A Börtön egy sírbolt, melybe az embereket élve temetik … mikrokozmosz ez, a bánat kicsiny világa, térképe a nyomorúságnak … egy olyan hely, hol több a kór, mint Pestis idején az ispotályba’, és jobban bűzlik, mint a Lordmáyer kutyaháza.¹

Rosszkedvünket, mint váratlan mosoly, felderíti egy-egy utcanév. Ráadásul néha valódi mosoly is akad. Életünk körül megfigyeljük, átéljük a neveket, miközben ide-oda költözködünk a város térképein. Kinézek a Napház ablakán, szemben rendben van a Dologház utca, odakint a havazásban ragyogóan süt a nap, környezetemben állok, emlékek és remények, látható és láthatatlan dolgok között – e magas, tornyos háztömb mögött például mindig ott a hajnal, a keskeny Auróra utca, benne a vasrácsos kis éjjel-nappali. A kopott téglafalon hirdetés – “Lakás eladó az egykori Nap téren”. A Napé volt hát ez a tér, csak valamikor névtelenné tették. Egész nap örülök ennek az új Napnak.

A Neptune Street nevén sem futottam át vakon, úgy éreztem, oda eljutni kész bolygóközi utazás, elhatároztam, hogy legalább képzeletben útra kelek, és kiderítem, a távoli angol város melyik sarkában bolyong ez a Neptun – ha még van egyáltalán, és nem törölték el, mint a Nap teret. Tudtam, hogy ez nem lesz elég, meg kell tudnom, hogy a város melyik életkorából való az utcabolygó, és miért kapta nevét. Egész csillagvilág egy-egy város – pár száz méterre ablakom előtt tavaly megnyitotta kapuját a Mars Hotel –, földi égtájai az éggömb egy-egy részletének megfelelnek. A Földgolyó minden pontjának megvan az ellenpontja: mi fejjel felfelé, szinte a csillagok közé nyúlva álldogálunk, míg a pöttöm kínaiak, ferde szemű holt lelkeink e sárgolyóbis alján szomorú-citromsárgán lógnak bűneinkért a semmibe odalenn. Elkezdtem keresni az égi utcát idehaza.

– Jó lenne lakásunkat is az égi rend megfelelőjévé tenni – dünnyögtem, míg összeszedtem magam, és felkászálódtam a Neptune Streetnek a fűtetlen, lepke alakú könyvtárszobában utánajárni borotválkozás helyett. E cseréről persze mélyen hallgattam – és borostásan. De mielőtt jelen nyomozásom eredményeire térnék, meg kell válaszolnom, miként találtam rá itthon a Neptun utca nevére.

Pár esztendővel ezelőtt – diópáccal beírt időszámaim szerint 2000. szeptember 4-én – jutányos áron megvásároltam egy beázott könyvet valahol Pesten. Már csak foltjai miatt sem kellett senki másnak, aki a makulátlan dolgokat gyűjtögeti-szereti – az ilyen makulatúrát tapaszt lakása falára. A szobafestők szótárában ez erős, de vékony hártyapapírt jelent – tekercsben lehet vásárolni, méterre, ugyanott, ahol a falfestékeket –, otthon csak rá kell ragasztani a golyónyomokra, és máris átfesthetjük a falat olyan tükörsimára, mint a lakkozott tölgyfa parkett, hogy bálteremnek gondolják a pókok. A hadviselt lakásokkal és a lepusztult könyvekkel rég sorstól egymásnak teremtett társak vagyunk – nem csak a mennyezeten lehetnek évgyűrű-beázások, a könyvek titkos nedvesedései is leselkedő károk, ezeknek is akad mesebeli neve, ilyen a könnyező házigomba, mely puha-barnán siratja a lakót.

E könyvben a London Museum huszonöt évének története ázott barnára helyrehozhatatlanul – az időemberek locspocsolva, dorbézolva teáztak ötkor. Jól tették, időemberek vagyunk, ne kíméljük az időt. A messzi kiadó pontos címe Lancaster House, Saint James’s: S. W. I.² – és odabent a teabarna könyvben százharminc fekete-fehér fénykép található, mindegyikhez rövid magyarázat a szemközti oldalon. Álmodozásra szoktam használni ezt a könyvet – mint ki tudja, hány másikat, az egész kopott, de kedves ruhatárat, a lakást és magát a várost, semmi bűntudatunk ilyenkor ne legyen –, néha leemelem a polcról, ő rám zuhan, kinyitom valamelyik oldalon, mely éppen a hangulatomhoz illik, és az asztalra helyezem. Néha hosszú heteken át Oliver Cromwell összefogdosott gipsz halotti maszkjával nézek farkasszemet a negyvenhetedik fotográfián, vagy telifarigcsált fadarabokkal a hatvankilencedik-hetvenedik képen – csupa távoli idegenek ők, de addig sem gondolok a sok elvesztett barátra, közeli idegenre.

