Az én évadomnak még nincsen vége – legalább egy hónap van hátra; ha bármi már nem is, valami történhet még. Mire e sorok megjelennek, a pécsi közönség – és az egymásra évad közben nemigen kíváncsi szakma – a POSZT előadásait nézi, azaz Márton András évadát. Mivel azonban a Jelenkor nagyvonalú ajánlata lehetővé teszi, hogy írásban a saját “mini-posztomat” állítsam össze, “megengedhetetlenül” szubjektív leszek, és csak a nagy pillanatok között válogatok.

Azzal kezdem, amihez nem értek: eltöltöttem egy csodás vasárnapot Kovalik Balázs Mozart-rendezéseivel. A Figaro házassága, a Cosí fan tutte és a Don Giovanni úgy ölelkezett össze a Millenárison, hogy színházban lubickoltunk egész nap. Volt benne komikus, rezignált, tragikus, melankolikus; és minden minőség és hangulat elsősorban is játékos volt, intenzíven teátrális. Még a zenekar is – volt szerencsém közel ülni a muzsikusokhoz: úgy kísérték az alant játszókat, hogy szemmel láthatóan ők is jól szórakoztak. A Figaro házasságából azt a szomorú tapasztalatot vittem ki a szünetre, hogy ez a párkapcsolat-ügy nincsen jól sehogysem – akárhogy variáljuk, ügyeskedünk, csalunk és csalatunk, ráfázunk szüntelen. A Cosí fan tutte némi feminin önelégültséggel töltött el; így járnak a pasik, ha nőkkel kísérleteznek: úgy nyernek, hogy veszítenek. (Eszembe jutott egy réges-régi kaposvári Szentivánéji álom, Ács János rendezte: a négy fiatal az álomból fölébredvén kicsit elmélázik azon, melyik párkombináció volt a jobb, az álombeli vagy a fölébredős. Nincs válasz, ahogy itt sincs.)

A Don Giovanni tragikus mélységeiből nem sok minden jutott el hozzám: a halál felé bukdácsoló, kétségbeesett vágtát és néhány rendkívül szép képet őrzök meg belőle. És most látom: semmiből nem a “szokásosat” kaptam. Kovalik Balázst pedig “benyomtam” a színházi varázslók közé, ez nálam egy “szoba” a valahányból, tudják, mint a Kékszakállúnak… By the way: ennek a “trilógiának” egyetlen darabját sem fogja látni a POSZT közönsége.

De a Peer Gyntöt látja; a Krétakör Színház előadását Zsótér Sándor rendezte. Emlékszem, olyan fáradt lettem a bemutató után, mintha a háztömb körül futottam volna órákig. Igaz, egy egész életen vágtattam végig Gyabronka József Peerjével – olykor egy fotelben ültünk, olykor a parányi forgón álltunk, mindketten. Zsótér nem aprózta el: egyenesen az élet értelmét kutatta, pontosabban az értelem keresésének értelmét, és miközben Peer ide-oda csapódott szenvedés és boldogság között, csak le-letakarta, de nem veszítette szem elől a végállomást, a Gomböntő kanalát. A Krétakör társulata szüntelen alakváltoztatással sziporkázta végig Peer őrült életálmát, egy-egy kép szinte mindegyikükről beleég a színházi memóriába: Nagy Zsolt Dovre apója, Láng Annamária Anitrája, és nekem kivált Csákányi Eszter halhatatlan, csodásan haló Aaséja. Szövegeikre Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordításában emlékszem ezentúl.

És még egyszer Zsótér: a Vígszínház idei legjobbja kétségtelenül Maeterlinck A kék madár című meséje, amelyből minden édesítőszert kiszivattyúzott a rendező. Bizonyos értelemben a Peer Gynt folytatásának is tekinthető ez az előadás: ugyanúgy élet és halál, ugyanúgy rezignáció, és ugyanúgy intenzív, érzelemgazdag színház. Csak ezúttal tágas térben: Ambrus Mária függönyei, amelyek hol egymásra hullnak, hol teret határolnak, hol a mögöttes játékot szűrik, az évad tán legjobb díszletének elemei. Előttük és köztük barangol a szimbolikus életállomások közt a két szikkadt felnőtt-gyerek: Börcsök Enikő Tiltilje és Venczel Vera Mitilje. A mese sztereotípiáinak elrajzolt világában megrendítően szomorú jelenség még A Legkövérebb Boldogság is (Hegedűs D. Géza remek epizódalakítása), a halál a közönség közreműködésével “megképzett” temetőből árad – mindazonáltal igazi testmeleg és szeretet fűti át az öregséget, a lemondást, az álmok és vágyak elérhetetlenségét. Ez az előadás is az alapkérdésről szól: a kék madár addig boldogság, míg meg nem fogjuk.

