És Franck

Ismertem egy írót. Ugyanabba a kávéházba jártunk újságot olvasni. Megfigyeltem. Szépen tudta használni zsebeit. Vékony, aranyszegélyű határidőnaplót használt, mindig vasalt zsebkendőt. Körmei tiszták voltak, gondozottak, havonta egyszer pedikűröshöz járt. Naponta borotválkozott. Sosem láttam zavartnak, ziláltnak, a pánik meg sem környékezte, nemhogy még olykor el is uralkodott volna rajta, mint a kávéház másik sarkában ülő kollégáján. Cipője mindig fénylett, szemben korunk egyik legnagyobb zeneszerzőjével (írónk kitűnő ismerője volt munkásságának), aki elvből nem tisztította cipőjét egész életében. Szóval ismertem egy írót.

Volt egy története. Szeretett róla mesélni. Részben, mint mondotta, maga találta ki, jóllehet hallott is valamit, meg, tudom, kutatott is hozzá, meg hát vendégszövegekkel is élt, mint élnek manapság a szerzők. Ám végül annyira szétszálazta, elbonyolította, hogy átláthatatlanná lett, noha a szöveg minden változatának, amelyeket én hallhattam, volt valami bársonyos érintésük, meg arról is mesélt egyszer, ott, kis kávéházunkban, hogy ő lát egy pontot, egy fényes pontot, csak el kell jutnia oda – többször felült barátja mögé, sárkányrepülőjére –, el kell érnie azt a pontot, ahonnan ismét áttekinthető lesz az egész.

Kisimul a szöveg horizontja. Majd szépen körbezárul.

Elhatároztam (nincs kizárva, ő is ezt a szerepet szánta nekem, egyfajta médiumot sejtett bennem, akárha én lennék az a pont, ha nem is olyan fényes, mint amilyennek ő látta, álmodta, de hát végső soron egy légypiszok is pont, sőt olykor akárha kínai tussal ejtették volna, igen, olykor akár egy légypiszok köré is szépen rendeződhet a világ): a lehető legrövidebb formában elmesélem a történetét.

 

Íme.

 

Három ember – Márta, Max és Franck (aki állítólag kései leszármazottja volt a kávés Franckoknak, de ez számomra nem vált egyértelművé) – találkozik, amikor a várost éppen elönti valami víz az áradó folyóból vagy talán egy távoli tárolóból. Max szerez egy nagy, kék gumipárnát. Azon lebegnek, kezdetben akárha strandolva, hol Max, hol Franck húzódva kissé közelebb Mártához, majd mind görcsösebben kapaszkodva. Ám a párna engedni kezd, eltűnik alóluk. A három ember különböző irányba próbál evickélve menekülni.

Márta rásodródik egy transzformátorra, amely nagy lángnyelvekkel kezd csapkodni. Márta elég a vízen, mint a zsírban.

Maxot elnyeli valami váratlanul kinyíló kloáka.

Azután a zavaros víz visszahúzódik. Beindul ismét az élet.

 

És akkor: Franckot látjuk, amint kezében egy kis csomaggal (kávé?) lépked a város sáros főutcáján. Talán egy-két héttel vagyunk mindössze a gátszakadás, az árvíz után. Mint mindig, most is kifogástalanul öltözött, csupán nyakkendője tűnik furcsamód gyűröttnek, mintha mosás után nem érkeztek volna kivasalni. Az utca egy váratlan pillanatban véget ér, megszakad. És Franck, aki, senki sem tudná megmondani, miért, egy árnyalattal határozottabban lépkedett, mint szokott volt a vízözön előtti időszakban, alázuhan.

 

Monguzok

Meghalt Ljerka Potocki, Jutka édesapja testvérének (aki Koszovón élt, Prizren legismertebb, tudós állatorvosa volt) nevelt gyermeke. Natasa, Ljerka lánya, hazajött Ausztráliából a temetésre. Belgrádból is jöttek. A magyar pap, aki majd horvátul búcsúztatja a halottat, ugyanis Ljerka édesanyja zágrábi szlovén asszony volt, késett. Kristóf, aki afféle főszervezőként mozgott a ravatalozó körül, nyakában fényképezőgéppel, kezében kis kamerával, már nyugtalankodott, másik papot akart odarendelni mobilján, mondván, ismer egyet, egy megbízhatóbbat.

Közben odajött hozzám Gabi bácsi, festőművész rokonunk, mondta: 7 pazar szobát rendezett be munkáiból, afféle kis képtárat, emlékházat, látogassuk meg. Természetesen, mondtuk, hiszen én, nem függetlenül a rokoni szálaktól, kedves feleségétől, aki közben szegény már elhunyt, de egy jeges, én így mondtam, képének, illetve annak a hatásnak köszönve is, amit a kép celofános anyagának eljegecesedése gyakorolt rám, hosszú tanulmányt szenteltem munkásságának. (Eredeti ötlet, mondtam volt, a festőt állványostól száműzni a jégmezőkre.)

Majd bárzongorista rokonunk jött oda hozzánk a ravatalozó előtt. Beszélgettünk. Mondta, hallja, Berlinben élünk. Igen, mondtuk, jövő tavaszig. Ő is muzsikált Berlinben, valahol a Momsenstrassén, mondta, de a kávéház nevére már nem tudott visszaemlékezni. Mondtuk, naponta megfordulunk a Momsenstrassén. Mesélte, a fiatal Günter Grass-szal is muzsikált. Mondtam, éppen most láttam a nagy írót, egyik szegedi barátomnak, Darvasi Lászlónak adott át egy tekintélyes díjat a Museum Insel csodálatos épületében, majd pedig rajzkiállításán is találkoztam vele az Unter den Lindenen, barna ruhában volt, sötétzöld felöltőben, elmaradhatatlan pipájával… Min játszott ?, kérdeztem. Kicsoda?, kérdezte. Günter Grass, mondtam. Ha jól emlékszem, mondta hosszan gondolkodva, bendzsón. Ez kissé meglepett, de nincs kizárva, a szakemberek, az életrajzírók jól ismerik ezt a momentumot. Aztán mégis megérkezett a pap. Mi lett volna, ha nem jön, és Kristóf sem találja az ő megbízhatóbb papját?

 

A temetés után Bálint, Kristóf apja hívott bennünket, menjünk el hozzájuk, a Joó utcába kezet mosni. Elmentünk. A bejáratnál ott állt egy széken a lavór, a törülköző. Megmostuk a kezünket. Egymás után álltak meg az autók a szűk utcában. Megteltek gyászoló rokonokkal, barátokkal a szobák.

Kristóf bárzongorista rokonunkkal beszélgetett, aki épp arról mesélt, hogy karrierje alatt 25 országban játszott. Egyiptomban, Alexandriában kétszer is. Fél életét sétahajón töltötte. Egyszer majdnem vett egy veszpát, de akkor rátelefonált a felesége: vegyen 10 perkálszoknyát. Hirtelen többen odafigyeltek, 10 perkálszoknyát?!, kérdezték. Majd folytatták a csevegést.