A kiszáradt falapokat egy régi börtön falából vitték a London Museumba, ahol, nesze neked, újból felépítették a börtönt, és a bentlakója híján egy szalmával kitömött alakot fektettek vissza a szalmával töltött, durva faágyra – szalma tehát akadt bőségesen, jutott matracnak és az összekuporodva heverő rab testébe és bucifejébe is.

A Neptune Streetet sokszor csak a Wellclose Square kapcsán említik a város emlékkönyvei, e tér a Londoni Dokkok közelében található, a St. Katherine Dokkoktól nem messzire, pár háztömbnyire emelkedik a Tower a Temze-parton. A Neptune Street a tér délnyugati sarkából nyíló keskeny, régi utca. A börtönt a legenda szerint föld alatti alagút kötötte össze a Tower börtönével, a régi hiedelem szerint e földmélyi folyosón vitték a Temzén horgonyzó rabszállító hajóra a Neptune Streetről a rabokat. A Wellclose valamikor kellemes környék volt jómódú – well-to-do – lakókkal, de az 1930-as évekre, mikor egy újságcikk részletesen beszámol a környék történetéről, már olyan lepusztult, ijesztő hely lett, hogy a cikkíró szerint az ember sosem gondolná, valaha is látott jobb napokat. Ekkor nyomtatták ki a puhafedelű, mohazöld könyvet, mely hetven esztendő múlva teabarnán fekszik az asztalomon.

Az újságcikk szerint a tér déli oldalán, a Neptune Street sarkán áll a régi törvényszék, mely akkoriban, az 1930-as években, már kereskedők tulajdona, de egykor a londoni németek klubja volt. Kívülről nem látványos épület, belül azonban megvan az 1700-ból való lépcsőháza. E ház szomszédja volt A Kokashoz és Neptunhoz címzett vendégfogadó, mely egyúttal a szomszéd bíróság börtöneként is szolgált – a kocsmáros kötelességei közé tartoztak e pincemesteri feladatok is: Sir, mindjárt hozom a borát, csak leviszem az új rabot a cellába, és felhozok egy bontatlan palackot.

A börtön-fogadót már lebontották, fából ácsolt celláit azonban megmentették, gondosan szétszedték, elszállították, és újból felállították a Stafford House-ban, a London Museumban. Mivel pedig a börtön fogoly nélkül lélektelen dolog, szalmából-fából-rongyból szerkesztettek bele egy madárijesztő rabot, és mert e régi hely az adósok börtöne volt, tudhatjuk, hogy ez a szalmaember egy régi adós többé-kevésbé pontos másolata. Nem mondom, hogy hajszálpontosan ő – ki adott volna egy adósnak hajat? –, biztosan nem éppen ő, szinte akárki lehet, hisz oly sok minden adósságba kergeti a szegényeket, pedig egyéniségek eredetileg, ezt bizonyítja például különb-különbféle nevük. Nevéhez méltón szalmán fekszik nyomorultul a szalmaember, mellette patkány – ételre várnak.

Mr. G. R. Sims írta a London Museum tájékoztató tábláit, ő meséli, hogy régen meghatározatlan időre zártak ebbe a börtönbe adósokat, és egykor Sly House-nak nevezték a fogadót – sunyi, alattomos szörnyépületnek –, aki egyszer belépett, többé sosem került elő. Hosszú, föld alatti folyosók vezettek a Towerhez és a Dokkok felé – ott lent vonultak a rabok a Siker nevű fogolyhajóra. Ez azonban, állítólag, később esett, mikor már nem is állt a Neptune Street-i börtön, föld alatti alagút pedig manapság már sosem létezett. A legszebb föld alatti folyosók a bolondok képzeletében élnek – pszt… hallod a lépteket? a rabok vonulnak hosszú sorban odalent.

John Howard – az emberbarát ember³ – 1777-ben meglátogatta e nevezetes dutyit, de csak pár lézengő rabot talált, odakint akkor még gazdag családok laktak a Wellclose tér környezetében, módos kereskedők komoly érdekeltségekkel belföldön és a tengereken. Csak a XIX. század közepén kezdett a környék lassacskán lezülleni – szegények költöztek oda.