Sárbogárdi Jolán “kék madara” az operett habos-szépséges világa – és Kleisermann Mihály kalauz. Az ibusári vasútállomás hangosbemondó fülkéjében álmodozik hazafias érzelmekről, életre szóló szerelemről és a felemelkedés hétköznapi módozatairól egy asszony Parti Nagy Lajos monodrámává írott Ibusárjának főszerepében. Az egri Gárdonyi Géza Színház stúdióelőadása – Szegvári Menyhért rendezése – az alapos színházi esték sorába tartozik: elsősorban intenzitásával hat. Nádasy Erika szüntelen tevés-vevése éppúgy Jolán fantáziájának végtelenségéről tanúskodik, mint operettvíziója; a szűkös kis élet megannyi tárgya lényegül át becses operett-kellékké. Nádasy énekel, táncol, játszik – összehajlítja az összeférhetetlent, a két világot: alapos alakítás. Láthatásra érdemes (lenne) Pécsett is.

A budapesti Katona József Színház Troilus és Cressidáját viszont lehet is látni, meg érdemes is. Ámbár gyanítom, hogy a Silviu Purcãrete rendezte produkcióban súlyos jelentést hordozó díszlet (Helmut Stürmer munkája) “otthon” érvényesül igazán: ott osztja úgy ketté a Katona színpadát a mosdósor, hogy egyben meg is tölti. Létrejön a két térfél, a két hadsereg helye – és rögtön a háború mint életforma is. Milyen kisszerű, milyen kedélyes, milyen cinikus, milyen érzéketlen – és még sorolhatnám, milyen minden az, ahogy életek telnek el, valódi élet nélkül. Voltaképpen Troilus és Cressida szerelme sem más, mint az egyik kisszerűség a láncban – így aztán nem különösebben megrendítő Cressida hűtlensége sem.

Egészen addig, amíg nem történik valami. Valójában váratlan, ahogy a rutinná vált háború egyszer csak élettel, pontosabban halállal telik meg, ahogy a mindennapok majdhogynem játékos harca mészárlásba fordul. És ez a véres és eszement öldöklés egyszer csak más dimenziót ad mindennek, ami addig történt: az igazi tragédia formátumát. Bárminemű “lefordítás” éppen a grandiozitástól, a végletes és végleges hangsúlyoktól fosztaná meg a színészileg is rendkívül gazdag és erős produkciót, mindazonáltal eléggé kézenfekvő korunkban párhuzamot lelni Shakespeare drámájával.

És ha már Shakespeare – volt egy igazán szemtelen és jópofa Hamlet-előadás is (Pécsett ez sem szerepel); Tim Carrol rendezte a Bárka Színházban. Nem a koncepciója újszerű, hanem a “tálalás”: rögtönzésekre és a közönség bevonására épített váz az egész, melyet a színészek – ráadásul változó szereposztásban – estéről estére másként tesznek teljessé. A közönség egy-egy – minél vadabb, annál jobb – kellékkel járul hozzá a játékosság fokozásához: van itt hokiütő, sütőtök, esernyő, távcső, különféle zeneszerszámok és cd-k. A szereplők a nézők közt sétálva válogatnak a kézben tartott eszközök között, olykor magukat, sőt egymást is meglepve szerepeltetik az alkalmi kellékeket.

Persze a Hamlet, mármint a dráma, azért megtörténik. És van játékmester is: Hamletet minden előadásban Balázs Zoltán játssza, aki afféle “ügyeletes rendezőként” hirtelen (és a kellékekből) született ötleteit a többiekkel együtt valósítja meg. Az “élő” színházcsinálás tetszik a nézőknek – és igazuk is van. Erről azonban a pécsi közönségnek nem lesz módja meggyőződni.

Amiként arról sem, hogyan billen meg a szokásos egyensúly Stuart Mária és Erzsébet igazsága közt Schiller drámájának Alföldi Róbert rendezte előadásában, amelyet a Pesti Színházban játszanak. Menczel Róbert sötét alaptónusú díszletében – melynek centrumában egy óriási, többféleképpen forgatható-használható, nagy fémelem áll – majdnem minden börtön, Erzsébet trónterme alig kevésbé, mint Mária igazi tömlöce. A hatalomért folytatott keserves harc itt nem dől el azzal, hogy ki kit zárt börtönbe: Mária nem adja föl, Erzsébet pedig tétovázik. A hatalom ráadásul mindkét asszonynak elsősorban a másik fölötti uralom megszerzése: egymást akarják legyőzni. Bartha Andrea beszédes és izgalmas jelmezeit két nagyszerű színésznő idomítja saját játékbeli karakteréhez: Eszenyi Enikő Stuart Máriájára szinte ráolvad a puha kelme, míg Börcsök Enikőt valóságos kalodában tartja merev ruhája, mely alól áttetszik sebezhető törékenysége.

