Helyes Zsuzsával a fogorvosnál, egy női magazint lapozgatva találkoztam először. Kedves, mosolygós képe mellett valami együgyű szóvicc játszott a nevével. Később a Kossuth Rádió Szonda című ismeretterjesztő műsorában beszélt. Pár nap elteltével ugyancsak a rádióban hallottam, viszont a tudományos magazin, a Gordiusz mikrofonja elé ültették. Nemrég az Elle hozott vele interjút, s jószerével nem akadt napilap, amely ne szólt volna év eleji sikereiről. Egyszer még az egyik kereskedelmi tévécsatornán is beszámoltak eredményeiről. Tudják, abban a teljességgel nézhetetlen reggeli műsorban, amelyben az önmagát viccesnek gondoló női Záray–Vámosi páros Pavarotti kifogyott ruháiban heherészi végig a hajnalt.

Helyes Zsuzsa mainapság megkerülhetetlen, ha a Pécsi Tudományegyetemen folyó kutatómunkáról esik szó. Kétségtelen, hogy a fiatal nemzedék egyik meghatározó tagja. Rendkívül erőteljes, gyors, kollégái szerint néha talán túl sok is az energiája. Ez az év nem szűkölködött számára elismerésekben. Január elején a L’Oreal–UNESCO Nőkért és a Tudományért-, alig egy hónap múlva pedig a Közép-Európai Tehetségkutató Alapítvány Talentum-díját vehette át. Mára gyakorlatilag minden elismerést megkapott, amit egy kutatóorvos harmincöt éves koráig egyáltalán elérhet. Azt mondják róla, eddigi szédítő pályaíve az évek előrehaladtával várhatóan még meredekebben emelkedik majd tovább. Ráadásul, amint a fönti, közel sem teljes fölsorolás jelzi, olyasmi jutott neki osztályrészül, ami az átlagos kutatóknak vajmi kevésszer: kézről kézre adja, dédelgeti az írott és elektronikus sajtó. Gondoltam, megnézem már magamnak, ki ez a lendületes, ifjú hölgy, mivel foglalkozik tulajdonképpen, és vajon hogy viseli a hirtelen jött, roppant népszerűséget?

A hölgy, akiről szó van, az Általános Orvostudományi Kar központi épületének sokadik emeletén, egy egészen aprócska szobában fogad. A szoba előterében elképesztő bűz terjeng. A mennyezeten, úgy fél éve, kibontottak egy szennyvízcsövet, s azóta elfelejtették helyreállítani. Most épp itt hálistenkedik két szerelő, de hamar feladják.

– Majd ha meghúzza – szól be egyikük az ajtón –, visszajövünk.

Hogy egész pontosan kinek vagy minek és mit is kellene meghúznia, azt az adjunktusnő nem firtatja. Látható beletörődéssel veszi tudomásul, hogy a mesterek távoznak. Később, amikor végigjárjuk a laborokat, azért elcsípem a tekintetét, amit a mennyezet, a sokadszor félbehagyott munka felé lövell.

– Majd ha meghúzza – próbálom vigasztalni. A szag mindenestre nem tágít. A szobából kilépve mint egy pofon, úgy csapja arcul az embert. Ébresztő, tessék tudományt csinálni!

Helyes Zsuzsa 1971. április 25-én született, Pécsett. Édesapja pedagógus, nyugdíjazásáig az 508-as sz. Szakmunkásképző Intézet géptan- és szakmai rajz tanára, gyakorlati oktatásvezetője volt, édesanyja az OTP lakáshitel-osztályáról ment nyugdíjba. Hat évvel fiatalabb húga ugyancsak pedagógus, a komlói Nagy László Gimnáziumban angolt tanít. Zsuzsa a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett, 1989-ben, s még abban az évben fölvették a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. 1995-ben diplomázott, majd az év októberében, Ph.D. hallgatóként került először kapcsolatba a Farmakológiai Intézettel. 1999 szeptemberében itt lett akadémiai ösztöndíjas, később tanársegéd, majd adjunktus. Az egyetem állományába tartozónak 2000 óta vallhatja magát. Számtalan tudományos publikációja jelent már meg jó nevű hazai és külhoni lapokban, rendszeresen kap is ezektől a lapoktól cikkeket bírálatra, és igen sok kolléga tekinti őt megbízható hivatkozási alapnak. Férje a Hauni Hungária pécsi gyárában dolgozik. Két kisfiuk van. Marci másodikos a Pécsi Tudományegyetem egyes számú Gyakorló Általános Iskolájában, Peti nagycsoportos óvodás, ősszel ő is kezdi az iskolát ugyanott. A srácokról egyelőre annyit tudunk, hogy szorgalmasan járnak úszni.