Nos, őt, a szalmaembert ábrázolja a London Museum barnult, szamárfüles ismertető füzetében az ötvennyolcadik kép – Prison Cell from Neptune Street, about 1700 –, a régi bűnös tehát Defoe és Swift kortársa volt. “Mint az ábra mutatja”, a jövőben cellájával együtt múzeumba került, és körülötte a deszkafalakon ott maradtak a régi rabtársak esetlen-gyönyörű faragásai is.

Vegyük elő az örökölt, fanyelű lupét, és gyerünk a múltba. Messzire van, tehát már kicsi, mint ahogy majdnem minden egyre kisebb lesz, ami távolodik – egy igazi férfinak, e markáns hősnek végül már a pincskalapja se látszik, bár, ha már egy elítéltnél tartunk, az Ezeregyéjszaka szerint vannak dolgok, amelyek távolodva nőnek: “Meghal minden író, elássa az idő, de az, mit ő leírt, idővel egyre nő. Ezért, amit leírsz, tökéletes legyen, ragyogjon a papír a végítéleten.”

Az első, ami feltűnik a képen, hogy a szalmafogolynak saját lámpája is van – de az nem ragyog, egyszerűen nem ég, az őrök lámpája világítja be a Neptune Street-i cellát – föld alatti nap, hogy a látogatók tisztán lássanak. Elég tágas ez a pallókból ácsolt szoba. A fogoly arca holdfehér, mint a napfénytől elzárt muskátlik arca a pincében, lelassult-lehűlt békák között eltöltött, hosszú tél után. Nyitott szemet rajzoltak neki, azokkal nézheti a faplafont. Kései látogatóitól kopott fakorlát választja el, mint az elefántokat, orrszarvúkat és elefántembereket, a rab és a látogatók közös érdekében – ez egy fogoly emberállat óla. Valójában nem is a szalmán fekszik ágya fakeretében, hanem látszólag szitává dörgölt felmosórongyokon, így nyoszolyája egészen kies, nem szúr kibírhatatlanul. Nem összekuporodik, hanem kicsit bal oldalára fordulva bár, de majdnem teljesen hanyatt fekszik. Tudom, hogy ez nem véletlen, szívünkre feküdni kockázatos dolog. És csak azért nem teljesen hanyatt, az ég felé hever, hogy horkolásával ne ijessze meg életük utolsó estéjén a siralomházi vendégeket. Bal keze kilóg a teste alól, tenyere közelében tálka dülöng, a fényképész elég magasan állt, úgyhogy mi is beleláthatunk az edénykébe, üres. Az elítélt fejénél cserép vizeskorsó álldogál – ahogy a régi szívbe-percbe, már abba se láthatunk bele.

Térdig érő fekete kabátban fekszik a fogoly, szeme, mint mondtam, nyitva, nem rémálmokat lát tehát, még ébren van, ébren gondolja végig a szörnyű dolgokat, így nem keveredhetnek a rémségek közé megváltó mesék, mik olykor feloldozzák a félelem végtelennek tűnő görcseit, vagy zavaros-hiú reményekkel koszolják össze a hótiszta kétségbeesést. Ha a fekvő alak felkászálódna, és felállna egyenesen az ágyon, majdnem felérne a cella mennyezetéig. Így tudták a többiek is csillagokkal telefirkálni a cella egét – a fülke alacsony.

A következő két kép annak bizonysága, hogy más-más szülőktől származva és más országokban élve akár sok esztendő fátyolán át is mesebelien egyformának mutatkozunk néha, hiszen a London Museum relikviáit bemutató könyv szerkesztői is fontosnak tartották valamiért ezt a cellát. Ez abból látszik, hogy a fényképész közelebb ment a telefirkált falhoz, és egészen a fához simulva készített még két felvételt a karcos deszkákról. Felállhatott faállványával a fekvő szalmaember mögé az ágyra, és miközben tenyerével végigsimított mögötte a falon, vigyázott, hogy ne zavarja meg a foglyot. És hiszem, hogy megsimította a falat – az igazi fényképész megsimítja, megérinti a lefényképezett dolgokat, tudja, hogy az érintés a fontos, a testi emlék, és nem a papírlapon a megfoghatatlan szellemi kép. Következzen a hatvankilencedik ábra.

Ezen az oldalon két kép fekszik egymás fölött, csak két faldarab, alattuk nem látszik a fekvő fogoly. Ahogy mondani szokták, ezek fekvő formátumú dolgok, mint a mindennel leszámolt emberek és télen a halálos nyártól fáradt medvék – tehetjük hozzá csendesen.

