Elképzelek egy színházat. Többet, karöltve. Színháza(ka)t, ahová egy hónap valamennyi estéjén elzarándokolnánk, hogy ama – bizonyos értelemben szakrális – korpusz összes színművét, a harminc(két) darabot megtekintsük, melyet Kerényi Ferenc szerkesztő az Osiris Kiadó gondozta reprezentatív gyűjteményben felsorakoztatott. E program – aligha állami: csak égi szponzorálás mellett valósulna meg – a végigolvasható, kiválasztott-kiváltságos drámafolyam mai (újra)játszáspróbáját is elvégezné. Valószínű, hogy az előadások minőségétől többé-kevésbé függetlenül óriási élményben lenne részünk. Kétséges viszont, hogy “a magyar dráma fejlődéstörténete” kiviláglana. Az a fejlődéstörténet, mely a Kerényi írta Utószó egyik vitatható fordulata szerint “eredményeivel, problémáival egyetemben – pontos és méltó tükörképe nemzeti önismeretünknek és a világban elfoglalt helyünknek”.

Azon kiadványeszme és kiadványforma, amelybe A magyar dráma antológiája sorolódik, a közös kulturális (irodalmi) javak képzetének fogalomköréből eredő, évszázados múltra visszapillantó, és – főként a közös jelrendszerré is váló kollektív tudás, valamint a középiskolai és a felsőfokú oktatás szempontjából – napjainkban sem inadekvát szövegcsoportosítás. Igaz ugyan, hogy e téren jobbak a világháló lehetőségei: a tágasabb, behatárolatlanabb és variatívabb antologizálás, a felhasználó aktív közreműködésével létrejövő tárház. Az Osiris a magyar versek és a magyar novellák rokon hosszmetszeti publikálását is ellátta: könyvcsaládot teremtett. Tudunk hasonló alapú, párhuzamos közelmúltbeli vállalkozásról is. A Kalota Könyvkiadó, 1918 és 2000 közötti határokkal, ugyancsak elvégezte a pásztázást: az erdélyi magyar líráét, kisepikáét és drámáét (azzal a nagy különbséggel, mely a sokkal rövidebb intervallum miatt szükségszerűség is: az élő alkotók műveit nem rekesztette ki. Ez a később változható, sőt bizonyosan változó értékrend kockázatával jár, mégis gyakorlatiasabb és életszerűbb a panteonnál, noha Kerényi döntése – az utolsó színmű 1969-ből való – szintén védhető, ha nem is mindenestül, s talán nem ezzel a határdátummal).

A szerkesztést, válogatást másra is bízhatták volna. Dramaturgra (például Czímer Józsefre), színháztörténész kollégára (például Székely Györgyre), esztétára (például Poszler Györgyre), művészetfilozófusra (például Radnóti Sándorra), íróra (például Spiró Györgyre, Márton Lászlóra). Mégis Kerényi Ferenc személye volt a legjobb döntés. Évtizedek óta fáradhatatlan a textuskiadás, a forrásfeltárás, a hagyományértelmezés, a tudományszervezés mezein. A jelen antológiával nagyjából egyszerre tette közzé Az ember tragédiája szinoptikus kritikai kiadását, a Matúra Klasszikusokban kevés népszerűbb munka akad az általa sajtó alá rendezetteknél, s bár fő érdeklődési területe a 19. század hazai drámája és színháza, a 20. századi drámai és színházi anyagról való tudása is párját ritkítja. E tudósi komplexitáson kívül az is mellette szólhatott, hogy 1994 márciusában ő készítette el A magyar dráma gyöngyszemei huszonöt kötetének részletes tervét, s indította útjára az Unikornis Kiadónál a sorozatot (ez a műhely száz kötetben foglalta össze A magyar költészet kincsestára javait, s a műfaji határokat át-áthágva nagyszabású magyar epikai kiskönyvtárba is belevágott). A drámagyöngyszem-könyvek nagyobb része, ám nem mindegyike látott napvilágot. Ebbe szerzői jogi (anyagi) nehézségek is belejátszottak. S nem csekély mértékben az, hogy a sorozatszerkesztő és a kiadó között menet közben kenyértörésre került sor. A kényszerhelyzetben (főleg azért, hogy az előfizetők ne járjanak pórul) jómagam vettem át a gyűjtemények nyomdai előkészítését – szigorúan Kerényi tervének (s lehetőleg a filológiai elképzeléseinek) engedelmeskedve.

