Hazugság

 

Mint mikor a harisnya beakad

egy szögbe, vagy eleve szálhibás volt,

fel sem tűnik akár órákon át,

hogy fut fel a szem, akkor veszed észre,

mikor már tátongó lyuk, viseled,

pedig, jaj, érzed, feslik több irányban,

csak meg ne lássák mások, istenem,

de minden mozdulattal egyre terjed

a pusztító diszkontinuitás,

elég egy gyenge szál, hogy eleresztett,

s bomlik visszafordíthatatlanul

az egész selymes, testreszabott rendszer,

mely ölelni lett volna hivatott,

óvni, már több a lyuk, mint a harisnya,

bőrödhöz fér a hideg mindenütt,

olyan szakadtan, mintha utcasarkon,

ácsorogsz, no hát, ezt is dobhatod ki,

akkor már tisztább ügy meztelenül.

 

 

Viviszekció

 

Nem ott ért véget, csak ott vettem észre,

hogy vége van. Hogy a szívdobogás

nem akkor tör rám, amikor meglátlak,

hanem miután már perceken át

szemléllek oldalról – ne vehess észre –:

kopasz fejtetőd, göndör fürtjeid,

őszülő szemöldöködet, az orrod

ismerős vonalát, élettelen

gyík-tekinteted oldalpillantását,

az érzékeny kéz ujjait, melyek

nem ígérnek gyönyört számomra többé,

és nemcsak nem akarlak, de a vágy

sem ébred már bennem láttodra, gyomrom

nem ugrik görcsbe, nem melegszik át

szívtájékom, nem borzong érintésed

emléke a combom közt. Legelébb

az érintésedet vetted el tőlem,

aztán a közelséged, a szagod,

a jelenléted, még később a hangod,

míg végül csak ez a látvány maradt:

ülsz itt, mint egy sok évvel ezelőtti

újságból kivágott portréfotó:

kontextus nélkül értelmezhetetlen.

Nézlek, s a megkésett szívdobogás

nem láttodra tör rám, ahogy a padra

mellém ült idegen látványa sem

megrendítő, csak mikor hosszú percek

óta figyelem, akkor markol a

jeges rémület belém: ez az ember

azért nem mozdul már meg, mert halott.