Kevés Shakespeare-drámának van annyi magyar fordítása, mint a Vízkeresztnek. A sok fordítás általában annak a jele, hogy a darab sikeres, népszerű, a fordítások növekvő száma tehát szükségképpen a rendezői, értelmezői koncepciók sokszínűségét jelzi. Az olyan ritkán játszott Shakespeare-művek, mint a Pericles, a Cymbeline vagy a Titus Andronicus be kell, hogy érjék egyetlen, sokszor csak a Shakespeare-összes kiadások kikerekítéséhez elkészített fordítással, míg a legnépszerűbb színdaraboknak hat-hét, egymástól időben nem túl távoli magyarítása is lehet.

A Vízkereszt (1601) a Shakespeare-komédiák sorában az utolsó felszabadult és vidám darab, gyűjteménye, szintézise mindannak, amit Shakespeare addigi vígjátékaiban kipróbált és sikerre vitt.¹ Az arisztokrata szereplők kifinomult, érzelemteli nyelvezete révén a Vízkereszt a komédiák közül a legköltőibb és a legzeneibb, az érzelmek lírai hangvételű kifejezése ebben a darabban magasabb szintre jut, mint Shakespeare bármely korábbi művében. Míg a vígjáték testvérpárjában, az Ahogy tetszikben a szárnyaló képzelet világa elevenedik meg, a Vízkereszt annyiban szentimentális darab, hogy a szereplői szabad folyást engednek az érzések, érzelmek kifejezésének.² Ebből azonban, mint sokan rámutattak, nehéz lenne jó vígjátékot írni, talán ezért találta ki Shakespeare a darabot nagy mértékben meghatározó mellékcselekményt, amely otromba tréfák sorozatából áll, és Malvolio átverésében és bebörtönözésében csúcsosodik ki. Ez a nyers komédia valóban színpadszerű, népszerű, négyszáz éve folyamatosan “telt házat csinál”, és az arisztokrata karakterek fennkölt világát egy vaskosabb történettel ellensúlyozza, amely egyben a darab társadalomképét is árnyalja. “A Vízkereszt mindig népszerűbb volt és sűrűbben jelenhetett meg a színpadon, mint az Ahogy tetszik. Ennek okát nyilvánvalóan abban kell keresnünk, hogy a Vízkereszt cselekménye gazdagabb, szövevényesebb és mindenekfölött mulatságosabb; és hogy alakjai élőbbek, érdekesebbek és vonzóbbak is a testvérjáték figuráinál” – írta már hetven éve Sebestyén Károly.³ Számos elemző szerint figyelemre méltó a romantikus vígjáték és a féktelen komédia merész kombinációja.

A Vízkereszt 1879-es magyarországi ősbemutatója óta folyamatos népszerűségnek örvend, komédiát kedvelő korunk így joggal kérhetné számon, hogy a darab első elfogadható fordítása miért csak későn, az 1870-es években készült el. A Magyar Tudományos Akadémia már egy 1831-es ülésén fölvette a lefordításra javasolt drámák közé a Vízkeresztet, de átültetésére akkor senki sem vállalkozott. A darabról legelőször Vörösmarty írt az Athenaeum hasábjain, 1837-ben, rajta kívül senki nem is ismerte azt. Talán Vörösmarty írásán felbuzdulva, Fekete Soma 1843-ban jelentette meg átültetését Viola címen. Az ő fordítása tulajdonképpen szépítő átdolgozás: erősen rövidített, kizárólag prózában íródott, és a darab szentimentális részét helyezi előtérbe. Ez a szöveg hatás nélkül maradt, éppúgy, mint Lemouton Emíliáé, aki 1845-ben, tervezett Shakespeare-összkiadásának negyedik kötetében jelentette meg magyarítását. Bár Lemouton a shakespeare-i művek szerkezetét megtartotta, szövegei nem voltak színpadra valók. Fordításai leginkább azzal hatottak, hogy sokak kedvét elvették Shakespeare-től.