A diszharmonikus eseménytörténetnél lényegesebb az alapterv szemügyre vétele. A huszonöt kötet koncepciójában majdnem mindegyik dráma szerepel az Osiris-antológia két kötetének lapjairól. Ami nem, az jobbára csupán azért nem, mert ott az időhatárt még óvatosabban (kevéssel 1945 előtt) vonták meg (bizonyára nem pusztán a jogdíjakon történő takarékoskodás miatt). Amit a vizsgált kiadványban dicsérhetünk – nem keveset –, még nagyobb összefüggésekben mutatja és értelmezi magát: huszonötször öt-hét színmű szolgálta az elképzelést (olykor mindössze három-négy, az egyfelvonásosoknál azonban tizenhat is). Amit az Osiris Klasszikusok antológiájában kifogásolhatunk, az a nagyobb, szerzői vagy tematikus tomuszokban nemigen tűnt fel. Bár akadtak furcsa érdekességek. Így a hatdrámás önálló jelentkezést, másutt még két helyet magáénak tudó Kisfaludy Károly mellett Vörösmarty Mihálynak (Csongor és Tünde; Árpád ébredése) a Romantikus drámák és az Egyfelvonásosok a 19. és a 20. századból című összeállítások egy-egy szegmensével kellett volna beérnie. Az Unikornis sorozatával a továbbiakban csak akkor foglalkozunk, ha ésszerű rá az utalás.

A Magyar dráma antológiája I-II. kényesen korrekt szövegközléseket tartalmaz, melyeket szigorú, jó gazda szeme vigyázott. A jegyzetelés majdnem teljes hiánya (jegyzetelésen nem a ritka lapalji szómagyarázatokat értjük) a sorozat nem feltétlenül tökéletes elgondolásából, a textusok önérvényesítő primátusából fakadhat. Húsz-negyvensornyi jegyzet egyik darabnak sem ártott volna (ennyit még elbírhatna a 823 + 747 oldalnyi terjedelem), s nem maradna szinte minden az Utószóra. A csekély számú vitatható mozzanat közül megemlítjük, hogy Bródy Sándor A tanítónő című falusi életképe bizonyosan nem kívánta meg – szögletes zárójelek segítségével – az 1954-es, Siklós Olga-féle (a hepiendet eltakarító) rövidebb változat jelölését. Az itt mégiscsak mutatkozó szerkesztői jegyzet szerint “Bródy 1908-ban maga írta meg, hogy a hepiend nem volt eredeti írói szándéka, és csak a közönség kedvéért történt”. Az Utószó azzal érvel: “Bródy Sándor maga vallotta be egy 1919-es interjúban, hogy minden addig írt darabjának harmadik felvonását a vígszínházi közönség elvárásainak megfelelően, írói szándéka ellen formálta meg.” E (Kerényi részéről közelebbről jelöletlen) hivatkozásokból, ad absurdum, az következne, hogy Bródy összes “addig írt” színművét idegen kéz húzásaival kellene közreadni. (1919 utáni Bródy-drámák nincsenek is, vagyis az író nem tudott “megjavulni”.) Ugyancsak problematikus Örkény István Pisti a vérzivatarban című groteszk játékát az 1969-es eredeti változat nyomán közzétenni, bár ez Örkény Istvánné Radnóti Zsuzsával közös döntés volt. A Radnóti Zsuzsa gondozta Örkény-drámakiadások a kétségtelenül cenzurális szorongatás miatt (is) újrastrukturált (négy Pistis) variánst részesítik előnyben, e filológiailag helyes eljárást kiegyensúlyozva azzal a történetileg és etikailag helyes megoldással, hogy – ha a publikálás jellege megengedi – a későbbi, 1979-es Pisti… mellett (függelékben) a korábbi, 1969-es Pisti…-t is átnyújtják az olvasónak. Egy cím alatt két drámai mű létezik, s voltaképp mindkettő eredeti, önálló. (József Attila összes verseinek 2005-ös kritikai kiadásakor – Balassi Kiadó – a közzétevő Stoll Béla sorjáztatta az érveket, miért szükséges a kis mértékben elütő változatokat is külön sorszám alá vonni: külön alkotásként felfogni.) Az 1979-es Pisti… datálható ekként: “1969–1979”, hiszen az utóbbi következett az előbbiből, s ismételte annak számos szövegrészét. Az 1969-eset viszont miért kellene így keltezni: “1969 [1979]” – amikor az előbbiben még a körvonalai sem voltak meg az utóbbinak, maga Örkény sem tudhatott a módosítás szándékáról vagy kényszeréről? Itt érződik a jegyzet hiánya (melyet a röpke eligazítás nem pótol): a Pisti a vérzivatarban második kidolgozása nem egyszerűen a cenzúra diktatorikus beavatkozásának dokumentuma, hanem egy új Örkény-mű.