Kristóf akkor egy kicsit kivárt, kihasználta a 10 perkálszoknya idézte intermezzót, majd megszólalt. Épp most vettem egy vadonatúj trombitát. Hol?, kérdezte a bárzongorista rokon. A bolhapiacon, mondta Kristóf. És már hozta is be. Kinyitotta pazar tokját. A sok sötét ruhás ember között felragyogott, szinte lángolni kezdett a hangszer. De hát te nem tudsz játszani rajta, miért vetted?, kérdezte értetlenkedve a bárzongorista, akinek már rezgett a keze. Kétségtelen, azért vette, mert olcsó volt, ám most azt akarta bizonyítani, hogy azért valamennyire játszani is tud rajta, mindenesetre megfújni egészen biztosan meg tudja… És már a szájához is emelte, furcsán felszegett, peckes tartásban, a ragyogó trombitát.

A gyászoló rokonság hirtelen mind feléje fordult. De akkor az anyja és a felesége rászólt. Mégsem illik gyászvacsorán trombitálni. Megbotránkozna az egész Joó utca. Kristóf morgolódva pakolta el a ragyogó hangszert, amely akárha így is megszólalt volna.

És most ő kezdett mesélni. Katonaélményeiről, ahol, az sincs kizárva, éppen ő volt a trombitás. Ő fújta az ébresztőt, a takarodót. Akkor, egy pillanatra, mégis sajnáltam, hogy nem játszotta el az ébresztőt, illetve hát a némileg odaillőbb takarodót.

Vis szigetén katonáskodott. Vis szigetéről mesélt. Most meg váratlanul a tengeri levegő csapott meg bennünket.

Mire jobban odafigyeltem, már javában benne tartott a mesében. Épp valami izgalmas fordulat előtt állt.

Ám én nem tudtam, mondta. Nem tudta… Mit nem tudott? Fogalmam sem volt arról, mondta, hogy a monguzok röhögnek.

Monguzok?, kérdezte a bárzongorista. Miféle monguzok?

Hát Titóék… Titóék?!, emelte fel a fejét a bárzongorista felesége, aki a 10 perkálszoknyát rendelte volt, és aki most aktív politikusa a vezető helyi magyar pártnak, ahol Tito nevét nem jól jegyzik. Titóék, folytatta Kristóf, akiknek a főhadiszállása egy időben éppen Visen volt, ott éltek a nyugati diplomaták is mind, akik között ismert írók is akadtak, Titóék a kígyók miatt betelepítették Vis szigetét: monguzokkal.

És a monguzok éjszaka, mondta Kristóf, amíg te vacogva őrködsz: röhögnek.

És akkor mindenki hozzáfűzött valami apró megjegyzést a monguzokhoz, illetve Vis szigetéhez. Ki mikor nyaralt ott. Kinek él ott rokona.

Én arról meséltem, hogy az angol íródiplomaták azt írták volt Titóról, hogy nő, majd együtt strandoltak vele megszégyenülve, mármint hogy Tito mégsem volt nő. Majd pedig arról meséltem, hogy a berlini Egyiptomi Múzeumban van egy kis bronzmonguz. Két lábon áll, és csodálatos kis bronzkezei között a Napot tartja feje felett. Arról, hogy ez az egyik legkedvesebb tárgyam abban a múzeumban, s gyakran visszalátogatok hozzá, ki hitte volna, hogy az én berlini istenkém éppen egy monguz lesz… Mindenki elcsodálkozott. A bárzongorista felém fordult. Te egy monguzt imádsz ott, Berlinben? Miért ne, kelt védelmemre Kristóf. Mondom, a monguz éjszaka röhög… Áll a tengerparti sziklán a holdvilágban – és hangosan röhög.

 

Megdöglött-e a kutya

Állt künn, az árva, poros kis fa előtt. Valahol Szegeden. Majd bement a Rupesky nagy, improvizált üvegszalonjába.

Egy fekete Vectra Comfort Wagont nézegetett. Akkor csörögni kezdett a mobilja. Mi újság?, kérdezte. Nem hallottam, mit válaszoltak neki, nem hallottam: mi az újság. Nem is érdekelt, hiszen ott volt a kezemben egy újság, ha érdekelt volna, mármint, hogy mi az újság, belepillanthattam volna, de valóban nem érdekelt, nem pillantottam bele. Aztán hosszan kezdte magyarázni, hogy ők szolgáltatják az óvodának a meleg vizet. Majd váratlanul azt kérdezte, igaz-e, hogy megdöglött a kutya?! Nem hallottam a választ. Nem tudom, megdöglött-e a kutya.

Aztán ismét kiállt az árva, poros kis fa elé. Az volt az érzésem, örökre úgy maradnak. Ő és a poros kis fa. De akkor egy kóbor kutya tűnt fel valahonnan, kezdett közeledni feléje. Egyértelműnek tűnt, az a kutya, annak a kutyának a szelleme talán, s az is egyértelműnek tűnt, a találkozást valamiért képtelen lesz elviselni.

 

Taj Mahal

Legkedvesebb berlini indiai pincérünkről beszélgettünk, ugyanis látogatóba érkező barátaim is megismerték, mondhatom, valamiféleképpen ők is megkedvelték. Arról magyaráztam, hogy számomra ez az ember a leghalkabb, valamint a leglaposabb tekintetű, a leglaposabban, legvisszavontabban, ám ugyanakkor mégis legintenzívebben mosolygó ember, akit ismerek. Így, ilyen tapintatosan kiszolgálni még nem láttam pincért. Nem is tapintat ez, új szó szükségeltetne hozzá szótárunkban. Avagy a tapintatosságot kellene új tartalommal töltenünk, egyértelmű, kiüresedett, egészen biztos, hogy nem azt jelenti már, amit valaha jelenthetett. Ahogyan leteríti, majd tenyerével végigsimítja az olcsó papírszalvétát például. Sokat tanultam tőle, újabban én is hasonló gyengédséggel igyekszem viseltetni papirosaim iránt, olykor soká simogatom, majd elrakom őket. Akárha ez a néhány tapintás, tapintatos érintés, simogatás helyettesítené magát az írást mint olyant. Egyszer például láttam, amint egy család asztalán lerakva a rendelést, a sárga rizsát, a sárga mangólét, észrevette, hogy a család éppen fényképezkedik, s hogy ő is benne a képben, és megfigyelhettem, ahogyan egy általam még nem látott mozdulattal: kisurrant a képből. Érezni lehetett, egzaktul tudni, hogy a már félkész képből surrant ki, sikerült kisurrannia. Igen, az a mozdulat, ahogyan lehajtva fejét, zöld kötényében kisurrant, az felejthetetlen maradt számomra, ugyanis eddig nem hittem volna, hogy még akkor is van idő, még akkor is ki lehet surranni a képből, amikor már megnyomták a fényképezőgép gombját.

Magyaráztam, meséltem róla barátainknak, ugyanis ez a Taj Mahal valójában a mi házunkban található, igaz, három kisebb üzlet, szalon után, de még mindig a miénkben, tehát balkonunkról is láthatom, különösen, ha a külső asztaloknál dolgozik.

