Bánom én is ezt a megint elszalasztott lehetőséget, hogy egy új magyar Shakespeare-fordítás bemutatójából, egy pályakezdőket debütáló színház és a szakma tekintélyének számító vendégrendező együttműködéséből nem jött létre az a minőségű előadás, amellyel a létrehozók önmaguknak és a közönségnek tartoztak volna.

Ha egy mű – legyen szó bármilyen művészeti ágról – nem készül el, befejezetlen vagy kidolgozatlan marad, megvannak azok a keretek, amelyek között a közönség elé szokás vinni. Költői életművek esetében többnyire a gyűjteményes kötet végén, elkülönítve és külön fejezetcím alatt (mint például “töredékek”, “rögtönzések”, “személyes érdekű apróságok” stb.) kapnak helyet az ilyen befejezetlen alkotások; még véletlenül sem a kész, a szerző által hitelesített, befejezettnek tekintett költemények között. Képzőművészeti alkotások esetében vázlatnak, előtanulmánynak szokták nevezni ezeket a befejezetlen – vagy az alkotó által nem késznek tekintett – műveket. Jelentős alkotók esetében ezek a vázlatok is értékesek, és előfordul, hogy kiállításokon egy külön teremben vagy falon ezekből is láthatunk néhányat. Sőt az utóbbi időben az is előfordult, hogy csak ezekből a vázlatokból készült önálló kiállítás – mint például a londoni British Museum “Michelangelo rajzai: közelebb a Mesterhez” című tavaszi tárlata esetében. Aki egyébként csak befejezettnek tekintett műveit engedte közönség elé, és számtalan vázlatát azért semmisítette meg, hogy a munkafolyamat részletei ne válhassanak publikussá.

A színházban is léteznek olyan formák, amelyekben nem műalkotás kidolgozottságú produkció kerül valamilyen közönség elé. Ilyen például a felolvasószínház műfaja, vagy ilyenek azok a workshopokat, tréningeket záró műhelybemutatók, amelyek szűk körben és a befejezetlenséget, részleges kidolgozottságot hangsúlyozva visznek színre etűdöt, gyakorlatsort, jelenetet, darabot egy adott közönségnek.

Megtörténik azonban az is, hogy egy ilyen vázlatszerű állapotban lévő előadás úgy kerül közönség elé, mintha nagy műgonddal és aprólékos, odafigyelő munkával elkészített színpadi műalkotás volna (ezt sugallja a körítés és a PR), de a produkció helye valójában a vázlatok, töredékek, személyes érdekű apróságok között volna. Ilyen ez a pécsi Vízkereszt-bemutató is. A színes, szélesvásznú, forgószínpadra szerelt produkciót belengi a középszerűség és az unalom, ami egy vígjáték esetében nem kis teljesítmény. Ennek a fékezett habzásnak az oka az előadás – a rendezés, a szerepek – kidolgozatlansága.

Míg más művészeti ágakban többnyire fel sem vetődik, hogy félig kész művet közönség elé vigyenek, az üzemszerű magyar színházi gyakorlat folyamatosan továbbhagyományozza ezt az alkotói magatartást, a félkész termékek áruba bocsátását, amellyel az alkotók többnyire teljesen tisztában vannak, s néha maguk kérik a kritikust, hogy ne a bemutatón közönség elé vitt változat, hanem a hetekkel (vagy hónapokkal) későbbi, “kiérlelt” előadás alapján fogalmazza meg véleményét. De az üzemszerű színházi működést és a vendégrendezői gyakorlatot ismerve felettébb valószerűtlen, hogy a produkciót elvileg koncipiáló és irányító rendező a bemutatót követően tovább dolgozna a társulattal a darabon.

A Vízkereszt, vagy bánom is én pécsi bemutatója március 31-én volt, én a másnapi előadást láttam.

