Hölgyeim és Uraim!

Amint tudják, 1989 óta minden évben az év legjobb Jelenkor-publikációjáért odaítélik valakinek a Szinnyei Júlia-díjat, az egykori pécsi írónő jogutódának nagyvonalú adományaként. Engedjék meg, hogy bejelentsem: az ez évi díjat a kuratórium Thomka Beátának ítélte oda.

Nem is tudom, melyik a különösebb helyzet, amikor az egykori mester mond laudációt valaha volt tanítványáról, vagy amikor fordítva történik, s a volt tanítvány dicséri mesterét. Bár Thomka Beáta nem volt tanárom, hiszen amikor húsz évvel ezelőtt Szegeden egyetemre kezdtem járni, ő Újvidéken oktatott, mégis, közvetve, mesterem volt ő is, mint ahogy mindannyiunknak mestere volt, akik ma magyarul irodalomértelmezéssel foglalkozunk. Mert ha közülünk bárki regényt, novellát vagy rövidtörténetet értelmez, beszédében ott kell hogy működjön mindaz, amit a prózapoétikáról és narratológiáról megtanult, s erről magyarul a legtöbbet az elmúlt húsz évben Thomka Beátától lehetett tanulni.

Ha valaki csak annyit tud a narratológiáról, ami egy lexikonszócikkből kivehető, úgy vélheti, hogy kemény tudomány lehet: speciális szakszókincs, merev elemzési szabályok, semleges leíró szemlélet. Aki viszont beleolvas Thomka Beáta munkáiba, mondjuk első könyvébe, a Narráció és reflexióba, egy rugalmas narratológussal találkozhat, akinek nagyon határozott kritikai ítéletei vannak a kortárs magyar irodalomról. Radnóti Sándor szokta mondani, hogy attól még lehet valaki nagy vagy jelentős kritikus, hogy - az utókor véleménye szerint - tévedett némely kritikai ítéletével, akár nagy írók esetében is. A jelentős kritikust nem a tévedései minősítik. Ám talán a megbízhatónak bizonyult ítéletei minősítik a kritikust. Lapozzák fel a Narráció és reflexiót, s nézzék meg, milyen művek és szerzők mellett érvel benne az értekező, s látni fogják, hogy a kritikai ítéletei megbízhatónak bizonyultak.

Talán esetleges dolgokon múlt, hogy a 90-es évek elején Thomka Beáta éppen a pécsi bölcsészkar tanára lett, mégis szeretném azt képzelni, hogy ebben a Jelenkor folyóiratnak is volt némi szerepe. Ahogy az ő irodalomértelmezői életműve, kötetek során keresztül, máig hűséges a hetvenes-nyolcvanas évek új magyar prózájához és egykorú kritikájához, úgy ezen új próza és kritika talán legfontosabb folyóirata a 80-as években a Jelenkor volt, amely szintén máig hűséges e közelmúltbeli hagyományhoz. Thomka Beáta két szerzőről tett közzé eddig monográfiát, Mészöly Miklósról és Tolnai Ottóról. Mint tudják, a Mészöly-életmű legfontosabb publikációs helye a Jelenkor volt (és maradt), Tolnai költészete magyarországi befogadásának szintén a Jelenkor a legfontosabb helye a 80-as évek vége óta. Egyszóval, úgy látom, egyetlen más folyóirat kánona sem áll olyan közel Thomka Beáta kritikusi ítéleteihez, mint a Jelenkoré.

