Füst Milán rövid újsághír nyomán írta meg a Boldogtalanokat, Dosztojevszkij hasonlóképpen a Bűn és bűnhődést. A valóságból merített, színes kishírek remekművek ihletői lettek.

Hamvai Kornél majdnem minden darabjánál is felfedezhetjük a valóságmagot: legyen az szerelmes bulvárkrimi, mint a Kitty Flynn, amely két 19. századi, legendás bankrabló egyik közös életepizódját dolgozza át; vagy a Castel Felice, amely a címét egy valóban létező, éltes korú kivándorlóhajóról kapta, amely áttelepültek tömegét vitte Németországból Ausztráliába. S bizonyára a hajó testébe is beivódott mindaz a nyomorúság, szenvedés és remény, amely az új hazát keresőkből kisugárzott, s ami valószínűleg megihlette a fiatal írót. A Hóhérok havának főhőse, a pikareszk kalandokba keveredett Roch hóhér létezését is feljegyezték a krónikák, és a Márton partjelző fázik öregembere is a való életből ellesett megfigyelésekből formálódott ilyen plasztikussá.

“Minden, amit írok, realista” – nyilatkozta a szerző a Márton partjelző fázik abszurditását firtató újságírói kérdésre.

Tudtuk Hamvai Kornélról, hogy az utóbbi évtized egyik legjelentősebb drámaírói felfedezettje, de kötetbe összegyűjtött drámái igazolják is a közönség és a szakma egyöntetű véleményét.

Napjainkban, amikor egyre porózusabb, megfoghatatlanabb a kapcsolat (különösen a fiatalabb generációhoz tartozó) drámaírók és a magyar jelenvalóság között, Hamvai Kornél teljesítménye e tekintetben különösen figyelemreméltó. Nem véletlen, hogy Spiró György-tanítvány.

Európa egyes országaiban – különösen Írországban, Oroszországban, de Németországban is, ellentétben a hazai helyzettel – nagyon fiatal, dinamikus drámaíró-nemzedékek jelentkeznek, mondhatni, csapatostul. Ezek a fiatal emberek elsősorban nem míves irodalmat akarnak létrehozni, nem bonyolult pszichológiai képletekkel operálnak, nem posztmodern ihletésű rejtvényekkel bajlódnak, hanem friss reagálású színpadi szövegeket hoznak létre (úgynevezett Zeitstück-öket, Theatertext-eket). Újrealistákként a hétköznapok pőre valóságát a maga lecsupaszított, naturális voltában akarják megragadni; a mindennapokat folytonosan átható, a média által befolyásolt világot, az újfajta társadalmi nyomorúságokat, agressziókat, a civilizáció- és kultúra-vesztett emberek sorsát kívánják reflektorfénybe állítani. Az új megapoliszok és a régi, leszakadt vidékek “lúzereiről” adnak helyenként brutális, durva, áttételek nélküli híradást, néha meghökkentően szokatlan fekete humorral, de lázas felháborodással, provokatívan, “egyenes beszédben”, új nyelvvel, új tematikával s új társadalmi érdeklődéssel. Mintha folyamatos figyelőszolgálatot tartanának, s folytonos dialógusban volnának a napi eseményekkel. Különösen Oroszország jár élen ebben a drámaírói irányzatban. Sűrű egymásutánban jelentkeznek “az új barbárok”, iskolák, mesterek, színházi műhelyek születnek, hogy minél inkább a színházi közbeszéd részei lehessenek a születő dramatikus szövegek, ahogy azt Tompa Andrea Egyenes beszéd című, figyelemre méltó tanulmányában összefoglalta (Színház, 2005. július). (Néhány itthon is ismert név és színpadi mű az új irányzat képviselőitől: az orosz Szigarjev: Fekete tej, illetve Plasztilin című szövegei; Írország: McDonaghtól A kripli, Leenane szépe, Alhangya; az angol David Harrower: Kés a tyúkban, Németországból pedig Marius von Mayenburg darabjait kell említenünk a sorban.)

Nálunk még sokkal lanyhább az érdeklődés az újrealista szemlélet- és ábrázolásmód iránt, egyelőre sokkal értékesebb és színvonalasabb művek születnek áttételesebb, elvontabb, esztétizálóbb hangfekvésben, mindenekelőtt az individuális létezés, a költői vagy épp a magánszférákban játszódó, bonyolultan fogalmazott és elmesélt darabok formájában.