Az antológiák örök, kettős kérdése: miért éppen az került be, ami bekerült, s miért nem került be ez vagy az? Kerényi összeállításának “érkezési” oldalán egyetlen fölösleges, netán rosszul választott drámát sem találok, kifogásaim az “indulási” oldalra vonatkoznak majd: mely drámák nem indulhattak el innen a magyar drámairodalom nagyobb “emlékezeti pályája” felé (részben azért – ez lesz a másik kifogás –, mert öt alkotónak kettős szereplést biztosít a gyűjtemény).

Bornemisza, Balassi, Csokonai, Katona, Kisfaludy (Károly), Vörösmarty, Czakó (Zsigmond), Szigligeti, Madách, Tóth (Ede), Csiky, Bródy, Herczeg színművei töltik meg az I. kötetet. (Bródy a Királyidillek cím alatt három egyfelvonásost fogott össze, innen a harmincas/harminckettes szám különbsége.) Műveltségi vetélkedőn még első fordulós talányként sem lenne nehéz megfejteni, hogy Bornemisza Péter nevéhez a Tragédia magyar nyelven, az Sophocles Elektrájából, Balassi Bálintéhoz a Szép magyar komédia kötődik, és így tovább. Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak, a Bánk bán, a Csongor és Tünde, a Liliomfi, Az ember tragédiája, A falu rossza ittléte megkérdőjelezhetetlen, valószínűleg a Bizáncé is, és nem perdöntő, hogy mely más Kisfaludy-darabot favorizálnánk, a Buborékok helyett A nagymama fémjelezné-e Csiky Gergelyt, s hogy Bródynak van-e jobb színpadi műve A tanítónőnél.

Ennek a kötetnek az érzékeny pontja Czakótól a Leona, ez az 1846-os négyfelvonásos tragédia. Akadna egy pár 19. századi drámaírónk, aki erre a kötethelyre aspirálhatna. Akár Petőfi Sándor a Tigris és hiénával, akár Jókai Mór valamelyik elfogadhatóbb drámájával, akár a kisebb (s színpadcentrikusabb) írók sorából – mondjuk – Szigeti József. Újrapörgetve a Leonát – nem csupán most, hanem A magyar dráma gyöngyszemei számára is –, bizarrul archaikussá lett nyelvezete, gonoszkodóan aposztrofálható építkezési nehézségei ellenére a magyar tragikus gondolkodás egyik érdemdús vívmánya. Noha az Előjátékkal együtt öt részből áll, kamaradarab: modern megközelítésben, posztabszurd olvasatban is értelmezhető (vagy legalább megismerésre méltó) kvázi-egyfelvonásos.