Mire barátom, aki szövegelésem ideje alatt hosszasan, alaposan szemrevételezte, figyelte a hosszú, zöld kötényes pincért (egy pillanatra úgy tűnt, azelőtt sosem, mintha hosszú zászlót kötött volna maga elé), így csak az alföldi emberek tudják megfigyelni a másikat, a maga jellegzetes nyugodtságával azt mondta, első pillanatban úgy tűnt, a dolog nincs semmi összefüggésben a Taj Mahal zöld kötényes pincérével, ő minden embert osztályozni tud, be tud helyezni a maga pontos helyére. Nem értettem. De folytatta, mondván, neki ugyanis van egy hármas felosztása, amely az elmúlt évtizedek alatt kiállta a valóság próbáját. Minden ember szépen, egzaktice megtalálja benne a helyét…

Értetlenül bámultam rá, ugyanis én már ott tartottam, hogy éppenséggel semmit sem tudtam kezdeni az emberekkel, nem tudtam hová rakni őket, éppenséggel semmit sem tudtam kezdeni az emberi lénnyel mint olyannal…

Háromfajta ember létezik tehát a világon, mondta. És már sorolta is:

a vakhangya,

azok, akik jelentős jobban-tudási képességgel rendelkeznek

és az autista sorozatgyilkos.

Csönd lett. A klasszifikáció persze nagyon megnyerte tetszésemet. Gondoltam, végre én is egy olyan felosztás birtokába jutottam, amely szerint rendezni tudom immár több mint hat évtizedes tapasztalatomat ezzel a furcsa lénnyel, mármint az emberrel mint olyannal kapcsolatban.

Borges nevezetes felosztása jutott eszembe, amely nagyban meghatározta, felforgatta korunk gondolkodásmódját, hiszen Foucault például arról beszél A szavak és a dolgok előszavában, hogy nagy jelentőségű könyve éppen abból a nevetésből született, amely Borges említett szövegének olvasása közben hangzik fel, és teljesen szétzilálja a mi jelenkori és földrajzi övezetünkre jellemző gondolkodásmódunkat, összekuszál minden rendezett felszínt, síkot és szintet, amelynek segítségével megszelídítjük a lények fékevesztett burjánzását, gyökeresen elbizonytalanítva és megrendítve az Ugyanaz és a Más megkülönböztetésén alapuló évezredes gyakorlatunkat. E szöveg, mondja továbbá Foucault, bizonyos “kínai enciklopédiát” idéz, amely az állatokat a következőképpen osztályozza: a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; c) a megszelídítettek; d) szopós malacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályzásba foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha megvesztek volna; j) megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek; l) stb.; m) amelyek imént törték el a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak.

Mondanom sem kell, azért idéztem kissé hosszabban filozófusunkat, mivel én is kedveltem volt ifjú koromban a nagy vak argentin eme felosztását, sokszor gondoltam is azokra a lényekre, felismerni véltem őket, amelyek olyanok, mintha roppant finom teveszőr ecsettel lennének festve, amelyek imént törték el a vázát, illetve amelyek távolról legyeknek tűnnek, de a felosztás egészével nem tudtam mit kezdeni, illetve hát az én gyakorlatomban kissé bonyolultnak, terjedelmesnek tűnt, noha például felénk is mind több a kóbor kutya, a mi világunkat is, akár Dél-Amerikát, mind jobban meghatározzák a kóbor kutyák. Igen, civilizációnkat mintha mindinkább ezek a kóbor kutyák határoznák meg, valóban sok időt töltök el színes kis falkáik tanulmányozásával… Viszont barátom véletlen megemlített felosztása számomra abban a pillanatban, és még ma is, sokkal praktikusabbnak, használhatóbbnak, hogy úgy mondjam, hordozhatóbbnak tűnt. Éppen ilyen portable felosztásra volt szükségem, hiszen egy néger antikváriussal barátkoztam, egy kis művésszel, aki mindent (tárgyat, képet) finom fehér viasszal vont be, egy szlovén költőnővel, aki Susan Sontag oldalán végigélte Szarajevó ostromát, egy magyar fiúval, aki az egyik berlini török amatőrszínházban lépett fel… Az döbbentett meg már első hallásakor, hogy mindössze csak három kategória létezik. Azt az erőt bámultam máris, amely fel tudta tartóztatni a megtalált módszerrel való visszaélést. Ámultam és bámultam, jóllehet előttem még nem is alkalmazta, demonstrálta módszerét, hiszen ez is, mint minden más módszer, felosztás, az előttünk éppen felmerült kérdés kezelésében, az előttünk éppen felmutatkozó emberke klasszifikálásában kellett, hogy megmutassa használhatóságát, értékét.

 

Barátom, a kitűnő vacsora közben, kissé halogatta a dolgot, de nem nagyon, talán nem is tudatosan, hiszen a dolog számára egyértelmű volt. Lassan a vacsora vége felé közeledtünk, végigtárgyaltuk az otthoni, szegedi és szabadkai dolgokat, végig berlini élményeinket, amikor halkan mosolyogva, ismét pincérünkre pillantva egyértelműen megállapította legkedvesebb berlini pincérünkről (10-20 kávéházba jártunk rendszeresen), hogy:

a harmadik kategóriába tartozik.

A felosztás, mondom, nagyon tetszett, de még nem memorizáltam, viszont ott volt előttem, felfirkantva a szalvétára. Gyorsan rápillantottam:

autista sorozatgyilkos.

Minden bizonnyal nagyon csípőset találtam harapni, a mangólé után kaptam, sokáig szürcsöltem, hűtöttem a számat, újat rendeltem, a pincér egészen arcomba hajolt, az volt az érzésem, macska közelít hozzám, talán dorombolását is hallottam. Majd, mintha el sem hangzott volna a dolog, egy éppen aktuális focimeccsre terelődött a szó.

Ám közben én magamban már azon tűnődtem, nem tudtam ugyanis kitérni e szembesülés elől, barátom e zseniális felosztása szerint: én magam ugyan melyik rubrikába is kerülnék, mi is lennék én tulajdonképpen? Persze figyelembe véve barátom igen okos, szellemes megjegyzéseit, indoklásait is.

Autista hangya?

Vak (elvakult) sorozatgyilkos van elég.

Jelentős kevesebbet-tudási képességgel rendelkező talán. Édesanyám, idézte Juhász Gyula Nietzsche szavait, s magam is mind többször idézem: én nagyon buta vagyok…

A vacsora után, ahogy távoztunk, pincérünk, aki szép borravalót kapott, érdemelt ki, egy még sosem látott kis kézmozdulatot tett, küldött utánunk, puha kis keze mintha utánunk repült volna, hogy közben aláhulljon, mint egy keszkenő, selyemkesztyű, virágszirom, egy sosem látott kis, szégyenlős vagy talán még leginkább bánatosnak mondható kézmozdulatot, amelyben többek között az is benne volt, benne egészen bizonyosan, még akkor is, ha az ellenkezője is például, hogy ez a búcsú is, mint minden búcsú, elviselhetetlen fájdalmat okoz, valóban elviselhetetlent, s ha lehetséges, majd még egy olyan lapos, illetve minden eddigi lapos mosolyánál is laposabb, szinte a macskakövet súroló mosolyt is küldött kézmozdulata után.

Ám, mondom, én nem szűntem meg tűnődni, gyötrődni. Az emberekkel azóta immár persze némileg könnyebb lett a dolgom, ám magamat illetően még mindig nagy problémáim voltak, sőt mind nehezebbek, mind megoldatlanabbak. Csak barátom segíthet rajtam.

Újabban azon kaptam magam, inkább Borges felosztásához hátráltam ismét, s egyenlőre az ő lényei között sejtem magam:

akik éppen az imént lökték le a vázát,

illetve akik távolról, sőt mindinkább közelről is:

legyeknek látszanak. Avagy visszatérve fenti obszervációmhoz: egy magános, veszett kóbor kutyának. Jóllehet egész életem arról szólt, olyan lénnyé legyek:

amelyet roppant finom teveszőr ecsettel festettek.

