“Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok – engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket…” – írja Háy János A Gézagyerek című – általa istendrámának nevezett – művét is tartalmazó, azonos című kötete ajánlójában.

A Pécsi Harmadik Színház Vincze János rendezésében mutatta be az említett drámát, amelynek hőse valóban nem a fentiek közül való: a címszereplő az anyjával, Rózsika nénivel (Koszta Gabriella) élő Géza, a nevenincs falu “hibás”, autisztikus, félárva gyereke, aki – a közösség nem kis meglepetésére – munkát kap valami kőfejtőben a főnök Lacitól (László Csaba), hogy aztán visszahulljon oda, ahonnan érkezett. Géza lesz a “kőnéző”, a kőfejtő külföldi tulajdonosának balesetvédelmi felelőse. A köveket szállító szalagot kell figyelnie naphosszat, kap a kezébe két gombot – egy pirosat, egy zöldet; ha baleset van, ha valaki ráesik a szalagra, ő lehet az isten, aki beavatkozik: csak meg kell nyomnia a piros gombot, így a szalag leáll, aztán, ha elhárult a veszély, jöhet a zöld, helyreállhat a rend. Szerencsétlenség – hál’ Istennek – nem történik mindennap, optimális esetben sohasem, ennélfogva a Gézagyerek szerint ennek a munkának bizony semmi értelme – ehhez a felismeréshez, lám, “normálisnak” sem kell lenni, és ez szegény fiút fölöttébb megviseli. Banda Lajos és Herda Pityu, a fiú munkatársai segítséget eszelnek ki, legyen hát érdemes dolgoznia a gyereknek is: eljátsszák, mintha Lajos egy robbantás áldozata lenne, Géza így megállíthatja a szalagot. A vicc azonban balul sül el – vagy nem is?: Géza soha többet nem megy a munkába, számolhatja otthon újra a kockás konyhakövet, vajon a fehér van-e a feketén vagy fordítva.

Első olvasatra Géza sorsa tragikusnak tűnhet: nincs kiút abból a zárt, általunk nem ismert létből, ami számára adatott, sikertelen a kitörési próbálkozása, meghal a vágya, semmi dolga a világban – mint ahogyan persze nekünk sincs. Ha azonban a dolgokat más – Uram bocsá’, rózsaszín – szemüvegen át figyeljük, beláthatjuk, hogy nem is olyan rossz neki, mint ahogyan nekünk sem az: érdektelen ugyan számára a mi napi gyakorlatunk, a mi pénzkeresés kényszere szülte, esetleg monoton munkánk, saját mindensége azonban önnönmagának gömbölyű, mint ahogyan ideális esetben nekünk a miénk az – miért is kellene másoknak lennünk, mint amire rendeltettünk?! Jó, persze, ha tudjuk, mire is; Géza – ahogyan mondani szokás, a maga egyszerű módján – tisztában van vele, hogy az ő küldetése szimplán saját maga; ahogyan az apja képe előtt kántálja: “…én nem vagyok hibás, papa. Én ilyen vagyok. Ha nem lennék ilyen, nem én volnék a Géza, akkor nem, papa. Akkor nem az lennék a mamának, aki vagyok, akkor nem. Akkor én más lennék, nem a Géza, papa. Akkor én más…” Géza nem kispályás hülyegyerek. Visszahullása eleve elrendelt, természetes.

Ha a Gézagyerek hibás, azok vagyunk valamennyien. Ezt a tételt markánsan bizonyítja a dráma nyelvezete (merthogy valamennyi szereplő ugyanúgy beszél, mint a fiú: mindenki mindent kétszer, sőt, többször mond), és az előadás is ugyanezen felismerést mutatja. Bár a fiú a címszereplő, ennélfogva elsősorban nyilván az ő történetének lehetünk tanúi, a rendezés igyekszik felfejteni a primer olvasat alatti rétegeket, a főhős körüli személyek nem ragadnak bele az epizódszerepekbe, az ő sorsuk sokkal fontosabb, mint azt elsőre gondolhattuk.

A rendező, valamint Kovács Yvette és Steiner Zsolt tervezte, a falusi környezet kietlenségét szimbolizáló, hideg, fekete játéktérben jelzésszerűen jelennek meg a színhelyek. Hozzánk legközelebb kétoldalt egy állópult jelenti a kocsmát, illetve egy rossz sezlon Vízike, egy kocsmai nő lakását; kicsit hátrébb és a színpad közepe felé egyik oldalon üzleti pult és stilizált pénztárgép, ez a falusi bolt, ahol Marika (Tamás Éva) az eladó, másik oldalon drótkerítés, Gézáék szomszédjainak udvara jelölésére. A színpad közepén felfelé emelkedő dobogó húzódik (ez “játssza” egyébként a szalagot a rajta mozgó fények segítségével; felső részén két csapóajtó, melyen a munkások a szalag “mellé” távoznak – ez inkább praktikus, mint szellemes megoldás), végében önműködő ajtó, ez utóbbi hol a megállójába érkező busz nyíló-csukódó ajtaja, hol Géza azon széke van mögötte, ahonnan a fiú a szalagot figyeli. A tér elemeinek említett elrendezése egyrészt Géza “isteni” munkahelye felé irányítja a figyelmet, másrészt – merthogy átrendezések nincsenek – remek lehetőséget ad arra, hogy az előadás egy-egy pontján (különben viszonylag sokszor) azok a szereplők is jelen legyenek némán, akiknek az adott jelenetben nincs megszólalásuk. Némán, egyszersmind nagyon is beszédesen: reménytelenséget sugárzó arcok és testhelyzetek jelzik egyrészt a lét pusztaságát, a lélekölő napi rutint, másrészt azt, hogy mindezt nemcsak Géza, hanem bizony a többiek is felismerik. Hogy nincs új a Nap alatt, erre – tulajdonképpen feleslegesen és didaktikusan – rá is erősít az előadás akkor, amikor minden szereplő jelenlétével háromszor egymás után ismétlődik meg egy jelenet, aláfestéseként már-már fülsértően kattog a kőszállító szalag.