Hamvai Kornél textusai ebből a szemszögből nézve is kivételek. Bár koránál fogva még mindig a rendszerváltás után indult fiatal írók közé sorolható, mégis olyan történeteket ír, amelyek nálunk, mostanában kevéssé divatosak. Erősen foglalkoztatja kollektív múltunk, sorra idézi meg követhető sztorijaiban történelmünk traumatikus időszakait, és a darabok nyelve nem a mindennapi beszéd lezserségével, tőmondatos fogalmazásával tüntet, hanem megőrzi az irodalmi és nyelvi megformáltság hagyományos értékeit. (A nyelvi megformáltságra törekvés különben konstans értéke napjaink irodalmi drámájának: egyformán jellemzi a posztmodern attitűddel vagy épp a tradicionális szemlélettel dolgozó írókat, azokat, akik a bonyolultabb, rejtvényszerű szövegelést, szerkesztést, történetmesélést helyezik előtérbe, és azokat is, akik a hagyományosabb dramaturgiákkal szeretnek dolgozni.)

A hat drámát tartalmazó kötetben különböző színpadi műfajú írások sorakoznak, mindegyik pontos színpadismerettel, remek dialógusokkal, fordulatos, közérthető történetekkel, s – ami talán a legfontosabb – istenáldotta humorral, hol groteszk, hol a bohóctréfák túlzásáig elmerészkedő, hol egyfajta korszerűen távolságtartó irónia látásmódjával fűszerezve. S mindegyik témához mély gondolati, nyelvi szellemesség párosul, amely azonban mindig a hiteles színpadi szituációból és karakterből fakad, és sohasem öncélú nyerészkedés a poénokkal. Legyen az a már említett Kitty Flynn krimiparódia, melodrámával, bohózattal és némi fatalizmussal megspékelve, amelyben nem azt kutatjuk, hogy ki volt a gyilkos, hanem az az izgalom forrása, hogy ki lesz az áldozat. Vagy legyen pikareszk bohóctréfa-sorozat, mint a kötet legsikeresebb szövege, a Hóhérok hava, amelyben tragigroteszk “történelmi alulnézetből” figyelhetjük a Nagy Francia Forradalom lázában égő Párizst, s benne az elveszetten bóklászó Roch hóhért. Netán meghallgathatjuk, elolvashatjuk egy ősöregembernek a halála előtti nagymonológját, “mélyinterjúját” az életéről, amelyben bravúrosan és szinte észrevétlenül fonódik egybe valóság és képzelgés, igazság és hazugság, de olvasható a gyűjteményben a Pokol című kamaradráma, divatos poszt-strindbergi, egymást pusztító, lázálomszerű, horrorisztikus elemekkel dúsítva, mely a személyesség (vagy az ál-személyesség) írói hitelét sugározva, ám a fekete humort sem nélkülözve, a férfi-nő kapcsolat hatásos krónikájaként szólal meg. Furcsa, hogy ez a játék csupán egyetlen bemutatót ért meg a Játékszínben, 2002-ben, nem keltve semmilyen komolyabb visszhangot (Hamvai különben angol írói álnéven jegyezte a szöveget, de ezt a szakmán belül akkor és azóta is mindenki tudta), pedig ideális szereplehetőséget biztosít egy érettebb, fiatal színész-színésznő páros élveboncolási játékához. David Harrower legújabb, Feketerigó című kétszemélyes kamarajátéka, amely hasonló kegyetlen nyíltsággal beszél egy extrém, de szintén zátonyra futott kapcsolatról, manapság már meglehetős ismertségre tett szert Európában, oly sok helyütt játsszák. Hazai színpadainkon egy bemutató után kimúlt ez a kissé monoton kegyetlenséggel végigvezetett, de erős színpadi érzékkel bíró, hatásos “Hamvai-féle harakiri-játék”.

Nem szóltunk még a kötet két legfontosabb drámájáról: a Körvadászatról és a Castel Felicéről. Mindkettő figyelemre méltó érzékenységgel elegyíti a közös történelmi múlt idézését és a jelenvalóság érzetét.