A 20. századi dramaturgiába már Herczeggel, Bródyval átléptünk. Nem váratlan, hogy a II. kötet, a legutóbbi évszázad (abból hatvan esztendő) anyaga a kikezdhetőbb. Molnár, Lengyel, Füst, Szomory, Szép, Déry, Németh, Tamási, Heltai, Móricz, Sarkadi, Örkény van jelen a mezőnyben. Az evidenciák ezúttal is evidenciák (nem azért, mert örökre bérlik a helyüket, hanem mert a mai latolgatáskor is kitesznek magukért): a Liliom, a Tájfun, Az óriáscsecsemő, az Énekes madár, A néma levente; talán az Oszlopos Simeon is: ne legyen Sarkadi Imre csillaga végképp leáldozóban. De már Füst Milántól a Boldogtalanok helyét kérhetné a Negyedik Henrik király, Szomory Dezsőnél a II. József császár helyébe a Györgyike drága gyermek pályázhatna, Móricz Zsigmond Úri muriját kiválthatná más darab, nem is feltétlenül adaptáció, s a Macskajátéknak sem kellene lemaradnia Örkénynél a Tótékkal megvívott rivalizálásban. Az pedig bizonyos, hogy Szép Ernőnek akad karakteresebb munkája a sóhajnyi Májusnál; Németh László esetében negatív csoda, hogy a Galileinél a Széchenyi (is) jobbnak találtatott. (Persze a Galilei megint feltenné a kérdést: melyik változat kerüljön be? Az átdolgozásra ítélt eredeti, vagy az író által vállalt második/sokadik? Ráadásul az akart nagy hangsúlykülönbségek ki sem jönnek a két/egy darabból.) Természetesen lehet következtetni egyik-másik választás miértjére. A Május egyfelvonásos, és ebből a drámaformából nincs, de nem is lehet sok az antológiában (ha már az Osiris sorozatban gondolkodik, s a Klasszikusok között a lírának, a novellának, a drámának – s tán még majd egyéb műfajnak – is szentel gyűjteményt, bátorkodhatna az egyfelvonásosok összegereblyézésére is. Ahogyan Hubay Miklós mondta 1977-ben, A zsenik iskolája fülszövegén: “A görög tragédiák megannyi egyfelvonásos. Vagy ahogy szívesebben nevezném őket: tragédiák, egyetlen szituációban. S persze, a középkori farce-ok! Arlequin fekete selyem álarca és benne Oidipusz király két kivájt szemgolyója: ez lehetne a műfaj címerében. Kár volna ezt a címert fejjel lefelé fordítani, ahogy a kihalt családokét szokás”). A Bodnárné a drámaíróként debütáló Németh Lászlót idézi meg, s nem a monotematikus történelmi főtémáival. Sarkadi – oly meggyőző-e ez? –, mint olvassuk, “nemes egyszerűséggel giccsnek tekintette és nevezte legtöbbet játszott és népszerű művét”, a versenytársként szóba jöhetőt, az Elveszett paradicsomot.

Ám, még egyszer: ami bekerült a tárgyalt kettős kötetbe, nem ok nélkül került be. A kimaradottak sora viszont fájó. A kimaradásért az is felelhet, hogy – nagyjából kitetszhetett – Kisfaludyt, Bródyt, Molnárt, Némethet, Örkényt kétszeresen prezentálja a szerkesztő. Ez a döntés nemigen védhető. Ha napestig és évszállatig folyó vita után megegyeznénk, ki a magyar drámairodalom öt legjelentékenyebb alkotója, bizonyára nem ez a névsor jönne ki a polemizáló emberi agyak nagy számítógépéből. Az sem faktum, hogy éppen ezeket az írókat drámai oeuvre-jük teljességében láttatja a közléskettőzés, s ha egyiket-másikat (Molnárt?) mégis, ezt Szigligeti, Füst, Szép, Móricz is megérdemelné.