Nádasdy Ádám új fordításában a darab címében az “or what you will” az eddigi “vagy amit akartok” kifejezésből “vagy bánom is én” fordulatra változott. A fordítás elé illesztett megjegyzésében Nádasdy azt írja, hogy a kifejezés voltaképpeni értelme: “akármi; tetszés szerinti dolog”. (Színház, 2006/2 – Melléklet, 1. o.) Ez nyelvi értelmezésként helytálló. A darabban egyébként a kifejezés egyetlenegyszer fordul elő (I/5, 116), és Nádasdy ott is ugyanígy fordítja (“what you will, to dismiss it”; “Bánom is én, csak küldje el” – mondja Olivia Malvoliónak; Radnótinál, Szabó Lőrincnél és Mészölynél itt egyaránt “amit akarsz” szerepel). A kifejezés a dráma címének első felére vonatkoztatva valóban fordítható ekként is. Ez a címelem azonban nemcsak a Vízkeresztre utal. 1598 és 1601 között zajlott Londonban a színháztörténetben “Stage Quarrel” néven számon tartott színpadi vita, amely színdarabokon keresztül folyt (Shakespeare ezekben az években írta a Julius Caesart, az Ahogy tetsziket, az V. Henriket, a Hamletet). A színpadi vita egyik résztvevője John Marston volt, aki – e vita keretében – írt egy What You Will című darabot, amelyet 1601 márciusában mutattak be. Shakespeare vígjátéka, a Vízkereszt (Twelfth Night; or, What You Will) nyomtatásban ugyan először csak az 1623-as első fólióban jelent meg, de biztos adat van arról, hogy 1602. február 12-én játszották. Shakespeare komédiája címének második felével egyértelműen Marston vígjátékára utal, és még a Vízkereszt tartalmában is felismerhető a kapcsolat Marston darabjával. (A korban bevett gyakorlat volt a rivális drámaírók között azonos témák színpadi feldolgozása, és közismert, hogy a Shakespeare Hamletje előtti években is játszottak ugyanezzel a címmel darabot.) Azt a címet azonban, hogy What You Will, nem lehet egyes szám első személyre fordítani, csak arra, hogy “amit akarsz”, illetve “amit akartok”. Így tehát a színháztörténeti összefüggés felülírja a Nádasy Ádám által adott új címet, és megerősíti a magyar Shakespeare-fordítói hagyomány eddigi gyakorlatát.

E címbeli újítástól eltekintve az új Vízkereszt-fordítás alapos, kiérlelt és pontos munka. Mivel a Jelenkor mostani számában a magyar Vízkereszt-fordításokat külön írás elemzi, nem bocsátkozom részletekbe, csupán két példán jelzem Nádasdy fordításának szakszerűségét és precizitását. Az egyik az a tény, hogy Nádasdy a darabban fontos szerepet betöltő dalok fordítása során tekintetbe veszi a fennmaradt dallamokat, és a versek fordítását a zenei ritmushoz igazítja. (Shakespeare drámáiban a szereplők verses és prózai párbeszédeivel egyenrangú – bár az elemzésekben és előadásokban általában mellőzött – elemet alkotnak a dalok, melyek jelentős részben a mára mindörökre elveszett népi hagyományból származtak.) A másik példa a Malvoliónak írott hamis levél rejtélyes betűi (II/5). Amikor Olivia háznagya megtalálja a Mária által írott levelet, először ezeket mondja:

 

MALVOLIO: By my life, this is my lady’s hand! These be her very C’s, her U’s, and her T’s; and thus makes her great P’s. It is, in contempt of question, her hand.

SIR ANDREW: Her C’s, her U’s, and her T’s: why that–

 

Radnóti Miklós ezt így fordítja:

 

MALVOLIO: Úgy éljek én, az úrnőm kezeírása: ezek éppen az ő C-i, az ő U-i és az ő T-i, és ilyen a nagy P-je is. Nem is kérdéses, ez az ő kezeírása.

ANDRÁS: Az ő C-i, az ő U-i és az ő T-i: mi ez?

 

Szabó Lőrincnél ez szerepel:

 

MALVOLIO: Úgy éljek, Úrnőm kezevonása: ezek itt az ő Cé-i, az ő U-i, az ő Té-i; és a nagy Pé-je is ilyen. Nem vitás: ő írta.

ANDRÁS ÚR: Az ő Cé-i, az ő U-i és az ő Pé-i: mi a szösz ez?