Sokszor elhatároztam, hogy végigjárom ezt a kopott és ezerféleképpen megjelölt nagyvárost itthon, vékony selyempapírra dörzsölöm át grafittal a szíveket, káromlásokat és a golyónyomokat, azután összefűzöm a lapokat, és mindig magammal hordom a selyemfüzetet. Jó, hogy eszembe jutott ez a régi tervem, újjászületését a Neptune Street-i cella rabjának köszönhetem.

Egy ideje régi pesti lakbérkönyvekből megtanultam, hogy az adósságokat milyen sokféleképpen lehetett törleszteni. Nem csak készpénzzel, de akár súroláshoz használatos kőporral is – kp. mind a kettő. De akkor hogy lehet, hogy ez a régi ember semmivel sem tudott fizetni? Pénze biztos nem volt, de nem volt semmi egyéb, amivel a pénzt helyettesíthette volna? Munkája sem kellett senkinek? Nem hogy pénzt nem kapott, de még csak nem is lakhatott érte? Annyira nem volt semmije, amit felajánlhatott volna életéért, hogy végül le kellett feküdnie az adósok szalma fekhelyére.

Kezembe fogom a fanyelű nagyítóüveget, és közel hajolok a két fekvő képhez. Először az tűnik fel, hogy sok szó nyomtatott nagybetűit kiegészítették négyszögekre, ezáltal olyan kockaépületek keletkeztek, mint amikor a kvarcórák számlapjának vonalbetűiből nem hiányoznak sehol a vonalak, vagy a jóérzésű öreg házfelügyelő a liftben kissé átalakítja hajnalban a lakók horogkeresztjeit. Kiegészítve eltörölt betűk hosszú sora állt értelmetlenül a börtöncella falán, mint a régi bűn örökre eltüntetett miértje – a válaszok részeit valakik tökéletesítették a Semmire.

Közelebb hajolok az első fényképhez. Fogom a lupét, és ekkor eszembe jut, hogy amikor írni tanultam, és amikor először tanultam olvasni, ezzel a lupéval olvasott a néni is, aki – Das Wettermännlein – az Időházikó lakóiról mesélt nekem. Közelebb hajolok megint a képhez, öt deszkaszál látszik rajta. Nem csak engem érdekeltek ezek a deszkaszálak, mik szükség esetén, ha sikerül kiszabadulnunk innen, és az úton egyből hajótörést szenvedünk, életünket is megmenthetik a viharban. A könyv szerkesztőjét is érdekelték a pontos méretek, a kép alá odaírta, hány láb és hány inch a lefényképezett faldarab, és a kísérő szövegben feltüntette a cella falának anyagát is – ha valaki esetleg pontosan újra akarná faragni a fadobozt valami bánatos okból. Innen tudom, hogy a pallók anyaga tölgy. Csupán a cella falának öt lécdarabja látható tehát az első képen, öt időkivágás, öt lécszelet – de kész határidőnapló mindahány, Robinson tengerparti fövenybe tűzött, rovátkolt gerendája. Megszámlálhatóan látszanak e tölgylapokon a régi napok, ha közelebb hajolok – gondoltam. Ekkor jutottak eszembe az évgyűrűk. Végre megpróbáltam tényleg nyugodtan, türelmesen nézni. Elcsitulni, felengedni, mint az első percek után a napsütötte padon szemem izmai – Hunyd be a szemed, és hallgass, hangzott egykor az atyai parancs, és engedelmesen bezárultam. Palimpszeszt volt mindegyik falap.

Ahogy az élő tölgyfa is szép lassan hatalmassá növeli gyermekkori szerelmünk törzsébe vésett betűit, úgy a régi rabok kétségbeesett feliratai mintha vastagodtak volna a letöltött évek során. Ahogy a büntetés előrehalad, vége felé araszol, régi betűink kitágulnak, megnagyobbodnak. Ekkor a börtön nevére gondoltam, hiszen ez itt a Neptune Street-i börtön, itt minden büntetés és minden fájdalmas vésett betű jogosan tágul az égig. Kár, hogy a fotográfiák fekete-fehérek, a cellafalba napokig-évekig kapart és végül furán kitágult betűk mögül így hiányzik a régi égbolt cölinkékje.⁴

Úgy érzem, megint kiszabadultam kicsit, egy-egy írás világokat köthet össze, bennem amúgy csak pillanatnyi álmokban összetalálkozó távolságokat, de ha jól kezdek bele valamit leírni, egyszerre átjáró nyílik két előre-ki-nem-található világ között, és addig elképzelhetetlen utakat járhatok be közöttük.