Eszenyi és Börcsök: két fantasztikus tehetség vív globális háborút, és mivel nagy a tét, minden be van vetve. A színészi arzenálok teljes pompájukban villódznak előttünk, ismét bizonyítván a régi tételt: a színész, az itt a legfontosabb, persze nem árt, ha van mire támaszkodnia. Ez utóbbit, a támasztékot hitelesen és invenciózusan teszi alájuk a rendező, Alföldi Róbert.

És ha már színész – Trill Zsolt is megérdemelne egy pécsi meghívást Háy János új darabjában, A Pityu bácsi fiában, a Thália Színházból. És ha jól szemügyre vettük, hogyan is formálja meg Trill ezt a negyvenes, a faluról a városba került, következésképp minden hajszálvékony gyökerét is elszakító, színesen kudarcos férfit, aki egyébként távolról sem az idevágó tanmesét illusztrálja Bérczes László finom, míves rendezésében, akkor juthat egy másik pillantás az otthon maradt sógorasszonyt játszó Szűcs Nellinek is. Az aztán maga a csoda, ahogyan ez a színésznő az ő végtelenül természetesnek és ösztönösnek ható eszközeivel mindig teljes sorsot présel az általa játszott figurákba. Ráadásul fikarcnyi hajlama sincs a színházi demonstrációra – ő tényleg mindig él, ott van, lehet ámulni, hogyan.

Egyébként Háy János “ördögjátéknak” nevezett létforma-tragédiáját erős darabnak gondolom. Bérczes jól érezte meg, hogy mitikus-misztikus tartományát, a (szabott) idő múlását képileg is érzékeltetni kell: közlekedőedény módjára folyik a bor, és ott vannak a szétgurulásra váró almák is a Thália stúdiójának játékterében.

Az Örkény Színház elmúlt évadában én két “Pécs-képes” produkciót is láttam, mármint azon kívül, amelyet ott lát majd a közönség, és amelynek számos erényét és alakításait magam is elismerem. De Az üvegcipőben is néhány igazán remek alakítást láthatni, például Irma szerepében Hámori Gabrielláét, aki úgy emelkedik ki ebben a Molnár-klasszikusban a többiek közül, hogy – nem is emelkedik ki. Az előadás igazi hozadéka, hogy Irma bájos-vicces lángolásával egyenrangú a többiek bonyolult története: Adél és Sípos úr döcögős kapcsolata. Mert noha hagyományosan Irma ragyog ki a darabból, Mácsai Pál rendezése jó érzékkel emeli mellé a két középkorú ember tipródását. Ráadásul Für Anikó Adélja igazán ütős – bisszig tónusa, hűvös racionalizmusa, mellyel érző szívét és fájdalmas középkorúságát takarja, itt együtt hatásos. Gálffi “édes mérgese”, azaz Sípos ura pedig minden látszólagos makacssága és rigolyája ellenére puha zsákmány a nőknek – élnek is vele. És van egy finom kis epizód: Bíró Kriszta az utolsó felvonásban hallgat vagy tíz percet Keczeli Ilona, az érző szívű kokott szerepében, és ezt a hallgatást sem szabad elmulasztani.

Hámori Gabriellának volt még egy nagy dobása: Élektrát játszotta el Bocsárdi László rendezésében – én bizony ezt is meghívtam volna. Ez az Élektra igencsak gazdagon motivált: nem igazsága van neki, hanem mániája: beleszikkadt saját bosszúvágyába. A gazdag motivációt a környezete hordozza – és számos további élvezetes alakítás. A Kar például, a csupa mindenórás nő, aki saját hatalmas hasával a gyerektelenség szárazságával szembesíti Élektrát. Vagy Klütaimnésztra, akinek akár jó oka is volt arra, hogy önző, fanatikus és hűtlen férjét, Agamemnónt megölje, és ezzel fölszabadítsa magát – Pogány Judit nagyjelenete igazán nagy. Vagy a pincemélybe, Élektra önként választott odújába belezuhanó Oresztész, ez az elegáns világfi, aki Mácsai Pál alakításában régen maga mögött hagyta már nemcsak a családját, hanem az egész ókori becsületkódexet: nagyon nincs ínyére sem a bosszú, sem az igazságszolgáltatás, csupa kétely, csupa tétovaság. Közülünk érkezett.