 

Mészöly Dezső fordításában:

 

MALVOLIO: Úgy éljek, hogy ez úrnőm kezeírása! Az ő ú-ja, az ő té-je! S ez a nagy Ká itt – ráismerek! S ez itt az ő nagy Pé-je! Semmi kétség: az ő kezevonása!

ANDOR: Mit akar ezzel a nagy Kával, meg a nagy Pével?

 

Nádasdy Ádám új fordításában ez a rész a következő:

 

MALVOLIO: Ejha, ez az úrnőm kézírása! Így írja a “P”-t, az “I”-t, az “N”-et, az “A”-t, és pont ekkora a nagy “K”-ja. Kár is tovább vizsgálni, ez ő.

FONNYADI: “P”, “I”, “N”, “A” – miért épp ezek?

 

Radnóti és Szabó Lőrinc a betűket egy az egyben átveszi az eredeti szövegből; Mészöly átveszi az u, t és P betűt, a c-ből pedig nagy Ká-t csinál (talán arra a köznyelvi fordulatra utalva, hogy valaki “nagy ká”, de ez nem szervül a többi elemmel). Nádasdy Ádám az első, aki világossá teszi, hogy a betűk értelmes szót alkotnak, és így nem betűket fordít, hanem jelentést és poént egyszerre. A “cut” ugyanis női nemi szervet jelent(ett), a P – vagyis angol kiejtés szerint pí – pedig pisilést.

Ez a két apró példa is mutatja, hogy mennyi adóssága van még a magyar Shakespeare-fordításnak a drámák pontos értelmezésében és magyarításában (még ebben az altesti vonatkozásban is, a magasztos regiszterekről nem is beszélve).

A Bátonyi György tervezte színpadképben balra elöl, a színpad szintjénél egy kicsit mélyebben egy fateknő áll, rajta a kék betűs felirat: ADRIA. Szóval tengerparton vagyunk. Ha esetleg valaki abból nem jönne rá, hogy a jelenetcserével kezdődő pécsi előadásban a hajósok és Viola egy tengernek vetődnek a partjára, s nem egy tónak vagy folyónak. A darab első két jelenetének felcserélésével az előadás olyan kezdetet kap, mint egy másik Shakespeare-mű, A vihar. Csurog és csöpög a víz a zsinórpadlásról, tengerészek esőkabátban, egy fiatal lány átázott ruhában. A jelenet végén Viola (Darabont Mikold) a feliratozott teknőbe csavarja ruhájából a vizet. A teknő még egyetlenegyszer játszik az egész előadásban, Sebastian (Horváth Illés) telepszik le melléje a maga tengerparti jelenetében. A proszcéniumra tolt teknő révén sohasem felejtjük el az előadás során, hogy tengerparti városban zajlik a történet – de egyébként mit akarnak ezzel a teknővel?

A forgószínpadra szerelt előadásban mediterrán kékség borítja a színpadmélyi háttérfalat, amelyen mindvégig felhők vonulnak. Ha a színpadon nem történik semmi figyelmet érdemlő, még mindig nézegethetjük a felhőket. A három fő helyszínt egyszerű eszközök jelzik: a herceg palotáját (termét) néhány párna és néhány kulissza; Olivia házát ugyanilyen kulisszák, meg néhány cserepes tuja; míg az utcát egy harmad körcikkelynyi, pár lépcsős lépcsősor. A helyszíncserét a háttérfények változása is mutatja. A nyitva hagyott színpadot tehát a szereplőknek kellene a létrehozott személyközi kapcsolatokkal behálózniuk, s így lehatárolniuk. A viszonyok hálózatával teremthetnék meg a nyitott (szinte üres) tér színházi tartalmát. De ennek nem sok nyoma van.

Miként annak is nehéz nyomára akadni, hogy vajon mi késztette a színházat a darab színrevitelére. Van három színésztanonc (Kovács Mimi, Horváth Illés, Pál András), meg egy rendezőasszisztens növendék (Vékes Csaba) Kaposvárról, a vendégrendező (Babarczy László) vezette színházi képzőhelyről, akik ebben az előadásban vizsgáznak. S mellettük van még tizennégy további szerep, amelyeket a pécsi társulat tagjai játszanak. Kitűnő lehetőség volna arra, hogy a darab középpontjában álló átmeneti rítust (beavatást, magasabb társadalmi szintre lépést) önértelmező módon prezentálja az együttes, s bevezesse és beavassa a színházművészetbe a hivatás küszöbén álló tanoncokat. Ez azonban a produkciónak csak egy újabb elszalasztott lehetősége. Az előadásból nem hámozható ki tét, cél, üzenet.