Miként találhatsz erre a múzeumra London utcarengetegében? A fénykép megjelenésekor szép újságcikk jelent meg a múzeumról. Érzem belőle, hogy ez egy titok. A Dover Street közelében rejtőzködik a hely, de hiába kérdezősködsz, senki nem tud útbaigazítani, merrefelé lehet az épület, csak ingatják fejüket, téged néznek, mintha azt kérdezted volna tőlük, hogy ki vagy, suttogva a város múzeumainak Cinderellájaként emlegetik a házat, szerintük biztosan épp oly elbájoló és titokzatos – a közelben busz se, vasút se fut, bár nem messzire van a Dover Street-i metróállomás –, mondják, és azt suttogják, Londonban már nem élnek angolok.

Sebaj, mindkét gyalogút, amelyen meg lehet közelíteni, varázslatos kis séta, indulj el nyugodtan, ne siess sehová. Beléphetsz például a Green Park kapuján, végigsétálhatsz a Queen’s Walkon, mígnem egy átjáróhoz érkezel, ott azonban ne az első, keskeny ösvényre kanyarodj, melyen két ember épp elfér a St. James’s Place felé haladva, hanem a másodikra, mely egy szélesebb kapun vezet át, a Stable Yard felé – de vigyázz, nem árt tudni, hogy azt a kaput bezárják este tíz után. Gyerekjáték az egész, el kell jutnod a régi Angliába még a City bombázása előtt, mert aztán a London Museum elköltözött. Útvonalak ezek, melyek bejárhatatlanok, de mi más a világirodalom, mint általunk bejárhatatlan utak képe, hisz még a bejárható utakon sem indulnak el az olvasók – és ez rendben is van, mert ők épp hogy nem útonjárók, hanem fűtött szobájukban szélfútta utakról olvasók.

Tekintélyes, tágas palota ez, Viktória királynő egyszer azt találta mondani Sutherland hercegnének, ‘házamból palotádba jöttem’. Ezt megjegyzem magamnak, ha egyszer vendégnek palotába mennék, jó lesz. 1913-ban a szappangyáros Lord Leverhulme megvásárolta az épületet⁵ Sutherland hercegtől, nagylelkűen átadta Londonnak, hogy ott őrizzék a város régiségeit – majd ő is lehuppant egy szélvédett fülesfotelbe.

A London Museumról valóban azt írták a XIX-XX. század fordulóján, hogy a város múzeumai közt Cinderella – gyönyörű és rejtőzködő. Hamupipőkét nevezik így az angolok, a francia eredeti Cendrillonnnak vagy Finette Cendroi-nak hívja, Perrault és Comtesse d’ Aunoy⁶ meséiben is így olvashatunk róla, Grimm is így írja nevét. Ekkor eszembe jut megint egy utcanév, a Szivárvány utca neve. Most egy időre megváltoztatta életemet a Neptun Street-i börtöncella foglya. Megpróbáltam kissé jobban megismerni az emberek életét, akiket e stróman helyettesített, ekkor leltem az Old Bailey⁷ jegyzőkönyveinek csodájára, és rögtön elneveztem a régi bíróságot Holdbélinek.

E londoni törvényszék eljárásainak 1674 áprilisától százhatvan éven át nyomtatásban kiadták a jegyzőkönyveit. Több mint százezer szomorúan esendő, vacak kis bűnesetével ez a világ legnagyobb olyan szöveggyűjteménye, amely nem az elmúlt korok celeb-személyeinek emlékét őrizte meg. Nem csak a bírák számára akarták a bűneseteket megörökíteni, és csupán a példákon alapuló jogeljárást szolgálni ezzel, a közönségnek is kedveskedtek az ismerős mesékkel. Nagy példányszámban vették is a bűneset-gyűjteményeket az emberek, vitték, mint a cukrot, akik a kivégzéseket tömegesen látogatták, most a betűk hívei lettek – kegyetlen időkben is fellendül a könyvpiac.⁸

A New Gate börtön⁹ (Newgate, Nevv Gate) adós-kapujának közelében – ahol most a Central Criminal Court bejárata van, régen kivégzéseket lehetett nézni, az elsőt 1783. december kilencedikén, mikor tíz gonosztevőt akasztott fel Edward Dennis hóhér, aki irodalmi halhatatlanságát Dickens Barnaby Rudge című regényében nyerte el. A John o’ London’s Weekly¹⁰ egy munkatársa is elmerengett a kilátások felett:

