A JESZ kicsiny játékterében, amelyet közvetlen közelről szemlélnek a nézők, bizonyos magatartásformák és megnyilatkozások a várhatónál is erősebb hatásúak. Ilyen, többek között, az álságos színlelés és a képmutató intrika, amely mások megtévesztésére irányul, s folyamatosan erre is épül, azaz cselekvője feltételezi, hogy a cselszövény áldozatai nem ismerik fel az ártó szándékot. Ám ez a szituáció csak abban az esetben hatásos színházi értelemben, ha a megtévesztett szereplőkkel szemben a nézők nagyon is résen vannak: tudják, mire megy ki a játék. Egyszerre figyelik a megtévesztőt és a becsapottat, valamint a kettejük közti viszony alakulását. Egymás mellett, összefüggésükben szemlélik a rosszakaratot és az esendőséget, világosan elkülönítve a kettőt. A Tartuffe ennek megfelelően olyan dráma, amely a szemlélőt, még ha az egy másik színházban adott esetben távolabb ülne is a színpadtól, virtuálisan beemeli a játéktérbe, amelynek tehát része a megfigyelői pozíció. Értelmezői egyébként magát Molière-t is afféle “contemplateur”-nek tekintették. Ez e molière-i nézőpont a Janus Egyetemi Színház jól sikerült előadásán – a rendelkezésre álló játéktér méreteiből adódóan – fizikai valóságában is része a játéknak. A társulat darabválasztása éppen ezért rendkívül szerencsés. A nézők szinte a bőrükön érzik a helyzet fonákságát: tisztán, “megérinthetően” látják, amit Orgon nem vesz észre. A hatás rendkívüli.

Orgon, mint tudjuk, e molière-i színpad egyik leghírhedtebb mániákusa. Rögeszméje, hogy feltétlenül hisz Tartuffe-nek, mérhetetlenül veszedelmes. Ő ugyanis családfő, s mivel a család abban az időben szigorúan rendezett, hierarchikus intézmény volt, ha a családfő nem ura a helyzetnek, vagy ha könnyen megtéveszthető, az a család egészét fenyegeti, és minden tagját egzisztenciálisan külön-külön is. Tartuffe elég okos ahhoz (de még mennyire!), hogy tudja, kit kell képmutatásával hatása alá gyűrnie. Az író ezért is viszi, viheti el egészen a tragédia pereméig a cselekményt. Mivel Orgon a házát, vagyonát is kegyeltjére íratta (ez a fordulat az ingatlanokkal kapcsolatos mai csalásokra is reflektálhat), a leleplezett csaló bosszúból kilakoltatással fenyegeti a szereplőket. A pécsi előadásban meg is jelennek a végrehajtó cég hórukk-emberei, és a meghökkent lakók szeme láttára kezdik szétszerelni az egyébként stilizált, ám ebben a jelentben nagyon is valóságosan funkcionáló díszleteket. Aztán a legutolsó pillanatban, miként ezt is tudjuk, a király közbelép, és a Rendőrhadnagynak a helyszínre küldésével megmenti a már-már végveszélybe dőlő famíliát. A mindent bölcsen eligazító felségek kora azonban lejárt. A mi urunk, ezt, sajnos, túl gyakran tapasztaljuk, a pénz. Ezért a JESZ előadásán megérkezik Valér, és – biztos, ami biztos – némi pénzösszeg átnyújtása fejében visszaszerzi a Lojális úrtól a kilakoltatási végzést. Így hőseink, bizonyos áldozatok árán, megóvják vagyonukat. Átevickélnek vele egy Tartuffe utáni helyzetbe. Ha ugyan létezik ilyen. A jelzett korrupt tranzakció Molière eredeti, bár összevont verssorai közben zajlik. A szavak és a mozdulatok zökkenésmentesen párosulnak egymással. A verbális nyelv szellemes metakommunikációval társul. Ez azért is hangsúlyozandó, mert ha van e darabnak gyenge pontja, az a befejezés. A váratlan deus ex machina. Mi ez? Bók a Napkirálynak? Vagy egyszerűen dramaturgiai toposzt kell látnunk benne a rendet (a világét és a drámáét) helyrebillentő uralkodóval? Molière eléggé kiélezi a bonyodalmat ahhoz, hogy megnyugodjunk ugyan, de azért tamáskodjunk is. “Hát ezt ugyan ki hitte?” – kérdi az ámuló Mariane. És vele mi is. Mert mi lett volna, ha…? Ámbár az is lehet, a szerző éppen e kérdést akarta (akarta a fene?) előhívni a nézőkben. És akkor a befejezés nem is annyira elhibázott. Mindenesetre kevés rendező tudott mihez kezdeni vele. Ennek az előadásnak a színrevivője, Mikuli János most talált egy frappáns megoldást. A klasszikus sorok és a mai gesztusok, e kétféle nyelv összecsiszolásával. Az így létrejött egységet további tónusokkal egészíti ki Lovasi András kísérőzenéje a szereplők szájába adott dalokkal, amelyek, szerencsére, megfelelően ironikusak ahhoz, hogy a zenés elem ne nőjön a játék fölé.

