Szávitri

Ébren vagy még? Nem tudok én sem aludni. Próbálom az arcom elé vetülő fénysugarakból

tested körvonalát kiragadni, de nem sikerül. Foltokká mázolt már a sötétség.

Érj most hozzám! Nézni akarlak a pórusaimmal legalább! Fölibém boruló ajkad

meredő mellbimbómat keresi. A tenyered hevesen húzom ölembe, s a sorsod

sokezer vonalát figyelem a bőrömmel, lassan szétfeszülő combbal;

s ujjbegyeidnek a rajzolatát látom, mint válik örök lenyomattá bennem.

Jöjj, most te kövesd hűvös tenyered, jöjj hűségesen ujjad után, gyere, járd be, fedezd fel a tájad:

lankás völgyet a két hegy után, a medencém konkáv téridomát, s meghalni zuhanj le

barlangi tavam mélyére, amíg bámullak testem egészével…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem, ne kiálts, ne zavard a morajt! Hallod? Valahol távolról a gyönyör vad paripái dobognak.

Frontkórház

Ne ordíts, persze, hogy fáj, meg van műtve.

Az a dolga, hogy fájjon, basszameg.

A tied meg az, hogy kulturáltan szenvedj,

és ne mozogj, és ne tépd fel a sebed.

Idő nővér majd jön és átkötöz,

és mindig beadja a gyógyszereidet.

Sajnál-e, nem tudni, szenvtelen az arca,

és színtelen és szótlan és öreg.

Idő nővér, a szikár, hű apáca

senkit nem utál, senkit nem szeret.

Hogy itt fekszel, nem bízhatsz senki másba’,

pedig sokszor kegyetlen lesz veled.

Tudod mit? Ordíts. Az jelzi, hogy megvagy.

A csönd gyanús egy efféle helyen.

Háború van, bazmeg, nem érdekelsz senkit.

Kérj morfint, és fogd be. Fáj tőled a fejem.