Az első kötetből – a teljes folyamból – igencsak hiányzik iskoladrámáink valamelyike, mely nem egyszerűen literális kegytárgy lenne, mint Bessenyei György szintén kihagyott, korszakkezdet-kicövekelő műve, az Ágis tragédiája. És – a terjedelmi korlátok ismeretében minimalizálva hiányérzetünket – kár Teleki László Kegyencének távollétéért. Illyés Gyula a dráma 1963-as “átigazításakor” így írt: “A Bánk bán, Az ember tragédiája, a Kegyenc, ez volt a magyar földre ért Thespis hármasfogata. A Kegyenc nem jutott föl a siker csillagútjára. Nem támadt táltosi varázslója. Rangot kapott, tapsot soha.” (Lám, Illyés is “antologizál”, válogat. A Csongor és Tündét nem említi. Talán, mert nem az első tragédia állítólagos megalkotójának, Theszpisznek a fennhatósága alá rendeli: nem a monumentális filozófiájával számol. E helyütt legalábbis.)

De – a Kerényi által a fő vonalakban hitelesen “színre vitt” magyar drámai múlt még panoramikusabb képét keresve, a Teleki-darabot pártolva – hivatkozhatunk-e Illyésre?! A szerkesztő az Utószóban – egyetlen, Felkai Ferencre és Sarkadi Imrére is pillantó mondat mellékességével – kioltja a legismertebb Illyés-dráma létjogát az antológiabeli szerepléshez: “…Kossuth-díjesővel jutalmazott Fáklyalángja (1952) inkább az 1950-es évek kordokumentuma, mintsem a világosi fegyverletétel megrázóan hiteles ábrázolása”. Meglehet – akármi volt is Illyés eredendő törekvése –, e művet nem “a fegyverletétel megrázóan hiteles ábrázolásáért ”, hanem a magyar drámatörténet egyik legnagyobb szabású, az “álmodó” és a “racionalista” közötti szópárbajáért eleveníti fel időnként emlékezetünk, mégis indokolható (nem a dehonesztáló “Kossuth-díjesővel”), hogy sok szakember immár a drámamúzeumban helyezi el a Fáklyalángot. (A Kossuth-díjakat – 20.000–20.000 forinttal – 1953-ban a két főszereplő, Bessenyei Ferenc és Ungvári László, továbbá a rendező, Gellért Endre, valamint az epizodista Bihari József, azután – 30.000 forinttal – maga Illyés mindenestül megérdemelten kapta; a két tervező, Nagyajtay Teréz és Varga Mátyás csak 1956-ban – II. fokozat – mondhatta el ezt magáról.) De nem is a Fáklyaláng igyekezhetne – argumentálhatóan – a drámagyűjteménybe. Inkább és elsősorban a Tiszták (tárgyát: az erejükön felül teljesítő, tetteikben és szavaikban korlátozott kis közösségek sorsának látleletét a Sütő András- és a Székely János-drámaéletmű több darabja fogalmazta újra, s Hubaytól az Elnémulás is ide csatlakozhat). Ma már semmi ok Déry, Németh és Illyés kényszeres együttláttatására. Drámaantológiánkban a magyar avantgárdot – igen, sajnos, Kerényinek igaza van: “A valós arányoknak megfelelően” – egyedül képviselő Déry, illetve a társadalmi és történelmi drámával is kiemelt Németh társaként szívesen látnánk Illyést is. Közülük Déry kihívóan fitymálta ez irányú próbálkozásait: színművei, jelentette a nagyérdeműnek, “maguk is kibeszélik, s elég közérthetően hibáikat, nem kívánom azzal is tetézni a bajt, hogy egy előszóban még meg is magyarázzam őket” (tehát nem csupán Sarkadi mondott rosszat saját színdarabról). Németh és Illyés részlegesen egymást értelmező drámaírói teljesítményét, Déry az övékétől eltérő, változatos kísérleteit egyaránt és közel egyensúlyosan kellene besorolni a 20. századi drámakorpuszba. Az úttörő Déryt, a téma- és formavariáló Némethet, az “új fogalmú hazafiság” téziseit újraértelmezni sem rest Illyést.