Ahogyan Géza világa a kövek monoton bámulása a munkában vagy otthon, egyhangú a köveken túli világ is, csupa buszravárás, utazás, munka, és nem utolsó sorban csupa pálinka. A nem túl felemelő környezetet az előadás ugyanakkor kifejezetten szeretettel ábrázolja: Háy istendrámája inkább “emberkomédia”, a falu kocsmájában szerethető emberek isszák asztal alá magukat; közhelyes ugyan, de igaz, hogy velük nevetünk, nem rajtuk.

Az előadás egyik legjobb alakítását Krasznói Klára adja Vízike szerepében. Ő a már igazán lelassult alkoholista, aki állandó fáziskéséssel követi a nem túl magvas kocsmai beszélgetéseket, és bár kétségtelen, hogy a többiek pénzt ajánlanak neki, hogy “megfossza” Gézát testi ártatlanságától (ez az igazán durva vicc, nem Banda Lajos megrendezett halála), érezhető, hogy az “elintéznivaló” során mennyire szánja a fiút, hogy aztán mi szánjuk őt, amikor sikertelenségét – Géza tudniillik ellenáll – Lajos majdhogynem veréssel bünteti. Vízike beszámoltatása alatt a Bacskó Tünde játszotta Szomszéd nő a kerítésük mögött ül összeszorított szájjal, végtelenül szomorúan: ezekben a pillanatokban ő Vízike kivetülő lelke – meg az alárendelt, sokszor megalázott asszonyiság megrendítő szobra. (Hogy ehhez a másodrangú szerephez férfiúi testi fölény is társul, azt korábban láttuk, jobban mondva hallottuk a színfalak mögül: a Szomszéd férfi [Bánky Gábor] saját munka- és kereset nélküli, sanyarú sorsát szublimálja bele az őt keményen számonkérő felesége ütlegelésébe.) Krasznói mellett számomra éppen Bacskó volt a legemlékezetesebb: a színésznő alakítása – feltételezem, hogy általa bizonyosan szándékoltan – remekül egyensúlyoz a majdhogynem ripacskodás és a hitelesség határán úgy, hogy az előbbi egy pillanatig sem kerekedik felül: Bacskó munkája szívet melengetően, egyben “nevetségesen” drámai. A Szomszéd nő teljes rajzának i betűjére a jelmezeket tervező Kovács Yvette alig észrevehető (nekem ez a tapsrendnél sikerült), apró, de nagyszerű ötlete teszi fel a pontot: a nő eljárt papucsa ez, amelyben úgy csúszik előre a láb, hogy az ujjak majdnem a földet súrolják.

Vízikével egyetemben Krekács Béláról is jobbára csak az derül ki, hogy sokat iszik, a Németh János játszotta alakot leginkább az érdekli, hogy “van-e akkora a Gézának, mint a lónak.” Ő a Vízike által elvégzendő feladat értelmi szerzője, az előadás szerint minden bizonnyal nem véletlenül: mindük között ő a legmagasabb, de feltehetőleg nem mindenhol ilyen méretes; szegény Krekács alkoholmámorában is kénytelen élesen felismerni, hogy kérdése válasz nélkül marad. Banda Lajos és Herda Pityu sem maradnak le ivászatban a többiektől, de nekik legalább van munkájuk. Krum Ádám és Nagy Bandó András nem egyszerűen Géza munkatársai, hanem a fiút kedvesen pátyolgatják is, alakításuk korrekt, a színészként ebben az előadásban debütáló Nagy Bandó igazán nem Krum árnyéka.

A címszereplő Gézagyereket a kopaszra borotvált Széll Horváth Lajos alakítja, beesett arcából Munch Sikolya tekint ránk, ez a fizimiska (némileg sztereotip módon) minden további nélkül jelzi, hogy – a kívülállók fogalma szerint – a fiúval nincs minden rendben. Széll Horváth alakítása kiegyensúlyozott, a színész ügyesen, nem túlzóan mutatja fel Géza betegségének ismert, kényszermozgásos tüneteit. Bár végig jelen van, a többiek ellenében aránytalanul nagyobb részt nem szakít ki az egészből: “csak” az itt bolyongó gézagyerekek egyike ő. Dehogyis hibás, csak nem ugyanolyan.

Háy János: A Gézagyerek

Játéktér: Kovács Yvette, Steiner Zsolt, Vincze János. Jelmez: Kovács Yvette. Rendező: Vincze János.

Szereplők: Széll Horváth Lajos, Koszta Gabriella, Krum Ádám, Nagy Bandó András, Németh János, Krasznói Klára, Bánky Gábor, Bacskó Tünde, László Csaba, Tamás Éva, Ujláb Tamás.