Amikor ugyanebben az évben Petőfi, Arany és Vörösmarty elhatározták, hogy megteremtik végre a “magyar Shakespeare-t”, a “Viola” (sokáig csak így emlegették a darabot) fordítását Petőfi egy levele szerint Vörösmarty vállalta magára. Szándékát nem valósíthatta meg, a darab így feledésbe merült, 1858-ban a Tomori Anasztáz által támogatott fordítói gárda már nem is vette föl a legfontosabb Shakespeare-színművek közé. A Kisfaludy Társaság hivatalos felhívását követően aztán egyszerre ketten is jelentkeztek a darab fordításával, Zalánfi Kornél és Sponer András (1866), a bírálók azonban mindkét fordítást elutasították. 1870 elején Lévay József – az addig csak bírálóként tevékenykedő költő – is bemutatta átültetését (ismét “Viola” címmel). Az átjavított szöveg a Kisfaludy Társaság összkiadásának XI. kötetében jelent meg a Rómeó és Júlia társaságában 1871-ben. Ekkor kapta a mára kanonizálódott Vízkereszt, vagy amit akartok címet. A fordítás az ősbemutató után (Kolozsvár, 1879. október 26.) a színházak repertoárjának gyakori szereplője lett, és még az 1930-as években is Lévay szövege hangzott fel a színpadon. Ennek oka, mint tudjuk, nem Lévay fordítói tehetségében, hanem a Kisfaludy Társaság tekintélyében keresendő, amely a kifejezetten középszerű vagy rossz, kényszeredett, papírízű fordításokat is hosszú időre kanonizálta.

A Vízkereszt első modern fordítását Radnóti Miklós kezdte el a Franklin Társulat Shakespeare-összkiadása számára, de ő korai haláláig csak az első két felvonást készíthette el. Munkáját Rónay György fejezte be, aki a kontrollszerkesztői megjegyzések feldolgozását is elvégezte. A darabot 1947. május 9-én mutatták be az új fordítás alapján, majd a szöveg az 1948-as Franklin-kiadásban is megjelent. A színpadokon ezt követően ez a fordítás lett a leggyakrabban hallható.

A magyar Shakespeare-történet egyik érdekessége, hogy mindössze hat évvel a kanonizáltnak tekintett Radnóti–Rónay fordítás elkészülte után Szabó Lőrinc is megbízást kapott egy új fordítás elkészítésére. 1953 augusztusában azt írta Kodolányi Jánosnak, hogy “várok még valamit Shakespeare körül”.⁴ Nem sokkal később kapta meg az Ifjúsági Színház 1953. július 29-i keltezésű levelét, amelyben a következőt írták: “Felkérem, hogy Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok című darabját színházunk számára lefordítani szíveskedjék. Határidő: 1954. jan. 1.”⁵ Szabó Lőrincnek nagy szüksége volt a pénzre, ezért haladéktalanul munkához látott. Arra, hogy a darabot éppen ő fordította, egy lehetséges – és valószínű – magyarázat, hogy a kor leghíresebb és legismertebb fordítójaként – Vas István és Mészöly Dezső ekkor még kezdők voltak – őt kérték föl arra, hogy Shakespeare egyik népszerű művét ültesse át.