 

Helyes Zsuzsa: – Pécsett születtem, és ez máig meghatározó számomra. Nem nagyon tudnám elképzelni másutt az életemet. Sem az országon belül, sem azon kívül. Volt már, és lenne is lehetőség arra, hogy elmenjek külföldre, szeretek is utazni nagyon, de legfeljebb egy-két hónap az, amíg szívesen vagyok, illetve lennék távol. Nagyon kötődöm a városhoz. Itt voltam bölcsődés, óvodás, iskolás, még egyetemista is.

A Fehérhegyi Általános Iskolába jártam, ugyanis a szüleim a Komlói úton laktak, laknak máig. Az akkor kötelező orosz nyelv mellett harmadiktól tanultuk az angolt. A szüleim úgy gondolták, hogy ez csak javamra válhat, és nagyon hálás vagyok nekik, hogy olyan korán elsajátíthattam az alapokat. Sebők Gábor volt az osztályfőnökünk és az angoltanárunk. Nagyon jó iskola volt, és ő különösen jó volt benne – sokat köszönhetek neki. Ma az egyes gyakorlóiskolában tanít, azt hiszem, elsősorban az ő hatására írattuk oda a fiúkat is.

Sz. Koncz István: – A hetvenes évek közepén vajon miért gondolták fontosnak az angolt a szülei?

– Nem tudom, hiszen egyikük sem bírja a nyelvet. Apukám a Dráva mentén nőtt fel, jól beszél horvátul, anyukám valamelyest oroszul, de angolul egyikük sem.

– Jött a Nagy Lajos Gimnázium, gondolom, ez még az állami időszaka lehetett.

– Igen, ketten jelentkeztünk oda Bíró Zsuzsával, a legjobb barátnőmmel, aki mellesleg máig az. Azt hiszem, keveseknek adatik meg, hogy hatéves koruktól harmincöt éves korukig, sőt biztos vagyok benne, hogy még tovább, ilyen barátságban maradjanak egymással. Szóval ott is sok nagyszerű pedagógussal ismerkedtem meg. Balogh Gyöngyi volt például a magyartanárom.

– Tudja, mi az érdekes? Hogy név szerint említi a nyelv- illetve a magyar tanárát, de egy szót sem szól a reál tárgyakról.

– Sem a fizika, sem a kémia nem fogott meg kezdetben, pedig a kémiát a már akkor is legendás hírű Kromek Sándor tanította. Inkább humán beállítottságú voltam, legalábbis első-másodikban. Úgy képzeltem, hogy majd a magyar irodalommal vagy valamilyen nyelvvel boldogulok az életem során. Hogy mégis másképp alakult, abban szerepe lehetett annak, hogy az osztályból nagyon sokan akartak orvostudományi egyetemre menni. A szüleim azonban mindenáron le akartak beszélni róla.

– Vajon miért?

– Talán mert a kudarc- és konfliktustűrő képességem a mai napig igen csekély. Azt hiszem, féltettek egy ilyen nehéz és nagyon kemény egyetemtől. Rengeteget kell tanulni, gondolhatták, talán nem megy majd úgy, ahogy szeretném, végül kudarcok érnek, és lelkileg nem fogom bírni. Nem mondom, hogy nem bíztak bennem, de féltettek, ez biztos. Főleg apu.

– Mégis elhatározta, hogy orvos lesz.

– A fizikára sok energiát kellett fordítanom, bár ötös voltam belőle, úgy éreztem, hogy nem lesz elég a felvételihez. Apu segített felkészítő tanárt találni.

– Milyen érdekes! Ő ellenezte a legjobban a dolgot, s azután, ha jól érzékelem, ő segítette a legjobban.

– Igen, amikor már döntöttem, a szüleim nagyon támogattak. Elsőre fölvettek. Hamar el is határoztam, hogy gyermekgyógyász leszek. A belgyógyászat jöhetett volna még szóba, de harmad-negyedévben már pontosan tudtam, hogy az sem.

– Mi lett a szülei aggodalmával?

– Egyszerűen fölszívódtak, mert az egyetem jól ment. Diákkörösként az anatómián kezdtem dolgozni, másodévben, Horváth Judit mellett. Nagyon sok mindenre megtanított.

