Napok óta egy rég vágyott utazás izgalmában éltünk. Ő készülődött, én szerettem volna túl lenni rajta. Bizonyos voltam abban, ami rám vár, és örültem neki, hogy jó távol tőlem történik meg, Angliában. Ő évek óta nem járt külföldön, egyedül pedig soha. Talán gyerekkorában, egyszer. De az régen volt, nagyon régen, akkor, amikor éppen annyi idős volt, mint nagyobbik gyermekünk most, a fia.

Én persze bejártam a világot. Tanultam, majd tanítottam külföldön, az Egyesült Államokban és Európában is, például Franciaországban, Olaszországban. Mindig mindenhova sikerült beágyazódnom. Kiállításokra, színházba, moziba járok itthon és külföldön, rendszeresen. A zene nekem elvont, nem értem, nem érzem, nem szeretem. Ha zenét hallgatok, nem tudok másra figyelni. A színházban kalandozom, ott nem vagyok fogoly. Tele vagyok élményekkel, szeretnek a nők, főleg a fiatal lányok, akiknek újfajta szokásairól főleg számukra lenne egy-két mondanivalóm, hiszen eredeti véleményem van arról, hogy miért hordják szívesebben a csiklójukat a szájukban, mint a pinájukban. De inkább hallgatok. Megelégszem azzal, hogy kiszolgálnak. Lányom van, ő az egyetlenem, s az ő szokásait nem ismerem. De, ha nem is vagyok kíváncsi rájuk, azért néha megfordul a fejemben, hogy ő sem lehet különb, mint a többi, ha korosabb férfi ágyának közelébe kerül. Ám oda kerül-e? Azt bizonyosan nem tudom. Azt látom, hogy előbb-utóbb minden nő, akit apa nevelt, megfordul az ágyainkban. S ha én apa vagyok, és én neveltem, akkor, hát igen, az enyémnél szürkébb fantázia is elégséges a látomáshoz.

Vajon korosabb férfi vagyok-e? Úgy ötven felé? Hát persze. Habzsolom az élet egyéb területeit, mindent, ami a családon kívülről beszerezhető élvezeteket hoz, de nem sportolok. Mozgásigényem pontosan annyi, amennyi a lakástól a kocsiig, a kocsitól az irodámig tart. Hízásra hajlamos vagyok, sőt már hízom is rendesen. Naponta megiszom az egy-két üveg boromat, jóféléket, főleg fehéret, és mindig szárazat. Lusta vagyok. A feleségem már sétálni sem hív, lemondott rólam, már nem vigyáz rám, és az a gyanúm, hogy ezt saját, jól felfogott érdekében teszi. Sokkal több energiát veszek nap mint nap magamhoz, mint amennyit elfogyasztok. Úriasszony mellett nem vagyok úriember.

Hogy nézel ki? – kérdezik. Ahogy kell, válaszolom. Pontosan úgy.

A géphez hajnalban érkeztünk, hiába fogadkoztunk, hogy korán lefekszünk, nem sikerült. A három óra, ami hátravolt az ébredésig, horkolással és az ezt követő költözködéssel telt. Hol ő, hol meg én vándoroltunk a lakás egyik szobájából a másikba. Mindaddig, amíg ismét ki nem kötöttünk egymás mellett. Több mint két hónapon át kerestük és kerültük egymást. Fáradtan ébredtünk. Elkésünk, mondtam, és a bőrönddel megálltam a bejárati ajtó előtt. Csak este tudtam meg, amit már sejtettem, hogy miután nem talált jobb, és ahogy mondta, olcsóbb megoldást, egyik régi tanítványánál fog lakni, akinek a felesége Londontól hatszáz kilométerre dolgozik. Remélem, nem mászik rám, mondta. Miért ne mászna, mondtam. Minden angol férfi arról híres, hogy minden felbukkanó nem angol nőre rámászik előbb vagy utóbb. Elsősorban azért, mert az angol nőkre nem lehet rámászni, mondtam, csak próbálkozni lehet. Annyira prűdek? – kérdezte. Nem, mondtam, annyira elviselhetetlen a szépségük. Ezt csak az európai férfiak mondják, a szigetországiaknak tetszenek az angol nők. Te csak azt gondolod, mondtam. Alig várják, hogy Európába jöhessenek, és legalább a szemük jóllakjon. Ezt honnan tudod? – kérdezte. Olvastam, mondtam. Bulvárban, mondta. Azt nem olvasok, mondtam. William nem ilyen. Úgy érted, nem angol és nem férfi? – kérdeztem. Ahogy én visszaemlékszem, nagyon is az. Angol úriember és férfi. Ilyen csodabogárral még nem találkoztam, mondtam. Nem fogja elrontani a régi barátságunkat, mondta. Azt nem, mondtam. Úriember, ha mondom, mondta. Az, morogtam, és tudtam, hogy ezt a megjegyzést nem szabad nem magamra vennem. Nem vagyok úriember az ő szemében. Aztán azt is gondoltam, hogy talán ez az egész kis vita, ez a kis koccanás, ami nem volt ritka köztünk, azért keletkezett, hogy ez az “úriember”, ami most kimondatott, elhangozhassék. Ezt persze ne vedd magadra, mondta. Na ugye, hogy magamra kell vennem, gondoltam.

Nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy bevallom, féltékeny vagyok, bár az is lehet, gondoltam, hogy ezzel szereznék örömet neki. Nem a régi tanítványra gyanakodtam, sokkal inkább arra a régi barátra, Ági volt férjére, Gusztira, akit holnap vagy holnapután, ha most nem akarom is, majd felhívok telefonon, s akinek az üzenetrögzítője közli velem, hogy tíz napig csak a gépen keresztül érhető el, de azt naponta lehallgatja. Csak a repülőtéren ne találkozzak Ági volt férjével, gondoltam, lehetnének annyira tapintatosak, Ági volt férje, Guszti, meg ő, a feleségem.

Az is igaz, hogy nekem az ő helyében, ha úgy adódna, nem lenne bátorságom bevallani, hogy teljes tíz napon át egy nővel, ráadásul közös barátunk elvált feleségével osztom meg londoni lakását, ahogy most ő Ági volt férjével, Gusztival tervezi. De ez a vallomás, amit ő az utolsó együtt töltött estén hozott tudomásomra, erősítette a gyanút: ez lesz a büntetésem, amit le is kell töltenem, hiszen erre ő csaknem két éve türelmesen vár. Most mindent visszaad, és én mindent visszakapok. Szenvedni fogok tíz napon át abban a korban, amelyről azt gondoltam, a férfi már csak élvez.

Két éve elszálltam ugyanis Ágival. Nem kaptak rajta, nem is kellett volna bevallani, de egy játék során elkotyogtuk mind a ketten. Előbb Ági – egyszer csak azt vettem észre, hogy a számban van, mondta –, aztán meg én – láttam, hogy már a szájában is vagyok, és olyan volt, basszátok meg, hogy basszátok meg. Basszátok meg! Attól, hogy végre büntetve leszek, megkönnyebbültem. Azt meg sem kérdeztem, hogy egy- vagy kétszobás lakásról van szó. Képzeld, mondta este, amikor mosollyal a szája sarkában elárulta, hogy Williamnél lakik, képzeld, azt írta, hogy nincs zuhany, csak kád van. Megkérdeztem, az hogy lehet, azt írta, hogy egész Angliában nem szokás zuhanyozni. Épp Angliában nem ismerik a zuhanyzást, éppen ott, ahol olyan smucigok, mint sehol Európában. Hogy fogok én ott mosakodni? El sem tudom képzelni.

Félsz? – kérdezte, miközben piros lámpánál várakoztunk. Percek óta nem szóltunk egymáshoz. Mitől félnék? – kérdeztem. A szemem sarkából láttam, hogy nem csak rám néz oldalról, hanem a tekintetemet is keresi. Ági itthon marad – mondta. Ettől miért félnék? – kérdeztem –, felnőtt asszony vagy, Ágira is van, aki vigyázzon. Te vigyázol rá – mondta. Én? – kérdeztem. Hát nem? – kérdezte ő – Csakis te. Elég felnőtt ő ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára, mondtam. Te is az voltál, mondta ő, felnőtt férfi, amikor leszopattad magad vele. Hányszor is? Négyszer, gondoltam, ő pedig, gondolom, azt a listát látta, amit a komputeremben talált, s amiről mindig azt mondtam, bárcsak a fele igaz lenne. Az nem csak Ágiról szólt. Most meg, milyen furcsa – dehogy az –, Ági volt férjéről hallgat, mint a tyúk. Csak együtt mehetnek.

Kora reggel volt, a következő piros lámpánál újságot vásároltam, de nem néztem bele, ahogy máskor szoktam. A hátsó ülésre dobtam. Megállok valahol visszafelé, gondoltam. Szeretek kocsiban újságot olvasni, közben huszadszor is meghallgatni a napi híreket egy parkolóban, vagy az út szélén, ahol senki sem zavar. Ez az én bajom, hogy nyugodt percem sincs, ezért keresem az elhagyott parkolókat. Kereskedelmi rádió után kincstári, kincstári után kereskedelmi, de egy másik. Csak akkor veszem észre, hogy üvölt a hangszóró, ha a járókelők benéznek a lehúzott ablakon.