A különféle szemiotikai kódok kézfogása azért is méltányolandó, mert ennek a sötét árnyékot vető komédiának a dramaturgiája lingvisztikai természetű, bonyodalmát valójában nyelvi tusa alkotja. Tartuffe, akit Orgon a nincstelenségből szedett fel, valóságos, jogi értelemben vett hatalommal egészen a kifejletig nem rendelkezik. “Csupán” pszichológiai eszközökkel dolgozik. Nincs egyéb fegyvere, csak a nyelve. Azt viszont félelmetes meggyőző erővel forgatja. Mint a rejtetten munkálkodó intrikusok általában, nem fizikai cselekvéseket hajt végre, hanem beszédaktusokat. Ő a társalgási cselek kompetens beszélője, aki felismeri, hogy Orgon kiváló célpontul szolgál verbális manipulációi számára. Kidolgozott egy koherens, felettébb hatásos, ájtatos beszédalakzatot – egy tartuffe-i, hipokrita idiolektust –, és ezzel akarja meghódítani az Orgon-házat. Nyelvi együttműködésre kívánja kényszeríteni a szereplőket. “Ha énvelem beszél, beszéljen jámborabban, / Vagy itthagyom magát ebben a pillanatban” – mondja Dorine-nak, de minden szereplővel csak a maga módján hajlandó kommunikálni. Néhányan ellenállnak ugyan, de akiknek, koruknál fogva is, hatalmuk van, Pernelle asszony (őt Pásztó Renáta játssza, akinek lassú átvonulása a színen az előadás baljós nyitómotívuma) és Orgon már ezen a nyelven szólalnak meg. Ez lett a ház “hivatalos nyelve”. A későbbi jogi manipuláció már csak pont az i-n. Azt hiszem, ez Molière legfontosabb felismerése: a fizikai erőszakot a történelemben mindig nyelvi terror szokta megelőzni.

Tartuffe-öt tehát a beszéde teszi megdöbbentően dinamikus drámai hőssé. Zseniális szómágus. Elmira asszonynak remekbe szabott, lírai hevületű alexandrinokban vall szerelmet. Különös, hogy Molière ennek a csirkefogónak adományozta a darab legköltőibb szólamát: “A legszebb nőkben is az ég visszfénye csábít, / De önben tárja fel legtitkosabb csodáit, / És arcára olyan szépséget vetitett, / Mely elbűvöli a szemeket s szíveket, / S ha önre néztem, a halandó, földi bájban / A természet örök teremtőjét csodáltam. / Saját ábrázatát mintázta meg az ég / A képben, mely után szivem epedve ég.” Igen, a nyelv gyönyörű. Milyen kár, hogy egy gazember beszéli.

Mikuli János egyvégtében pergeti a jelenetsort, a játékidő alig több egyetlen óránál. A textust erősen meghúzta, főként a beszédaktusok szempontjából fontos performatív megnyilatkozásokra koncentrálva, de – néhány toldalék és viszonyszó kicserélésétől eltekintve – amit meghagyott, az “eredeti”, Vas István klasszikus fordítását mondatja színészeivel, amelyet néhol Petri György újabb átültetésének részleteivel váltott fel. A szereplők plasztikus természetességgel beszélik ezt a költői dialektust. Amely a húzások következtében, persze, mégiscsak vesztett eredeti ízeiből, s emiatt bizonyára okunk lenne hangosan panaszkodni, ha a rendező a szövegen ütött réseket nem tapasztaná be a mozgások és gesztusok remekül kikevert kötőanyagával. (Így csak magunkban dohogunk itt-ott, “irodalmilag”.)

Tartuffe-nek nemcsak a szavai, de a mozdulatai is szigorúan megtervezettek. A címszerepet alakító Rajnai Attila erőteljes fizikumával hangsúlyos térbeli jelenlétet kölcsönöz a figurának, s ezt groteszk módon ellenpontozzák kimódolt gesztusai. Kerek fejét, rövidre nyírt haját nem mindig fedi be az előkelő paróka, s már ez is valami álnokságot sejtet: a loknis-fürtös vendéghaj sörtés, plebejus koponyát takar. A ház urát megformáló Tóth András Ernő nemcsak kedveltje szavait követi, de mozdulatait is utánozza. Az ő Orgonja, a szolgalelkűségre hajlamos emberekre jellemzően, szertelen túlzásokkal imitálja a képmutatót. S miközben majmolása során igyekszik túllicitálni mesterét, szellemes tükörpozíciók jönnek létre. A színész képes elhitetni velünk, hogy Orgon jobban hisz Tartuffe álnok kijelentéseinek, mint a saját szemének. Ezzel egyébként Molière az európai vígjáték egyik alaphelyzetére reflektál: a mi kultúránkban a nyelv általában erősebb a tapasztalatnál, a fülünknek jobban hiszünk, mint a szemünknek.