– Ha jól sejtem, ezt az időszakot még Flerkó professzor neve fémjelezte.

– Hogyne, ő volt az intézetvezető. A társaság jó volt, a téma is, szerettem ott lenni nagyon. Ha valaha is arra gondoltam volna, hogy kutatással foglalkozom, egész biztosan ott maradok, mert jól éreztem magam.

– De fogadjunk, hogy továbbra is gyermekgyógyász akart lenni.

– Mindenáron! Amikor végeztünk, beadtam a pályázatomat egy pécsi állásra. De nem jártam sikerrel. Ezek után úgy gondoltam, a belklinikára megyek Ph.D. hallgatónak. Tudni kell, hogy a Ph.D.-képzés, állami ösztöndíjjal, egy évvel korábban, 1994-ben indult. Úgy képzeltem, három-négy év alatt tudományos minősítést szerzek, és ez a klinikai gyakorlatban sem válik majd káromra. Azonban közbeszólt a véletlen. A felvételi elbeszélgetés idején tudniillik Szolcsányi professzor volt a doktori tanács elnöke. Nem ismertem őt, mégis fölajánlotta, hogy jöjjek inkább a farmakológiára. Azt sem tudtam, milyen témák futnak, mivel foglalkoznak itt. De mit felelhettem volna?

– Tényleg micsoda véletlen! Mondja, a tantárggyal, a tanszékkel legalább jó volt korábban a kapcsolata?

– A gyógyszertant szerettem. De sem a közvetlen kollégámat, Pintér Erikát, sem a professzor urat nem ismertem. Hanem váratlanul megkaptam a levelet, hogy jelentkezzem a neurofarmakológia témavezetőmnél. A professzor úr fogadott, és elmondta, hogy bár alapkutatásról van szó, mégis van gyakorlati alkalmazási lehetősége, haszna is. 1995 októberében tehát ide kerültem. Az úgynevezett gyulladás-munkacsoport akkor professzor úrból és Erikából állt. Én jöttem harmadiknak. Abban az időben még közel sem volt ilyen széles a módszertani repertoárunk.

– Ez mit jelent?

– Nem volt műszerparkunk ahhoz, hogy bizonyos folyamatokat vizsgáljunk. Ezzel együtt két és fél év alatt rengeteg eredmény gyűlt össze, három év alatt pedig eljutottam a Ph.D.-ig, úgy, hogy közben, 1997 decemberében megszületett a nagyfiam, Marci. Másfél évet voltam otthon vele. 1999 januárja volt a tudományos minősítés megszerzésének utolsó szakasza. A védés után ismét elkezdtem gyermekgyógyász-állást keresni.

– Ugye, ezt nem mondja komolyan?

– De igen! Azonban ellenállásba ütköztem. Szolcsányi professzor kezdetben megpróbált lebeszélni, ám később még segített is. Háromszor pályáztam. Mindennek ellenére nem sikerült gyermekgyógyászként elhelyezkednem.

– Nem értem, hogy miért harcolt még akkor is a régi célért.

– Nem tudtam elképzelni, hogy harminc-negyven éven át csak a labormunka, a kísérletes munka jut nekem ahelyett, hogy gyerkőcöket gyógyítanék. Szükségét éreztem a mindennapi visszaigazolásnak, visszajelzésnek, hogy igen, orvos vagyok.

A minősítés után fölmerült a lehetősége, hogy elméleti munka mellett klinikai labor-szakvizsgát tehetek. Visszajöttem tehát dolgozni az akadémiai munkacsoportba, félállásba. Pontosabban a fizetésem volt csak fél, a nyolcórás munkaidőt azonban kitöltöttem.

– Azért ehhez nagyon komoly háttér kellett.

– Nagymamám a szomszédunkban lakik, nyolcvanöt éves már, és ha egészségileg nincs is mindig rendben, szellemileg ragyogó erőnlétben van. Akkoriban is, hála Istennek, még ma is rá tudtuk és tudjuk bízni a gyerekeket néhány órára. Az anyósomékra is mindig lehetett számítani.

– Mit oktatott?

– Gyógyszertant. Heti két alkalommal jártam vissza a két csoporthoz. Közben fölmerült, hogy megcsinálhatom a klinikai farmakológiai szakvizsgát is. 2002 januárjában úgy jöttem vissza dolgozni, hogy addigra már mindkét gyermek óvodába vagy bölcsődébe járt, és két szakvizsgán túl voltam.