A tiszteletreméltó Mr. Sucklethumbkin története – A kivégzés – is elég életteli képet fest e halálos színdarabokról az Ingoldsby Legends¹¹ lapjain – a szerző, Richard Harris Barham tiszteletes ugyanis az Amen Courtban¹² lakott, közel az Old Bailey-hez. Meséli, hogy ablakából remek kilátás nyílt az akasztófára. Hasznos körülmény volt ez, A szarkához és a fatörzshöz címzett fogadó például a tulajdonos legnagyobb szerencséjére épp a vesztőhellyel szemben állt, és a Cornhill Magazine¹³ egy viktoriánus kiadója, Mr. J. Payn írja, hogy a Szarka és fatörzsben alkalmanként húsz guinea-t is leperkáltak egy jó kilátású ablakért. Kifizették, jól láthatták, ahogy odakint a holtak a rendőrfőnök bálján táncoltak a szélben, és nyelvet nyújtottak a bál vendégeire.

Oliver Goldsmith, az író tehát ebből a szempontból is jó fekvésű helyen lakott a közeli Green Arbour Courtban 1759 körül. Jó kis hely lehetett ez neki, amúgy is elég sokszor meddő fejtörésekbe bonyolódott sorsunkat illetően – tudniillik, hogy ki mennyiért vásárolhatja meg emlékműveit. De nézzük már az Old Bailey jegyzőkönyveit, kik laktak egykor a Kokas és Neptun fogadóban, mi történt a régi Wellclose téren a ködfehér estéken.

Szegény Moses Markest például azzal vádolják e lapokon, hogy 1799. szeptember elsején éjjel kettő körül Harriet Wilson vendégfogadójából, a Kokas és Neptunból tükröt lopott – az eltűnt tükör öt shilling értékű volt. Mózes állítólag előző nap ott aludt, és valamikor napközben elslisszolt, távozott, ám még azon az éjjelen két óra körül betört, és elvitte a mondott tükröt. Valamikor e soroknál elalszom – titok, hogy mikor –, felébredek, de akkor már feje tetejére állt a történet, és előrehaladt velem is ez a késői este. Ismét a lapokra meredek. Harriet Wilson ekkor eskü alatt vallja, hogy a bírósággal szemközt, a Wellclose téren, a Neptune Streeten háza van. – Szeptember elsején a fogadószobámból eltűnt egy tükör, este még láttam a tükröt, mielőtt tíz óra körül elmentem aludni, megnéztem benne magam – mindig belenézek, ha elmegyek előtte, istenem, éppen csak belenézek, látom, ahogy rohan az idő, és még mindig én vagyok. Reggel hét körül aztán a tükörnek már lába kelt. Hat éve jól ismerem a gyanúsítottat, egészen kiskoromtól ismerem őt, aznap reggel tíz óra körül jött a fogadóba, eléggé pityókosan, a fogadószobában leült kipihenni magát, nagyon szuszogott, néha fel-felnevetett, azt motyogta, kizárták hazulról – és el-elaludt. Alig értettem a szavait, de ismerem őt, tollhegykészítő, a mesterét és annak nejét is ismerem – nem szeretnék részletekbe menni. Felráztam, és mondtam neki, hogy egy vendégem nemsokára elhagyja az emeleti szobát, lefekhet oda, ha akar (és ha tud). Miért dobtam volna ki ilyen állapotban. (És örültem is neki nagyon, mert egyedül élek, de ezt most nem mondom el tökidegeneknek, bizonyos dolgokról csak éjszakánként a tükörnek beszélek, azért hiányzik annyira.) Volt fenn egy lakócska, egy asszonyszemély. Mondtam Mózesnek, hogy az asszony el fog menni, menjen fel nyugodtan aludni, de ő nem akart felmenni, azt mondta, inkább lent marad, mire a szolgálólánynak megmondtam: – Akkor hát helyezd el lent a fogadószobában, Betty, ha már ezt akarja, és zárd be az ajtókat alaposan – ezután a szolgálóval együtt aludni mentünk. A fenti lakó, Ann Baker, másnap reggel hét körül érkezett meg, hívta Bettyt, de addigra már mély álomba merültünk. A lakó tehát hazaérkezett, bejött, mert az ajtó nyitva állt, a fogadószobába ment, és akkor szólt Bettynek, aki már felkászálódott, magára kapott valamit, és lement – Betty, hova tűnt innét a tükör?! – Régóta ismeri a gyanúsítottat? – Inaskorától fogva végig. – És közelebbről ismeri? – No, aszt már nem! éppcsak ismerem mesterét és annak a szép kis nejét. – Holtrészeg volt hajnal felé, és mégis megtalálta a maga fogadójába vezető utat? Hm?? – Igen – válaszolja a nő határozottan, de sokkal csendesebben. (Keresztkérdéseink erejétől megjuhászodott, mindegyik összeroppan kérdéseink súlya alatt, hiába, a gyakorlat hatalom ezek felett.)