Ezzel azonban előreszaladtunk. Hiányolnunk kell olyan, két évszázad drámafelfogása között átmenetet képező művet, mint Gárdonyi Gézától A bor, de erről éppenséggel még le lehet mondani (a Tóth Ede képviselte népszínmű “visszaértelmezését” fakítva). Hiányzik – s ez már nem kevéssé – Csáth Géza A Janika című darabja. Babits Mihály Laodameiájának költőiségéről már csak mértékvesztő teljességakarásunkban álmodozunk. Mindenképpen jót tenne egy kis Remenyik Zsigmond, esetleg – az avantgárd pozícióit erősítendő – a Blöse úrék mindenkinek tartoznak. Bíró Lajos lehetséges jelenlétét az Utószó-ban Kerényi is megpendíti, ugyanígy – későbbről – Háy Gyuláét, s ékeljük be a lajstromba Barta Lajos nevét is: ő aligha nagy író, viszont a Szerelem nem kicsiny dráma, úgy fest, manapság alapdarab. Nagyjából ezek a szerzők és ezek a szövegek Kerényi drámagyöngyszem-sorozattervében mind benne voltak. Csak Barta és a Szerelem nem.

Látnivaló, ha egyetlen szerző sem szerepelne két színművel, akkor sem szabadulna fel annyi hely, amennyit a kritikus – a kéretlen tanácsadó – a maga javaslataival betöltene. Nem szabad elszakadni a realitástól: Kerényi annyit válogatott, amennyire a felkérésből futotta, s nem a saját ízlését engedte tombolni, hanem, legjobb belátása szerint, szelektált. Ettől valóban felerősödött egy olyan vonatkozás (függetlenül a szerkesztői szándéktól), melyet Bán Zoltán András bírálata (“Sok a szöveg”, Színház, 2006/1. szám) már a címében szóvá tett. Észrevételeivel sok tekintetben szívesen azonosulok. (Elírásaival nem. Természetesen Az óriáscsecsemő nem egyfelvonásos. Megtréfálta a tolla. S ha az lenne, akkor sem az egyetlen one-act play lenne e körben.) Ugyanilyen intenzitású a kevés a szöveg érzete is. Egyes szerzőket és drámatípusokat Kerényi játékba hoz, és el is hesseget, vagy mintha nem is venne tudomást róluk. A legnyilvánvalóbb – mint hiányosság –, hogy Balázs Bélától elhúzódik. Nem tart igényt – például – Az utolsó nap három historizáló felvonására (erre a huszonöt kötet koncipiálásakor sem). Nagyobb veszteség, hogy nem osztja A kékszakállú herceg vára drámatörténeti kivételességének gondolatát (ezt az egyfelvonásos gyöngyszemek közé beékelte), pedig ezzel az egyfelvonásosok számát is gyarapíthatta volna, s egy lazább – a zenedramaturgiában, Bartók Béla zsenije által kiaknázott – szövegtípust közölhetett volna.