– Próbálom elképzelni a hétköznapjait. Az nyilván nem úgy van, hogy reggel nyolckor bejön, ellövik a startpisztolyt, kutatást kezdd meg, délután négykor pedig az utolsó körhöz harangoznak, kutatást fejezd be! Tehát a háttér ma is fontos lehet.

– Adódik olyan alkalom, amikor tovább benn kell maradni, de nem túl sokszor, hála Istennek. Fél öt-öt felé általában elindulhatnak a délutáni, esti rohangálások a gyerekekkel az uszoda, a szolfézs, a focipálya, a gitáróra felé. Az írásos munkáimat, az oktatáshoz szükséges anyagaimat viszont hazaviszem. Tudniillik sokat kell készülnöm a tanításra. Jelen pillanatban gyógyszertanból két általános orvosis és egy fogász szemináriumi csoportom van, illetve klinikai farmakológiát is oktatok a gyógyszerészhallgatóknak. És ki ne felejtsem az angol évfolyamosokat! Ez azután fölemészti az estéket, részben az éjszakákat, és néha beleharap a hétvégékbe is.

– Térjünk vissza a kétezres évek elejére! Egy ösztöndíjról olvasok az önéletrajzában azokból az időkből.

– Amikor Peti szülése után visszatértem, megpályáztam a Bolyai János Kutatási Ösztöndíjat. Akkor már úgy gondolkoztam, hogy ha megkapom, feladom a gyermekgyó-gyász-álmaimat.

– Na, végre!

– Azért ez nehéz döntés volt, higgye el! Több mint hat év telt el a végzés óta, nem is szólva az egyetemi évekről, amikor ugyancsak ezeket a terveket dédelgettem. 2001 őszén viszont már tudtam, hogy a sorsom eldőlt. Tudtam, hogy végérvényesen maradok.

– Az egyik méltatásában olvasom, hogy külföldi kollégákkal viszonylag hamar komoly kapcsolatokat épített ki. Említene ilyeneket?

– Ezek mindegyike konferenciákból, ottani találkozásokból indult. Legjelentősebb kollaborációnk egy finn gyógyszercéghez köt bennünket. A közös munkából két közlemény és egy szabadalom született eddig. A másik inkább tudományos jellegű, semmint innovatív. A Calgary Egyetem ízületi gyulladásos csoportjával is együttműködünk, és ennek eredményeképpen van már egy közös cikkünk. A harmadik izgalmas kapcsolatunk a rigai Gyógyszertani Intézettel fűz össze minket, ez a legújabb kötelék, de már járt itt nálunk egy Ph.D.-hallgatójuk, módszereket tanulni.

– Szó volt róla, hogy amikor idekerült, módszertanilag kevésbé voltak fölkészültek. Mitől lett több műszerük?

– Szolcsányi professzornak él és volt több nagy pályázata, amiből műszerek vásárlására is futotta. Erika angliai kapcsolatai révén szövettani labort hoztunk létre, és vettünk egy fluoreszcens mikroszkópot. Tavaly pedig – abban már én is benne voltam – az EU gazdasági versenyképesség operatív programjának pályázatán nyerünk harmincnyolcmillió forintot komplex kísérletes légzésfunkciós laboratórium kialakítására.

– Beszéljen, legyen szíves, a témájáról, a kísérletekről!

– A neurofarmakológia az idegrendszerre ható gyógyszerek tudománya. A név azt sugallja, hogy a központi idegrendszer és a gyógyszertan kapcsolatát vizsgálja. Ezek a vizsgálatok is beletartoznak, valóban, de a Szolcsányi professzor vezette csoport a perifériás idegrendszerrel foglalkozik. Tehát nem az aggyal és a gerincvelővel, hanem az idegekkel, idegvégződésekkel. Ezen belül is az érzőideg-végződések kapszaicin-érzékeny csoportjával.

– Ugye, jól tudom, a kapszaicin az, ami a paprikában erős?