De az igazság az, hogy én továbbra sem szűntem meg foglalkozni barátom metszettebb felosztásával, hiszen a nagy vak argentin felosztását, említettem már, különben is felitták a mai gondolkodók, mindenhonnan visszaköszönnek. Ám annyi merszem azért nincs, hogy barátomnak szegezzem a kérdést. Mondja már meg. Hiszen így netán még az is megtörténhet, úgy távozom az élők sorából, hogy nem fogom megtudni, ki is voltam, úgy, mint akinek nem sikerült megismernie önmagát, úgy, hogy fogalma sincs, barátja felosztása szerint melyik kategóriába tartozott volt teljes egészében pánikban eltelt földi élete folyamán.

 

Van Isten

Imádkoztam, mondta az anyja, áruljon valamit, mert még majd otthagyja a felesége. Pécsre utazott ugyanis a gyűjtők találkozójára. És?!, kérdeztük egyszerre, árult valamit? Igen, végre bejött neki. Végre, mondtuk megkönnyebbülve mi is.

Korán érkezett Pécsre. És rögtön el tudta adni az áruját. Értékes régi könyveket vitt ugyanis. És a pénzen azon nyomban vett: hat (6) kardot. És attól kezdve nyugodtan sétált a nagy zsibvásárban. Mint aki jól végezte a dolgát. A barátai már meg voltak győződve, sajnálták is, nagy-nagy bukti történt.

Akárha egyszerre dőlt volna: a hat (6) kardba.

Máris látni vélték, amint megérkezik Szabadkára, meg a 6 karddal. Amit, féltek, belé fognak döfködni hozzátartozói.

Ám akkor egyszer csak befutott a belgrádi gyűjtők busza. Amire közülük, rajta kívül, senki sem gondolt, senki sem számított, amit közülük, rajta kívül, senki sem várt.

És egy belgrádi alak, se szó, se beszéd, azon nyomban megvette mind a hat (6) kardot – háromszoros áron.

Van Isten, mondta keresztet hányva, hatszor hányva keresztet édesanyja. Van, mondtuk mi is. Van, ismételgettük.

Berlinben, a Suarez utcán, ahol minden házban van egy-két antikvárium, kivéve a tűzoltók nagy, modern otthonát, minden év szeptemberében egyfajta kirakodóvásárt tartanak, a szó szoros értelemben kifordítják a kis üzleteket az utcára. Sütnek, főznek, minden üzlet kitalál valami érdekességet, a közbeeső kávéházak úgyszintén, sőt még a tűzoltók is kinyitják kapuikat, kolbászt sütnek, a gyerekek felkapaszkodhatnak a nagy piros kocsikra, beszállhatnak a végtelenbe nyújtózkodó emelődaruk kosaraiba. Barátnőnkkel már korán a Suarez utcába vonultunk. Hol fényképek után kutattam, egy német katonát keresek, magam sem tudom, melyiket (talán Boltanski nagy dokumentumkönyve, a Kaddisch, illetve Gerhard Richter, a nagy német festő Onkel Rudi című festményének a hatásáról lehet szó), jóllehet én éppen nem egy mosolygó katonát keresek, igaz, azt sem szeretném, ha sírna például, nem tudom, milyen katonát is keresek, de keresem, megszállottan, akárha tudnám, kit keresek, néhány bélyegberakót néztem át (Die Dritte Reich, valamint külön egyet csupán Hitler arcképeivel, netán hibásra akadok közöttük), két fekete, kínai lakkdobozra meg egy redőnyös tolltartóra alkudtam, vettem egy rézkörtét, rézkörtegyűjteményembe, feleségem és barátnőnk nyakékeket, ruhákat próbálgattak, amikor is egyszer csak egy kardot pillantottam meg. Egy finom, a vártnál finomabb kardot, amelynek a pengéje, természetesen csak a szakértő szeme számára, egy helyen törött volt.

Pontosan olyan volt, mintha annak a hat (6) pécsi kardnak lett volna az egyik darabja, illetve a sorozat hetedik (7) hiányzó darabja. Felvettem, megmarkoltam… Feleségem hirtelen rám kiáltott, mit csinálsz, megőrültél?! Mi történt?!, fordult vissza barátnőnk.

Bele akart dőlni! Mibe? Abba a kardba… Rám meredtek. Ez az, mondtam zavartan, verejtékező kezemmel még mindig markolatára görcsölve, ez a: a hetedik! Ez a hetedik!

 

A KGB

Bosiljka, a SÜDOST bosnyák igazgatónője jött hozzánk látogatóba. Nem baráti látogatás volt ez, azt majd később fogjuk megejteni, mondogattuk már hetek óta, miközben az esedékes látogatás időpontját egyeztettük, hiszen közben Bosiljka otthon, valamint a tengeren is járt. Az otthon valamelyik bosnyák várost jelentette a zord hegyekben, a tenger pedig:

Trogirt.

Ahol egy kis háza van, amivel, úgy vettem ki szavaiból, sok gondja adódik, talán már el is adná. Közben többször említette, Berlin után majd látogassunk el trogiri házába (Bora Æosić rovinji házába invitált bennünket Berlin után, Marusa Krese pedig umagi házába, amelyek az év legnagyobb részében üresen állnak), mire én újra és újra, minden jel szerint Trogirt illetően immár feltételes reflexről, netán betegségről lehet szó, pontosan ugyanúgy reagáltam: egy palicsi származású, Belgrádban, Dobrovićnál tanult festőnőről kezdtem beszélni neki, áradozni pontosabban, egy palicsi születésű, Pesten élő festőnőről – akinek van, ott lóg pesti műtermében egy csodálatos Trogir-festménye: valójában, kezdtem minden egyes alkalommal a kép részletes leírásába máris, akárha az isteni városka letapogatásába, az egyik katedrális homlokzatának “széles vászonra” vetített, porózus anyagú, végtelen meleget akkumulált reliefjéről lenne szó, illetve hát arról, hogy ott, különös mód éppen Pesten, már-már titokzatos módon:

Trogir megérintetik…

Most, hangoztatta Bosiljka, inkább afféle hivatalos megbeszélést kellene megejtenünk.

Kiszögellő ablakunkba álltam, amely tulajdonképpen egy kis, szobányi Kibicfenster, és ráfeledkeztem a térre.

A három aranysárga gingo bilobára, tömérdek termésük, amelyek létezéséről én addig nem tudtam volt, jóllehet otthon nekünk is van két, a terméshozás korán még innen lévő, kis gingo bilobánk, egy árnyalattal az okker felé mozdul majd az ősz, a tél közeledtével csak még fokozva a fák arany ragyogását

A gyermekjátszótér szökőkútjában játszó, sosem fázó, északi gyerekekre.

A Dollinger nevű, igen népszerű kávéházra.

Az amerikai fekete fiúk hihetetlenül intenzív biciklijavító műhelyére…

Láttam, Bosiljka, kissé el is csodálkoztam, könnyen talált parkolóhelyet az alattunk lévő Akademische Bierhalle előtt, az S-Bahn oldalánál. Még nem mozdultam az ablakból, figyeltem egy ideig, jeleztem Jutkának, megérkezett Bosiljka, ügyesen parkolt, mondtam. Majd hozzátettem, ügyesen, mint Die Möwe. Német nyelvtanárnőnk, Die Möwe volt a mérték. Majd elébe siettem, nehogy másfelé induljon, és máris mutogatni kezdtem neki a mi kis terünket, kicsit talán fontoskodva is, jóllehet őszinte lelkesedéssel.