Ezt a Vízkeresztet a 1954. június 11-i bemutató után csak tízszer adták elő, és a nyári szünet után szeptember 13-tól adták újra, egyáltalán nem sűrűn. A darabot 1954 decemberéig műsoron tartották, de az 1955-ös műsorfüzetekben már nem említik. Szabó Lőrinc Vízkereszt-fordítása ezután gyorsan feledésbe merült. Ennek oka nem feltétlenül a fordítás hiányosságaiban keresendő. 1954-ben politikai okai is lehettek egy-egy színdarab bemutatásának vagy mellőzésének. A sajtó egyáltalán nem írt az új bemutatóról, a kor fontosabb napilapjai inkább politikai eseményekkel foglalkoztak, úgymint a francia kormányválság, az indokínai háború, Amerika “gazdasági válsága,” az 1954. évi költségvetés vitája és a magyar csapat számára diadalmasan induló svájci futball-világbajnokság. A darab bemutatóját az 1954. június 20-tól zajló “a magyar dráma hete” és a Nemzeti Színház jól sikerült Othello-előadása is elhomályosíthatta. Az a kérdés egyelőre megválaszolatlan marad, hogy alig hat évvel Radnóti és Rónay után miért kellett a színháznak máris egy új szöveg?⁶ És ha tényleg kellett, miért nem vették be az összkiadásokba? Szabó Lőrinc változata nem volt rosszabb az addigi magyar Shakespeare-fordításoknál. Az, hogy szövegét mellőzték, az 1955-ös összkiadás szerkesztőinek döntése volt.⁷

Radnóti és Szabó Lőrinc fordításait tekinthetjük az első jó magyar Vízkereszteknek. A két fordítás nem sokban tér el egymástól – ha stílusát, verselését, filológiai pontosságát nézzük, azt is mondhatnánk, hogy a két magyarítás egyazon kor terméke. Talán a legfontosabb különbség, hogy Szabó Lőrinc szövege általában érthetőbb, mondhatóbb, mégis jobban meg tudja őrizni a szöveg költői bonyolultságát. A darab lírai kulcsjelenetében (2/4) Orsino Herceg és Viola beszélget a szerelemről. A dráma lendülete ezen a ponton megtörik, az idő megáll, és csak Viola saját magát megfestő szerelmi vallomása marad: itt minden a szó. Radnóti Miklós és Szabó Lőrinc fordításában:

 

“Üres lap. Ő szerelméről sosem szólt,

De titka mint bimbót a féreg, úgy

Elhervasztotta arcát, úgy epedt

És zöld és sárga mélabúval ült

A türelem szép emlékszobraként

Mosolyogva búján. Ez nem szerelem?

Mi férfiak esküdözünk, de nem

Csak látszat ez? Valóban szenvedély?

Szép szó ez? Vagy szívünk szerelme mély?”

(Radnóti Miklós)

 

“Üres lap, uram. Sose szólt szívéről,

s hagyta, hogy titka, mint rózsát a féreg,

eméssze rózsaarcát: csak tűnődött

és üldögélt zöld-sárga bánatában

gyászára mosolyogva, mint síron

a Türelem. Nem volt ez szerelem?

Bennünk több az eskü, a szó: bizony,

több a máz, mint a belső repesés;

sokat mondunk, s a szerelmünk kevés.”

(Szabó Lőrinc)

 

Szabó Lőrinc fordítása a darabnak ezen a pontján egyszerűbb, mégis költőibb. És ez a költőiség itt nagyon fontos. Nem véletlen, hogy Caroline Spurgeon azt mondta a Vízkeresztről, hogy aránylag kevés benne a “költői” kép, de ezek egy része különlegesen remek, s valamennyi igen érzékletes.⁸ A darab romantikus része nem is a cselekmény, hanem a csodálatos vers, a kifinomult és költői beszédmód által köti le a figyelmünket. A mű jelentős részét kitevő bohóckodás amúgy sem kedvez a nyelvi gazdagságnak. Radnóti költői megoldásai mindenütt szépek, de ezen a helyen hosszú, mellérendelő mondatai és a beszédet záró közhelyes kérdései a költőiség ellen hatnak.

Másképpen, de szintén a költőiség ellenében munkálkodik a Vízkereszt két újabb fordítója, Mészöly Dezső és Nádasdy Ádám. Mészöly munkája 1984-ben készült el a Madách Színház számára, szövege az Új magyar Shakespeare című válogatáskötetben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában 1988-ban. Nádasdy 2005-ben fordította le a darabot a Vidám Színpad számára, Vízkereszt, vagy bánom is én címmel. Fordítása Színház 2006. februári számában jelent meg, és megjelenése után több színházban is műsorra került.