A repülőtéren nem találkoztunk ismerőssel. Keveset várakoztunk, s miután ő eltűnt az üvegajtó mögött, kocsiba ültem. Visszafelé, a szemben jövő forgalomban egyszer mintha Ági volt férjét láttam volna a volán mögött. Megnyugtattam magam, Guszti nem lesz hülye egyedül vezetni kifelé, aztán meg tíz napra parkolóban hagyni a kocsit. És mi van, ha délután vagy holnap valaki kiviteti magát a reptérre a kocsiért? Például Ági. Ágit persze felhívhatnám, gondoltam.

Másnap felhívtam Ágit, nem sokkal azután, hogy a feleségem telefonált. Megérkezett, minden a legnagyobb rendben van, a gyorsvasút a belvárosig vitte. Williammel még nem találkozott, de a kulcsot, úgy, ahogy megbeszélték, megkapta.

Gyáva vagy, mondta Ági. Miért lennék? – kérdeztem. Két éve nem hívsz, mondta. Utaztam, mondtam. Mennyit abból a kettőből? Két évet nem utazgattál? Nem annyit, kevesebbet, mondtam, valamivel. Mégis? – kérdezte. Nem sokat, mondtam, keveset. De érdekes, mondta Ági. Guszti? – kérdeztem. Elutazott, mondta Ági, tegnap hajnalban. Igaz is, mondta, a kocsiját a reptéri parkolóban hagyta, kivihetnél ma este, hogy behozzam, vagy holnap délután. Annyiszor állhatsz meg közben, ahányszor csak akarsz.

Meg kéne tennünk, amit nem tettünk meg, gondoltam, hogy gondolja Ági. Ági, mondtam, amit Ági nem hallott már, szenvedek. Nem is a testem, csak a szám, az a baszós szám kellett neki, gondolhatta Ági, szenvedek, gondolta, gondolom.

Álltam az érkezési oldalon a repülőtér parkolójában. Az újságot kiterítettem a kocsi motorházára, és olvastam. Nem jön az a kurva, gondoltam, nem jön, és nem.

Az út menti lányok jutnak eszembe, akik minden valamirevaló főút mentén, a parkolókban, közel a benzinkutakhoz vagy földút leágazásban színes bugyiban integetnek. Lassítok, jó előre eldöntöm, hogy most aztán megállok, vagyok annyira bátor, mint a többi szexuálisan büntetett előéletű szar alak. Érdeklődöm. Egyszer még jól jöhet, jó tisztában lenni az árakkal, mi mennyi és mi mennyi nem. Aztán, amikor már közel vagyok, megnyomom a gázt, büszke vagyok magamra, egyszerre érzek undort, erőt és hatalmat. Látom, hogy az a második, aki az első mögött állt, nem is olyan rossz nő, még a fogai is épek, és most, hogy már több száz méterre vagyok tőle, úgy tűnik, ha másvalaki lennék, ő szeretni tudna.

Megáll mellettem egy szirénázó rendőrautó. Két egyenruhás rendőr ugrik ki belőle. Főbe lőtte, felkoncolta, bujdokolt napestig, aztán, mintha mi sem történt volna, hazament, gondoltam. Fejem fölé emelem a kezem, ahogy a filmekben láttam. Ne hülyéskedjen, mondja az egyik, közúti ellenőrzés. Látom, hogy ő, a feleségem tanácstalanul tolja kis csomagját a parkoló felé. Ez valami tévedés, mondom. Majd kiderül, mondja a másik, mutassa a papírjait. Engem keres, vagy várja valaki. Károly vagy Guszti, Ági volt férje várja. Számíthat arra is, hogy én, de gondolhatja azt is, hogy valaki más, gondolom, de valaki. Minden rohadt angol és az összes úriember téged vár, ne félj, nem leplek meg, kedvesem. Mi lesz már?, hallom. Ja, a papírjaim. A papírjaim. Azok vannak. Taxit hív. Az elmúlt tizenkét órában fogyasztott alkoholt? Persze. Guszti majd csak most…, azt még megvárom. Alkoholt? Nem, dehogy. Fújja ezt meg. Mit mondtam, az ott a Guszti. Ne szívja, fújja! Fújom már.