Akárcsak László Zsolt Oidipusza – noha őt például a tétovaság csöppet sem jellemzi. A Nemzeti Színház stúdiójában Sopsits Árpád vitte színre Szophoklész Oidipusz királyát és az Oidipusz Kolónoszbant, összefoglalóan Oidipusz címen. Antal Csaba egyszerű és nagyszabású díszlete a maga tiszta és fényes (az első részben fekete, a másodikban világos) falaival nemcsak hangulatilag keretezi az előadást, hanem az elöl és hátul futó gumiszőnyeggel a mozgást is meghatározza. Oidipusz Sopsits szerint tiszta lelkű és tiszta erkölcsű uralkodó, aki viszont “nem lát a szemétől”, és ez az – egyelőre csak virtuális – vakság sodorja tragikus vétsége és az igazi vakság felé is. László Zsolt oda se hederít a klasszikusokban szokásos öblös színészi eszköztárra: az ő uralkodóját mai érzelmek fűtik. Szenvedélyes szerelem a felesége (és hát az anyja) iránt, ugyancsak szenvedélyes eltökéltség az igazság szolgáltatása iránt – meg kell büntetni az előző uralkodó (és hát az apja) gyilkosát, bárki lett légyen is az…

A második részre – minden külső rásegítés nélkül – egy vak öregember áll előttünk. Otthontalanul bolyong a világban – miniszoknyás lánya, Antigoné segíti –, és már csak méltó halála lebeg belső tekintete előtt. Sopsits nagy világosságot teremt neki, amikor kilép az életből – de hogy ez mennyire világos, azt már csak mi látjuk. László Zsolt formátumos, ugyanakkor testközeli alakítása mellett Udvaros Dorottya Iokasztéjának fokozatos megvilágosodása és Kulka János Kreónjának vasalt érzéketlensége is emlékezetes.

Befért volna, és tán be kellett volna férnie a pécsi mezőnybe a tatabányai színház előadásának. Brecht A szecsuáni jólélek című darabját Novák Eszter rendezte. Leginkább talán a jóság reménytelenségéről szól az egész: tétova, emberszabású istenek, posványos Szecsuán, és az egyre kétségbeesettebb Sen Te, aki egyre kevésbé tudja el- és leválasztani magáról keményebb és racionálisabb énjét, Sui Tát. Novák látványos és érzelemgazdag rendezése igazi totális színház, melyben a zene, a hangok, a mozgás, mi több, a remek tömegmozgatás együtt mondanak sokat. Tóth Ildikó ismét csodásan érzékenyen játszik: Sen Te az ő fogalmazásában csöppet sem éteri alak, a földöntúli jó földi megtestesítője, hanem mintegy alternatíva híján jó ember, akinek jósága önmagában sem erőt, sem tisztánlátást nem ad neki. Sen Te gyönge – de Sui Ta sem erős, legföljebb annyira kétségbeesett, hogy menti az életét, mely egyben Sen Te élete is. Ismerős jelenség, méghozzá nem papírból. Derzsi János Vang vízárusa szintén megfordulhatna bármelyik pesti aluljáróban: a fejünket sem fordítanánk felé, annyira ismerős. Horváth Virgil Szun pilótája, Sen Te szerelme szintén a körülmények, a nyomor, a kilátástalanság áldozata, de az ő jellemén tartós nyomott hagyott a sorsa: önző érdekember, volt, van, lesz. A produkciónak igen jót tesz, hogy az istenek karában (itt egész kórus) és a többi szerepben jó portrékat, epizódokat látunk: Margitai Ágit, Takács Katit, Honti Györgyöt. És ezúttal nincs még csak belső boldogulás sem: ez a Sen Te az ő porontyával szomorú jövő előtt áll.

Az én évadomban volt még néhány előadás, amelyet kedvtelve néztem – Pintér Béla Társulatának az Anyám orra című darabja, az Örkényben egy harmadik bemutató, a Nő a múltból, vagy Forgách András A kulcs című drámája a Kamrában olyan produkciók, amelyek a fentiekkel együtt szerepelnek a listámon (helyhiány, ó!). És bizonyára van több olyan is, amely méltatlanul és/vagy véletlenül maradt megnézetlenül (időhiány, ó!). Sajnálom, tényleg.