A Vízkeresztnek tematikusan semmi köze január 6-hoz, a cselekmény nyáron játszódik. Az epifánia csak arra a transzformáció-fázisra utal, amelynek során a főszereplő(k) identitásváltáson jut(nak) át, s amely folyamat beleilleszkedik valamely közösségi rítusba. A saját valóságából kizuhanó Viola egy álomi Illíriában álcát (azaz fiktív identitást) ölt magára, kaotikus érzelmekkel szembesül, eljátssza régi önmaga elvesztését, s végül új (asszonyi) identitással belép a felnőtt társadalomba. A darab elején még azt kéri a kapitánytól, hogy eunuchként mutassa be őt Orsino hercegnek, aztán szinte az egész történet során Cesarióként látjuk (Oliviának mondja is: “nem az vagyok, ami”), s csak a férfiiker hasonmás darabvégi felbukkanása emeli ki a maga kreálta fikcióból. Minden naiv mesei elemmel együtt is Shakespeare vígjátéka az emberi lét néhány alapvető kérdésével, tapasztalatával foglalkozik. De hol van mindez a pécsi előadásból?

A tengerparti jelenetnek színpadi zuhanyozássá alakítása és az előadás élére illesztése megtöri a darab poétikus-szerelmi és zenei keretét, és elfedi, hogy a drámai kompozíció összeszövi a természet jelentőségét és a szerelemmel való közösségét. Ezt az összefonódást jelzi a nyitójelenetben a herceg mondata: “Menjünk, heverjünk ringató virágon: dús lugasban dús a szerelmi álom.” S a természet és az emberi élet összekapcsolódását fogalmazza meg Feste elégikus záródala. Ez az ív azonban az előadásban elsikkad.

A darabot átszövő gyász is kiiktatódik, holott ennek a motívumnak is fontos dramaturgiai szerepe van: Shakespeare egyértelműen hangsúlyozza, hogy Oliviát súlyos csapás érte azzal, hogy apja és bátyja egy éven belül elhunyt; Feste dala a hercegnek (II/4.) a halált tematizálja (a dalért Orsinótól jutalmat is kap); s a két iker a darab végkifejletéig úgy tudja, testvére meghalt. Noha a komédia műfajában a hajótörés megmenekülést jelent, nem vízbe fúlást, Shakespeare sokszínű és sokérzelmű helyzeteket teremt, amelyek felülírják a műfaji (adott esetben a vígjátéki) kliséket.

A pécsi Vízkereszt azonban a klisék irányába torzítja el és egyszerűsíti le a darabot. A dramaturgia számos hatáseleme a játék során elhalványul vagy elsikkad. A darab első felvonásának nagyobbik része Olivia megjelenését készíti elő, az ő hatásáról hallunk, bár az ifjú grófnő majd csak az 5. színben tűnik elő. Az előadásban azonban Olivia színrelépése nem kap ilyen súlyt, s ez nem annyira a szerepet játszó Kovács Mimi alakításából, hanem inkább a kezdő jelenetek vázlatos kidolgozottságából és a történetív megrajzolásának az elmaradásából ered. Olivia alakítója a szórólapon Kovács Mária (ez azonban foglalt név, 1946-tól ezen a néven évtizedeken át működött színésznő a magyar színpadokon), a PNSZ honlapján azonban már Kovács Mimi szerepel. Színpadi jelenlétének súlya van, még ha technikában és árnyalatokban nem is kiérlelt.