E két újabb szöveg új értelmezésben mutatja be a Vízkeresztet. Mind Mészöly, mind Nádasdy fordítása kifejezetten egyszerű, jól szavalható, kevéssé metaforikus nyelven szólal meg a fentebb idézett jelenetben:

 

“Üres lap az. Titkolta szenvedélyét,

És titka rágta, mint bimbót a féreg,

Sápasztva egyre arca rózsaszínét.

A búbánattól sárgás-zöldre vált,

S ült a Türelem szobraként, a bút

Mosolyba oldva… Ez sem szerelem?

Mi férfiak jól bírjuk nagy szavakkal,

S szebb a mutatvány, mint az indulat,

Több a parádé, mint a szerelem.”

(Mészöly Dezső)

 

“Semmi, uram; sose vallott szerelmet,

hagyta, hogy titka, mint féreg a bimbót,

kirágja rózsás arcát; szenvedett,

és zöldes-sárga melankóliában

csak ült, ült, a Türelem szobraként,

csendes mosollyal. Ez nem szerelem?…

Mi férfiak többet fogadkozunk,

de esküink mögött nincs akarat.

A szerelmünk gyakran csak szó marad.”

(Nádasdy Ádám)

 

Mészöly és Nádasdy szövege is sokkal egyértelműbb, egyenesebb, mint Radnótié vagy Szabó Lőrincé. Mészöly ugyan helyenként felhasznál egy-egy költőinek szánt megoldást, de ezek az ő szövegéből többnyire kilógnak, nem szerves részei, hanem furcsa döccenői a szövegnek. Nádasdy Ádám szövege egyszerűsítő törekvésről árulkodik, ő nem kísérletezik egy költői–patinás shakespeare-i nyelv megteremtésével, hanem új, bevallottan “költőietlen” nyelvezetet teremt fordításai számára. A Vízkereszt lírai részeiben “a veszteség, a szenvedés és a mély zavarodottság kísérteties húrjain játszik, ami a romantikus konvenció finom szépségén át szólal meg, a lírai hangra és a vidám humorra modulálva, olyan illékonyan és megfoghatatlanul, mint egy véletlenül elkapott sóhaj” – írja Davies.⁹ Ez a melankólia, a sejtetés, a titokzatosság hiányzik Mészöly fordításából, míg Nádasdynál ez is jól érzékelhető. Nádasdy Ádám költőietlen, de – a fordító saját szavával élve – “átpoetizált” szövege a színésznek és a közönségnek is jó alapanyag lehet egy hangulatos Shakespeare-előadáshoz.

A régebbi fordításokkal szemben támasztott kifogások azonban nem a költői sorok interpretációja – ebben Radnóti és Szabó Lőrinc is kifejezetten erős –, hanem a bohózati cselekmény hiányosságai kapcsán merülhetnek fel. A Vízkeresztben van egy kimondottan trágár, nyílt szexualitást tartalmazó, szójátékokban bővelkedő bohózati cselekményszál is, amelyet Radnóti és Szabó Lőrinc (és sokszor még Mészöly is) rendre elsikkaszt, egyen-szürkeséggel von be, nagy mértékben elhalványítva a darab vérbő humorát. A darab fordítói számára különleges nehézséget jelent az egyfelől szentimentális túlzásokba eső, másfelől viszont pajzán tréfákkal, népies szentségelésekkel bőven élő komédia hiteles tolmácsolása. Ez az, ami nem sikerült sem Radnótinak, sem Szabó Lőrincnek. “A prózai és a lírai részek közötti szakadék főleg a prózai részek nehézkessége miatt nyilvánvaló. A szereplők viccelődésére Szabó Lőrinc nehezen hangolódik rá. Ahol érzéssel tud ráhangolódni – például a lírai részekben –, ott nagyon jó, ott ő a legjobb. Ahol kénytelen-kelletlen bohóckodni kell – nem megy neki” – mondta a Vízkereszt régebbi fordításáról Géher István.¹⁰