Ismét hangsúlyozni kell: színházi kultúránk értékpazarló hagyománya az örökös ősbemutató-hajszolás. Roppant ritkán vállalkoznak színházaink még nem kanonizált mű újrajátszására, új megközelítésű, másfajta értelmezésű színpadra vitelére. Szerencsésebb, gazdagabb színházkultúrákban egy-egy érdekes, értékesebb opus sokszoros metamorfózison megy keresztül, s a legkülönfélébb rendezői és színészi útkeresések ütköztetésében, megfejtésében válik a közbeszéd tárgyává, a drámahagyomány szerves részévé. (Emlékszünk-e mostanában nagyobb feltűnést keltő, esetleg meglepő új értékeket felmutató Nádas-, Kornis-, esetleg Mészöly-reprízekre? Nagyszerű dolog, hogy Camus Caligulájának most volt a bemutatója, Mundruczó Kornél állította színpadra, de mikor látjuk újra a magyar “Caligulát”, Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját?)

A Körvadászatot bemutatták Kaposvárott, 1996-ban, Babarczy László inspiratív rendezésében, aránylag egyenletesen jó kritikai visszhanggal, de azóta: “se kép, se hang”.

Történelmünk sötét évtizedéről, az ötvenes évekről (beleértve a katartikus ’56-os forradalmi napokat is) szól ez a vészjósló humorral átitatott, közép-európai realista abszurd. Olyan sűrítmény, amely a realitásból kiindulva egy ismétlődéseiben lefelé tartó, spirálban mozgó, sűrített modellhelyzetet tud létrehozni, amely fokozatosan képes felidézni azt az abszurd, irracionális, szorongásos létérzést, hogy a kozmikus Körvadászat nagy “hús-öllő, vér-kalló malmá”-ba (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad) előbb-utóbb mindenki belekerül.

A határszéli magyar kisvárosnak az egymást életben és a halálban váltogató politikai vezetői hogyan nyírják ki egymást, akarva-akaratlan, s hogyan lesz az apróvad-vadászatból embervadászat: erről szól a Körvadászat, miközben a bűnösök és a bűntelenek sorra elhullanak ebben a furcsa, groteszk körtáncban, s megmaradnak a nevető győztesek, a sunyi túlélők. Koestler Sötétség délben című végzetes párbajregényét, Danilo Kiš hátborzongatóan mulatságos művének, a Borisz Davidovics síremlékének szörnytörténeteit, Bacsó Péter filmklasszikusát, a Tanút idézi a Körvadászat világa. Hamvai nem a hagyományosan megszokott bűnösökre és áldozatokra osztja ezt a “körmagyart” (Kornis darabcímét parafrazálva), hanem naiv, botcsinálta balekok, gyilkos balekok, balek-áldozatok járják ezt a haláli körtáncot, míg a végén ott maradnak szinte valamennyien, lemészárolt balek-holtakként. Ők valamennyien egy nagy történelmi, globális átejtés részesei voltak, akár tiszta idealizmussal, akár túlélési vágyból, akár elszánt karriervágyból, akár véletlenül belesodródva vagy józan megfontolásból vettek is részt ebben a grandiózus és ördögi pókerjátékban.

Az eltemetett, elhallgatott, nem vállalt történetek és bűnök, a szembesítést örökké elodázó, elszalasztó, puha társadalmi diskurzus (is) okozza, hogy újra- és újra felbukkannak jelenünkben is a körvadászatok, a körmagyarok, s sokszor már senki se tudja, hogy egykori hajtóval vagy egy egykori hajtottal találkozott-e.