Nem kétséges: hatásos a gyűjteményt Örkénnyel zárni. Ennek a gesztusnak a kifejtetlen szimbolikája is a szerkesztőt dicséri. Jelképes, ahogy négyszáz év válogatott drámaanyaga a jelennel érintkező közelmúltba, a groteszkbe, a modernség kései stádiumába, sőt akaratlanul is a posztmodernbe fut. A 20. század utolsó harmadáig ívelő drámaösszképből azonban sajnálatosan hiányzik két író. Egyikük Weöres Sándor. Drámaszerzői talentumát az 1941-es A holdbeli csónakos és az 1968-as Kétfejű fenevad tanúsította volna. A jogörökös gátolta meg, hogy Weöres legyen a hatodik kétdrámás könyvszereplő. A másik hiányzó Pilinszky János. Nem utal jel arra, hogy Kerényi Ferenc Örkény groteszkjei mellett Pilinszky tragiabszurdjainak is máig ható fontosságot és jelentékeny, szuverén esztétikai értéket tulajdonítana, implicite térhez juttatva azt a drámafejlődési tendenciát, amely Nádas Péter, Tolnai Ottó darabjai felé mutat (s akkor a Mészöly Miklós-drámák felvetette kérdéseket nem is pedzettük). Pilinszky három képből álló Gyerekek és katonák című színművét (amely már az író Összegyűjtött művei Széppróza [!] kötetében történő megjelentetést is átvészelte), ezt a rövid, szabálytalan drámát szívesen látnánk, akár az örkényi drámaszervezés ellentettjeként is. (S ha a Pisti… 1979-es változata került volna be, Pilinszky darabjának 1972-es dátuma az antológiazárás nyomatékát sem befolyásolta volna.) Mindez a “klasszikusok” kérdésköteget érinti. A megelégedettséget, hogy Örkény már jó ideje klasszikus. Az elégedetlenséget, hogy (a drámaíró) Pilinszky nem az, és sejthetően soha nem is kerül be a kánonba. Legfeljebb százötven esztendő múlva, egy akkori reprezentatív gyűjtemény Czakó Zsigmondjaként. A “klasszikusok” kérdésének vetülete az is, hogy Kerényinél a 20. század második feléből (1946 utánról) csupán Sarkadi Imre egy és Örkény István két drámája fért el. Szerencsére többségükben élnek, akik a magyar dráma fontos alakjai voltak a közelmúltban, vagy ma is azok (néhányuk: élők nevét ezért is intarziáztuk e szövegbe. A folytonosság, a folytatódás, az összefüggések jeleként). Pilinszky, Mészöly vagy akár Székely János, Páskándi Géza egyik-másik textusának publikálását fontolóra lehet(ett volna) venni.

Az igényes – egyben túl sok felé tekinteni és általánosítani kénytelen – Utószó a magyar drámatörténet nem egy dilemmáját felveti, a válaszadási kísérletek azonban abból a józan tudásból fakadnak, hogy A magyar dráma antológiája I-II. mégsem elsősorban a műfaj “fejlődéstörténetét” szemlélteti, hanem hosszmetszeti és globális átfogását nyújtja. A két kötet jó alkalom újragondolni egy-két “örök” kérdést.

A megkésettség problémájához: valóban arcpirító, hogy Némethtől a Bodnárné negyven évet, Dérytől Az óriáscsecsemő negyvenhárom évet, Vörösmartytól a “rekorder” Csongor és Tünde negyvenkilenc évet kényszerült várni, amíg színpadra jutott. Katona Bánk bánja tizennégy esztendőt, Madáchtól Az ember tragédiája huszonhármat, Németh Széchenyije tizenegyet. Nem válik a magyar színház dicsőségére két ősdrámánk, a Bornemisza- és a Balassi-darab kései (1931-es, illetve 1961-es) bemutatása sem, itt viszont már kalkulálni kell a kiadás- (sőt: megtalálás-), átírástörténeti összetevőkkel is, meg persze azzal, hogy ütőképes magyar nyelvű színjátszásról, közelebbről színházról kb. 1800, s még inkább 1837, a Pesti Magyar Színház megnyitása előtt nemigen beszélhetünk. Azt már megbocsátóbban kell latolgatnunk, hogy Füst 1914-ben írt Boldogtalanokjának színrevitelét mennyiben hátráltatták a történelmi események, egészen 1923-ig; mennyiben volt oka az 1960-ra datált Sarkadi-mű, az Oszlopos Simeon elcsúszó premierjének, hogy az író 1961 áprilisában, máig vitatott körülmények között meghalt (öngyilkos lett)? Sok-e ez esetben a hét év, vagy nem? Ezeken az évszámokon – magyar dráma és magyar színház diszharmóniáján – nincs mit szépíteni. De az is tény, hogy a gyűjtemény darabjai közül éppen a fele, tizenöt alkotás rögtön a keletkezés évében feltárult a közönség előtt (ha Móricz Úri murijának első, 1928-as változatát, s nem az itt közölt, az író halálának évére keltezett 1942-eset soroljuk be; s ha Örkény Pisti…-jének 1979-es bemutatását mellőzzük, a fentebbiekből tudva a diktatorikusan intézkedő kultúrpolitika okozta évtizedes várakoztatást). Ez a szám önmagában jó fényt vet színházaink érdeklődésére, érzékenységére, író és színház kontaktusára.