Márpedig ezt a könnyed, a shakespeare-i vígjátéki életművet nagyrészt ismétlő, bevált fogásokat alkalmazó darabot a lehető legkönnyedebben kell fordítani – valahogy úgy, ahogy Nádasdy Ádám tette a darab címében: Vízkereszt, vagy bánom is én –, minden izzadságszagú, papírízű megoldás a darab kárára van, mert elrontja az összhatást. Van a darab bohózati részében egy jelenet (2/5), amelynek szövegében tetten érhető a négy fordító gyakorlata, és amely nagy vonalakban kirajzolja a Vízkereszt magyar fordításainak történetét is. Lássuk egymás után Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső és Nádasdy Ádám fordítását:

 

MALVOLIO: Hát ez meg itt mi? (Felveszi a levelet.)

FÁBIÁN: Most száll rá a szalonka a hurokra!

TÓBIÁS: Ó, nyughass! Adná a tréfa istene, hogy hangosan olvassa!

MALVOLIO: Úgy éljek én, ez úrnőm kezeírása: ezek éppen az ő C-i, az ő U-i és az ő T-i, és ilyen a nagy P-je is. Nem is kérdéses, ez az ő kezeírása.

ANDRÁS: Az ő C-i, az ő U-i és az ő T-i: mi ez?

(Radnóti Miklós)

 

MALVOLIO: (Meglátja a levelet.) Hát itt meg miféle tennivalónk akad? (Felveszi a levelet.)

FÁBIÁN: Most ugrik a majom a vízbe.

TÓBIÁS ÚR: Pszt, csönd! Oh, bohózat szelleme, sugalld neki, hogy hangosan olvassa!

MALVOLIO: Úgy éljek, Úrnőm kezevonása: ezek itt az ő Cé-i, az ő U-i, az ő Té-i; és a nagy Pé-je is ilyen. Nem vitás: ő írta.

ANDRÁS ÚR: Az ő Cé-i, az ő U-i és az ő Pé-i: mi a szösz ez?

(Szabó Lőrinc)

 

MALVOLIO: (Meglátja a levelet.) Mit keres ez itt? (Fölveszi.)

FABIANO: Most száll a szalonka a lépre!

TÓBIÁS: Pszt! Adná a Cirkuszok Istene, hogy hangosan olvassa!

MALVOLIO: Úgy éljek, hogy ez úrnőm kezeírása! Az ő ú-ja, az ő té-je! S ez a nagy Ká itt – ráismerek! S ez itt az ő nagy Pé-je! Semmi kétség: az ő kezevonása!

ANDOR: Mit akar ezzel a nagy Kával meg a nagy Pével?

(Mészöly Dezső)

 

MALVOLIO: (meglátja a levelet) Hát ez itt mit keres?

FÁBIÁN: A balfácán máris a csapdába lép.

BÖFÖGHY: Csönd! Adná a csodabogarak istene, hogy hangosan olvasson!

MALVOLIO: (fölveszi a levelet) Ejha, ez az úrnőm kézírása! Így írja a “P”-t, az “I”-t, az “N”-et, az “A”-t, és pont ekkora a nagy “K”-ja. Kár is tovább vizsgálni: ez ő.

FONNYADI: “P”, “I”, “N”, “A” – miért épp ezek?