Magát a Stuttgarter Platzot. A Stuttit mint olyant.

Akár még írhatnék hasonló mondatokat, ugyanis a Stuttgarter Platz, a Stutti (a kettő mintha nem fedte volna pontosan egymást) végig, majdnem azt mondtam, örökre enigmatikus maradt számomra. De Bosiljka felemelve fejét, állát pontosabban, tapintatosan, amilyen tapintatosak csak a bosnyákok tudnak lenni, félbeszakított, mondván, jól ismeri ezt a környéket. Aztán másra terelődött a szó, haldokló barátnőnkre, Lolára minden bizonnyal, majd felmentünk a lakásba, amelyben szintén otthonosan pillantott körül. Mondta, a 90-es években néhány hónapig ebben a lakásban élt Slobodan Šnajder, a Berlinben ismert horvát drámaíró. Megörültünk ennek a hírnek, ugyanis Šnajder jó barátunk, azt is elmeséltük, utoljára Végel László zenicai bemutatójáról vittük Zágrábba, mert akkor még Lea lányunk ott táncolt a Horvát Nemzeti Színházban, valamint gondoltuk volt, Zágráb után majd még az Adriára is leugrunk, szippantani egy kis sós levegőt, s közben az úton megálltunk az akkor még csodálatos Travnikban ebédelni. Travnikot azóta szétlőtték, kettéosztották, Ivo Andrić szobrát lerombolták, nem, javított ki mindig Bosliljka, nem jól mondod, Travnikot nem osztották ketté, szétlőni kissé szétlőtték, de nem osztották ketté, muszlim maradt, Új-Travnikot, ahol a nagy, legnagyobb jugoszláv fegyvergyár volt található (ott gyártották volt a híres T 47-es tankokat, meg például a jugoszláv katyusát), osztották ketté, azt, legalábbis a gyárat bombázták is, Andrićnak van emlékháza Travnikban, de szobra nincs, szobrát szülővárosában, Visegrádon döntötte le Murat, aki sosem olvasott egy sort sem Andrićtól, ettől a bosnyákul író, Belgrádban élő horvát írótól, mondta mindig, ha tette felől faggatták, mert Murat arról lett híres, hogy ledöntötte Ivo Andrić szobrát… Igen, immár 10 éve annak a travniki ebédnek, ám Travnik, a Lašva folyó úgy maradt meg emlékezetemben, ahogyan Šnajderral láttuk, Šnajdert sem láttuk azóta, ám drámáit, interjúit olykor elolvasom a belgrádi és zágrábi lapokban…

Bosiljkával az intézetében esedékes irodalmi estem részleteiről beszélgettünk, majd amikor minden mozzanatot részletesen átbeszéltünk, precizáltunk (akkortájt határoztam el éppen, úgy fogok élni, rigorózusan, már-már egzaktul meghatározva minden mozdulatomat, akár egy Beckett-dráma utasításában, mert azok az utasítások külön műfajt, életvitelt, életfilozófiát tartalmaznak, külön is meg kellene jelentetni őket afféle kézikönyvként, annál is inkább, mivel Beckett – a Budapester strasse egyik kis panziójában lakva – Berlinben is ugyanúgy mozgott volt, akár egy elboruló, majd fellökött sakktáblán, pontosan úgy, mint későbbi hősei, a tábla felborult, a táblát fellökték, de ő továbbra is mind megszállottabban tartotta magát a fekete-fehér kockák szabályaihoz), megbeszéltük a honorárium összegét is, Bosiljka számomra kissé váratlan fordulattal visszatért lenn a téren megszakított cicerone szövegemhez, mondván, azért ismeri ő ezt a környéket, mivel itt, a Windscheinstrasse sarkánál, tehát még innen a Click nevű kis művészmozitól, a Lenz kávéház csodálatos épületében valójában, abban a házban, amelyet a mi ablakainkból is jól látni, lakott egykor a helyettese. A SÜDOST helyettes igazgatónője. Akinél gyakran megfordult akkortájt…

És finoman, tapintatosan, ahogyan csak a bosnyákok tudnak, mesélni kezdett róla. Helyetteséről a SÜDOST-ban. Maga jelentkezett nálam, mondta Bosiljka. Bejött. Elszántan. Mondta, látszott, sokáig gondolkodott, mire elhatározta, elszánta magát, nálunk szeretne dolgozni. Hogy segíteni akar. Nekem. És úgy általában. Az egész emberiségen. És ez, meg is lepődtem, az ő szájából nem hangzott nagyképűen. Elszántsága ténylegesnek, ígéretesnek tűnt. Valóban önfeláldozóan kezdett dolgozni, mind sikeresebben, sokáig pénz nélkül, majd állásba került, sőt végül, mint mondottam, helyettesemmé lett.

Akkor hamarosan egy komoly küldetésben Ruandába kellett utaznia. Kicsit elbizonytalanodtam e küldetést illetően, mesélte Bosiljka, jóllehet sosem is mondott semmit magáról a küldetés mibenlétéről, ugyanis az utóbbi időben azt vettem észre, a kelleténél érzékenyebben kezd reagálni a nehezebb esetekre, amilyen persze a mi munkákban mindig jócskán akad. Balkáni háborúinkat is jobban megszenvedte, mint gondoltam volna, mondta. De akkor már nem tehettem semmit, a repülőjegy a táskájában volt.

És helyettesem, a stuttgarterplatzi lány, mert még lány volt, egy lény a Stuttiból (Charlottenburgból) elrepült Ruandába. Megérkezésekor még írt egy-két anzixot, amelyekben arról tett említést, hogy homoktól, portól elnehezült pálmák alatt ül egy kávéház teraszán, a ragyogó afrikai barátokkal, akárha a nap észbontó lencséje alatt taglalva a problémákat, majd a kóbor kutyák falkáiról tett említést, hogy váratlanul kissé filozofikusan kérdezze, mi lesz, ha egyszer rázúdul Nyugatra ez az izzó kontinens?! Meg arról írt még az egyik lapon, oldalt, apró betűkkel, hogy ott minden virág olyan észbontó, mint Van Gogh napraforgója, sőt mindegyik übereli őrült felfokozottságában, őrült sárgájában azt, jóllehet éjszaka majdhogynem fagy… Örültem a lapoknak, gondoltam, szépen fog telni a kiküldetés, jóllehet éreztem, mondatai végletekig fokozottak, túlexponáltak. Az volt az érzésem, már akkor, a lapokat forgatva, a szövegek kiégett képeit nézegetve, ugyanis mindegyiket rossz irányból, szemben a nappal felvételezték… Szép szállodaszobát kapott, hol egy majom kopogott be az ablakán, hol egy hüllő húzott átlót rajta pulzáló, patinazöld hasával… És az a stuttgarterplatzi lány, a helyettesem, ott Ruandában, még aznap: összeroppant.