Ebből a szempontból az asszonyok a férfiaknál kevésbé kiszolgáltatottak. Molière-nél gyakran józanabbak, mint az erősebb nem képviselői. Nem véletlen, hogy Tartuffe-öt a nők buktatják el. Nem annyira Mariane (Kiss Andrea), aki ragaszkodna kedveséhez, ám alá van vetve megszállott apja hatalmának, inkább a tapasztaltabb és feleségként erősebb pozícióval rendelkező Elmira (Horváth Krisztina) ellenállása számottevő, aki talán nem is tudja, milyen merész játékot űz az álszent leleplezése érdekében. A színésznők jól kiegészítik egymást. A pálmát azonban a Dorine-t alakító Hollósi Orsolyának nyújtjuk át, aki elragadó egységbe szövi a verseket és a kedvesen határozott, bájosan merész mozdulatokat. Igazi molière-i komorna, aki energikus és talpraesett, családtagnak tekintik, de mégsem az, s ez a köztes helyzet jelentős mozgásteret biztosít számára. Kiváló emberismerettel rendelkezik, női furfanggal munkálkodik Mariane és Valér érdekében, és a maga részéről már az első szóváltásuk során leleplezi a csalót.

A játék első felében Dorine meghúzott szerepével is a cselekmény mozgatója. E színpad parányi terében a sok szöveg óhatatlanul irodalmias lenne, a tudatosan koreografált mozgások viszont kitágítják a játékmezőt. Ezt a dinamikát kiválóan segítik Németh Pál díszletei a jelzésszerű, átlátható falakkal és a társalgások ütemére nyitódó-csukódó ajtókkal. A néző leleplező tekintete akadálytalanul áthatolhat a játékbeli képsíkokon. Az asztalon sincs terítő, így az a jelenet, mikor Elmira elrejti alatta férjét, csapdába csalva Tartuffe-öt, látványszerűségében kitágul: a verbális duett vizuális tercetté válik. E színházi nyelv logikája megköveteli, hogy a csaló leleplezése a látvány nyelvén is megtörténjen. Ez az előadás legkeményebb effektusa. Ha a metakommunikáció nem lenne ennyire átgondolt, az említett jelenet zárlatát talán didaktikusnak vélném, de itt és most el tudom fogadni. Már csak azért is, mert a puritán díszletekkel szemben Váradi Zsóka gondosan megtervezett jelmezei a korhűség látszatát keltik, az előadás kontextusában gazdagnak, akár még módosnak is nevezhetnénk ezeket a ruhákat. A szavak és a mozgások beszéde mellé az öltözék jelrendszerét kapcsolják. A darab fordulópontjait ebben a közegben is érzékelhetjük. Miként a képmutatás leleplezésének egész folyamatát. Közvetlen közelről.

Ez a különös színházi intimitás a nyilvánosság fórumává válik. (Itt jegyzem meg: az előadás másként hat a JESZ Szántó Kovács János utcai törzshelyén, mint nyáron az Anna udvar szabad terében. Én inkább ide valónak vélem.) Ebben a zárt közegben a darab témája, a hipokrízis szükségképpen ironikus megvilágításba helyeződik. “Én e titokra majd lassanként kitanítom, / Csak bízza rám magát ezen a kényes úton. / Töltse be vágyamat s ne féljen, asszonyom: / Én felelek ezért, s a bűnt elvállalom. […] Itt mély titok marad minden, ezt higgye el, / Már pedig bűn csak az, aminek híre kel. / A botrány, asszonyom, csak az kiált az égre. / S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke” – mondja Tartuffe Elmirának, karnyújtásnyira a nézőktől. Ez a szituáció e paradox módon is megszünteti a vétek titkosságát. Az az édesgyökér (Glycyrrhiza Glabra), amelyet az idézett jelenetben az álnok hős kínál a köhécselő asszonynak (aki ily módon kívánja férjét és, persze, a nézőket figyelmeztetni a gazságra), valójában nagyon is keserű.

Alkalmasint ezért olyan gyógyító hatású.

Molière: Tartuffe – Fordította: Vas István.

Szereplők: Pásztó Renáta (Pernelle asszony, Orgon anyja), Tóth András Ernő (Orgon, Elmira férje), Horváth Krisztina (Elmira, Orgon felesége), Domonyai András (Damis, Orgon fia), Kiss Andrea (Mariane, Orgon lánya, Valér szerelme), Juhász Mátyás (Valér, Mariane szerelme), Inhóf László (Cléante, Orgon sógora), Rajnai Attila (Tartuffe, álszent), Hollósi Orsolya (Dorine, Mariane komornája), Molnár Tamás (Lojális úr, törvényszolga).

Műszak: Regényi Gábor, Rykala Adrian, Lamár János, Tóth Géza. Jelmezkészítő: Váradi Zsóka. Mozgás: Bognár József. Díszlet: Németh Pál. Jelmez: Szabó Zsuzsa. Asszisztens: Gáspár Alida. Zenei közreműködők: Dióssy D. Ákos, Leskovics Gábor, Lovasi András, Mikuli Dorka. Dramaturg: Mikuli János. Zeneszerző: Leskovics Gábor, Lovasi András. Dalszövegek: Lovasi András. Rendező: Mikuli János.