Pécsi évtizedét részben két kötetsorozat fémjelzi, az egyiket egy valódi pécsi könyvkiadó jelentette meg, a másikat egy félig-pécsi, a Jelenkor Kiadó, illetve a Kijárat Kiadó. Az irodalom elméletei című sorozatában e tudományág alapszövegeiből igyekezett magyarul minél többet közzé tenni. Thomka Beáta gyakran emlegeti, hogy milyen nagy mértékben befolyásolja az egyes nyelveken való irodalmi-irodalomtudományi gondolkodást, hogy milyen szövegek állnak e nyelven a beszélők rendelkezésére, például mennyire meglátszik a francia irodalomtudományon, hogy jócskán késve fordították le franciára Gadamert. Ahhoz ugyanis, hogy egy-egy külföldről származó erős elméleti javaslat hatékony lehessen a hazai kultúrában, e kultúra nyelvén kell megszólalnia. A sorozatszerkesztő nagyszabású fordításprogramja mögött e meggyőződés munkál.

A második sorozat, a Narratívák, más tudományágak (a művészetelmélet, a kulturális antropológia, a történelemelmélet, a narratív pszichológia) felé igyekszik fordítani az irodalomtudomány kissé egocentrikus tekintetét. Azt hiszem, e sorozat egyben szerkesztője gondolkodásának a változásáról is tanúskodik; nemrégiben, talán túlzóan, kulturalista fordulatnak neveztem Thomka Beáta tudományos érdeklődésének az átalakulását. Érdeklődése ugyanis - túl az irodalmi szövegeken - azon kulturális közegre irányul, amelyben e szövegek működnek. A Narratívák sorozatcím arra utal, nagyon egyszerűen, hogy nemcsak regényekben és novellákban találkozunk elemzendő narratívákkal, hanem hasonló narratívákkal meséljük el az életünket, másoknak az életét, egy-egy velünk megesett történetet, hazánk történelmét, s ezek az elmesélt történetek mind összefüggnek egymással, lehetővé vagy éppen kizárttá teszik egymást stb. Az irodalomértelmező jól teszi tehát, ha számot vet azzal a kulturális hálóval, amely ezen irodalmi és nem-irodalmi narratívákat, nyelvi formákat összefűzi.

Aki követi a szerző kritikai munkásságát, az tudja, hogy az elmúlt évek irodalomkritikai írásaiban is érvényesülnek e fentebb leegyszerűsítve összefoglalt nézetek, különösen az olyan történelemátiratnak is tekinthető kortárs művek interpretációja esetében, amilyen a Harmonia caelestis vagy a Hollóidő. Az előbbi regényről 2001-ben, az utóbbiról 2002-ben tett közzé kiváló elemzést Thomka Beáta a Jelenkor hasábjain. A díjat a kuratórium akár ezen írásokért is odaítélhette volna neki. Ténylegesen azonban a 2002/1-es számban megjelent Próza-chronograph című, Mészöly Miklós életművét a kortárs magyar próza történetében elhelyező nagyívű, ugyanakkor rendkívül tömör tanulmányáért, továbbá a 2002/10-es számban közölt, a kéziratos Mészöly-hagyatékot bemutató, az írói alkotásmód alapvető kérdéseit is érintő Kijegyzések, beragasztások, törmelékek (Mészöly Miklós naplónoteszei) címet viselő tanulmányáért ítéltük a díjat Thomka Beátának.

E díjjal a kuratórium nemcsak a szerzőnő életműve és jelenlegi törekvései iránti nagyrabecsülését óhajtotta kifejezni, hanem választott témája iránti nagyrabecsülését is. Mint talán tudják, nem ez az első alkalom, amikor a kuratórium olyan értekezést jutalmaz, amely Mészöly életművével foglalkozott. A Jelenkor hagyományai és jelenlegi törekvései, valamint Thomka Beáta értékítéletei és értelmezői gesztusai oly mértékben összetalálkoznak e tanulmányok kapcsán, hogy akárcsak a kuratóriumon belül, talán a folyóiratot és a szerző írásait egyaránt figyelemmel kísérő olvasóközönség körében is szinte magától értetődőnek fog tűnni e döntés.

* Elhangzott a Szinnyei Júlia-emlékdíj átadásán 2003. június 12-én Pécsett, a Művészetek Házában.