A darab különös alakja a bolond, Feste (Zayzon Zsolt), akinek szabad bejárása van a két házba, mintha Oliviának és Orsinónak egyaránt a szolgálatában állna. Mindkét helyen szórakoztat, és olyan otthonosan közlekedik a hercegi és a grófnői lak között, mint a zenei regiszterekben. Mert nemcsak tréfálkozik és szellemeskedik, hanem leginkább énekel. A fehérre maszkírozott, nyakigláb Zayzon Pierrot-ként szomorítja-vidítja közönségét. Van két zenésztársa is, akiket a szín- és a honlap is említetlenül hagy, s akik közül csak Ottlik Ádámot ismerem, s akik zenei közreműködésükkel és színészi jelenlétükkel többet érdemelnének e névtelen statisztaságnál.

A nemcserét az előadás nadrágba dugott, ágyékot domborító kendővel jelzi, Viola-Cesario (Darabont Mikold) gyakran igazgatja, pedáns fehérnépként néha előveszi és újrahajtogatja a rongydarabot, mely férfiasságnak kevés, domborulatnak pedig felesleges. Íme, egy ötlet, amely a direkt hatásra tör, s elfedi a szerep és a helyzet mélyén rejlő összetettséget és árnyalatokat. A Vízkeresztek keresztje Violán van, neki kell a szerelmet, a hitetést, a csapdahelyzetet érzékletesen bemutatnia. Rajta áll a főtörténet hatásossága. Darabont Mikold Violája csak a színpadi konvenció révén tudja elhitetni (elfogadtatni) a szerep paradoxonjait, alakítása belülről nem ilyen összetett.

A darab cselekményének szorosan vett vígjátéki szála az Olivia udvartartásában élő alakokhoz kötődik. A társalkodónő Mária (Herczeg Adrienn), a nagybácsi Vitéz Böföghy Tóbi (Fillár István), az ő barátja, Vitéz Fonnyady Ábris (Vidákovics Szláven), valamint a háznagy Malvolio (Lipics Zsolt) a komikus jelenetek szereplői, mozgatói. Ezek a darab leghálásabb és leghatásosabb szerepei – ebben az előadásban is. Ráadásul a szereposztás a társulat vezető színészeire, Fillárra és Lipicsre bízza a fő feladatot, akik rutinos, erős, jókedvű és játékos megoldásokkal viszik végig ezt a cselekményszálat. Mellettük Herczeg és Vidákovics egyenrangú partner, előbbi a közönségesség, utóbbi a félszegség regisztereit helyezi alakítása középpontjába.

Cselényi Nóra ruhái épp oly élénkek, mint a díszletet uraló színek, a komikus cselekményszál szereplőit mediterrán tarkaságú ingekbe, ruhákba öltözteti, a szabásban felsejlik némi extravangancia.

A darab egyébként nem a cselekményt, hanem az alakok ábrázolását helyezi előtérbe. A jellemek árnyalt és plasztikus kidolgozásához azonban alaposabb és elmélyültebb művészi munkára van (lett volna) szükség, mint ami ezt a Vízkereszt-előadást jellemzi.

Ha egy produkció félkész, kidolgozottságában befejezetlen, nem indokolt és nem is szükséges műalkotásként tekinteni rá. Mert ha így teszünk, nemcsak önmagunkat és az olvasót/nézőt csapjuk be, hanem mindenekelőtt az alkotókat. Akik ennek alapján esetleg azt hiszik, hogy egy színpadi műalkotás létrehozásához ennyi elég. Hát, nem az.

 

William Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én (vígjáték két részben). Fordította: Nádasdy Ádám.

Díszlettervező: Bátonyi György. Jelmeztervező: Cselényi Nóra. Zenei vezető: Bókai Zoltán. Rendező: Babarczy László.

Szereplők: Pál András e. h. (Orsino), Pilinczes József (Valentin), Németh János (Curio), Darabont Mikold (Viola), Horváth Illés e. h. (Sebastian), Köles Ferenc (Antonio), Domonyai András (Kapitány), Kovács Mimi e. h. (Olivia), Herczeg Adrienn (Mária), Fillár István (Vitéz Böföghy Tóbi), Vidákovics Szláven (Vitéz Fonnyadi Ábris), Lipics Zsolt (Malvolio), Zayzon Zsolt (Feste), Ujláb Tamás (Fábián), Kovács Dénes (Pap), Tóth András Ernő (1. rendőr), Urbán Tibor (2. rendőr).