A Castel Felice 1958-ban játszódik, s szereplői nyugodtan kikerülhettek volna a Körvadászat túlélői közül. Feltartóztathatatlanul forog a közép-kelet-európai történelmi katasztrófa-masina, s a forradalom utáni állapotok és jövőtlenség elől menekülve nyolc magyar kivándorló hónapokig összezárva kénytelen egy térben létezni ezen a hajón, egyaránt szorongva a hátrahagyott múlttól és az ismeretlen jövőtől. Az egyik magyar utast politikai gyilkossággal vádolja meg egy másik magyar. Hamvai nagy trouvaille-ja, hogy nem derül ki: a megvádolt illető tényleg ÁVH-s gyilkos, vagy csak egy lázas, igazságos társadalmi rendet akaró, idealizmussal és hittel teli fiatal részvevője volt a háború előtti és a háború utáni koalíciós korszaknak, aki azonban akarva-akaratlanul kétértelmű, zavaros helyzetekbe is belesodródott, közel kerülve a bűnhöz és a bűnösökhöz. Bonyolult magyarázatai emiatt sem elégítik ki a többieket. Végül egyikük, egy ártatlan személy, a történelem vétlen, idegbeteggé torzult áldozata lesz az, aki nem bírja tovább a helyzet tisztázatlanságait, a feszültséget, és eldobja magától az életét. (A körülmények itt is a megvádolt férfi ellen szólnak.) Ő bűnhődik mások helyett, a másik helyett, mert szörnyű élményei és emlékei itt is tovább kísértik, utánanyúlnak, körbeveszik, mint a gorgófők. Az ártatlan bűnhődik, a bűnösnek kikiáltottról pedig nem derül ki megnyugtatóan sem az ártatlansága, sem a bűnössége. A múlt és az igazság megismerhetetlen, s ebben a katasztrófák szabdalta kelet-közép-európai régióban nincs egyértelmű bűn és nincs egyértelmű bűnhődés. Újabb és újabb nemzedékek hordozzák egyre növekvő terhüket: a titkokkal, hazugságokkal, megalkuvásokkal és szenvedésekkel teli batyukat, amelyektől egyre nehezebb szabadulni, mert volt, hogy nem lehetett kibeszélni, szembenézni vele, amikor pedig alkalom volna rá, nincs kényszerítő társadalmi és individuális közmegegyezés. A múltat idézi, de a jelennek szól a Castel Felice, Fellini És a hajó megy című filmjének magyar változata, magyar kísértetekkel és démonokkal.

A Radnóti Színház Valló Péter rendezésében árnyalt és hiteles előadásban szólaltatta meg a művet, s ez már a második, közönségsikernek mondható ősbemutató a szezonban (Az első A kulcs volt, Forgách András új színpadi játéka Ascher Tamás rendezésében a Kamrában).

A Körvadászat több, mint úgynevezett évfordulós alkotás, de nagy kár lenne, ha az ötvenedik évforduló sem ösztökélne egyetlen színházat sem a felújításra, egyetlen rendező sem lenne, aki meglátná a múltban játszódó Hamvai-féle Körvadászat jelenig tartó érvényességét, s egyetlen műhely sem kapna kedvet egy alaposabb újraolvasást követően bizonyos korrekciókat kérni a szerzőtől (hiszen első drámáról van szó), hogy az erős szöveg még jobban megerősödjön, s bizonyos túlhaladott részletek pedig eltűnjenek a kompozícióból.

A közép- és idősebb generáció nagy sikerű, kollektív létezésünkről szóló textusai időről időre igazolják, hogy a közönség igényli ezt a fajta szembenézést a közös múlttal és a közös jelennel: Spiró rendszerváltó krónikái, a Kvartett, Szappanopera, Honderű, Koccanás; az évekkel korábban bemutatott Mauzóleum Parti Nagy Lajostól, a Müller táncosai Németh Ákostól és a Portugál Egressy Zoltántól; napjainkban pedig Háy János derűvel, ugyanakkor Beckett-tel is átitatott létfilozófiai, történelmi, szociografikus szövegei folytatják közös történelmi krónikáink sorát; A Senák, A Pityu bácsi fia, A Gézagyerek és A Herner Ferike faterja.

A legfiatalabbak azonban még váratnak magukra. Hiányzik az új magyar dráma legújabb nemzedéke, az új, társadalomkritikus nemzedék. Olyan drámaírók, akik külföld-szerte határozott profillal, erőszakos hangütéssel felbukkantak. “Dühöngő ifjúságra” várva, hogy Osborne emblematikussá vált drámájának címét idézzük. Az ő szemszögükből, az ő lázadó hangjukon, tőlük is kellene már markáns véleményt hallani a mai magyar valóságról. Arról, hogy – szerintük – mi van, mi történik, mivé tettük világunkat az elmúlt sorsfordító másfél évtizedben. Ez az indulatos, társadalmi szintű számonkérés jelenleg a fiatal rendezők: Schilling Árpád, Bodó Viktor, Pintér Béla sajátja, az ő előadásaikból sugárzik. Ezeknek a produkcióknak a szövegei azonban nem önálló irodalmi értékek, és együtt halnak az előadásokkal. Jelentős színházi események, de akaratlanul is szegényítik a kortárs drámairodalmat.

(Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2005, 405 oldal, 3480 Ft)