(Nádasdy Ádám)

 

Radnóti megoldása ezen a részen kissé szürke, ismétli önmagát, a legnagyobb hiányossága azonban az – és ebben nem különbözik Szabó Lőrinc egyébként tökéletesen szöveghű fordításától –, hogy a trágár tréfáról egyszerűen tudomást sem vesz. A “CUT” angolul a női nemi szerv, a “great P” a nagy pisilésekre utal. Mészöly Dezső már észrevette a tréfát, de ő is sokat csiszolt rajta. Nádasdy Ádám az első, aki valóban “le meri fordítani” a jelenetet, érzékeltetve a vulgáris humort és Fonnyadi Ábris együgyűségét is. Malvolio ellenfele, Sir Toby Shakespeare-nél vérbő, már-már gátlástalan figura, András/Andor/Ábris a hülyeség határát súrolóan ostoba ember. Egy illedelmes-visszafogottan humoros Tóbi és egy butuska András megvan a régebbi fordítóknál is, de a bohózat kelléktárát csak az újabb fordítások használják fel igazán. Szomorú arra gondolnunk, hogy a világ csak napjainkban érett meg Shakespeare valódi művészetének be- és elfogadására.

A Vízkereszt arról is nevezetes – és ez is nagyban hozzájárulhatott a sikeréhez –, hogy rengeteg “aktuális” utalást tartalmaz az 1590-es évek eseményeire, ismert személyekre, illetve topográfiai megjelölések is gyakran fordulnak elő benne. A korabeli közönség számára nagy mulatságot jelenthettek ezek az utalások, melyek a darabban rendkívül sűrűn fordulnak elő; az összeesküvő Father Garnet mellett ilyen a “Mall kisasszony arcképe,” a “Lady of the Strachy,” az “óriás Ware-i ágy,” illetve Sir Toby dala a második felvonás harmadik jelenetében, a perzsa sahra való utalások vagy az északra hajózó hollandus. Kérdés, hogy ezeknek az “aktualitásoknak” lábjegyzetben kell-e maradniuk, vagy adaptálni kell őket a magyar közönség ismeretanyagához. Szabó Lőrinc nem igyekezett megmagyarázni ezeket a más kultúrkörből és korból származó utalásokat, míg Mészöly Dezső utat talált a mai közönséghez a “Pucér Panni”, a változatlan “Lady Strachy”, és a “lepedőnyi papiros” behelyettesítésével. Nádasdy szintén magyarázó helyettesítésekkel él: “dédanyáink aktképe”, “Strachy grófnő”, és az anakronisztikus “angol királyi golfpálya”. Nádasdy Ádám áll legközelebb a jelenkorhoz, amikor olyan kifejezéseket használ, hogy “szabálysértés minősített esete”, “halotti jegyzőkönyv”, vagy említhetjük az Ábris szájába adott “szerintem”-viccet, amely egy 2005-ben futó televíziós reklámkampány szlogenje volt. A nyelvi újítás vagy a rétegnyelv alkalmazása azonban idegen Nádasdy Ádámtól. Szabó Lőrinc vidékies vagy Mészöly Dezső kifejezetten népies megoldásai helyett ő a magyar nyelv mai–hétköznapi változatát használja, ezzel is arra a műfordítói elvére utalva, hogy Shakespeare-nek a mai közönség számára értelmezhető viszonyítási keretben kell megszólalnia, hogy Shakespeare nem archaikus, hanem mai szerző. “Nálunk jobb, könnyebb a színdarabot előadni, ha modern nyelven szól. Én nem írnám le azt, ami az én nyelvemben nem természetes” – mondta egy interjúban a fordító.¹¹ Nádasdy az első abban is, hogy figyelembe veszi a szereplők közötti viszonyokat, és következetesen érvényesíti a tegeződés–magázódás Shakespeare-nél mindenütt meglévő ellentétét. A korábbi fordításokra ugyanis jellemző volt a tegeződés általános használata.