Elizabeth Baker következik, eskü alatt, a szolgálólány, Betty. – Mrs. Wilson szolgálója vagyok. Életemben sose láttam a gyanúsítottat azon éjszaka előtt. Hat hete Mrs. Wilsonnal élek, és ez a férfi a házban aludt, és reggel, mikor felkeltem, nyitva találtam az ajtót, és hiányzott lentről a tükör. – Hogy hívták a vendéget, aki reggeltájban érkezett haza? – Ann Bakernek hívták őt, uram. – És láttad azt a tükröt előző éjszaka? – Igen, uram.

Thomas Downes következik, eskü alatt. – Éjjeliőr vagyok, szolgálatára, uram (és katonásan kihúzza magát, mint aki tudatában van, hogy ő vigyáz az éjszakára). Elővesz és felmutat egy ormótlan tükröt, ez szép jelenet. – Én állítottam meg a gyanúsítottat a városhatárnál, nálla vót a tükör. Azt cipelte késő éjcaka a Rózsaméri Lénen, szeptember elsején, hajnali negyed három körül. (Amikor a torony kócos, karikásszemű baglya hármat huhogott.) Kérdeztem is tőle: – Állj! Kend honnajt hozza a tükröt? Aszonta, sajátja, otthonról indult el vele, mire én aszontam neki: – Tehát van otthona! No, jöjjön csak el az őrbódéba velem, és majd ott is magyarázza el, honnajt van a tükör! – el is vezettem az őrházba, onnan meg aztán a Lambeth Streetre kerűt. – Nagyon italos volt az illető? – Hát, szó mi szó, kissé kapatosnak láccott – gabógyás, gajdinás, gagyalagos, godémusz –, de elég erős volt ahhoz, hogy a dögnehéz tükört cipelje az éccakában. Minek cipel egy ember tükört az éjjel, nem? Ez nem szokásos, rendes dolog. – Úgy fele-fele volt? Félig-meddig józan? – Asszt uram, ilyen pontosan nem tudhatom. – Hallottál a negyven fontnyi díjról, amit felajánlottak, ha valaki elfog egy betörőt? (Most meg vagyol fogva, pénzsóvár gazember.) – Igen, uram, mán hogyne hallottam vóna. (Úgy kellett egy rabló, mint a lottó ötös, figyeltük egymást rendesen, napraforgót is tettünk a párnánk alá, hogy meglássuk a tolvajt.)

Mrs. Wilson beszél. – Eltűnt egy tükröm – persze nem állíthatom, hogy éppen ez az, mindenesetre ilyesmi volt! Nagyon is pon-toss-san illyen! Nem mindegy, ha nem éppen ez?!

A szolgálólány, Elizabeth Baker beszél. – Asz’szem, hogy a gazdasszonyomé vót a tükör.

John Clawson következik, eskü alatt. – A Whitechapel egyházközség egyik sekrestyése vagyok, vasárnap éjszaka, szeptember elsején, mikor az őrházban voltam én is, Mr. Dias volt az éjjeliőr, és két őrszem bekísérte tükröstől a gyanúsítottat, aki azt mondta, a mesterétől hozta. Mr. Dias meg is kérdezte tőle: – Aszt ki a csuda a te mestered!? mire ő azt válaszolta, hogy: – Mr. Pike a mesterem, uram. Mire Mr. Dias azt mondta neki: – Aszt a Mr. Pike-ot én jól ismerem, no, majd meglátjuk, hantálsz vagy igazat beszélsz te. Erre ő azt mondta, a Wellclose téren lévő fogadóban ivott egész éjszaka, mire megkérdeztem tőle: – Hát akkor mér’ nem hagytad ott a csudába azt a ménkű tükröt a fogadóban? Azt válaszolta: – Nem akartam ott hagyni, mert nem akartam ott hagyni, akármi lehet, bármi. Erre kiküldtem egy éjjeliőrt, hozzák csak be azt a Mr. Pike-ot, és hát be is hozták, de csak másnap reggeltájban, a Magisztrátus elé, de még tökrészeg volt előző napról, lehet, hogy még régebbről, vagy már csak ilyen, beállt. Akkor kár bele minden keresztkérdés, csak összekutyulódik az agya neki.

