Mariella Mehr könyve - amit egyaránt nevezhetek szociológiai tanulmánynak, vad és keserves vádiratnak, magát és másokat az elviselhetetlenség határáig meggyötrő vallomásnak, mindezeken túl (vagy innen) a XX. század egyik legmélyebben megélt, meglátott és megírt dokumentuma. Szerzője 1947-ben született cigánygyermekként Svájcban. A svájci törvények értelmében, „aszociális és primitív környezetéből kiemelendő" nevelő célzattal születése után elszakították édesanyjától, gyermekkorát sok hasonló származású sorstársával együtt nevelőintézetekben, nevelőszülőknél és pszichiátriai osztályokon töltötte. Ez a törvény, a vándorcigányok gyermekeinek állami gondozásba vétele ugyanis Svájcban, e közismerten demokratikus, az emberi jogok tiszteletéről híres országban 1926-tól 1973-ig volt érvényben. Nem csoda, hogy ezek a gyerekek, akik az otthon melegét, az anyai szeretet bizalomkeltő erejét, a megértés leghalványabb jelét sem érezték életükben, nagy többségükben börtönben, javítóintézetben, elmegyógyintézetben végezték be ifjúságukat. Mehrt ugyanúgy szakították el édesanyjától, mint ahogyan anyját annak anyjától és fiát tőle.

A könyvet azonban nem csak dokumentumértéke teszi megrázóvá. Olyan mélységekre, az emberi nyomorúság olyan feneketlen szenvedésére mutat, hogy nehezen találok szavakat ismertetésére. Hogyan kezdjem? Mi az, ami olyan mélyen megrendíti olvasóját? Hitelessége, és ezen át egy végtelenül és menthetetlenül tragikus sors megismerése? A rettenetes csalódás, amely Európa egyik legkulturáltabb országának ideálját rombolja le szemünkben, amely kétségessé teszi, hogy van-e, lehet-e demokrácia a világon, tradíciók, történelem, jószándék mellett és mégis ellenére? Az elvi jóakarat rettenetes embertelensége, buktatói? A történelem anakronizmusa, amely évszázadokkal ezelőtti izoláltságra kényszeríti állampolgárait, őrületbe, mondhatnánk, a boszorkányság vádjába, sőt talán állapotába is? Vagy a megírás különleges ereje, mely e könyvet a legnagyobb irodalmi értékek társaságába emeli? Különböző teóriáink lehetnek az irodalmi tehetség eredetéről, fejlődéséről, mégis bámulatosnak tűnik e vakítóan őszinte önéletrajzban az írásmód, a technika tökélye. Magam sem tudom, elsősorban milyen szempont alapján mutassam be Önöknek a kötetet.

Éppen úgy, ahogy regénynek vagy dokumentumnak, nevezhetjük szociológiai tanulmánynak is, olyan alaposnak, amelyből későbbi korok szociológusai nemcsak tartalmi, hanem módszertani szempontból is sokat tanulhatnak. Regionális szociológiának nevezhetjük, ha úgy tetszik, egy szabad, liberális, gazdaságilag prosperáló ország szabadságának, liberalizmusának és gazdasági prosperitásának visszáját láthatjuk benne, a kényszerpályák egyik legdurvább működtetését, a szellemi-lelki elnyomás, a rasszizmus mélységesen lélekromboló hatását. És itt a szociológia már átcsap az erkölcs metafizikai jelentésébe. Mélységes bűnökről olvashatunk egy gyermeklány szabad lelke, magatehetetlen, erőszaknak kitett, betegségbe kergetett teste, elméje ellen, és ugyanezeket a bűnöket egy egész embercsoport jövője, szabadsága, emberi megbecsülése hiányaként.

Mint a könyv fordítója bevezetésében hangsúlyozza, a könyv sorstörténet, s hozzáteszem, az emberi lét tragikumának olyan drámája, amilyenhez foghatót csak a nagy görög színművekben olvashatunk. Nemcsak a szeretetlenség, a hidegség, az empátia tökéletes hiánya, nemcsak a pedagógia tökéletes csődje - abban az országban, melynek érdemei a pedagógiában és a pszichológiában kétségtelenek -, hanem a sorsszerű kibírhatatlanság elképesztő irodalmi értékű rajza. Hitelessége természetesen szociológiai, életrajzi síkon is tökéletes. Igazi hitelessége, megrázó katartikus hatása azonban nem, vagy nem csak ebből fakad. Mariella Mehr az emberi szenvedés olyan mélységeibe szállt le azért, hogy az onnan felhozott emlékeket, azokat, amelyekkel más alig mer szembenézni, s amelyeket az olvasó sem láthat másképpen, mint saját lelke szenvedéseibe elmerülve, közölje velünk. Ez a próza olyan vad és szenvedélyes, olyan magát tépő, mintha vers lenne, a költészet líraiságával szól, s ez egyben azt is jelenti, hogy a költészet képeivel, metaforáival, autenticitásával rendelkezik. Mehr nem csak a szenvedés okáról ír, nem csak a szenvedés természetét, történetét írja le, hanem magát a szenvedést, szavaiban a tudatalatti, eltemetett, szavakkal emlékezhetetlen gyötrelem szólít meg bennünket. Minden szava a szenvedés mélyéről felhangzó, sokszor kiáltó, sokszor alig hallható panasz, egyszerre öntudatlan és artikulált, annak a különös lelkiállapotnak a kifejezése, amikor magunkról szólunk, de valójában már nem is tudjuk, hogy kik vagyunk, csak saját üvöltésünket halljuk, amelyben elmosódik a határ az én és a másik, a bent és a kint, az anya és a gyermek között. A leírás egy öntudatlanságba, a pszichiátriai kezelések embertelenségébe, az empátia tökéletes hiányába, az inzulin és az elektrosokkok, a pánikszerű félelem időtlen öröklétébe szorított, bizarr látomásokba kényszerített lélek egészen sajátságos hangja, a realizmus, a szürrealizmus és az expresszionizmus szabálytalan stílusában, mely a szerző irodalmi képességei folytán mégis koherens stílussá változik.

Irodalmilag éppen ebben láthatjuk legnagyobb érdemét, az író tehetségének leghitelesebb bizonyítékát: a skizofrén (skizofréniába kényszerült) lelkiállapot tudatos vagy tudatosnak ható, organikus leírásában. Ez a leírás legalábbis vetekszik az elmúlt század nagy pszichiátriai szenvedéseinek ábrázolásaival, Csehov 6-os számú kórtermétől Sylvia Plath Üvegbúrájáig.

Azt hiszem, nem túl nagy merészség azt állítani, hogy Dévény Istvánnak, a könyv önzetlen, a szerző felé rendkívüli empátiával és szeretettel közeledő fordítójának jóvoltából az elmúlt ötven év egyik remekművét tartjuk a kezünkben.

* Az itt olvasható írás a kötet nyilvános bemutatóján, a Litea Könyvesboltban 2002. október 2-án elhangzott szöveg átdolgozott változata.