 

Az történt ugyanis, hogy a szállodaszobában, jóllehet egyáltalán nem lett volna szükséges, hisz csak két-három póló, egy farmernadrág, mobil meg egy kis, egészen lapos laptop képezte mindössze poggyászát, valóban felfoghatatlan, miért is tette, amit tett, ám valami delejnek engedelmeskedve megtette: ki találta nyitni a szekrény, a különben kívülről kifogástalannak tűnő fehér szekrény ajtaját. Értem, mondtam Bosiljkának, aki egy pillanatra, láttam, nem érti, mit értek máris. Gyorsan elmeséltem neki egyik romániai élményemet, amikor is rám esett, azt hittem, valaki rám ugrott, a földre döntött szállodaszobám szekrényének ajtaja, majd még hozzátettem: én azóta már nem nyitom ki a kétes szállodák szekrényeinek ajtaját, nem húzom ki az éjjeliszekrények fiókjait, beleülök az első fotelbe, ott alszom ruhástól, mert az ágyak lepedőit sem merem felhajtani…

Szó-szó, folytatta Bosiljka, annak a ruandai szállodaszoba szekrényének a belseje: friss, ragyogó, úgy semmi sem tud ragyogni, se a kátrány, se a mínium, semmi, annak a szekrénynek a belseje, látszott, a történet, a látvány Bosiljkát, aki az egyik legerősebb lény volt, akit ismerek, szintén jócskán megviselte: vérrel volt összekenve.

Egyértelmű volt, valakit összeszurkáltak. Netán ledarabolták a kezeit. Hasba szúrták. Kiszúrták a szemét. Netán megnyúzták.

Majd még úgy, élve bezárták a szekrénybe.

És ott dörömbölt, hánykolódott, csapkodott, mint egy nagy hal, napokig, amíg el nem vérzett, ki nem múlt. Vagy egy sakállal zárták be a szekrénybe, tűnődtem magamban, alig tudva már én is visszataszítani annak a szekrénynek a hirtelen felerősödő, látomássá erősödő látványát. Nincs kizárva, néhány perccel a stuttgarterplatzi lány megérkezése előtt jutott eszükbe, hogy megnyúzott, megcsonkított áldozatuk még mindig ott van a szekrényben, gyorsan becsavarták egy lepedőbe, átvitték egy másik szoba szekrényébe, vagy az óceánba dobták immár, a cápák perfekciójában bízva egyedül, hiszen jól ismerték annak a Stuttiból érkező lénynek észbontó, németes precizitását, kitartását… Nem lehet tudni persze semmit. Mármint hogy mi is játszódott le az alatt a néhány perc alatt. Ugyanis a stuttgarterplatzi lány, az a lény a Stuttiból, Charlottenburgból, mármint helyettesem, szintén csurom véres lett. Mintha csak maga is bezárkózott volna, netán önkéntesen, netán kényszerből, abba a bíbor ragyogású szekrénybe – tán hogy saját testével törölje le a falait avagy, még az sem kizárható, hiszen semmit sem tudni, maga is bajlódott a megnyúzott, csonkolt tetemmel, netalán együtt zárták be vele, akit talán ismert, netán a fiúja is volt, és akkor az a véres ölelés még elképzelhetetlenebbül borzalmas, még elképzelhetetlenebbül ragyogóbb volt, noha, mondom, semmit sem lehetett tudni, ugyanis a ruandaiak jegyzőkönyve valami egészen más logikával, más világlátás alapján íródott, ahol a vérnek valami egészen más jelentése van, a szekrényt mint olyant pedig nem is ismerik, a verem, a csapda, a ketrec közötti furcsán, sértően szabályos valami számukra… És a stuttgarterplatzi lányt, lényt a Stuttiból, Charlottenburgból, helyettesemet visszahozták Berlinbe.

Pihent. A Litzensee, a Wansee partjain sétált, üldögélt, heverészett napozva a füvön. Később már csak itt, mutatott le, a három ginko biloba alatti padon. Majd egy idő után ismét bejárt dolgozni. De attól kezdve nagy, sötét szemüveg mögé bújt. Később kiürítette lakását. Ki az irodáját is, szekrényt nem tűrt meg maga körül, nem, még a szomszéd helyiségben sem.

Majd, teljesen váratlanul, jóllehet az ilyen agy már csak váratlan dolgokra, váratlan dolgok összekapcsolására képes, az a bizonyos varrógép és az esernyő találkoztatása nevetséges, ártatlanul gyerekes bagatell az ő találkoztatásaihoz, kapcsolásaihoz képest: nemsokára a KGB-t kezdte emlegetni. A KGB kezét érezte, a KGB kezének nyomát vélte látni mindenütt.

Rajtam kívül immár mindenki gyanúsnak tűnt számára. Mindenki KGB-ügynök volt. Lehet, hogy tényleg nagyon sok KGB-ügynök volt akkor még Berlinben, körülünk is, s néhányan azok, átvedlett, többszörösen is átvedlett KGB-ügynökök még ma is, sőt valamiféleképpen azok is maradnak (ez részben ’68-cal, a Vörös Brigáddal, Ulrike Meinhofékkal is összefüggésbe hozható, hiszen éppen te tartottál nekünk előadást a MoMa Richter-terméről, mondta mosolyogva Bosiljka, a nagy fekete-szürke képek, az 1971 különös visszatéréséről Berlinbe, de erről majd máskor, tette hozzá Bosiljka), majd végül én is az lettem. KGB-ügynök.

Már nem járt be az intézetbe. Majd egy napon megőrült. A különös az volt, hogy éppen egy jugoszláv, akkor még így mondtuk, orvosnő volt az ügyeletes, akinek ki kellett mennie érte. Amikor felismerte az orvosnőt, közös ismerősünket (tudod, a délszláv kolónia valamiféleképpen összetart, ha a háború alatt ketté-hárommá is szakadt, de bizonyos részek annál inkább összetartanak még ma is, s ezt ő is jól tudta, hisz mindenkit ismert a körünkből), látszott a szemében, számára egyértelmű a dolog.

A KGB jött el érte.

Az az épület, amelyre ablakunkból, a sárguló ginko biloba fákon át, olykor pillantást vetettünk, mellesleg a tér, a Stutti legszebb épülete, berlini tartózkodásom első időszakában gyakran belopakodtam udvarába, a házban lévő LENZ nevű kávéház Berlin egyik legközvetlenebb, legmeghittebb kis kéglije, hiszen egy árnyalattal kevésbé frekventáltabb (kivéve a teraszát persze, de egy árnyalattal annak is nyugodtabb a légköre), mint a másik sarkon lévő DOLLINGER, meg balról az olasz LEONARDO, talán csak a TAJ MAHAL meg a ZWISCHENZEIT mérhető hozzá valamiféleképpen, de Bosiljka meséje után borzongva siettem el előtte, ha be kellett ülnöm, éreztem, a falakon átsüt az az afrikai nap, annál is inkább, mivel az én lakásom falai is tele voltak afrikai festményekkel, nem egyen éppen a fekete munkásosztály ijesztően primitív, naiv ábrázolásával, hiszen az én lakásom tulajdonosa, a kis, szimpatikus, ’68-as szociológus is éppen Afrikában dolgozott immár (könyvtárában Marx, Lenin és Mao több folyóméteres összkiadásai között megtaláltam Lukács középső korszakának szétolvasott műveit, példának okáért az Etika és a taktikát, a Történelem és osztálytudatot stb.), átsüt, áthatol a tömény borzalom a lány szobájából, immár az uránbányák sugárzásával is felerősítve… Tudtam, nem lesz könnyű még egy évig itt élni ezen az isteni, meghitt kis téren azzal a lánnyal, Boslijka helyettesével, akit azóta már bizonyos időszakokra biztosan ki is engednek… Igen, megszeppentem kissé, hiszen a környék, a furcsaforma kis tér, a Stutti, illetve Charlottenburg kávéházaiban már jó néhány érdekes lányt fedeztem fel magamnak, jó néhány érdekes lánynak próbáltam jelezni, észrevettem őket, szeretem, amikor kiülnek a szembeni játszótér padjaira, felhúzott szoknyában napozni, ki tudja, talán már Bosiljka helyettesének is jeleztem, figyelem, gyönyörködöm benne, ahogyan könyvekbe merülve, felhúzott szoknyában, bugyi nélkül napozik itt lenn, szemben velem, a gingo bilobák alatt, s ő is visszajelzett, látja igyekezetemet, csak éppen arra nem gondoltam, hogy az ő fanyar mosollyal kísért visszajelzése azt jelenti: tudja, nagyon is jól tudja, hogy még mindig nyomában a KGB.