Elizabeth Baker, a szolgálólány Betty, megesküdött a tükörre a Magisztrátus előtt. – Esküszöm uraságotoknak, görbüjjek meg, hogy itt ez éppen az a tükör, már csak tudom, szinte még benne vagyok, és nézem magam.

Ann Baker következik, eskü alatt. – Harriet Wilsonnál lakom, szeptember elsején reggel hét körül értem haza, az utcai ajtó tárva-nyitva állt, a fogadószoba ajtaját is nyitva találtam, ki-bejárt a szél, bezártam jó alaposan mindent, hát, uram fia, akkor láttam, hogy eltűnt az a gyönyörűséges tükör lentről. – Ez az a tükör? – Nem esküszöm rá, uram, nem esküdhetem, kérem, hamisan, mert hát nagyon meglehet, hogy ez egy hasonló másik. Sosem tudhatjuk. Olyan egyformák, ugye, mind ezek a tükrök, bármellyiket nézem.

A gyanúsított védekezése. – Teljesen ártatlan vagyok a bűnbe, mellyel megvádolnak itt. Éppen áthaladtam a Neptune Streeten, kissé elfáradtam, hát az Ann Baker az ajtóban állt, és kérdezte, bemegyek e hozzá, és riszálta a farát – tetszett látni –, hát beszélgetésbe elegyedtünk, ugye, csakhogy ám a Harriet Wilson is a közelben állt, azt’ hallotta a hangomat – ő úgy szokott nevezni, Mó, drága Mó; igen nagyon bánatosnak látszott aznap este, azt mondta: – ó, Mó, drága Mó, nagyon szomorú vagyok, elmondom neked, ne legyél szomorú, reggel postakocsira kell szállnom, már össze is csomagoltam, mert holnap férjhez megyek. Rengeteget költöttem rá már addig, mindenemet, hát elbámultam szerfölött, és csak hallgattam egy ideig, kicsit könnyes lett a szemem. Lefelé néztem, mintha elgondolkoztam volna. Aztán összeszedtem magam, és azt mondtam neki: – Harriet, nem gondoltam volna, hogy így elbánsz te énvelem, nemis tudom, mi lesz velem, de ha már ez az utolsó esténk együtt, isten neki, legyünk még utoljára együtt boldogok – és ezt őszintén mondtam, és bementem hozzá, és egész álló éjszaka együtt iddogáltunk mindannyian, és nem is volt hiba a jókedvben egészen kettő óráig, na, szóval hajnalig – az összes palack sötétszemű lett.

A gyanúsítottról mestere, akinél tizenkét éven át dolgozott, és még hat megbízható személy – akiket pontosan megnevezett, és akiket becitáltak – mind azt állítják, kiváló jellemű. Nagyon bólogatnak, és látszik, hogy megmakacsolták magukat. Kiállnak mellette, csupa dolgos férfi, tollhegykészítők, ellene csak nőszemélyek állítása szól.

Elizabeth Bakerhez szigorú tekintettel: – Mit csináltál az ajtóval, miután gazdasszonyod aludni ment? – Bezártam, uram, kétszer ráfordítottam a kulcsot és bent hagytam a zárba. – Mennyi volt az idő? – Tizenkettő körül járt, uram. – Verdikt: A gyanúsított ártatlan, a tükör pedig a nők lelke – ez az ítéletem. És mivel semmiféle – bármilyen kopott – tükröt, épp ezért, a helyéről elmozdítani nem szabad – míg csak nők laknak abban a házban, a tükör körül –, Mózes büntetése, ha mégoly ártatlan is, az legyen, hogy a Kokas és Neptunba ahány nő ott lakik, annyi tükröt vigyen, és mindegyiket éjszaka, és ahányszor csak akarják az asszonyok, aludjon ott náluk, még ha holtfáradtan is ér oda, mert nehéz volt a tükör. Mert az asszonyok számára minden, de minden az ördög szekere sarkán ülő tündér világnak tetszeni. Vezessék el őket, és hozzák be a következőt. Mózesnek még csak annyit az ítélet enyhítéseként, hogy ő is megnézheti magát.

Jegyzetek