard használta őt?

Még nem volt készen a válasszal, már más kérdést is feltettek neki:

– Hiányoznak?

Tény, hogy nem volt ott, mikor a tojások héja megreccsent.

Mindegy, gondolta, nekem ez idő szerint három fej is soknak tűnik egy kicsit. És muszáj szereznem egy tisztességes fenőkövet, mielőtt összeakadunk.