 

Életem legszebb irodalmi estje

Életem legszebb irodalmi estje volt az ott, megbeszélésünk, a dolgok becketti precizálása után két héttel, Bosiljkánál, közvetlen a Möckebrücke mellett, a Grossbeerenstrase 88. alatt, a SÜDOST nagytermében. Ahol akkor már nem először jártam, meglehetősen ismerősen mozogtam. Egy órával előbb érkeztünk feleségemmel, aki filmezni készült az estet, egy órával előbb, hogy a helyszínen elismételjük, a helyszínen pontosítsuk tovább a mikrorészleteket Bosiljkával.

Itt mész be, mondta. Jó, rendben, tudom, mondtam. Itt, így. Majd a bal oldali székre ülsz, mondta. A bal oldalira. Rendben, tudom, mondtam. A magnetofont és a poharat, a kis virágcsokrot, ha akarod, még most előbbre tolhatod, mondta, legyen hely a könyveidnek, papirosaidnak. Jó, rendben, kissé előbbre is tolom őket. Így, vigyázva, nehogy feldöntsem a rózsát, mondtam. És előbbre toltam mindent. Külön vigyázva a sárga rózsára. Bosiljkának mindenre kiterjedt a figyelme, nagy gyakorlata volt már az ilyen dolgokban. Ezeregy kisebb-nagyobb rendezvény spiritus movense volt már. Egy pillanatra sem vette le rólam nagy, mély, sötéten ragyogó szemét; már nem egyszer neveztem őt a bosnyákok Teréz anyájának, most csak még jobban meggyőződhettem, nem túloztam. A beszélgetés vezetése mellett természetesen magára vállalta a német nyelvű prózarészleteket felolvasását is.

Én különben egész nap a versek olvasását gyakoroltam. Lassan már kezdtem érezni, hogyan is tudnék effektusokat, apró poénokat elérni, különösen a Rézdrótkefe szép olvasásával, amelyet megtanultam szinte egy szuszra kiénekelni, jóllehet közben meglehetősen ropogtatva is a szavakat, ropogtatva, hogy aztán a naplementénél és a flamingónál elrepülhessek énekelve:

 

Die Drahbürste ist schön

Schön wie der Flamingo

Wie der Sonnenuntergang

In Willis scheisebeschmierten Kommisspiegel

Wie der Schritt

Fannys gespiegelt im Waschbecken voll Kaliumpermanganat

Die Drahbürste is schön

Schön wie der Flamingo

Schön…

Schön…

Schön…

 

Ami persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy a többi versbe, az Ómamába vagy a Tankalkatrészek és a Kimegy majd szódáért valamelyik fordulatába nem törik bele a nyelvem, nem sülök fel. Nem sülök fel csúnyán.

Indulás előtt titokban beosontam a hálófülkébe, leemeltem a szekrény polcáról az orvosságos dobozzá előléptetett cipősdobozt, kikerestem az egyik cirill betűs kis skatulyát, nyugtatót vettem be, ne rezegjen túlságosan a kezem, a hangom, ne rezonáljak be elviselhetetlenül, ne hekzáljam, ne hergeljem fel magam affektációmmal a sírásig, idegösszeroppanásig…

Bosiljka bevezetett bennünket bosnyák bútorokkal berendezett irodájába, mutatta, melyik részleteket jelölte ki, mit szándékozik felolvasni, mondta, nagyon tetszett neki a könyv, mutatta, ő is éppen most fejezett be egy hasonló könyvet, persze kevesebb lírával, kevesebb szép apró részlettel, a bosnyák menekültek vallomásaiból, Secam se címmel. Nemsokára neki is könyvbemutatói lesznek Bosznia-szerte. Különös nyugalom áradt el rajtam, most még egyértelműbben éreztem, Bosiljka az én Teréz anyám is, nem csak a bosnyákoké. Gyerekkoráról mesélt, fenn élt egy kis faluban, a tenger, Kaštel Stari felett valahol (ezt a terepet véletlenül ismertem Æipiko novelláiból, és hát magam is gyakran megfordultam arrafelé, alant a tengernél, egyik valóságos altreregómnál, Bicskei Ottó barátoméknál, akiknek a padlását kis híján megvettük volt, hogy ott, a ragyogó tenger felett egy kis kilátót rendezzünk be magunknak, ott, ahonnan mellesleg ellátni egészen Trogirig), ha idegenek jöttek a falujukba, mesélte Bosiljka, mindig velük akart menni, szaladt utánuk soká. Nagyanyja egyszer egy ilyen alkalommal azt mondta, meglátjátok, ez a lány el fog jutni egészen Berlinig. Különös, hogy éppen Berlint mondott, mert hiszen mondhatott volna Argentínát, New Yorkot, Párizst, Rómát vagy hát Moszkvát is, de ő éppen Berlint mondott. És úgy is lett, előbb lement a tengerhez tanulni, aztán Kaštel Sućuracban dolgozott (éppen szemben az én zentai származású cukrászaimmal, akiknél, bérbe adott kávéházukban, amelyben egy márványkávájú, kristálytiszta forrású kút van, de fönn, mind titokzatosabb lakásaikban is többször megfordultam), majd egy csoport asszonnyal kijött vendégmunkásnak Németországba. Azonnal beiratkozott az egyetemre, el is végezte, de sosem hagyta el azokat az asszonyokat. Előbb egy női otthon, majd a SÜDOST igazgatója lett. Aztán meg nemsokára kitört a háború, és jöttek még hasonló asszonyok sokan.

A nagyteremben szép félköröket képezve sorakoztak a székek, a nagy, sárga rózsa mintha közben váratlan, alig elviselhető intenzitással, buján kinyílt volna az asztalon. Most még előbbre toltam, hogy odahelyezhessem kéziratos kistáskámat is, amelyet még édesapámtól örököltem, mert arra gondoltam, majd magáról a táskáról is mondok valamit, ugyanis abban őrizte, most már őrzöm én is, államosított boltjai, boltjaink papirosait. De egyelőre még mindig csak a szomszéd teremben telepedtünk le.