– Pontosan. Az ötvenes években, Szegeden, Jancsó Miklós professzor kutatásaiból kiindulva kiderült, hogy az érzőideg-végződések egy csoportja, úgy ötven-hetven százaléka a pirospaprika csípős anyagával, a kapszaicinnel szelektíven izgatható, és nagy dózisok ismételt adása során szelektíven károsítható. Hogy miért érdekes ez? Mert azon túl, hogy ezek az érzőideg-végződések érzéskvalitásokat és fájdalmat továbbítanak a központi idegrendszer felé, peptid természetű anyagok szabadulnak fel belőlük, amelyek a beidegzési területen értágulatot, plazma-fehérje kiáramlást és gyulladásos sejtek aktivációját okozzák. Ez az úgynevezett neurogén gyulladás nagyon fontos szerepet játszik számos gyulladásos kórkép kialakulásában. Ilyen a krónikus ízületi és légúti gyulladás, az asztma, a bőrben a pszoriázis, az ekcéma és így tovább. Ugyanezek az idegvégződések, illetőleg a belőlük felszabaduló neuropeptidek ezen túlmenően többféle fájdalom-kórkép, például neuropátiás fájdalomállapotok létrejöttében is részt vesznek.

– Ez utóbbi kifejezés mit jelent?

– Az idegkárosodás következtében fellépő fájdalmakat nevezzük így, összefoglalóan. A perifériás neuropátiás fájdalomra három közismert példát mondanék. Az egyik a traumás mononeuropátia. Erről akkor beszélünk, ha valakinek idegsérülése van a periférián, például egy baleset miatt, vagy, mondjuk, emlőműtét után, amikor károsodik a felkarra kifutó idegköteg. Ebből aztán visszamaradhat egy felkart érintő, borzasztó, égő-zsibbadó jellegű fájdalom. A másik a cukorbetegség hosszú távú szövődménye, a diabéteszes polineuropátia. A harmadik a citosztatikus kezelések mellékhatásaként gyakran fellépő idegkárosodás. Ha a beteg meg is gyógyul, ha a tumor visszahúzódik is, akkor is megmarad a fájdalom. Ezekre mind vannak jól beállított kísérletes modelljeink és vizsgálati módszereink. Tehát elemezhetők a kialakulásért felelős mechanizmusok, új vegyületek hatásai.

Amikor ide kerültem, Erika megfigyelt egy érdekes jelenséget. Ha izgatjuk ezeket az érzőideg-végződéseket, akkor helyileg, a beidegzési területen létrejön a neurogén gyulladás, de ezt követően, később, a szervezet távolabbi részén kialakuló második gyulladás intenzitása csökken. Nem tudom, mennyire érthető? Tehát valami felszabadul ezekből a végződésekből, ami a keringésbe kerülve gyulladásgátló hatást fejt ki. Az első néhány év azzal telt, hogy megpróbáltuk kideríteni, vajon mi lehet ez az anyag? Vizsgálatok sorával végül sikerült bizonyítani, hogy a szomatosztatin nevű peptid. Sokféle helyzetben, körülmény közepette sikerült ezt igazolnunk. Fölmerült tehát az a lehetőség, hogy valahol a szomatosztatin receptorán kéne hatnunk egy külsőleg beadott vegyülettel, és ez egy új gyógyszer kifejlesztésének alapja lehetne.

– Valószínűleg butaság, amit kérdezek, mégis… Miért nem lehet a szomatosztatint egyszerűen kívülről beadni?

– A baj az, hogy gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító hatásán túl számtalan más folyamatot is befolyásol. Gátolja például az inzulin elválasztását, és több más hormon termelődését is, ami túl sok mellékhatást jelentene. A másik baj, hogy nagyon rövid a felezési ideje. Vagyis nagyon hamar elbomlik. Viszont ha sikerülne olyan vegyületet találnunk, amely hat a gyulladásra és a fájdalomra, nincs hormonális mellékhatása, nem bomlik el túl gyorsan, sőt, esetleg szájon át adható, teljesen új hatásmechanizmusú gyógyszercsoportot lehetne megalapozni.

Számtalan vegyületet kipróbáltunk. Igazándiból egy olyat találtunk, amelyet a tíz év alatt nagy részletességgel sokféle modellben megvizsgáltunk, több összefoglalót írtunk, írtam róla már, és majdnem mindenben megfelel a szóban forgó követelményeknek. Preklinikai dokumentációja lezárult, elindult a klinikai farmakológiai vizsgálat. Vagyis embereken is próbálták már. Egészséges önkénteseken eredményesen lezajlott az úgynevezett fázis I., vagyis a készítmény alkalmazása nem járt káros mellékhatásokkal. Remélhetőleg néhány hónap múlva elindulhat a fázis II., melynek során neuropátiás fájdalomtól szenvedő betegcsoportokon is tesztelni fogják. Tíz év után most tudjuk majd meg, hogy embereken is hat-e? Nagy várakozás előzi meg tehát az elkövetkező időszakot.