A színházaktól távol, művészi és létbizonytalanságban dolgoztak-e (többnyire) drámaíróink? S így nem is nagyon szabhatták színészekre, társulatokra, ízlésvilágokra a figuráikat, darabjaikat? Részben (és sokszor még az egyes pályákra nézve is: részben) ez is igaz (például Füst, részlegesen Németh munkásságában). Ám Szigligetitől kezdve sokakat rendszeresen foglalkoztatott a Nemzeti Színház (igaz, mikor milyen előadásban…), Molnártól Örkényig számos drámaszerzőnek szavazott kontinuus bizalmat a Vígszínház, Sarkadi mellett úgy-ahogy ott volt a Madách Színház. Elszomorítóan kevés azoknak a – további – magyar színházaknak a száma, amelyek a Nemzetin és a Vígen kívül maradandó magyar drámát kreáltak ősbemutatójukkal, azaz az irodalmi ranghoz hozzáadták a színházi rangot (Tamásitól az Énekes madár bemutatása például az Új Thália dicsősége 1935-ben; Heltaitól A néma leventét a Magyar Színház tűzte ki 1936-ban). Áldassanak azok a régebbi (akár diák-) társulatok, amatőr közösségek, amelyek ebből a küldetésből részt vállaltak (Csokonai vígjátékát rögvest 1799-ben Csurgón jelenítették meg; a Bánk bán az akkori kassaiak révén jutott a publikumhoz 1833-ban; Déry művét a győri Rába Művelődési Ház amatőr együttese fedezte fel 1969-ben).

Manapság műfaji értelemben sokféleképp szokás elkeresztelni a színdarabokat. Gyűjteményünkben a falusi életkép, a külvárosi legenda és az anekdota címkéin kívül nemigen akad zamatosabb elnevezés. Az olykor a címben is kiugratott tragédia, komédia, dráma mellett vígjáték, színjáték, színmű, népszínmű, egy felvonás, játék, székely népi játék, színdarab, tragikomédia, groteszk játék, amit olvasunk. Elég széles skála ez, az érték amúgy sem a műfajozási fifikán múlik. A “tragédiás” művek túlsúlya ellenére a vígjáté-kok, s még inkább a komédiai vagy tragikomédiai részletek aránya nem csekély a könyvkettősben.

Széles e hazában valószínűleg nincs még egy szakember, aki ugyanazokat a darabokat szemelgette volna, mint Kerényi Ferenc. Viszont kétharmadában bizonyára majdnem mindenki másnak a válogatása ilyen vagy olyan darabok által egybevágott volna az övével. Az antologizálás természetéből és Kerényi döntéseinek alkalmanként vitatható voltából kifolyólag a feltálalt szövegeket még (át)nézni is gyönyörűség és teher egyszerre. A polemizálási hajlandóságot kiváltó gyűjtemény mozgásban, forrásban van; s ez változékonyság legalább annyira üdvös, mint a van, megvan, ez van stabilitása.

(Osiris Klasszikusok sorozat. szerkesztette Kerényi Ferenc. Osiris Kiadó, Bp., 2005, 823+747 oldal, 8500 Ft)