Lehet, nem sokan lesznek, jegyezte meg még tágabbra nyitva szemét Bosiljka. Zavartan mosolyogtam. Ilyenkor mindig pesti költőbarátom nevezetes mondását idézem: ha egynél kevesebben lesznek, nem olvasok fel. Bosiljkának tetszett a mondás, láttam, sokáig tűnődik is rajta. Ha egynél kevesebben… Aztán csevegtünk, majd megjegyezte, nemsokára jön Razija, és csinál egy kis harapnivalót, meg van egy üveg jó bora is. Csevegtünk tovább. Most már úgy látszik, nem jön senki, mondta úgy mellékesen, tapintatosan, ahogyan csak a bosnyákok tudnak tapintatosak lenni, nehogy megsértsen a dolog. Ismét szellemeskedtem, Jutka nem kevesebb egynél, vagy tán, minden túlzás nélkül mondhatom, tíznél sem, valamint ő sem kevesebb tíz-húsznál, az pedig harminc fő, igen, harminc főnek aztán már valóban érdemes felolvasni, legalább gyakorolom a németet, igen, nagyon rám fér, közönség, szép, komoly közönség előtt gyakorolni a német felolvasást… Akkor már sok-sok fellépés volt mögöttem, köztük valóban több népesnek, sikeresnek, sőt megrendítőnek is mondható; Bécsben, Herr Neumannál, Bolzanóban Oskar Pastiorral-Oskar Pastiornak, ahol egy kisfilmet is levetítettem a szeretett mester tiszteletére, Berlinben is léptünk már fel Pastiorral, első német szövegemet neki írtam, csodálatos kis könyve, a Das Unding an sich egyik fordulatára variálva egy hosszú, tele-hiba szöveget

Kicsi Jojo, Unngarischer malapartus címmel, majd pedig az Amerikában élő, szarajevói költővel, Semezdin Mehmedinovićtyal a HAU 2-ben, amely után valóban sokan magukhoz öleltek, mohón vásárolni kezdték szép kis német könyvemet, valamint egy német és egy cseh íróbarátommal a vakok kávéházában, a Dunkel bárban, a Black Boxban, Münchenben, a nagy csecsen költővel, Apti Bisultanovval, amikor is felolvasva a magam szövegeit egy váratlan fordulattal felolvastam Apti egyik általam lefordított versikéjét, valamint megtartva kiselőadásomat Apti költészetéről, a közönség odajött hozzám, simogatott, s még a kendős csecsen asszonyok is vásárolni kezdték szép kis német könyvemet, az Akazienwaldchent, de említhetném a Meinheinben, Tübingenben, Mainzban, Göttingenben, Frankfurt an der Oderben, Ebenkobenben való fellépéseket is, amikor is például Ebenkobenben a felolvasás után feltűnt a teremben egy egér, s megdöbbenve láttam, a költők mind félnek tőle, a mai költők félnek az egértől, mi lett volna, ha egy patkány, netán farkas vagy oroszlán téved oda (mint nálunk Ubi Leonéban, ahol kis vidéki állatkertünkből valóban gyakran szabadulnak ki a vadak, ordítanak az ablakom alatt), végül az egyik bolgár költőnő tessékelte ki szegényt (Bulgária is Ubi Leone még), de hát párizsi fellépésünket is meg kellene említeni, Nagy Józseffel és Bicskei Istvánnal, amikor is túllicitálva színész, táncos barátaimat előadtam Kosztolányi kis szövegét, mert egyúttal egy éppen megjelent Kosztolányi-kötet kapcsán is szólnom kellett, elő, ahogyan egy figura menet közben varrja föl sliccgombját, de hát egy ilyen improvizált felsorolásból sem maradhatna ki szereplésem Hakusiban, Japánban, hogy az utolsó újvidéki és palicsi fellépésemről ne is beszéljek…

Nyolc elmúlt. Tíz perccel. Amikor lenn a fák között megpillantottuk fehér köpenyében a Berlinben élő, nagy szerb írót, Bora Æosić barátunkat, aki egyenesen Lolától, beteg feleségétől, a Virchow kórházból érkezhetett.

Felragyogott a tekintetünk, istenem, ilyen közönséget! Hiszen én életem folyamán nem ismertem még egy hozzá, e fehér hajú, kerek arcú emberkéhez mérhető abszolút irodalmárt, pedig hát immár fél évszázada én is kifinomult irodalmárok között élek.

Éreztük, az éjszaka leple alatt áramlani kezdett az imaginárius közönség, talán nagy szemüveggel takarva arcát már rég besurrant az a stuttgarterplatzi lány is, Bosiljka egykori helyettese, talán az ő tekintetétől kezdett el olyan buján fesleni előttem az a sárga rózsa, áramlani valami a lehetséges közönségnél is valósabb, nagyobb telítettségű tömeg…

Hirtelen felvillanyozódtam. Még sosem éreztem ennyire elememben magam. Végre elérkezett a nagy pillanat, gondoltam. Hiszen ezért jöttem Berlinbe. Éreztem, s immár nem ironikusan értve a dolgot, mint ahogyan azt Regény Misu értette volt nem egyszer üzeneteiben, Berlin a lábam előtt fekszik. De nem úgy, mint egy slágerénekes avagy affektáló, szellemeskedő, illetve éppen hogy komolykodó író előtt…

Gyerünk!, kiáltottam el magam. És Bosiljkával már ki is ültünk az asztalhoz. Szinte megfagyott a levegő. Még a légy is, amely eddig fel-felzúgott, hirtelen elnémult, el, akárha örökre. Jutka kis kézikamerájával az első sorban foglalt helyet. Érzékeltem, már világít, dolgozik némán a kis masina, amelyet Tóth Tihamértól, az ő kis orosz illetőségű boltjában vettünk volt a Stuttiban.

Hallottuk, ahogyan Boro vigyázva, ne csináljon zajt, ne zavarja az estet, gyengéden lenyomta a kilincset. Csönd. Kivárt. Majd lassan, nagyon lassan, mert már ő is megérezhetett valamit az est, a hangulat rendkívüliségéből, mondtam, kevés intuitívabb lényt ismertem életemben, kinyitotta a folyosó ajtaját.

Abban a pillanatban elkezdtem hangosan olvasni. Magyarul.

Fél szemmel láttam, amint Boro finom kis cipőjének az orra megjelenik a folyosón, aztán az egész cipő, a másik is, majd láttam, ahogyan lábujjhegyen a fogashoz megy, felakasztja fehér köpenyét. Megigazítja kifogástalan zakóját, ezüstösen izzó, jóllehet egyáltalán nem ősz, inkább az angyalhajat idéző haját, mert ő maga is egyértelműen angyali lény, igen, sokszor gondoltam erre, éppen ilyen lehet egy angyal, el is képzeltem egy performanszt, filmet is, ahol angyalként használnám barátomat, akárha egy Fritz Lang-filmben (egy ismeretlen Fritz Lang-film), amelyekről ifjúkorában megjelent filmes könyvében maga is igen érdekes sorokat írt, most így hangtalanul, szinte a padló felett lebegve elindult a nagyterem nyitott ajtaja felé. Akkor már a Rézdrótkefét dübörögtem németül, éreztem, végre sikerül úgy, azzal az intenzitással felolvasnom, amely alatt a vers megszületett volt, egyértelműen lehetett hallani, magát az égboltot súrolja, kaparja a kefe (azokban a napokban láttam az Akadémián egy performansz ismétlődő kisfilmjét, amely arról szólt, hogy egy drótkefét a satuba erősítenek, majd egy fogóval egyenként elkezdik tépni a szálait, amelyek erősek voltak, fémes csillogásuk ellenére szinte élőek):

 

Die Drahbürste ist schön

Schön wie der Flamingo<