Az elmondottakból kiderül, hogy a magyar Vízkereszt története nagyjából két szakaszra osztható. Az elsőből maga a “vízkereszt” hiányzott, hiszen éppen a tréfákat, a mulatságot nem tekintették fontosnak. Nem véletlen, hogy eleinte a “Viola” címet viselte a darab, és sokan voltak később is, akik nem értették, miként is lehetett ennek az “érzelmes” darabnak a Twelfth Night (Vízkereszt) címet adni. Az első költészetközpontú, az angol lírai szöveget alapul vevő korszak, amely azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a szöveg költőisége, metaforizáltsága megmaradjon, és teljes mértékben háttérbe szorította a bohózati elemeket, tompítva, szelídítve vagy egészen eltüntetve azokat. Mészöly Dezső megpróbálta pótolni az erotikát, remekbe szabott szójátékaival új életet lehelt az addig szunnyadó tréfákba, de a shakespeare-i trágárságok nála is elmaradtak. Szintén elmaradt a lírai, poétikus részek értő tolmácsolása. Nádasdy Ádámnál megfigyelhető a teljes formai hűség és a mai közönséghez közelítő tartalmi fordítás, a lírai részek költőiségét azonban ő is visszafogja, sokszor elhagyja a szövegben megbúvó metaforikus részrendszereket a könnyebb érthetőség kedvéért. A Vízkereszt esetében jól kirajzolódik tehát az a vonulat, amely a költői bonyolultságtól az érthető prózaiság felé halad. Mindez elfogadható egy olyan Shakespeare-mű esetén, amelyben a vers és a próza aránya 39 és 61 százalék. Annak a 39 százaléknak viszont – épp a dráma romantikus cselekményszála miatt – valóban költőinek kell lennie. Kell az éles kontraszt a költői Shakespeare és a vulgáris Shakespeare között.

A négy fordítás erényeit és különbségeit ismerve azt mondhatjuk: nem azért fordították le újra meg újra a Vízkeresztet, mert az addigi fordítások rosszak voltak, hanem azért, mert a sikeres, népszerű darabok nem kerülhetik el a folyamatos újraértelmezést, és a filológiai felfedezések, az új Shakespeare- és színházelméletek is szükségessé teszik időnként a színművek – erősen kor- és ízlésfüggő – újragondolását.

 

Jegyzetek

1 Kéry László (1964): Shakespeare vígjátékai. Gondolat Kiadó, Budapest. 202.

2 Chambers, E. K. (1948): Shakespeare: a Survey. Sidgwick & Jackson, London. 174.

3 Sebestyén Károly (1936): Shakespeare: kora, élete, művei. Rózsavölgyi és Társa kiadása, Budapest. 180.

4 Szabó Lőrinc levele Kodolányi Jánosnak. 1953. aug. 10. Ne panaszold a magányodat! Argumentum, Budapest, 2002. 230.

5 MTAK KT MS 4677/137. Az Ifjúsági Színház levele. 1953. júl. 29.

6 Felmerülhet a feltételezés, hogy a Radnóti–Rónay szöveg nem kielégítő, de szakmai berkekben ezt a fordítást jónak tartották, és Mészöly Dezső 1985-ben elkészült fordításának megjelenéséig folyamatosan játszották.

7 Kéry László szerint “Szabó Lőrinc kollokviálisabban fordít, könnyebb, áttekinthetőbb, de itt-ott kínosak a rímek”. Szabó Lőrinc fordítását összességében jobbnak, mondhatóbbnak tartották, de mindez nem indokolta a cserét. Illyés Gyula szerint Radnóti szövegét jobban lehetett szavalni. “Egyik is jó, másik is jó, döntsenek a filológusok” – mondta. Kardos László amellett érvelt, hogy “Radnótit megmentjük, Rónayt rehabilitáljuk, ha ez a fordítás jelenik meg”. Szele Bálint interjúja Borbás Máriával (2005. szeptember 22.)

8 Kéry László: i. m. 206.

9 Davies, S. (1993): Twelfth Night. Penguin Critical Studies. Penguin Books, London. 50.

10 Szele Bálint interjúja Géher Istvánnal (2005. június 8.)

11 Szele Bálint interjúja Nádasdy Ádámmal (2005. január 24.)