– Majdnem mindenben megfelel – mondta az imént. Mi az, amiért csak majdnem?

– Mert ez a vegyület is peptid, tehát szájon át nem adható, csak infúzióban. De ez is hatalmas fegyvertény lenne, mert ilyen hatásmechanizmussal működő gyógyszer egyelőre nincs a világon. Az összes jelenleg használatos fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő gyógyszer még mindig ugyanarra a célpontra fókuszál, amire a jó öreg, százéves aszpirin.

– Az egyik nem túl alapos újságban olvastam, hogy a díjakat maga azért kapta, mert kifejlesztett egy új gyógyszercsoportot. Fejet hajtva az évtizedes munka előtt, azért ez egy kicsit mégiscsak túlzás, ha jól értem.

– Butaság, persze. Kísérletes alapját szolgáltattuk annak, hogy a szabadalmaztatás és a gyógyszerfejlesztési munka elindulhasson.

– Hogyan megy a folyamat tovább?

– Remélem, ebben az évben a fázis II. sikerrel lezajlik, aztán kezdődhet a fázis III., majd azt követheti a gyógyszer törzskönyvezése. A SOTE Orvosi Kémiai Intézetével, Kéri György professzor munkacsoportjával régóta együttműködünk. Ők szintetizálták a fent említett peptidet is, és az utóbbi években előállítottak számos nem-peptid szerkezetű, követő molekulát, amelyeket jelenleg vizsgálunk. Emellett a finn gyógyszercég tavaly velünk közösen szabadalmaztatott két vegyületet, amelyek ugyancsak ígéretesek. Arra fókuszáljuk tehát a kutatást, hogy szájon át is adható vegyületeket találjunk. Ez lenne az igazán nagy dolog.

– Hogy az eddig elért eredmények komolyak, azt most már két díj is jelzi. Beszélne ezekről?

– Januárban volt a L’Oreal–UNESCO-díj átadása, a Magyar Tudományos Akadémián. Hatalmas szakmai elismerésnek tekintettem, bevallom, el is pityeredtem, amikor szólítottak. Ott volt az egész családom… Aztán pár hétre rá megszólalt a telefon, és Vizi E. Szilveszter, az Akadémia elnöke személyesen hívott, hogy a Talentum-díjat is megkaptam. Először nem is értettem. Az ilyen elismerések továbblökik az embert, kicsit visszaigazolásul is szolgálnak, hogy valóban jó úton haladunk, és újabb energiákat adnak.

– Sajátos velejárójuk a népszerűség. Hogy kezeli?

– Borzasztó szokatlan. Ugyankkor úgy fogom fel, hogy reklám egy-egy pályázatnak. Hogy igenis, fontos, hogy a tudomány támogatást kapjon. Reklám a munkacsoportunknak. Hogy itt nagyon komoly, érdemi munka folyik. Hiszen én csak reprezentálom a csoportunkat. Ezzel együtt nem tudtam az elején, hogy is kezeljem a helyzetet. Sokfelé hívtak, és sok helyre nem tudtam elmenni, mert a munka rovására nem mehet az önadminisztráció. Néha meg úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni az invitálással. Az egyik televíziónál például, ha jól emlékszem, hajnali háromnegyed hatkor kellett volna megjelennem. Pécsről. De hát ez kutatómunka mellett képtelenség!

– Beszélgetésünk első felében mesélte, hogy még tíz esztendeje sem tudta volna elképzelni, hogy élete következő harminc-negyven évét egy laborban töltse. Most hogy gondolkodik erről?

– A válaszhoz a körülményekből kell kiindulnunk. Az országban nagyon kevés helyen van ilyen műszerpark, ilyen hosszú távú perspektíva. Tíz éve még szinte szó sem volt gyógyszerfejlesztésről. Az időigényesség ellenére, az eredeti megfigyelésből kiindulva mégis szédületes távlatok nyíltak meg. Egyáltalán nem bánom, hogy úgy alakult a sorsom, ahogy. Most már el tudom képzelni, hogy aktív életem hátralévő részét ezek között a falak között töltsem el. Sőt, nem is igen tudnám máshogy elképzelni… Ha az életemben lenne csak egy gyógyszer, ami törzskönyvezhető, és segít a betegeken, ráadásul olyanokon, akiken addig nem lehetett, már megérte maradnom.